Barion Pixel nuuvella

Hogyan mentette meg az életem az önszeretet

Amikor minden nap szarral dobál az élet, akkor elég nehéz elhinni, hogy gyémántot érdemelsz. De van, amikor nincs másod, csak a hited. És az első és legfontosabb, hogy önmagadban higgy, mert ez az önhit – vagy annak hiánya – fogja meghatározni az életed minőségét. Sőt, van, amikor élet-halál kérdéssé válik.

   A közösségi médiák látványvilága egy nagyon megtévesztő közeg. Könnyen beleesünk abba a kényelmes helyzetbe, hogy megítélünk valakit csupán a szoc. médiákban látott tartalmai után; képek, írások, érdeklődési területek… Ha azt látjuk hogy valaki nálunk jobban ért egy témához, akkor rögtön azt gondoljuk, hogy ő nyilván intelligensebb, iskolázottabb, tájékozottabb nálunk, vagy érdekesebb az élete. Ha valakinél látunk néhány előkelő környezetben készült szép képet, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ő jobban él, mint mi. Amikor valaki arról posztol, hogy ő milyen elfoglalt és mennyire szereti a munkáját, akkor arra gondolunk, ő bizonyára sikeres, jómódú és népszerű.

Nem tudom, milyen feltételezéseitek vannak rólam, de most felfedek előttetek néhány kulisszatitkot az életemből (amit nem sokan tennének meg. Nem tehetek róla, ez is az öngyógyító munkám része; az autentikusság gyakorlása).

Az apukámmal ketten élünk egy 2 szobás lakótelepi panellakásban. Sok háziállatunk van (cuki csótányok), és legalább ugyanennyi kiadásunk, aminek nagy része apukám gyógyszereire megy el. Ő 2-es típusú cukorbeteg, mozgáskorlátozott és vak, és – mondjuk úgy – már nem szobatiszta. Azért még igyekszik (elutasítja a pelenkát), amit én nagyra értékelek, így viszont többet és gyakrabban kell takarítanom.

Anyukám 1 évvel ezelőtt távozott egy paradicsomi dimenzióba (szeretlek anya, remélem minden oké veled!), azóta egyedül csinálok mindent. Apukám gondozása és az ápolási segély mellett itthon dolgozom. Szakképzettség nélkül, pusztán az élettapasztalataimból próbálok megélni önismereti coachként és az olyan, hazánkban még keresetlen szakmákban, mint a személyiség-és önfejlesztés. Mert ez a szenvedélyem, és mert egész életemben ezt csináltam, és ebben vagyok a legjobb. De főleg azért, mert ez a Lelki Küldetésem. A célom, az álmom, ami hajt, hogy hozzájáruljak egy tudatosabb és boldogabb emberiséghez.

A havi bevételem jelenleg 0 ft. Az apukám nyugdíjából és az ápolási segélyből élünk ketten. Nem panaszkodom.

(Amikor látod a közvetlen környezetedben, hogy mások annyi pénzből élnek, ami még a rezsire sem elég, és elképzelni sem tudod, hogyan maradhatnak mégis életben, akkor megtanulsz hálásnak lenni mindenért, ami neked jutott! És egy lakótelepen elég sok ilyet látni! Ezért annak, aki azt kérdezi, hogyan gyakorolja a hálát, csak azt szoktam mondani: “Tölts el egy napot egy lakótelepen és beszélgess el néhány emberrel. Egyből érezni fogod, hogy te milyen áldott vagy!”)

A hála segít átvészelni a jelent, ám nem óv meg a jövőtől való félelmektől. Erre más módszert kellett keresnem. Gyakran szorongtam attól a gondolattól, hogy mi lesz velem az apám halála után, amivel már reálisan számolnom kell, mivel 77 éves. A létbizonytalanság szorongással és pánikrohamokkal járt, amiből egyetlen módon tudtam kilépni: célokat tűztem magam elé; célokat, és álmokat, amelyeket akkor is próbálok elérni, amikor teljesen reménytelennek tűnik. De ehhez kell valami más is… önbizalom. És tartós önbizalom nincs önszeretet nélkül.

