Ez így történt ahogy mondom. Mielött bárki azt mondaná - na persze, tipik sztori. 
Első gyermekem végre elkezdett járni és ideje korán beszélni. Annyira élvezte saját hangját, hogy  ébredés után rákezdte és estig folyamat mondta. Véget nem érő kérdés hegyeket zúdított bárkire akivel csak találkoztunk. Mint minden kislány ő is rajongott az apjáért. Napi rutinná vált, hogy elhangozzon annyiszor ahányszor csak eszébe jut a kérdés: apa hol van? Én tényleg próbáltam minél változatossabb, érdekesebb módon válaszolni de nem tartott sokáig az eredménye. Úgy két éves lehetett mikor egyik nap kora délután jött a postás, pontosabban az őt helyettesítő kollegája. A mi megszokott idősödő korosztályú postásunk (akit már a Réka is felismert)  helyett egy fiatal, helyesnek mondható srác jött. Becsöngetett, én ajtót nyitottam. Átadta a levelet mire az én kicsi lányom kitipegett a szobából, hallva a férfi hangot, felnézett és csak annyit mondott: Apaaa!  Arra már nem emlékszem melyikünk pirosodott el jobban de hirtelen meglepődésemben alig bírtam kinyögni, nem ő nem az apukád...