Barion Pixel nuuvella

Az ápoló

1.


A baleseti sebészet várójában találkoztak először. Ismeretségek szövődnek, házasságok kötődnek és válások érlelődnek, mire sorra kerül az ember. Aki tapasztalta, tudja.
    A nőt Ilonkának hívták, negyvenéves volt és elvált. Két éve egy gépkocsi ráhajtott a bal lábára, azóta bottal jár. Ráadásul most el is esett, a jobb karját be kell gipszelni. A röntgen eredményére várt, időnként a fájós karját tapogatta.
    Andrást csak darázs csípte meg a szüreten, de a helye annyira megdagadt és begyulladt, hogy egy kisebb műtétet kellett rajta elvégezni.
    Ültek egymás mellett, a kényelmetlen deszkapadon, és a sorukra vártak.
    Ilyen helyen gyorsan barátkoznak az emberek. András elmesélte, hogy mérnök, otthon dolgozik egy számítógépes projekten. Ötvenkét éves, már kétszer vált, az első házasságából gyerek is született, egy fiú, most húszéves, nincs szüksége az apjára, sosem ér rá, hogy találkozzanak. Az elvált feleség azóta újra férjhez ment, egy üzletemberhez, jól élnek, igazán nem szorulnak rá András pénzére, amit gyerektartás címén minden hónapban levonnak a fizetéséből. A második feleség gazdasági vezető volt egy külföldi cég magyarországi leányvállalatánál, belehabarodott a főnökébe, aki a magánrepülőgépén elvitte az üzleti útjaira. Így ez a második házassága is véget ért, és András új élettársat keresett.
    Ilonka a balesete óta le volt százalékolva, rokkantsági ellátást kapott, amiből alig tud megélni. Otthon is próbál dolgozni, ruhákat varr egy női szabó részére, de abból nemigen tudja kiegészíteni a nyugdíjat. Ráadásul a törött karja miatt ezt is abba kellett hagynia. Érdeklődve hallgatta a férfit. Hogy gyorsabban teljen az idő.
    Először Andrást látták el. Elmehetett volna, de ki akarta használni az alkalmat az ismerkedésre, és maradt.
    Ilonkának nem volt gyereke, és már le is mondott róla. Nyomorékként nehéz lenne megfelelő partnert találni, és ha akadna is valaki, nagy feladat lenne gyereket vállalni ilyen állapotban.
    Barátságosan beszélgettek, több közös érdeklődési területet is felfedeztek. Mindketten szerettek olvasni, zenét hallgatni, értékes ismeretterjesztő tévéműsorokat és DVD ̶  n művészfilmeket nézni. András még a versírással is próbálkozott, de ezeket a barátainak sem mutatta meg, úgyhogy erre a hobbijára csak halvány utalást mert tenni.
    Végre behívták Ilonkát. András kíváncsi volt, beviszi ̶  e a hölgy a táskáját, vagy rábízza új ismerősére. Bevitte. Nem baj, ez a normális. A közös vonásaik ellenére túl nagy bizalom és óvatlanság lenne ennyire megbízni a másikban.
    András türelmesen várt. Mivel kápráztathatná el a hölgyet? Talán egy versikével? Az túlságosan gyerekes. De ahogy ült és várt, egy sor magától az eszébe jutott: "Van egy barátom, Ilonka." Hm, ez jó kezdet lenne, megvan a ritmusa, benne van a hölgy neve is. De kérdés, hogy a hölgyet máris a barátjának nevezheti ̶  e? Azzal nyugtatta meg magát, hogy ez csak egy vers, egy rímjáték, nem kell túlságosan igényesnek lenni.
    Aztán az Ilonkához keresett rímet. "A karja". Ez jó lenne. De hogy kösse össze a két sort? Addig ̶  addig törte a fejét, amíg összeállt az egész vers, öt sorban, a ̶  a ̶  b ̶  b ̶  a rímképletben.


        Lett egy új barátom, Ilonka,
        ménkű nagy kötésben a karja,
          tetszik nekem az a gipsz,
          és az már tuti fix:
        vele maradok, ha akarja.


