Barion Pixel nuuvella

A rózsaszín hattyú

Mikuss Béla és Debreczenyi Bertalan évfolyamtársak voltak a Képzőművészeti Főiskolán (ma: egyetem). Korán megbarátkoztak, együtt mulatoztak, együtt jártak úszni, és még udvarolni is egy ikerpárnak udvaroltak. Elképzelni sem lehetett szorosabb barátságot.
      De az irigység még egy ilyen kapcsolatot is képes megrontani. Debreczenyi stílusa a nonfiguratív felé mozdult el, Mikussé pedig megmaradt a szigorú realizmusnál. Debreczenyi a pályázatokon egyre több díjat nyert, míg Mikussnak meg kellett elégednie azzal, hogy „Debreczenyi legjobb barátjaként” emlegetik. Mellőzése egyre jobban idegesítette, de ezt igyekezett nem kimutatni. Megkeseredett ember lett. Először rajztanárként helyezkedett el egy gyógypedagógiai kisegítő iskolában, de amikor felkínálták neki a vácrátóti Modern Művészeti Múzeum igazgatói székét, nem sokat hezitált, hanem elfogadta. Végtére is így kapcsolatban maradt a képzőművészettel, és amellett tisztességes jövedelme is lett. (Azt elfelejtettük megemlíteni, hogy Mikussnak már három törvénytelen gyereke is volt, különböző modellektől, így a gyerektartásra is kellett a pénz.) Már egyáltalán nem festegetett, csak a múzeum ügyeivel foglalkozott, legfeljebb egy-egy falusi vásáron adta el a helyi közönség ízlésének megfelelő giccses képeit, ha nagyon megszorult. Élete látszólag kiegyensúlyozottan zajlott, de a mélyben ott kavargott, sistergett, bugyborékolt az elfojtott féltékenység, a legjobb barátjának sikerei miatt.
      Egy nap meglátogatta Debreczenyit a műtermében. Megállt egy festmény előtt, amelyikről az juthatott a néző eszébe, hogy valamilyen sejtelmes tavat ábrázol. Persze ezt képletesen kell érteni, ebben a tóban nem volt se víz, se hal, partja sem volt, mindezt oda kellett képzelni. De inkább tónak látszott, mint mondjuk búzamezőnek vagy gomolygó felhőnek. Az ilyen stílusú alkotásoknál az ember semmit sem vehet biztosra.
      — Hű, ez nagyon jó. Kiállítottad már valahol? — kérdezte Mikuss.
      — Nem. Egy órája fejeztem be. Miért? Tetszik? — válaszolt Debreczenyi.
      — Ó, nagyon — mondta Mikuss. — Tudod, mit? Megveszem. Mennyit kérsz érte, Bercikém?
      — Béluskám, neked odaadom ingyen.
      Nos, egy darabig még alkudoztak, ahogy illik, hogy ingyen nem fogadhatom el meg a barátságunk ennyit is megér meg ez már nem barátság, hanem üzlet és hasonlók, de a vége az lett, hogy áldomást ittak, majd Mikuss a hóna alá csapta a becsomagolt képet, és elviharzott. Olyan sebbel-lobbal, hogy Debreczenyinek csak akkor jutott eszébe, hogy még fotót sem készített a festményről, ami pedig szokása volt. Ez végzetes hibának bizonyult, amint később látni fogjuk.
      Az történt ugyanis, hogy a vácrátóti Modern Művészeti Múzeum legközelebbi tárlatán, amely az Új utak a valóság ábrázolásában hangzatos címet viselte, Mikuss ezt a festményt is kiállította, méghozzá a főhelyre, közvetlenül a bejárattal szemben. Azaz hogy ugyanaz a kép volt-e, arról vitatkozni lehet. Mikuss ugyanis egy apró változtatást eszközölt a festményen. Annak a tónak látszó kéződménynek a szélére, közvetlenül az alkotó szignója fölé, belefestett egy rózsaszín hattyút. Ez a tárlaton dolgozó segédmunkásoknak is feltűnt, egyikük tett is a modern irányzatokra egy kritikai megjegyzést, de ezt trágár jellege miatt idézni nem áll módunkban. Elég annyit mondanunk, hogy a művésznek az édesanyjával való intim viszonyára történt célzás.

      A tárlatot Mikuss nyitotta meg, de utána sürgősen eltávozott, mert nem akart a barátja szemébe nézni. A nézők összetorlódtak a festmény előtt, izgatottan tárgyalták az eseményt, kísérletet téve a festmény értékelésére és a festő életművébe való beillesztésére. Keresték Debreczenyit, hogy kérdéseiket feltegyék, de a festő nem volt jelen, mert tüszős mandulagyulladással ágyban feküdt. Arról sem volt tudomása, hogy a festményét kiállították. Arról meg halvány sejtelme sem lehetett, hogy Mikuss belepiszkált a képbe. És jól is volt így, mert ha megtudja, az minden bizonnyal hetekkel hátráltatta volna a gyógyulását. Hogy Mikuss hogyan állította ki a festményét, arról csak másnap értesült, amikor több ismerőse is felhívta, hogy gratuláljon. Néhány nap múlva az egyik országos napilapban beszámoló jelent meg a tárlatról, és a szerző úgy írt a képről, mint a poszt-posztmodern irányzat legújabb forradalmáról, amelyben a giccses elem mintegy fricskát ad a modernizmusnak. A kritika címe az volt, hogy Vácrátóton újul meg a valóság művészeti önreflexiója. És Debreczenyi is akkor vette észre, hogy mit művelt képével a hűtlen barát.
      Azonnal felhívta. De Mikuss nem vette fel a telefont. Az előre látható botrány elől a bakonyi faházába menekült, s miközben elképzelte a méltatlanul sztárolt volt barátja dühét, a sárga földig leitta magát.
      Debreczenyit mélyen megrendítette az árulás. Egy darabig nem is vett ecsetet a kezébe. De amikor újra nekilátott, úgy egy hónap múlva, és az eddigi stílusában megfestett egy hegyekre emlékeztető sejtelmes képet, a  sarkába odapingált egy pici rózsaszín hattyút is. A biztonság kedvéért.


Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Mándy Gábor 7 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Mándy Gábor

A rózsaszín hattyú

Műfaj

bejegyzés

Címkék

Olvasási idő

4 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Mándy Gábor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!