Barion Pixel nuuvella

A Nagykövet

   Hét napja haladtunk a Keserűvíz mentén, távol a járt karavánutaktól. A folyó a fennsíkok rózsaszín sója után kapta a nevét, mely belemosódva kesernyéssé tette vizét. Hajcsárjaink gyakorta megállni kényszerültek, mikor egy sziklaomlás elsodorta a keskeny ösvényt, melyen jakjainkkal haladtunk. Ekkor a magunkkal hozott pallókból és a helyben nagy számban található palakő táblákból kellett hidat rögtönözzünk. 

   Karavánunkat nem számítva fenséges magányba burkolózott e táj, melyet járva az ember akaratlanul is szembesül önnön kisszerűségével. A hóbundás hegyóriások, mesebeli, szürke sziklák időtlenné dermedt világában jártunk, ahol a gleccserek rianásai és a mállékony hegyoldalak omlásai jelentették az egyetlen mozgást. Az élőket rajtunk kívül csupán néhány, a magasban kőröző keselyű képviselte. Vijjogásukra hírvivő sólymaim feleltek meg, fonott ketreceikből.

   A hetedik napon egy tál alakú völgybe értünk, melynek alján kétembernyi monolitok álltak, szabálytalan kört formázva. A kőoszlopokba kis fülkéket véstek, melyekbe gondos kezek koponyákat és a szélben lobogva égő mécseseket helyeztek. Túlnan, úgy százlépésnyire, egy vízmosás hasadéka indult a völgyből, fel, a lefelé ívelő nap fényében nyomasztó, sötét sziluettekként gubbasztó sziklatitánok közé. A völgy tálszerű oldalfalát e hasadékon felül még egy barlang szája törte meg. Az elé akasztott, mocskos jakbunda mögött tűzfény hunyorgott.

   Hajcsáraink leborultak a völgy bejáratánál rakott kőhalom előtt, majd nyelvüket kiöltve és imákat mormolva újabb köveket helyeztek rá. Követtem példájukat. Utazásaim során úgy tapasztaltam, a helyi szokások tisztelete sosem árt, az istenek jóindulatáról nem is szólva.

   Vezetőm, a Dzsarhum törzsből való Tölga, kacsázó lépteivel a barlang szája felé indult. Útközben megzörgetett egy póznára akasztott csontfűzért. Az ilyesféle dolgokat, mint a bennszülöttekkel való tárgyalás, rá hagytam. Az okos ember ismeri korlátait.

   Jöttére fellebbent a bőr, mögüle füst tört elő, melyből egy mocskos alak bontakozott ki. Ráncok szabdalta arcát korom és mocsok, testét csupán egy rongyos gyapjúpokróc fedte, haja és szakálla a derekát verdeső csimbókokban lógott. A koszréteg lehetetlenné tette, hogy megállapítsam életkorát. Bár e feladattal, lévén hogy számomra minden hegylakó egyformának tűnt és kortalannak hatott, egyébként is nehezen boldogultam volna. Mindenesetre, a férfi karakteres arca láttán utasítottam szolgámat, hogy a táborverésnél alkalmasint készítsen elő egy ív papírt és a tuskészletemet, hogy megörökíthessem mai vendéglátónkat.

Mire a hordárok – a lehető legmesszebb a kövek körétől – sátorverésbe fogtak, Tölga is visszatért.

   – A férfi gomcsen. Szent remete – mondta. – Holnap visz minket Nagyapa hegyhez. – Intett a hasadék, és a mögötte tornyosuló irdatlan tömeg felé – Ott te találkozol azokkal, akit keresel. De csak te, és én jöhetsz, hordárok itt kell maradjon!

   – Jómagam akként vélekedtem – látva a babonás serpák rémült tekintetét, melyet hol a kőkörre, hol pedig a felfelé nyíló útra vetnek, – hogy bajos is volna magunkkal rángatnunk őket a számukra láthatóan baljós hasadékba. Hosszú évtizedekre visszatekintő követi pályafutásom során megtanultam, hogy kár az ilyesmit erőltetni.

   A délután fennmaradó részére kerestem egy sziklát, ahonnét kellő rálátás esett a vadságában is fenséges völgyre. Majd festeni kezdtem. A festést akkortájt kezdtem egyfajta külső meditációként használni, ahogyan használom ma is. Segít kitisztítani a fejet és megtanít képként összegezni a látszólag különálló részleteket.