  Mikor Ilonkát kiengedték, már meg is volt a versike. Versnek nem volt nevezhető, de a megírás körülményei mentik az alacsony verstani minőséget. András gyorsan lefirkantotta egy orvosi lelet hátoldalára.
    Ilonkának még egy kicsit várnia kellett, amíg elkészül a zárójelentés.  Addig András felajánlotta, hogy hazaviszi taxival. Ezt Ilonka először nem akarta elfogadni, de a férfi olyan jó szívvel ajánlkozott, és Ilonkát olyan régen vették már emberszámba (sőt, nőszámba), hogy úgy érezte, ezzel nem szolgáltatja ki magát annyira. Beleegyezett.
    Mikor Ilonka megkapta a zárójelentést, András a mobiltelefonjáról hívott taxit. A kórház bejáratánál, egy alacsony vaskorlát mellett ácsorogtak. András elővett egy papírzsebkendőt, és letörölte róla a koszt. Ilonka nem ült le, de megköszönte a szívességet, és nekitámaszkodott a korlátnak.
    Megjött a taxi, Ilonka beszállt, és megadta a címet. András segített Ilonkának elhelyezkedni, majd ő is beszállt. Amikor elindult a kocsi, a zsebéből előhalászta a cetlit a versikével, és átnyújtotta a nőnek.
    Ilonka hosszasan nézte, nehezen tudta kisilabizálni a szöveget, de megértette, és csillogó szemekkel nézett Andrásra.
    ̶  Ezt honnan vette? 
    ̶  Most írtam.
     ̶   Tényleg?
     ̶   Tényleg. Amíg benn volt az orvosnál. Ha tovább is benn tartják, balladát írok.
    Ilonka nevetett.  ̶   És rólam szól?
     ̶   Ki másról? A világirodalom nincs tele begipszelt karú múzsákkal.
    Ilonka ezen is nevetett, és még ragyogóbban mosolygott.
     ̶   Aranyos.
     ̶   Tetszik? Nem is igazi vers, csak rímjáték.
     ̶   Persze, hogy tetszik. Énhozzám még soha senki nem írt verset.
     ̶   Hozzám se  ̶   mondta András.
    Nevettek. Ilonka úgy meghatódott, hogy úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Aztán hirtelen odahajolt, és egy puszit adott a férfi arcára.      ̶   Nagyon köszönöm a verset  ̶   tette hozzá.
     ̶   Nagyon szívesen. Majd írok másikat is. Ha lesz alkalom.
    Ilona közelebb húzódott a férfihoz. Nem tudta eldönteni, hogy teljesen a bizalmába fogadhatja ̶  e. Igaz, hogy már órák óta beszélgettek, és sok mindent elmondott magáról, olyan dolgokat is, amelyek nem tüntetik fel igazán jó színben. De nem árt, ha az ember lánya óvatos. Annyi szélhámos van a világban! És hogy viselkedik egy szélhámos? Megkedvelteti magát, bizalmat kelt a kiszemelt áldozatában, aztán váratlanul lecsap. Pénzt kér, házasságot ígér. Tele van ilyen történetekkel a sajtó és a világirodalom. Ugyanakkor igaz, hogy egy szélhámos nem szokta megműttetni magát.
    Megérkeztek. András fizetett. (Ilonka figyelte, hogy ad ̶  e borravalót. Adott, de nem túl sokat. Amennyit szokás.)
    András kisegítette a hölgyet, és búcsúzkodni kezdett.
     ̶   Nem jön be egy teára?   ̶   kérdezte Ilonka.
     ̶   Nem akarom zavarni. És azt sem szeretném, hogy túlságosan rámenősnek tartson.
    A taxi közben elment.
     ̶   Hogy jut haza?  ̶   kérdezte a nő.
     ̶   Egy ideig gyalog, aztán busszal. Szeretek gyalogolni.
    Ilonka azon töprengett, hogy hogyan lehetne megtartani ezt a véletlenül kialakult kapcsolatot anélkül, hogy túlságosan nyilvánvalóvá tenné, mennyire magányos, mennyire ki van éhezve egy társra.
     ̶   A verset nekem adja?  ̶   kérdezte hirtelen.
     ̶   Persze. Az az orvosi papír már nem kell. De ha megjelenik nyomtatásban is, a tiszteletdíj felére igényt tartok.
     ̶   Miért csak a felére?
     ̶    A másik fele a múzsának jár.
    Ilonka nevetett.  ̶   Rendben. Majd megegyezünk. De adja meg a telefonszámát!
    András elővett egy névjegykártyát.  ̶   Ezen minden rajta van. De nem érzi kellemetlennek, hogy maga hív fel először?
     ̶   Miért érezném kellemetlennek?
     ̶   A legtöbb nő azt szereti, ha a férfi kezdeményezi a beszélgetést.
     ̶   Nagyon tapasztalt a nőkkel.
     ̶   Nem akartam tapasztalt lenni. Legszívesebben még mindig az első szerelmemmel élnék. Hűséges típus vagyok.
     ̶   Hány nőnek írt már verset?
     ̶   Nem mindenki szereti a verseket.
    Ilonka végül bement az épületbe, és búcsút intett a férfinak. Úgy érezte, ez egy rendkívüli nap volt, amely esetleg megváltoztathatja az egész életét.
    András lassan elindult, majd gyorsított, és felvette a megszokott menetsebességét.
    Ilonka a lépcsőfordulónál még kinézett, és figyelte, ahogy a férfi tempósan halad a célja felé.

