Rebeka nehezen tűrte, ha a környezetében nem volt minden patyolattiszta és nem állt minden katonásan az élére. Ha meglátott egy porszemet a szoba padlóján, máris porszívót ragadott, egy folt miatt rögvest a mopért nyúlt, pár mosogatatlan edény pedig azon nyomban arra sarkallta, hogy sikálni kezdjen. Nem volt ez másként a külsejével sem. Ha észrevette, hogy a kis szőrszálak növekedni kezdtek a lábán, szaladt a fürdőszobába, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlük. Képes volt akár naponta többször is hajat mosni, hogy a tökéletesség látszatát keltse. Egy percig sem bírt nyugodtan megülni a fenekén, újabb és újabb feladatokat gyártott magának, hogy a haszontalanság érzését így kompenzálja. 

Vajon honnét származott ez az állandó tenni akarás, ez a megfelelési kényszer? 

Szüntelenül zakatoló elméje és az örökös tevékenykedés meglehetősen fárasztotta már a lányt, szeretett volna megállni, és élvezni a pillanatot, de, amint ezt megtette, a fejében lakó kismanó felbukkant és a vállára csücsülve, bűntudatkeltőn a fülébe súgta: „Dologra fel! Tudod, hogy még ezer tennivalód van ma, majd csak este jön a jól megérdemelt pihenés. A tollasbálban békén hagylak, ígérem, az a te időd. Ott töltekezhetsz”. Vagy lehet, hogy ott sem. Még meggondolom - hallatott harsány kacajt a rendkívül makacs természettel bíró Pongrác. Rebeka ugyanis így nevezte el ezt az akaratos teremtményt, akinek örömmel intett volna azonnal búcsút.

Barátnője, Anna javaslatára felkeresett egy terapeutát, Editet, akivel azon dolgoztak, hogy ez a belső hang elcsendesedjen és a kényszeres cselekedeteket más cselekedetekkel helyettesítsék. Természetesen ennek Pongrác örült a legkevésbé, mert egyáltalán nem akarta, hogy parkolópályára kerüljön. Ő csak és kizárólag Rebekával egységben tudta elképzelni a létezést. Pánikolni kezdett, mi lesz, ha már nem lesz szükség rá. Rövid tanakodás után eldöntötte, hogy megnehezíti az “elengedést”. Kitartóan nyüstölte “gazdáját”, hogy mind több- és több cselekedetet hajtson végre és a végkimerülésig fajuljon a helyzet. Végső elkeseredésében Rebeka nem tudta kihez forduljon. Olybá tűnt, ez a módszer nem hozta el számára a kívánt eredményt. Talán azért, mert nem hitt benne? – töprengett.

Az esélytelenek nyugalmával pörgette tovább a facebookot, s ekkor rátalált egy másik szakemberre, Helgára, aki felcsillantotta a reményt, hogy végre valahára megoldásra lel. Szkeptikusságát hamar felülírta kíváncsisága, korábban ugyanis fel sem merült benne, hogy Pongrácot nem elhallgattatni, sokkal inkább meghallgatni, megszelídíteni, és „beszeretni” volna jó. Úgy festett, ez egy biztonságos, megtartó térben meg is valósulhat:

-„Megfigyelheted, hol a helye a testedben Pongrácnak” –hangzott el Helga szájából a megengedő mondat, miután Rebeka megfogalmazta a problémáját és egy rövid éber figyelembevitel során megérezte testtájait.

-Vibrálást érzek a mellkasomban, feszülést a légcsövemben, alig kapok levegőt.

- Itt van ez a vibrálás a mellkasodban, ez a feszülés a légcsövedben.

-Megfigyelheted, mi kapcsolódik benned ehhez a testérzethez, ez lehet egy kép, egy hang, egy emlék, egy mozdulat, egy íz, egy illat, egy forma, egy szimbólum. 

-Látom Pongrácot, ahogy hiperaktív módjára ugrál, a mellkasomról a vállamra, majd a vállamról a mellkasomra.

-Megnézheted, mire van szüksége ennek az érzetnek, hogy változzon.

-Nem tudom.

-Itt van most egy nem tudom.

- Talán elfogadásra.

-Megfigyelheted, milyen formában esne jól ez a támogatás.

-Egy ölelésben.

-Szeretnéd, hogy én adjam meg neked ezt a támogatást? Vagy akár magadat is megérintheted.

-Adok magamnak egy pillangóölelést. (karjait a mellkasa előtt keresztezte és gyengéden megveregette a vállait)

-Itt lehet most veled ez az ölelés. 

-Ez felszabadító.

-Adhatsz magadnak időt, hogy megérezd magad az ölelés után és csak nézd meg, van-e még bármire szükséged, hogy ez a folyamat lekerekedjen.

Rebeka aznap délután megtapasztalta, milyen érzés, amikor önmagára, a testérzeteire és érzelmeire helyezi a fókuszt, és ellenállás helyett együttműködik a kényszer kismanójával.