A művészet gyakorlása, mint korábban már oly sokszor, akkor is magával ragadott. Arra eszméltem, hogy valaki figyel. – Megérzi az ilyesmit az, akinek hivatása, hogy titkokat bíznak rá. – A szolgám volt az, udvariasan tartva a hat lépés távolságot. – A gyógyteája nagyuram. – Hajolt meg.

   Másnap hajnalban, mikor a völgy füvét még dér borította, útra keltünk. A gyalogút bár kényelmetlen volt – nem is számítottam másra – de ezt feledtette velem a szurdok nyers szépsége. Embernyi görgetegkövek rései közt kapaszkodtunk, mindig csak egyre feljebb, a két sziklafal sötét hasítékában. Mellettünk csobogott a gleccserpatak, vize hideg, mint egy gyomorba hatoló penge. A hasadék árnyai felett a sziklák izzó fehéren verték vissza a nap fényét, bántó kontrasztot alkotva a mélykék éggel, és a völgyet mindenkor uraló árnyak sötétjével.

   A gomcsen csendes útitársnak bizonyult, egész idő alatt egy szót sem szólt, ám a szaga önmagáért beszélt. Pedig én egy hold óta a teherhordók füst, savanyú sajt, avas zsír és izzadtságszagán edződtem. Talán csak a Jezsen bűze volt hozzá fogható, ami az ideúton két jakunkat is leütötte mire a serpák nyilai leterítették. A nap második felére a hordszékben töltött évek is éreztetni kezdték hatásukat. Így hát igencsak megörvendeztetett a látvány, mikor a hasadékból egy fennsíkra lépve a táj kitárult. Fölöttünk tornyosult az égig érőnek ható kőagyar, a Nagyapa. A plató alatt vonuló, és a hegy körül örvénylő felhők azt az érzetet keltették, hogy egy égi tisztáson járunk. A végtelen tér szinte magába szippantotta az embert.

Az agyar árnyékát csikorgó fagy tartotta bilincsben. Jócskán benne jártunk már a nyárban, de a sziklákat vastag zúzmaraköpeny lepte.

   A gomcsen egy horpadás felé intett minket, melyet néhány, távolról szarkofágra emlékeztető, lapos kő vett körül. Leültem, ahová mutatta, és figyeltem, ahogyan a rongyai alól előkotort füvekből és trágyából tüzet rak, majd egy kupányi agyagüstöt helyez fölé, melyet csak a mennyei ősök tudják, honnét varázsolt elő. Az üstbe füveket szórt, majd letelepedett velünk szemben, hogy a felhőkbe révedő tekintettel egy mantra dünnyögő ismétlésébe kezdjen. Én csak figyeltem tovább. Lenyűgözőnek találtam, hogy lehet valaki ilyen leírhatatlanul mocskos. A gomcsen hangját nyugtalanító morajlásként verte vissza ránk a sziklafal.

   Mikor a víz felforrt, a gomcsen köpött egyet, majd mondott valamit Tölgának, és felém nyújtotta az üstöt. – Te megiszod uram – tolmácsolta vezetőm – szellemek itala. Rajta át szólsz azokkal, akikhez jöttél.

   – Elvettem hát az agyagtálat, és belekortyoltam a keserű, szúrós szagú teába. Meglepően kellemesnek bizonyult. Miután megittam, Tölga prémsubáját egy kőre terítette, majd rátelepedve a völgy szája felé fordult, és szaruíját ölébe fogva őrködni kezdett. A remete intésének engedelmeskedve én a helyemen maradtam, ő pedig újra belekezdett zümmögő énekébe. A hang minden csontomat átrezgette. Hatására forróság gyúlt a gyomromban, majd innét kiindulva kellemes meleggel töltötte meg végtagjaimat. Lassan, de ellenállhatatlan erővel homályosította el elmémet egy álomszerű, nyugodt lebegés. Nem harcoltam ellene. Egy pillanatra elszunnyadtam, majd mikor mellemre bukó fejemtől felriadva felpillantottam, egy ismeretlen férfit láttam velem szemben ülni. Vén volt és kopasz, ráncos, akár a tavalyi alma. Selyemből való szerzetesi talárt viselt.