2.

András várt, de Ilonka nem jelentkezett. Nem akarta zaklatni a nőt, de két hét elteltével kezdett neki hiányozni. A karja már teljesen rendbe jött. Egy nap, amikor épp nem volt otthon semmi dolga a számítógéppel, elhatározta, hogy felkeresi azt a környéket, ahol elbúcsúzott Ilonkától.
    Egy ideig ott kóborolt. Aztán ráismert a házra. Négyemeletes betonépület. Az ilyenekbe még nem építettek liftet. Végignézte a névtáblákat. Aztán meglátott egy Korcsmáros Ilona nevű lakót, a negyedik emeleten. Szegény, jó nehéz lehet neki odáig felmenni a fájó lábával. De nem biztos, hogy ő az az Ilona. Volt néhány nő a férjezett nevén, hátha egyikük az ő Ilonkája. Megnyomta a csengőt, de rögtön meg is bánta. Mi lesz, ha azt hiszi a hölgy, hogy zaklatni akarja? Ha nem hívta fel, nyilván nem is akar vele találkozni. Egy nő hiába viselkedik olyan barátságosan, lehet, hogy csak udvarias. Egyáltalán, miből gondolja András, hogy az a nő emlékszik rá? Semmiképp sem akarta azt a benyomást kelteni, hogy a nyakára jár. És csak egyszer találkoztak, méghozzá olyan körülmények között, amit jobb el is felejteni. Vajon mit gondolhat róla az a nő? Megszólította, kikérdezte, egy hülye kis verset is írt hozzá, de lehet, hogy épp ezekért nőcsábásznak képzeli, aki könnyű prédát lát egy járáshibás nőben.
    A csengetésre senki sem válaszolt. Jobb is így.
    Volt a közelben egy élelmiszerbolt, gondolta, körülnéz, mi kapható benne. Minden boltban árulnak valami különlegességet, valami egyedit, egy helyi pék által sütött cipót, egy olyan tésztafélét, amelyet más boltok, bolthálózatok nem forgalmaznak.
    Belépett, és szemügyre vette az áruválasztékot. Alkoholmentes sör. Fusillli száraztészta. "Mester" felvágott.
    Ahogy nézelődött, egyszer csak megszólította valaki. Ilonka volt.
     ̶   Hát maga hogy kerül ide, kedves András?
    Ilonka mosolygott, és a szemei ragyogtak. Egy bevásárlókocsiba kapaszkodott, a botja is arra volt felakasztva.
     ̶   Üdvözlöm  ̶   mondta András, és egy kicsit zavarban volt. Úgy érezte, hogy leleplezték. Meglepte, hogy Ilonka a nevére is emlékezett.
     ̶   Erre jártam.
     ̶   Nagyon jó, hogy erre járt, kedves András. Képzelje, más másnap fel akartam hívni, de nem találtam a telefonszámát. Vagy kidobtam véletlenül, vagy elkeveredett valahova. Nagyon sajnálom, hogy én nem adtam meg a számomat. Buta voltam. Maga felhívott volna, ha én nem jelentkezem?
     ̶   Persze. Még aznap este. Én is nagyon megbántam.
     ̶   Mit?
     ̶   Hogy nem fogadtam el a teameghívást. Én úriemberként viselkedtem volna, és már akkor megbeszélhettünk volna egy randevút. De nem akartam, hogy féljen tőlem. Mégis, egy védtelen nő.
     ̶   Nem vagyok félős. És elég jó emberismerő is vagyok.
    Egy darabig hallgattak, és csak nézték egymást, nevető szemekkel.
     ̶   Most hazamegy?  ̶   kérdezte András.  ̶   Adja ide, szívesen cipelem a szatyrot. Egy teáért.
     ̶   Tisztességes üzlet. Elfogadom az ajánlatot.
    Kimentek az üzletből. András vitte a szatyrot, Ilonka pedig mellette sántikált.
    Odaértek az épülethez.
     ̶   Fogadjunk, hogy a negyedik emeleten lakik  ̶   mondta András.
     ̶   Igen. De honnan tudja?
     ̶   Volt egy olyan érzésem.
     ̶   Már megbánta a felajánlását?
     ̶   Dehogy bántam. Sőt, örülök, hogy a negyediken lakik.
     ̶   Hogyhogy?
     ̶   Majd később megmagyarázom.
    Lassan mentek felfelé. Ilonkának szemmel láthatóan nehezére esett a lépcsőmászás. Mire felértek, András is szuszogott egy kicsit.
    Ilonka elővette a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és előre ment.
    András odanyújtotta a szatyrot.
     ̶   Azt csak tegye az asztalra, kedves, majd én mindent elpakolok. De előbb felteszem a teáját.
     ̶   A tea, az ráér  ̶   mondta András.
     ̶   Akkor keressen magának ülőhelyet. Egy kis rendetlenség van. Nem számítottam vendégre.
