Barion Pixel nuuvella

Yuzza

     Kaushur Bej csapatában szolgáltam akkortájt. Olyan hiéna voltam, mint a többi. Az olcsó pálmabort, és a festett szajhákat hajszoltam, némi vagyon reményében pedig az anyámat is eladtam volna.
    A bej egy nagyszabású expedíciót szervezett – vagy száz teherhordó, nagy, sötét bőrű rabszolgák mind, tucatnyi gilaxgyík, öt tucat fegyveres, és a személyes kísérete. Emlékszem, egy medveforma bestia is volt vele, valami fura nevű. – Egy ősi térkép után mentünk, ami egy elveszett várost ábrázolt, a mélyén egy arany bálvánnyal. Kaushur valami tébolyult utazótól szerezte, és miután összevetette a könyvtárában őrzöt töredékekkel, úgy döntött, autentikus. Szokva voltunk az ilyesmihez, mert a bej rajongott a kartográfiáért és a históriákért, nem egy történetnek maga járt utána. Ha nem uralkodónak születik, bizton állíthatom, kiváló írnok és történelemtudós vált volna előle.
     Elég az hozzá, hogy egy hét készülődés után – én végigittam és kurváztam az egészet – Khartarul piacáról indultunk neki a távoli, felhőkbe öltözött hegyeknek. Pokoli út volt. Hűvös eső és forró pára, hogy az ember majd megfullad bele. Egy nap után semmi nem maradt szárazon, sosem tudtam, hogy köd, vagy a veríték csorog a bőrömön. A bozótban minden lépésért meg kell szenvedni, az indák és levelek zöld poklából Golkák – undok, szarvas dzsungelmajmok – ragadták el az óvatlanokat. Míg a bej külön őrséget nem állított a bozótírtók mellé. De így is sokan odavesztek. A legtöbbel a szakajtószám nyüzsgő férgek, kígyók, bogarak és egyéb csúszómászók végeztek. Még egy sátánkígyót is az utunkba sodort az istenek átka. Nem tudod miféle? Húsz ölnyi sápadt féreg, akkora fejjel, mint egy tíz éves fiú teste. Egy gilaxxal végzett, málhástól kapta fel és ragadta a lombok közé. Mert ott akkorára nőttek a fák, hogy megtehette. Némelyik törzsét tucatnyian sem értük körbe. Az eget sosem láttuk a lomboktól és a gőzölgő ködtől. Na de a kígyó. A fegyvereink annyit sem értek ellene, mit a nád. meg egyébként is, a bronzot zöldre és tompára marta a patina, hogy alig győztük pálmazsírral.
    Az út végére az elemózsia is megpenészedett. Átkozott legyek, még a ruhák is! Mindennek penészszaga volt. Meg rothadó fabűze. Tüzet is csak olajjal, és ráolvasásokkal rakhattunk.
   Hetekig haladtunk északnyugatra, mindig ügyelve, hogy a hegyeket keleten lássuk. Nem könnyű ám az ilyesmi. Volt, hogy napokig rostokoltunk a ködben, míg sikerült kivenni valamilyen tájékozódási pontot, vagy meglátni egy darabka csillagos eget. Valami harmincöt napra rá hogy elindultunk, megérkeztünk Yuzzába.
    Ezt egy fagyökerektől feltört, indákkal beszőtt kőút jelezte. Már egy ideje rajta haladtunk, amikor észrevettük. Talán mert akkora kőlapokból rakták, mint egy szekér, senki nem gondolta, hogy út.
    Ezután már könnyebben észrevettük a többi részletet is. Egy toronyvastag oszlop, melyet egy faóriás törzse font körbe. Egy mohalepte szobor, ami álltában akkora lehetett, mint egy hadigálya. Arrébb egy templomot vagy palotát is láttunk, a lépcsője fagyökerek befont és páfránnyal borított kőrakásnak tűnt, ami nem éri meg a fáradtságot. Előbb észre sem vettük, hogy miféle épületben folytatódik, eltakarták a lombok, meg a köd. De amikor feltámadt a szél! – Emlékszem, a fák fölé néztem, amit nem gyakran tettem akkortájt – és ott tornyosult a templom! Hatalmas hasábokból rakták, sztadüonnyi magasra. Az ember beleszédült a látványba. Pár felderítő megközelítette, ám az utat nagyon benőtte a bozót és későre járt, így inkább elkerültük. A bej arra utasított, hogy mielőbb keressünk alkalmas táborhelyet, így haladtunk tovább.
   Ahogy a romok szíve felé haladtunk, egyre mélyebb lett a csend. A majmok és madarak ricsaja elmaradt, majd a bogarak ciripelése is. Csupán a Jagu madár sikoltását hallottuk, ami a teherhordók szerint a halál közeledtét jelzi. De hát azok babonás népek, az erdei Batungák közül.
   A nap javát magunk mögött hagytuk már, amikor egy tisztásra leltünk. Egykor tér lehetett, közepén, egy repedt kőmedencében forrás fakadt. A Bej és a hajcsárbég parancsot adott a táborverésre, mielőtt ránk szakad az éjszaka sötétsége, amely a dzsungelben hirtelen csap le, akár a vadászó árnymacska.
  Én a bozótírtók közé kerültem. Vágtuk kétembernyi pálmákat, páfrányokat. Ahogy tisztult a tér és növekedtek az árnyékok, egyre vésztjóslóbban nehezedett ránk a faragott kövekből habarcs nélkül rakott falak árnyéka. A bozótban ledőlt oszlopfőket találtunk, torz bálványokkal. Bár arcvonásaikat elmosta a sok évszázadnyi eső és elfedte a moha, mégis körüllengte őket valamiféle túlvilági rosszindulat. Mindig volt szemem az ilyesmihez, nem hiába akart tanítványául a vén Gaukar. Lelkemre, be is álltam volna hozzá, ha nem beszélik a piacon hogy az inasul fogadott fiúkat a vajákosinasságon felül más, bensőségesebb feladatokkal is ellátja.
   Mikor hasonló szobrokat találtunk a teret övező falak tetején, a Batungák egy régi legendáról pusmogtak, el akartak menni, de már esteledett.
  Miközben a bozóton csapkodtam tompára a drága bronzpengém és figyeltem, a Batungák védő jeleket festenek bőrükre és hajcsárbéggel vitatkoznak szálláshelyünkről, egy vörös csillanásra lettem figyelmes. Alig hittem a szerencsémnek. A lemenő nap fénye egy kis
rubinfigurán tört meg. A törmelék közt hevert. Lopva körülnéztem, nem látja e valaki, majd érte nyúltam.
  Sárga villanás, szúró fájdalom, egy kígyó mart a kezembe. Felüvöltöttem, de annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy miközben a kígyót a kardom hegyére szúrtam, a kis talizmánt a nyakamban lógó erszénybe süllyesszem. Mit mondhatnék? Piszkosul beijedtem, de a rubin az rubin!