Az ég kékeszöld fényben játszott, előtte izzó, fel-fel villanó energiaszálak feszültek, elveszve a távoli csúcsok között. A fényes szálak a Nagyapa felé futottak, ám valamilyen megmagyarázhatatlan, de elemi félelem okán nem mertem megfordulni, hogy a hegyre nézzek. A fények a vénember testét is beragyogták, mintha bő köpenye alatt apró lámpásokat rejtegetne.

   – Szólni kívántál velünk, a Hegyi Öreg Testvériségét kerested! Szólj hát, és rajtam át mind halljuk a szavad.

   – Elmondtam hát, hogy a Padisah parancsára és a nevében jöttem, és hogy megbízóm a birodalom határait fenyegető máguskirály, Jezigert Bej fejét kívánja. De mindezt úgy, hogy közben nem nyitottam szóra a számat. Ekkor eszméltem rá, hogy az ősszakállú vén szavait is az elmémben hallottam felcsendülni. Érdekes, hogy akkor ez teljesen természetesnek hatott.

Miután elmondtam uram üzenetét, a férfi hallgatásba burkolózott, miközben fogva tartott élénk, smaragdfénnyel ragyogó tekintetével. Hosszú idő telt el így, míg újra „megszólalt”.

–   Térj meg uradhoz, és vidd hírét, hogy örvendezhet. Kérése egybevág a Hegyi Öreg akaratával. Ha a következő teleholdig annyi zafírt vitet a Vak Isten templomába, Korlajba, ami beborítja az oltárkövet, a rákövetkező újholdkor a testvériség eljön Jezigert Bejért. – Miközben elhalt az üzenet visszhangja, a vénség tekintetének fénye is halványodott. Végül egy fakó lyuk maradt csupán a ragyogó ég hátterében.

   Rémült horkantással ébredtem, a mellkasomra csukló fejem rántásától. Velem szemben a gomcsen ücsörgött, elmélyülten és egyidejűleg piszkálva a tüzet és az orrát. Felnéztem, és megdöbbenve kellett konstatálnom, hogy a nap járása szerint fertály óra sem telt el, mióta magamhoz vettem a remete főzetét. Pár lélegzettel rendeztem tudatom, megszabadulva zavaromtól és a hullámokban rámtörő émelygéstől, majd felálltam, magamhoz intve Tölgát, aki rémülten rezzent fel szavamra.

   – Jöjj! Követségem bevégeztem, ideje hogy elhagyjam e hegyeket. – Vezetőm tátott szájjal bámult rám. Máig sem értem, miért zavartam össze ezekkel a fennkölt szavakkal. Talán az imént átélt megrázkódtatás hatására tettem.

A szurdok szájából még egy pillantást vetettem a Nagyapára, aki, legalábbis én úgy véltem, hideg, könyörtelen időtlenséggel tekintett vissza rám.

Tetszett a történet?

2 2

Regisztrálj és olvasd MeszarosSzabolcs 17 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

   Hét napja haladtunk a Keserűvíz mentén, távol a járt karavánutaktól. A folyó a fennsíkok rózsaszín sója után kapta a nevét, mely belemosódva kesernyéssé tette vizét. Hajcsárjaink gyakorta megállni kényszerültek, mikor egy sziklaomlás elsodorta a keskeny ösvényt, melyen jakjainkkal haladtunk. Ekkor a magunkkal hozott pallókból és a helyben nagy számban található palakő táblákból kellett hidat rögtönözzünk. 

   Karavánunkat nem számítva fenséges magányba burkolózott e táj, melyet járva az ember akaratlanul is szembesül önnön kisszerűségével. A hóbundás hegyóriások, mesebeli, szürke sziklák időtlenné dermedt világában jártunk, ahol a gleccserek rianásai és a mállékony hegyoldalak omlásai jelentették az egyetlen mozgást. Az élőket rajtunk kívül csupán néhány, a magasban kőröző keselyű képviselte. Vijjogásukra hírvivő sólymaim feleltek meg, fonott ketreceikből.

   A hetedik napon egy tál alakú völgybe értünk, melynek alján kétembernyi monolitok álltak, szabálytalan kört formázva.

Rövid összefoglaló

A nagykövet megbízást kap, hogy fogadja fel a rettegett szekta, a Hegyi Öreg Testvériségének orvgyilkosait. Útja végtelen hegyeken vezet keresztül, mígnem egy barlangi remete elvezeti a Testvériséghez.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni MeszarosSzabolcs nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!