A délelőttjeim az apukám gondozásával telnek, beoltom őt, boltba megyek, megfőzök, ügyeket intézek vagy kitakarítok, és megebédeltetem őt. Ezután enyém a nap! Késő estig dolgozom a Tudatos Boldogság önfejlesztő rendszerem programjain, és könyveket írok. Hétvégén, amikor éppen nem dolgozom, akkor tanulok, fejlesztem magam, önmunkát végzek, öngondoskodást gyakorlok, öngyógyítom magam a gyermekkori traumáimból, azaz, átalakítom, formálom, fejlesztem a személyiségemet, és egyre jobbá és tudatosabbá igyekszem válni. Vagyis, előkészítem magam egy jobb és tágasabb jövőre. Mert hiszek benne. Mert hiszek magamban. Hiszek abban, hogy ha valaki igazán akarja, akkor ki tud törni és kimászni a legnagyobb szarból is. Hiába érzem azt minden nap, hogy gyémántokat dobálok egy feneketlen kútba, másnap újra felkelek az ágyból és tovább dobálom azokat a gyémántokat. Mert hiszek a gyémántjaim értékességében és abban, hogy egy nap az élet felhoz valamit nekem is abból a kiszáradt kútból megmutatva, hogy néha még a sivatagban is nőhet virág.

Szóval, hogyan lehetsz képes hinni abban, hogy gyémántot érdemelsz, amikor egyfolytában csak szarral dobál az élet? Úgy, hogy felismered és elismered a saját nagyságodat – még akkor is, ha senki más nem látja azt benned – és elvárod a viszonzást az élettől cserébe azért, amit évtizedekig önzetlenül a kútba szórtál.

Az életed egy pontján létkérdéssé válik szeretni és becsülni magad, mert rájössz, hogy az élet nem fog neked gyémántot adni, amíg te csak a szarra tartod méltónak magad! Szóval, elkezdtem méltónak tartani magam minden jóra és szépre, miután megtaláltam és kikapartam a saját gyémántjaimat, amire sajnos senki nem tanított meg, ellenkezőleg! Az önértékelést nem tanítják az iskolákban (sajnos még a legtöbb családban sem!), arra az élet tanít meg. Amikor már elég szart kaptál a nyakadba, egy idő után megkérdőjelezed az értékedet és a méltóságodat. De a másik irányba. És pont ezért kaptad az élettől azt a sok szart, hogy feltedd magadnak azt a kérdést: “Valóban csak ezt érdemlem?! Én tényleg ennyire szar lennék?!” És amikor az önkritika helyett életedben először önmagad védelmére kelsz, akkor… akkor kezdődhet el az igazi változás!

Már bizonyára az agyatokra mentem az önszeretet fontosságának állandó hangsúlyozásával. Nos… ez volt az, ami megmentette az életem! Az önszeretet és az önelfogadás. Amikor ugyanis megtanulod szeretni magad, nem vársz többé kiszolgáltatott áldozatként másokra, hogy kielégítsék a te érzelmi igényeidet, mert már tudod, hogy azt te magad is meg tudod tenni, és soha senki nem lehet hozzád közelebb, mint te magad, és soha senki nem fogja nálad jobban tudni (bármennyire is szeretjük ezt hinni), hogy neked mire van szükséged.

Életem legjelentősebb döntése, és a személyes fejlődésem egyik legmeghatározóbb mérföldköve volt, amikor végre kiléptem az áldozatszerepből és felvállaltam a felelősséget önmagamért, a saját testi, lelki és mentális jóllétemért. Ekkor kezdődött csak el a valódi, belső átalakulásom. És mára egy totálisan új emberré váltam!

Semmi sem véletlen. Minden éppen akkor jön, amikor készen vagyunk rá, és pontosan akkora adagban, amit elbírunk. Ez ugyan nem könnyíti meg a terheinket, de legalább nem okoz meg több szorongást. Az utóbbi 1 évben volt részem belőle bőven. Szorongásos-és pánikrohamaim voltak a teljes anyagi csőd miatt, amit anyukám nyugdíjának kiesése okozott. Abban az időszakban még azt sem tudtam, hogy mit eszünk másnap, vagy hogy miből fogom megvenni az apám életmentő gyógyszereit.