     ̶   El is mehetek  ̶   ajánlotta fel András.
     ̶   Isten ments!  ̶   rémült meg a nő.  ̶   Most, hogy a véletlen újra összehozott bennünket!
     ̶   Nem volt teljesen véletlen.
     ̶   Ezt hogy érti?
     ̶   Emlékeztem a házra, és miután maga nem hívott fel, elhatároztam, hogy segítek a sorsnak. Ide jöttem, és vártam. Egyszer csak kijön a csigaházából!
     ̶   Tényleg? Ennyire akart találkozni velem?  ̶   lágyult el a nő.
     ̶   Tényleg. Úgy gondoltam, hogy azt a régi beszélgetésünket mindenképpen folytatni kell.
    Ilonka nem szólt, de az árnyékban is látszott, hogy az arca ragyog. A kezével intett, hova üljön le a férfi. Ő közben feltette a teavizet, majd a szatyorhoz ment, kipakolt és elpakolt.
    András körültekintett a szobában. Sok könyv, tévé, számítógép. Az íróasztalon, egy fényképtartó keretében meglepődve vette észre a kis alkalmi versét. Ennek nagyon megörült.
    Amikor Ilonka elkészítette a teát, és két csészét vette elő, András felpattant, odaugrott, és átvette tőle a tálcát.  ̶   Ezt majd én!
    Ilonka cukrot is hozott. Leültek.
     ̶   Tényleg annyira akart velem találkozni? Miért?
     ̶   Mert maga olyan szimpatikus. Intelligens. Kedves. Szép.
     ̶   Na, ezt nem hiszem el. Hogy lehet szép, aki sánta?
     ̶   Az arc a lényeg. A szemek. De az alakja is nagyon jó. A járáshiba ezen semmit sem változtat. Sőt.
     ̶    Hogyhogy sőt?
     ̶   Majd később megmagyarázom. Amikor eljön az ideje.
     ̶   De titokzatos. Félek, hogy csak játszik velem, felemel a magasba, aztán egyszer csak lepottyanok. Azt nem fogom tudni kibírni.
     ̶   Ettől ne féljen. Bennem sosem fog csalódni.
     ̶   Miért olyan biztos ebben?
     ̶   Majd ezt is megmagyarázom.
     ̶   Ez is egy titok?
     ̶   Nem ez is. Ez maga a titok. Egyetlen titok van.
     ̶   Most már igazán kíváncsivá tesz.
     ̶   Igyuk meg a teát!  ̶   ajánlotta András.
    Hörpölgettek. Aztán Ilonka kísérletet tett, hogy felálljon.  ̶   Jaj, van egy kis liköröm is. Abból is igyunk!
     ̶   Maradjon, majd én ide hozom. Hol van?
     ̶   Abban a barna szekrényben  ̶   mutatta Ilonka, és visszaült. A szemével követte a férfi mozdulatait.  ̶   Ott, az üveges részben.
    András megtalálta az italt. Még nem is volt felbontva. Poharakat is hozott az asztalhoz.
     ̶   Ez a kedvenc itala?
     ̶   Dehogy. Én egyáltalán nem iszom. Ezt a barátnőméktől kaptam. A születésnapomra.
     ̶   Igen? Mikor volt a születésnapja?
     ̶   Még márciusban.
     ̶   És a barátnője nem tudta, hogy nem iszik?
     ̶   De. Valószínűleg ők akarták meginni, de végül is nem bontottuk fel. Amikor elmentek, azt mondták, hogy majd jól jön, ha férfi látogatóm lesz  ̶   nevetett Ilonka.
     ̶   És azóta én vagyok az első férfi látogatója?
     ̶   Igen. Miért? Mit várt?
     ̶   Azt hittem, hogy sok férfi jár magához. Persze én akartam a legjobb lenni közöttük.
     ̶   Maga az első és egyetlen. Nem nagyon szoktam találkozni férfiakkal.
    András felbontotta a palackot, és töltött a poharakba.
     ̶   Milyen segítőkész  ̶   mondta Ilonka.  ̶   Engem még senki sem szolgált ki ennyire.
     ̶   A férje sem?
     ̶   Ő a legkevésbé. El volt telve önmagával.
     ̶   Boldog születésnapot!  ̶   mondta a férfi.
    Ilonka egyszerre lehajtotta az italt. Aztán fújt egy nagyot. Érezte, ahogy szétárad a testében. Az arca szinte égett.
    András csak belekortyolt az italba. és mosolyogva nézte a nőt.
     ̶   Maga nem iszik?  ̶   kérdezte Ilonka.
     ̶   Ha iszok, verekszek  ̶   nevetett András.  ̶   Meg erőszakoskodok a nőkkel.
     ̶   Csak nem?
     ̶   Nem, ne féljen. De nincs szükségem alkoholra, így is nagyon jól érzem magam magával.
    Egy ideig hallgattak Aztán Ilonka megszólalt:  ̶   Igyunk pertut!
