Barion Pixel nuuvella

Én vagyok az utolsó!

 Elbódította az óceán hullámzása, ahogy a partól figyelte. A lágy morajlás körbe ölelte, ő pedig lágyan belesimult. A férfi gondolatait kitöltötte a hullámokon megcsillanó napfény és a sirályok rikoltozása. Órákon át ült a homokban és lassan egyé vált a vízzel. Nyugalom, lassú sodródás. Érzékelte a nap mozgását ahogy a kósza felhők között bújócskázik az idő előrehaladtával. A szükség térítette csak magához. Éhes volt. Körbenézett, mint aki egy pillanatig nem tudja hol, van aztán komótosan felállt. Elindult az otthonául szolgáló barlang felé.

  A sziget mindent megadott neki amire szüksége volt. Élelmet, menedéket. Másra már nem vágyott. Nem tudta pontosan mióta van itt, már nem tartotta számon az időt. Évek telhettek el. A hajót amivel ideérkezett már rég elbontotta. Egy kunyhót kezdett építeni belőle, de sosem fejezte be. Megtalálta a barlangot és elvesztette az érdeklődését. Megelégedett a természetes kőfalak nyújtotta kényelemmel. Megkeseredve és elfásulva kötött ki annak idején a szigeten. Már nem reménykedett, csak egy helyet keresett hátralévő idejére. Ő volt az utolsó ember a földön ebben biztos volt.

  A barlangba érve magához vett pár gyümölcsöt az elnyűtt ládából és leheveredett a pálmalevelekből rakott priccsére. Fáradtnak érezte magát. A naplójáért nyúlt, ami ott hevert mellette. Időnként átpörgette a megsárgult lapokat. Írni régóta nem írt bele semmit. Tizenöt keserves, kutatással töltött év szavakba öntve. Megannyi küszködés, veszély, csalódás és veszteség. A remény elvesztésének útleírása. Egyre ritkábban olvasott bele. Már nem igazán zaklatták fel az emlékek, de ha túl sokáig olvasott megfájdult a feje. Legtöbbször csak magához ölelte, mint valami játékmackót és szép lassan elaludt.

  Amikor felébredt átnézte a ládát. Már csak egy-két darab, fonnyadóban lévő banánt talált. Ideje frissíteni a készletet. Pár naponta nyugodt tempóban végig járja a szigetet és gyümölcsöt, bogyókat gyűjtött. Néha több, néha kevesebb szerencsével járt. Nem izgatta magát miatta. Megbékélt a sorsával. Ő volt az utolsó ember. A természet majd eldönti mennyi ideje van hátra.

 Éhes volt. Felébredt révületéből. Nem emlékezett mikor jött le újra a partra. Visszatért a barlangba. Miközben falatozott, újra magához vette a naplót. Nem lapozott bele, csak forgatta a kezében. Azon gondolkodott minek is tartotta meg. Sosem olvassa már el senki. Az utolsó ember emlékei. Megfájdult a feje. Lehajította maga mellé a könyvecskét és lefeküdt.

 Felébredt! Valami zúgás térítette magához. Kinézett a barlang bejáratán. Odakint zuhogott az eső. Egykedvűen bámulta a zuhanó cseppeket. Nem volt kedve kimenni az esőbe, így egy félreeső sarokban végezte el a dolgát. Csillapította korgó gyomrát majd visszafeküdt.

  Felébredt...

A remény mögött mindig ott ólálkodott a csalódástól való félelem. Ez lassacskán felőrölte, de képtelen volt nem reménykedni. Pedig annyi minden elvesztett már. Legutóbb a férfit, akit szeretett. Egy fél éve adta fel, egyszerűen a hullámok közé vetette magát. Akkor már csak ketten voltak. Nyolcan indultak útnak, de szép lassan mindenki elment. Betegség, baleset, vagy a kilátástalanság végzett velük. A veszteségek ellenére ő képtelen volt feladni. Nem tudott nem reménykedni. Egyre inkább pokolba kívánta ezt a tulajdonságát, de nem tudott tenni ellene. Amikor meglátta a szigetet, a remény újra előkúszott és negédesen körbe ölelte. A part felé kormányozta a hajót. A készletei amúgy is fogytán voltak.

