,, Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. "
/Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij /
Puha, meleg takaróként terül szét a vállamon. Jól esik, ahogy átölel, ahogy megnyugtat, vigaszt nyújt. Bőröm alatt bizsereg valami új, valami egészen más érzés,ami feltölti fáradt sejtjeimet, energiát ad és teljesen felszabadít. Végre esélyt adtál a boldogságra. Azzal, hogy végleg eltűntél a ködben. Megmutattad, amit látnom kellett, azután becsaptad az ajtót magad mögött.
Emlékszem, aznap este feszült bennem a hiány, mint egy szétpattanni készülő üvegpohár. Ültem a lépcsőn, néztem a Holdat és vártalak. Nyelvemen a hazugság ízével csak nyeltem befelé a kétségbeesés könnyeit. Tudtam, hogy mind így jártak. A legelső, a legutóbbi, meg az összes többi is. Aki szeretett, az megégette magát. Nekem akkor leginkább csak szégyen pirította a testemet, amiért utánad jöttem , igazságra éhezve. A telefonom kijelzőjére pillantottam ismét, majd az albérlet homályos folyosóján siklott végig a tekintetem. Minden részlet a retinámba égett. Első emelet, nyolcas ajtó. Pontosan úgy, mint nálam, otthon. A szobád melletti szék a falnál árván támaszkodott a magánynak, akár a szívem. Akkor még fájt a csend. Hívtalak, üzentem, válaszokat vártam, te pedig megszűntél létezni. Tíz óra tájban feladtam. Tudtam, most sem alszol itthon. Talán egy pultnál könyökölsz borgőzös, világmegváltó gondolatokkal felvértezve. Talán valaki más mellett, miközben engem szidsz, vagy a tönkrement életedért éppen valamelyik exedet okolod. Talán gyűlöletbeszédet intézel a világ valamennyi nőjéhez. Te szegény, szerencsétlen áldozat ...
Amikor feladtam, kocsiba pattantam, majd temetni kezdtelek, te leveleket írtál az általad leigázottakhoz. A saját porig rombolt várad romjaiba kéredzkedtél be. Éppen annyi becsület lapult a szándékaid mögött, akár egy Lennisternek. Eközben egy nő a kihűlt hitvesi ágyban forgolódva reménykedett, talán egyszer felkeresem, hogy tiszta vizet önthessünk abba a bizonyos pohárba. Miután megadtad a kegyelemdöfést, nem sokat teketóriáztam. Lobogó, szőke hajkoronával felpattantam a sárkányomra, felégettem a fészket, amit ocsmányságból és illúziókból építettél. Nyertem egy szövetségest, egy másik életet. Kívül kisebbségi komplexusos törpeként botladoztam bénán a várba vezető köveken, ám belül akkor is tudtam, ki is ennek a háborúnak száz évig sorvadó rózsája. Nem is tudom, ez honnan jött, pedig állítólag kicsi a könyvtáram...
Akkor még fájt látni. Üzenetek, könyörgés a volt arának. Akit részegen bántottál. Akinek gyűlölted az életvitelét gyermekeivel együtt , hiszen leírtad a naplódban. A küszöb alatt kúsztál volna vissza a nőhöz, akit aljas patkányként aposztrofáltál. Ahogyan most engem is. Ostoba vagyok meg ismét csak aljas, szerinted miattam nem láthatod a véredet, mert lehullott az álarc. Valójában tudod, mekkora árnyékot vet pusztítóan becstelen önzésed a saját sorsodra. A káros szenvedélyeid szabta korlátaidon képtelen vagy túllépni.
Tudod, most gyógyír a csend. Erősebbé tesz, nem csak engem. A romokon táncolunk majd. Te meg csak ásd tovább a sírodat. Lesz még hideg, lesz még Szenteste. Addigra szétfagy a lelked.