     ̶   Jól van, igyunk pertut  ̶   egyezett bele a férfi.  ̶   De én továbbra is egy tiszteletet érdemlő hölgyként fogok tekinteni magára.
     ̶   Az nem is baj. Na, szervusz, kedves András!
     ̶   Szervusz, kedves Ilonka kishölgy!
    Nevettek. Ilonka közelebb húzódott, odahajolt, és megpuszilta a férfi arcát.
    András felállt, kiemelte a székből Ilonkát, és finoman megpuszilta a nő ajkait.
   ̶   Hű, de erős vagy  ̶   mondta Ilonka, és lehunyta a szemét.
    Visszaültek az asztalhoz.
     ̶   Ez hogy jutott eszedbe?  ̶   kérdezte a nő.
     ̶   Már akkor erre gondoltam, amikor kiszálltunk a taxiból.
     ̶   Igen? És akkor miért nem tetted meg?
     ̶   Nem akartalak lerohanni. Mindennek megvan a maga ideje.
    Elhallgattak, csak nézték egymást. (Egy vérmesebb író azt mondaná, hogy nem tudtak betelni egymás látványával.)
     ̶   Arra gondoltam, hogy szívesen bevásárolnék neked, hetente akár többször is. Csak leadnád a rendelést, én megvenném, és utána elszámolnánk. Mit szólsz hozzá?
    A nő elgondolkozott az ajánlaton.
     ̶   Megtennéd?
     ̶   Persze. Hogy belekerüljek az életedbe.
     ̶   És miért akarsz bekerülni az életembe?
    A férfi lassan fogalmazott.  ̶   Úgy érzem, hogy szükséged van valakire. És akkor már hadd legyek én az a valaki!
    Így kezdődött. Ilonkának rá kellett jönnie, hogy András felbukkanása pozitívan változtatta meg az életét, és ezt nem szabad visszautasítania.
    Aznap este egymáséi is lettek, de ezt nem kell részletezni. András nagyon finoman bánt a nővel, férfiként is akarta, de semmit sem erőltetett. Cirógatott, puszilgatott, simogatott, és a tulajdonképpeni szeretkezés csak a szerelmeskedés megkoronázása volt.
    Utána András hazament.
    Ettől kezdve rendszeresen járt Ilonkához. Ő intézte a bevásárlást, de orvoshoz is elkísérte, elmentek néha moziba, színházba, a nő lakásán pedig úgy néztek együtt filmet, hogy Ilonka a férfi ölébe hajtotta a fejét, és fogták egymás kezét.
    Néhány hét múlva András már oda is költözött Ilonkához. Csak a legszükségesebb holmikat hozta át: a számítógépét, az évszaknak megfelelő ruhákat, és egy ̶  két könyvet, amit olvasott, amíg Ilonka a saját munkáját végezte.
    Ilonkának már teljesen rendbe jött a karja, de kevesebb varrást vállalt, mint azelőtt. András keresete is hozzájárult a háztartáshoz, boldogok voltak, jó kedvűek, és örültek egymásnak.
    Ilonkát azonban még mindig furdalta a kíváncsiság, hogy mi az a különleges dolog, ami Andrást hozzá vonzotta. András úgy érezte, hogy most már talán megérti a nő.
     ̶   Tudod, az embernek nagyon fontos, hogy úgy érezze, számít a tevékenysége, hozzá tud járulni, hogy valaki más jobban érezze magát. Az, hogy én segíthetek neked a mindennapokban, sokat jelent nekem.
     ̶   Azért választottál engem, mert úgy érezted, hogy rászorulok a segítségedre?
     ̶   Egy kicsit azért is. De ezt ne úgy értsd, hogy egyébként nem lettél volna szimpatikus.
     ̶   Egyáltalán, szerettél te engem?
     ̶   Persze. Ugyanúgy, mint egy férfi egy nőt.
     ̶   De ha nem lennék nyomorék, nem akarnál velem élni?
     ̶   Dehogynem. De melletted hasznosabbnak érzem magam.
     ̶   Valami nem tetszik nekem ebben a filozófiában  ̶   mondta Ilonka.  ̶   Ez olyan, mintha a mennyországba vezető utadat akarnád jó cselekedetekkel elősegíteni. Amibe én nem is számítok, csak a hátrányos helyzetem. Ha nemcsak sánta lennék, hanem süket is, akkor még jobban tetszenék neked, nem?
    András nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy nehéz lesz ezt megmagyaráznia. Nem véletlen, hogy eddig titkolózott. Ilonkának igaza van, a testi hiba vonzóbbá tette a szemében, de ez mégsem csak egy puszta jótékonykodás. Már az első pillanattól kezdve sokkal többet érzett Ilonka iránt, mint amit egy önkéntes segítő érezhet. Úgy érezte, hogy Ilonkában megtalálta az igazi társat.
    És félt, hogy most elveszíti.