Hónapokig tartó pánikroham sorozatok után egy hatalmas fordulat állt be a hozzáállásomban (baromi erős lecke volt és én megtanultam). Nem volt választásom, tudtam, hogy ha ezt az állandó szorongást nem állítom meg valahogy, akkor meghalok. Mármint szó szerint. Ha éltél már át pánikrohamot, akkor tudod, miről beszélek. Ekkor kezdtem el a Belső Gyermek Munkát és az önszeretet gyakorlását (a felsőbb énem hosszas unszolása után – már régóta jöttek a jelek, de én nem akartam ezzel foglalkozni, így eleinte megtagadtam a jelek követését. Ekkor kezdődtek a pánik rohamok).

Számomra élet-halál kérdése volt, hogy megtanuljam szeretni magam, mert tudtam, hogy csak ez menthet meg. Illetve ekkor még csak reméltem, mert hinni nem igazán tudtam benne. Olyan abszurd ötletnek tűnt, hogy egy Belső Gyermek felé forduljak, aki nem is egy valós személy. Kiderült, hogy ez a pszichológiai archetípus sokkal valóságosabb, mint bárki gondolná. Élet és halál ura lehet (Jung nem volt egy hülye ember!)

Ebből az életátalakító felismerésből származnak a Belső Gyermekkel, és az önszeretettel foglalkozó írásaim. – Talán így már értitek, miért vagyok ezzel olyan megszállott.

Folytatva:
Nem csak kijöttem a financiális csődből, de ma már még spórolni is tudok minden hónapban egy kicsit, és erre a teljesítményre nagyon büszke vagyok! Ez életem eddigi legnagyobb sikere! Normális íróasztalom még nincs (egy 40 éves ebédlőasztalon dolgozom), és egy haldokló laptopon, ami bármelyik percben elszállhat az összes friss munkámmal együtt (ami néhányszor már meg is történt), de legalább képes vagyok dolgozni. Képes vagyok használni a meglévő erőforrásaimat, és van időm, és lehetőségem a szenvedélyemnek élni! Vagyis tele vagyok áldásokkal! És rendkívül fontosnak tartom minden nap emlékeztetni magam ezekre az áldásokra… a gyémántokra a szarban. Mert azok ott vannak, csak észre kell venni őket. Ez pedig nem más, mint hozzáállás kérdése.

Aki mindig csak panaszkodni akar, az mindig találni fog rá okokat. Jaj, én nagyon sokat panaszkodtam, úgyhogy volt időm megfigyelni a mentális modelleket. Le is szoktam róla gyorsan. Mert beláttam, hogy a panaszkodó, önkritikus és negatív mentalitással, csak még több okot gerjesztek, amiért panaszkodhatok és szenvedhetek. És ez egy ördögi kör. Minél mélyebbre süllyedsz bele, annál nehezebb lesz kiszállni, mert ebben a sötét mélységben elveszíted a tudatosság fényét. Úgyhogy egy döntéssel letettem a panaszkodást és negativitást, és elkezdtem a szar helyett a gyémántokra fókuszálni. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de ha a szándék meg van, akkor bármi lehetséges, ha viszont a szándék hiányzik, akkor semmi.

Nem akartam magam szeretni, baromságnak tartottam, és nem értettem miért kéne nekem olyanokkal foglalkoznom, mint az öngondoskodás, öndicséret, énidő vagy hálanapló. “Hogyan segíthet ez rajtam?” – Folyton ezt kérdeztem.

Az önszeretet megmentett és a mindennapjaim részévé vált. Egy életmóddá. A személyiségem teljesen átalakult, az élet szarai sokkal elviselhetőbbek lettek, és képes vagyok optimistán tekinteni egy látszólag kilátástalan jövőbe. Mivel szinte senki nem olvas engem, a követőimet sorban veszítem el, a témák, amik számomra életmentőek voltak, rajtam kívül szinte senkit nem érdekelnek. Én mégis tovább csinálom, tovább álmodom, és tovább tervezem a jövőmet. Bizonyára várnak még rám csapások, de ezzel az új szemléletmóddal és főleg új személyiséggel már tudom, hogy nincs miért aggódnom, mindent ki fogok bírni, és még erősebben jövök ki a túloldalon. Mert az önszeretet megtanított, hogy ha hiszel magadban, akkor képes vagy még a szarból is várat építeni! 