   Üvöltésemre odasiető cimboráim a felcser elé cipeltek, a kígyó tetemével együtt – addigra már bajosan álltam meg a lábamon – aki azt mondta opálvipera, a marása mély, delíriumos álmot hoz, de nem halálos. Mire ellátta a sebet – valami éktelenül büdös és maró löttyel borogatta be duzzadt és lüktető kezemet – valóban félálomban lebegtem. Rémlik, a felcser anyját gyaláztam, miközben szemem előtt a táj összefolyt az éggel és olybá tűnt, a fal tetején gubbasztó rémalakok meg-megmozdulnak a feltünedező csillagok háttere előtt.
     Aztán minden elmosódott.
  Álmomban Yuzzát láttam, csodás, virágzó városként. Útjait csipkés kőpaloták és lépcsős tornyok vették körül, rajtuk színes szobrok seregével. Hatalmasan terült el, egy sugárútján, mely a templom égig érő, festett szobrokkal ékes gúlatornyához vitt, egy napba tellett végigmenni. Sötét bőrű lakói aranyat, elefántcsontot viseltek, piacai kincsektől roskadoztak. Álmomban gyorsan telt az idő, peregtek a századok. Háborúkat láttam, egy göndör, fekete szakállú, lovas nép ellen. Láttam, amikor meghasadt az ég, és egy lángoló csillag hullt a hegyek mögé, megrázva a földet. Láttam a templom ében istennőjének hatalmas és gyönyörű alakját, amint harci elefántjának hátán csatába vezeti seregét egy sötétségből jött veszedelem ellen. Láttam amint testét hordágyon hozza magával a vert sereg és az új főpapot, ki az istennő trónjának helyére – a templom előtti gránitemelvényre, melyet egy kőoszlopokon álló jáde tető fedett – egy új aranybálványt ültetett.
    Azt mondta, az új istenség megvéd a győztesektől, kik a külső éj sötétjéből érkeztek.
   Láttam, ahogy a korcs bálvány ormányán át szippantja be az áldozatok füstjét és nem elégszik meg a gyümölccsel és virággal, ahogyan az istennő tette. Előbb állat, majd emberáldozatokat követelt főpapjának száján keresztül. Sikoltozó hadifoglyok égtek el máglyán a templom előtti téren, a varangyszerűen pöffeszkedő istenség lábánál. Majd, miután a foglyok elapadtak, az istennő hívei is a lángok közt végezték.
    A kőfaragók pedig szakadatlan dolgoztak. A főpap parancsára ledöntötték a régi, táncoló és szeretkező istenszobrokat, helyükre az új bálvány népének képmását, megannyi rémalakot állítottak. A főpap rikácsolva, habzó szájjal hirdette új hitét, miközben a fogyatkozó nép java elmenekült. Mind kevesebb kereskedő érkezett, a dzsungel visszahódította a művelt
földeket. Az új istenek áldozatok híján mind éhesebbek lettek, vérszomjuktól még a főpap is megrettent. De késő volt már.
   Egy holdtalan éjszakán aztán Yuzza népe a megelevenedő rémálomra ébredt. Bálványok ezrei keltek életre, kőszárnyaikat kibontva, rikoltva lendültek a fekete égre. Felragadták a város sikoltó lakóit, és akit nem téptek darabokra, vagy nem hajítottak az utcák kövére, azt a templomtéren, a megtört főpap mágiája által táplált sötét tűzbe vetették. A lángok mind magasabbra csaptak, ahogy ezrek hamvadtak el sikoltozva, a bálvány hideg, gonosz tekintete előtt. Mire felkelt a nap, Yuzza üresen állt, és lakói közül csak a főpap élt. A bálványok visszakuporodtak helyükre, ahol halott kőként várták az újhold sötétjét, mikor prédára vadászva új életre kelnek. A várost benőtte a dzsungel, az utakat gyökerek verték fel, a büszke tornyok leomlottak. Csak a sötét bálvány maradt, és szolgája, a főpap, kinek ugyan elméje megbomlott és teste eltorzult, de hatalma egyre csak növekedett. Egyes bálványok melyek hívó szavára éjről-éjre felébredtek, hogy a romok közt kúszva áldozatokra vadásszanak. Újholdkor pedig az egész város feltámadt. Rémalakjai kirajzottak. Egész falvakat ragadtak el, hogy feláldozzák uruknak, vagy húsukkal táplálják a leírhatatlan förtelemmé hízott főpapot, mígnem minden törzs, és a dzsungel vadjai is megtanulták kerülni Yuzzát.
    Csak néhanapján vetődött ide néhány kincskereső, vagy kóbor kalandor. A szobrok pedig éhesen vártak.
 Mígnem egy nap nagy csapat ember érkezett, éppen újholdkor. Rémülten láttam magamat, amint erszényembe rejtem azt a rubin talizmánt, amit a város régi istennőjének főpapja adott az úrnő véréből származó bajnoknak, és ami az utolsó, véres napon védelmezte őt a sötét bálvány seregétől, míg egy kidőlő oszlop maga alá nem temette. Majd ismét magamat láttam, amint a tűz mellett alszom, miközben a korcs főpap álmot bűvöl az őrök szemére és sötét szárnyakon közelít a halál.
   Majd meghallottam az első sikolyt.
 Erre ébredtem. Körülöttem elszabadult a pokol. Rémalakok százai támadtak ránk, kőtestükön elvástak a kardok és széttörtek a nyilak. Ketten, hárman ragadtak fel egy embert és tépték darabokra, véresőt hintve a földön maradtakra. A teherhordó Gilaxok magvadultak, sziszegve gázolták le az embereket, miközben falakat döntő menekülésbe fogtak. Fölöttük gonosz szúnyogok hadaként repültek a gargoyleok. Felém is kinyúlt egy karmos rémalak, ám a mellemen hordott erszény vörös fénnyel ragyogott fel, megperzselve a szörny mancsát. Az amulett istenektől való mágiája megannyi század után is működött. Még félig öntudatlanul, sikoltozva rohantam el a mészárszékről, melyet egyre inkább elborítottak a testrészek és kiontott belek. Indákon esetem át, köveknek csapódtam, véresre zúztam magam a sötétben, de nem érdekelt.
  Két hónapba telt, hogy lázasan és félőrülten bebotorkáljak egy Dagza faluba. Ahol az orvosságos ember egy igen furcsa módon gyógyított meg, egy múmia segítségével. De ez már egy másik történet.
  Hogy igazat szóltam e? Hát nem hiszitek? Talán a talizmán bizonyítaná szavamat, de azt régen elveszítettem. Amikor Happur eleven istenségével találkoztam a Parti Városok nagy háborújában. Elmeséljem? Ahhoz több sörre lesz szükség, de nem erre a kölesből főzött lóhúgyra!