3.

Az óta az est óta Ilonka észrevehetően hűvösebbé vált András irányában. Szerette, de elvesztette az illúzióit. Persze, nagyon rendes volt a férfitól, hogy támogatta és pátyolgatta, de nem akarta azt érezni, hogy ezzel leköteleződött neki. A jótékonykodás elvette a kapcsolatuk jó ízét.
    És akkor történt valami, ami miatt mindent újra kellett gondolni. András szemei hirtelen elkezdtek romlani. Egyszerre mind a kettő. Zöld hályog. Ezt nem lehet műteni, hiszen ez nem is igazán hályog, hanem a látóidegek sorvadása. A szemorvos nem tudott rá logikus magyarázatot adni. A gyors romlásra nem volt eddig példa. Nem használtak a szemcseppek, a diéta. A látótérvizsgálatok és a szemnyomás  egyre rosszabb eredményeket mutatott ki.
    András persze humorral viselte el a helyzetét. Azt mondogatta, hogy a zöld hályog voltaképpen jó, mert fokozatosan szoktatja hozzá a pácienst a megvakuláshoz. Néha játékból is behunyt szemmel járt, csak időnként pillantott fel, hogy felmérje, nem bukkant ̶  e fel valaki a járdán, akit az előbb még nem látott. Úgy haladt, mint a marsjáró robot: tíz ̶  húsz lépést tett, és utána ellenőrizte a helyzetét.
    A legnagyobb változás azonban Ilonka lelkében következett be. András továbbra is segített neki a bevásárlásban, és ebben a tekintetben pótolhatatlan volt, de a nőnek mind többet kellett segítenie. Úgy mentek az utcán, hogy András vitte a csomagokat, de Ilonka irányította a férfi lépteit.
    Már nem jártak moziba, és otthon is csak úgy néztek filmet, hogy András csukott szemekkel próbálta kitalálni, hogy vajon mit látna, ha látna, és a filmet csak rádiójátékként fogta fel. Ettől ő maga nem volt elkeseredve, hiszen olyan volt a világfelfogása, hogy annak kell örülni, ami van, és nem kell siránkozni amiatt, ami elveszett. (Ez több korábbi írásom hősére is jellemző. Nem tehetek róla, szeretek az ilyen optimista és jó humorú emberekről írni.)
    Ilonka sokáig nem vallotta be magának, de a férfi pátyolgatását egyre nagyobb tehernek érezte. Mintha lenne egy gyereke, akit minden lépésében segítenie kell. Vagy egy háziállata, aki nélküle nem tudna boldogulni.
    András észrevette ezt, de sztoikus nyugalommal tűrte. Ha Ilonka valami miatt felcsattant, igyekezett megnyugtatni.
     ̶   Mi van? Miért a fürdőszobába mentél? Nem azt mondtad, hogy pisilni kell? Nehogy már a mosdókagylóba vizelj nekem!
     ̶   Jaj, bocsánat, nem jutott eszembe, hogy jobbra vagy balra.
     ̶   Ennyi idő után már behunyt szemmel is meg kellene találnod. Már évek óta az én lakásomban laksz!
     ̶   Szeretnéd, ha visszaköltöznék a saját lakásomba?
     ̶   Nem, maradj csak. Majd csak elboldogulok veled.
     ̶   Tudom, hogy nehéz.
     ̶   Te csak ne sajnálj! Utálom, ha sajnálnak. Ezért volt olyan furcsa az is, hogy a járáshibám miatt tetszettem meg neked. A sajnálat megöli a szerelmet.