Igen, van, amikor az életünk leegyszerűsödik a túlélés szintjére; az alapvető létfenntartásra koncentrálunk, és az élet nagy kérdései olyan jelentéktelenné és mellékessé zsugorodnak. Nincs másunk, csak a testünk és a fizikai erőnk, hogy túléljük a viharokat. És az egyetlen társunk ezen az úton az életösztönünk, amely segít tovább menni minden körülmények között. Ilyenkor az élet egy háborús övezet, ahol a háború kint és bent egyszerre zajlik, és embert próbáló erőfeszítést igényel talpon maradni.

Ilyen az élet. A küzdelmeink, amelyek közben rátalálunk a saját erőnkre, felismerjük saját képességeinket, és valódi értékünket, és meghaladjuk önmagunkat, megváltoztatnak és egy új emberré tesznek minket. Az alap természetünk ugyan nem változik meg, de megváltozik az, ahogyan önmagunkra tekintünk, és ez az, ami mindent megváltoztat. Mert a világ többé már nem lesz az a sötét, fenyegető és magányos hely, mint azelőtt volt. Már a saját fényünk hatja át, és ennek köszönhetően tudunk felépíteni egy új életet magunknak. Egy olyat, amilyet mindig is akartunk.

Amikor már azt hinnéd, hogy vége, nincs több erőd, és elhasználtad az összes erőforrásodat, és képességeid határához értél, és feladod, akkor jelenik meg a Fény, a Kegyelem, amely átfordítja a dolgokat, és ami egyszer lehetetlennek tűnt, az hirtelen lehetségessé válik.

Az egyik legnagyobb bölcsesség, amire út közben bukkantam az volt: a boldogságom az én felelősségem. És nagyon megkönnyebbültem ettől az átütő felismeréstől. Megnyugtató volt tudni, hogy egyedül rajtam múlik, hogy boldog legyek. És ez a tudás elképesztő belső erővel hatalmazott fel. Rájöttem, hogy ha tudatosan dolgozom a boldogságomon, akkor el is érhetem azt. És ezután már csak egyetlen kérdés maradt: “Oké, de hogyan? Hogy kezdjek hozzá?”

Kiküldtem ezt a kérdést az Univerzumba és őrült sebességgel érkeztek a válaszok. A Felsőbb Énem minden lehetséges módon csak úgy szórta elém a jeleket és válaszokat, mintha egész végig csak a kérdésemre várt volna: “Hogyan?” És lépésről-lépésre vezetett végig az úton és vezet ma is. Mert természetesen most is tanulok és fogok, amíg csak élek.

Ennek a belső vezetésnek köszönhetően született meg az életművem, a Tudatos Boldogság Önismereti-és önfejlesztő Rendszer, amelyben utam minden esszenciáját, bölcsességét és módszerét átadom majd azoknak, akik hasonló küzdelmeket élnek át, hogy segítsek nekik kitalálni a fényre, megalkotni a legjobb önmagukat, és megvalósítani álmaik életét.

Több, mint két évvel ezelőtt, életem első pánikrohama után, amikor letértem a régi utakról, és úgy döntöttem, hogy minden nap tudatosan kitolom a komfortzónám határait, kezdetét vette az én igaz utazásom. Önmagam felé. Életem 44 éve alatt soha nem ugrottam még ekkorát, soha nem vállaltam még ekkora kihívást, amelyet mindig újabbak és újabbak követtek. Soha… soha nem hagytam el ilyen tudatosan, merészen és eltökélten a komfortzónámat, és néztem szembe ilyen lényegbevágóan a saját eltemetett valódiságommal; a sebeimmel, a haragommal, az introverzióm és szorongásom okaival, és főleg a hiedelmeimmel, amelyek összezsugorítottak, lehúztak, és elzárták előttem az utat a céljaim és álmaim beteljesítése felé.

