Fekete bársony leplét dobta rám a tegnap,
De a hajnal játékos frázisokkal vidít,
Hangom megfestett betűit adom, s egy nap
talán, hús vér testedhez is sikít.

Hiszen vagy te, s én, vágyódó sóhajunk is
egymás felé száll, hiszen szeretlek és
szeretsz, hangunk közös, s sok óhajunk is,
hiányunk is miénk, egy szemeinkbe néz.

Minket ugatnak a holdat megbámuló kutyák,
neveinket sírja a szél, s a hajladozó tuják
táncolják el szerelmünk,

amit vesztünk az az idő, s már páros vétkeink
sem fájnak, tompulnak, mert halk lépteink
bujkáló zaja, kegyelmünk.