     ̶   Átérzem a helyzetedet. És nagyra értékelem azt az áldozatot, amit miattam kell hoznod. De én nem sajnálatból szerettelek, hanem igazán, teljes szívemből. És szeretlek mind a mai napig.
     ̶   Ha nagyra értékeled, akkor ne a fürdőszobába menj a szükségedet végezni! Legalább ennyit tegyél meg, ha nem is számíthatok már rád.
    Így ment ez nap, mint nap. András természetesen olvasni sem tudott, Ilonka pedig nagyon fárasztónak érezte, hogy felolvasson neki. András tévét, rádiót és CD ̶  lejátszót hallgatott, fejhallgatóval. Többnyire klasszikus zenét. Az nyugtatta meg a legjobban. De türelemmel viselte Ilonka kirohanásait.
    A szex még mindig működött, és Andrásnak ez volt a legkönnyebb, hiszen csupa olyat csinált, amit egy kutya is megtehetett volna. De már csak emlékezetből tudott bókolni Ilonának, hiszen a látása szinte teljesen elveszett. Ilonát egy darabig kárpótolta, hogy számíthat a férfi simogató kezére, örömet hozó szájára, de napról napra mesterkéltebbnek érezte a kettőjük kapcsolatát.
    Egy nap Ilonka a szokásosnál is feldúltabbnak tűnt. Ezt András persze nem látta, de megérezte.
     ̶   Mi bajod?
     ̶   Rájöttem valamire  ̶   mondta Ilona.
     ̶   Mire?
     ̶   Hogy te mindig is érdekből voltál hozzám kedves.
     ̶   Ezt hogy érted?
     ̶   Amikor segítettél, már arra számítottál, hogy egyszer ezt majd tőlem vissza fogod kapni.
     ̶   Nem értem, mire akarsz kilyukadni.
     ̶   Jó pontokat gyűjtöttél nálam, hogy majd ha neked lesz szükséged segítségre, számíthass a viszonzásra. Nem a mennyország érdekelt téged, hanem az, hogy ha beteg leszel, legyen, aki ápoljon. Tudtad, hogy előbb ̶  utóbb eljön az a nap, amikor teljesen tőlem fogsz függni. És azt akartad, hogy ezt a sok segítséget majd tőlem visszakapd.
     ̶   Ne butáskodj. Honnan tudtam volna, hogy megvakulok? Semmi bajom nem volt a szememmel.
     ̶   Hogy vak leszel ̶  e vagy fekvőbeteg, azt persze nem tudhattad, de hogy ápolásra fogsz szorulni, azt sejthetted.
     ̶   És? Mi következik ebből?
     ̶   Az, hogy a sok segítéssel csak kölcsönt adtál, amit most kamatostól követelsz vissza.
     ̶   Hogy érted, hogy kamatostól?
     ̶   Te csak bevásároltál nekem, de nem kellett nap mint nap ápolni. Ez sokkal nehezebb. Rosszul jártam veled. Rossz üzlet voltál.
     ̶   Nagyon sajnálom. Vannak az együtt élésben kockázatok, amiket vállalni kell.
     ̶   Nem veszed észre, hogy egy idő óta állandóan veszekszünk?  ̶   mondta Ilonka.
     ̶   Nem veszed észre, hogy állandóan csak te veszekszel?  ̶   mondta András.
    Persze Ilonkának sem volt könnyű. Világéletében jó szívűnek gondolta magát, és most rá kellett döbbennie, hogy ennek a jó szívűségnek vannak határai. Szívesen főzött, mosott a férfira, de ez a mindennapos kiszolgálás más volt. Ebben nem volt öröm. Ez kötelesség volt. Olyan kötelesség, amelyet nem tud lerázni.