Két év után azt mondhatom, soha semmi nem érte meg ennyire! Ez az utazás önmagam felé átformált és egy vadiúj emberré tett. Kívül-belül. Ma már nem csak arra vagyok képes, hogy mosolyogva nézzek tükörbe, de szeretem is azt, aki visszanéz rám, sőt tisztelem, becsülöm és óvom! A határaimmal, azzal, hogy őszinte vagyok önmagamhoz, és másokhoz is.

   Sokáig tartott megbékélnem azzal, hogy nem értékeltek eléggé, és megtanulni értékelni önmagamat. Sok emberben kellett csalódnom, amíg végül megtanultam bízni magamban. Sok veszteség ért, amíg megértettem, hogy senki sem képes úgy szeretni, ahogy megérdemlem, de ez tanított meg úgy szeretni önmagam, ahogy vagyok. Sok könny és áldozat árán kellett megértenem, hogy adni nem azt jelenti, hogy ugyanazt kapod vissza – néha egyáltalán nem kapsz, és nem is várhatsz semmit. És ez volt életem legfontosabb leckéje. Mert ebből megtanultam, hogy amit másoktól vársz, azt megadhatod magadnak is. És amikor megtanultad szeretni magad, nem akarsz már megfelelni másoknak a szeretetért. Amikor megtanultad értékelni magad, nem versengesz többé mások kegyeiért. És amikor megtanultál bízni magadban, nincs többé szükséged mások megerősítésére, hogy tudd, helyesen cselekszel.

Ez nem azt jelenti, hogy nem adsz többé és nem fogadsz el. Ez azt jelenti, hogy többé már nem attól függ, hogy mit adsz, hogy mit kapsz cserébe. Nem attól, hogy ki, mit érdemel, hanem attól, hogy te mit érdemelsz. Mert az életedet többé már nem mások értékrendje határozza meg, hanem a sajátod. És ennek az is része, hogy elfogadtad, hogy nem szerethet mindenki, de tudod, hogy mindig lesz egy valaki, aki feltétel nélkül fog szeretni téged: te magad.

Hosszú és nehéz út vezetett idáig, de már látom, hogy ki vagyok és mi a Lélektervem. És úgy döntöttem, hogy többé nem engedem meg magamnak azt a lusta luxust, hogy kicsiben gondolkozzak!

Ma már a vízióm és a célom nem kevesebb, mint a globális változás, és ehhez olyan társalkotókra van szükségem, akik komolyan veszik az önfejlesztést és a szívükön viselik a világ sorsát. Tanítom és vezetem ezeket az embereket, hogy ráébredjenek önmaguk valóságára, és utána ők is tovább adják ezt a tudást, tanítsák az embereket, és változást idézzenek elő a világban.

Filozófikus íróként kezdtem, de nem elégedtem meg annyival, hogy csak egy olyan író legyek, aki elvet néhány gondolat magot, azután csöndesen visszavonulva vár és reménykedik, hogy azok talán termékeny talajba estek, és majd kihajtanak.

Egy egyre hangosabb vezető és tanító vagyok, egy olyan, aki bátran hallatja a hangját, így inspirálva a nézeteivel egy megállíthatatlan változáshullámot a világban. Egy gondolatvezető, aki ráébreszti az embereket, hogy a valódi ellenség nem kívül van, hanem belül, és a saját hiedelmeink azok, amelyeket viszont bármikor megváltoztathatunk, csak rá kell ébrednünk, hogy az elménkben szabadok vagyunk.

A személyes boldogságunkért vállalt felelősség, elkötelezettség a saját és mások éltének jobbítása mellett.

Tetszett a történet?

2 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

millerkiara

Hogyan mentette meg az életem az önszeretet

Műfaj

önsegítő

Rövid leírás / Beharangozó

Amikor minden nap szarral dobál az élet, akkor elég nehéz elhinni, hogy gyémántot érdemelsz. De van, amikor nincs másod, csak a hited. És az első és legfontosabb, hogy önmagadban higgy, mert ez az önhit – vagy annak hiánya – fogja meghatározni az életed minőségét. Sőt, van, amikor élet-halál kérdéssé válik.

Rövid összefoglaló

Az önszeretet gyógyító hatalma

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni millerkiara nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!