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd MeszarosSzabolcs 12 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

  Újholdkor pedig az egész város feltámadt. Rémalakjai kirajzottak. Egész falvakat ragadtak el, hogy feláldozzák uruknak, vagy húsukkal táplálják a leírhatatlan förtelemmé hízott főpapot, mígnem minden törzs, és a dzsungel vadjai is megtanulták kerülni Yuzzát.
    Csak néhanapján vetődött ide néhány kincskereső, vagy kóbor kalandor. A szobrok pedig éhesen vártak.
     Mígnem egy nap nagy csapat ember érkezett, éppen újholdkor. Rémülten láttam magamat, amint erszényembe rejtem azt a rubin talizmánt, amit a város régi istennőjének főpapja adott az úrnő véréből származó bajnoknak, és ami az utolsó, véres napon védelmezte őt a sötét bálvány seregétől, míg egy kidőlő oszlop maga alá nem temette. Majd ismét magamat láttam, amint a tűz mellett alszom, miközben a korcs főpap álmot bűvöl az őrök szemére és sötét szárnyakon közelít a halál.

Rövid összefoglaló

Egy részlet a Broken Worlds munkacímen készülő fantasy RPG világleírásából. A novella kifejezetten egy terület hangulatfestő leírására készült, nem arra, hogy önálló alkotásként is megállja a helyét.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni MeszarosSzabolcs nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!