     ̶   Miért csinálom én ezt? Nem vagyok én világ jótevője! Mindennek van határa  ̶   gondolta magában.
    Eszébe jutott, hogy ha Andrást egy otthonba tenné be, azt is neki kellene megszerveznie és végigvinnie. Neki kell kérelmezni, neki kell talán még fizetni is, hiszen András az utóbbi időben már egyáltalán nem tudott dolgozni, a munkája tisztán ráfizetéses lett, az adósságai egyre gyűltek.
    András is érezte, hogy ez nem megy így tovább. Egyedül elbotorkált egy vakokat támogató intézménybe, de már nem jutott neki hely, csak támogatás. De mit csináljon azzal a kis pénzzel? Ilonka számára ez túl kevés, és talán el sem fogadná, mert a támogatás kötelezettségeket is róna rá.
    Úgy érezte, hogy a helyzetük önmagában nem megoldható. Külső tényező nélkül mindketten beleroppannak.
    Egy reklámból hallott egy alpesi körutazásról. Javasolta Ilonkának, hogy menjenek el az útra. Igaz, hogy ő semmit sem látna a tájból, de élvezné a levegőváltozást, és legalább Ilonkának lenn egy szép élménye.
    Ilonka is hosszú ideig törte a fejét. Igen. Jár neki is egy kis kikapcsolódás. Igaz, hogy egy magatehetetlen férfival ez nem lenne egy kéjutazás, de talán kimozdítaná őket a holtpontról.
    Befizettek az útra. (András minden megtakarított pénzét odaadta.)
    Busszal mentek, az úton Ilonkának számos új ismerőse lett. Vidáman beszélgettek, és tényleg úgy érezte, hogy jó ötlet volt ide eljönniük.
    A történet vége kissé brutális. Aki nem szereti a durva  fordulatokat, annak azt ajánlom, hogy itt hagyja abba az olvasást.
  Ilonka és András az egyik szálláson vacsora után kettesben sétálni indult. Mentek, a sötétben, csak a hó fénylett, de egyre tompábban. Egy táblára ki volt írva. "VESZÉLYES SZAKASZ. NE TÉRJ LE AZ ÚTRÓL!" 
    A két ember ment, egymásba kapaszkodva. Ilonka bicegett, András pedig mellette, rábízta magát az asszonyra, mást nem is tehetett. A hideg csípte az arcukat, lábuk alatt harsogott a hó.
    Aztán egy lejtő tetején elengedték egymás kezét. András ment tovább, botorkálva, bele a nagy sötétségbe. Ilonka megállt, hogy kifújja magát.
    És vissza már csak egyedül ment. András eltűnt az éjszakában, az alpinisták napokig keresték a hóban, de ők is feladták a reményt.

Tetszett a történet?

2 1

Regisztrálj és olvasd Mándy Gábor 7 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

romantikus

Címkék

Rövid leírás / Beharangozó

Lélektani elemzés egy támogatói kapcsolat változásairól

Rövid összefoglaló

Férfi és nő véletlenül találkoznak, a férfi szeretettel ápolja a nőt, de amikor ő jut bajba, a nő hozzáállása megváltozik.

Olvasási idő

23 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Mándy Gábor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!