 A partra húzott csónak és a távolban horgonyzó jacht látványa magához térítette. Ellentmondó utasítások feszültek egymásnak az elméjében. A tagadás harcolt az érzékszervek nyújtotta valósággal. Valami megpróbált felébredni benne, de túl rég...túl mélyen... Vízre tolta a csónakot és a vitorlás felé evezett.

Tetszett neki a sziget. Aprócska éden. Édesvíz, gyümölcs bőséggel. Úgy döntött eltölt itt pár napot, mielőtt tovább indul. A part felé menet egy barlang bejáratára lett figyelmes. Hajtotta a kíváncsiság. Óvatosan megközelítette. Mikor odaért megérezte a szagot. Mintha valami megdöglött volna odabent. Ahogy belépett felfordult a gyomra! A talajon minden felé emberi ürülék. Egy korhadt láda tele régóta rohadásnak indult gyümölcsökkel. Mellette egy szedett-vedett fészek koszos pálmalevelekből. Kirohant és elhányta magát. Elborzadt! Valaki lakott itt ez biztos. Frissek a nyomok. A szörnyű látvány ellenére izgatott volt. Nem lesz könnyű, de újra nem lesz egyedül. Tényleg van remény. Várt egy kicsit amíg csillapodott az émelygése, majd elindult a partra.

  Nem talált senkit a hajón. Vadul szórta szét a berendezési tárgyakat. Egyre jobban dühítette, hogy kizökkentették! A feje is belefájdul! Nem akarta ezt a háborút az elméjében! Remény, csalódás, öröm és fájdalom. Örökös küzdelem. Teher. Fáradt volt. Egy letűnt világ gondolatai döngették a lassan felhúzott falakat odabent. Végül az egyik tárolóban talált valamit, úgy gondolta, hogy a megoldást.

Az első, amit észrevett, amikor kilépett a fák közül, a távolban lángoló hajó! Az elmúlt évek nehézségei alatt edződött elméje, először a helyzetet kezdte értékelni, terveket kidolgozni. A döbbenet csak utána kezdett felszínre bukkanni és kiszorítani minden mást! A férfit csak később vette észre. A csónak mellett állt. Koszos, sovány, torzonborz alak. Átható, de zavarodott tekintettel. Valami volt nála! Amikor felfogta mit lát értetlenség és rémület lett úrrá rajta...

  Amikor meglátta a fák közül kilépő jövevényt, nem sokat habozott. Felemelte a hajóról magával hozott puskát és meghúzta a ravaszt! A nő hanyatt vágódott, ahogy az őzsörét pár méterről telibe találta a mellkasát! Ő is hátratántorodott. Nem volt felkészülve rá, hogy a fegyver visszarúg. Amikor látta, hogy a másik nem mozdul a puskát a csónakba hajította, és nagy nehezen a holttestet is oda vonszolta a zsákjával együtt. Módszeresen végig locsolta benzinnel az egészet és a vízre tolta. A hajóról magával hozott öngyújtót meggyújtva bedobta a csónakba, majd leült a szokásos helyére a parton és nézte ahogy a lángok felemésztik a múlt utolsó darabját. Pár óra múlva nem maradt más, csak a megszokott hullámok és a sirályok rikoltozása.

Vége!

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Mészáros Tamás 9 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Mészáros Tamás

Én vagyok az utolsó!

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Az erős túlélési ösztön, nem feltétlenül jár együtt kivételes lelkierővel is. A magány...a valódi reményvesztett magány kemény próbára teszi az elmét...

Rövid összefoglaló

Utolsónak lenni nehéz főleg, ha már elfogattad, hogy te vagy az, de leginkább akkor, ha kiderül, talán mégsem...

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Mészáros Tamás nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!