Szívköves kamrákon átcsorgó érzelmek

visszhangja koppan, falra kenődik,

mint a kemény víz kifulladt mosógépdobban.

Vészharangként kong, szűkülő ereimben jajong a vér.

Veretes szívkövek okozta kamrafeszülés, keresztem –,

mellkasom nyomják lemálló sejtelmek, s a felismerés:

ideje lenne lekapargatni szívburkolt terheim.

Hogy fájjanak sebeim, utoljára még megengedem.

Fekélyes fészkeiben lüktet a szenvedés, mit az idő operált,

kamraüledék, s behegedt remény, falmatrica.

Megadom magam, nincs menekvés, befejezem hasztalan harcaimat.

Számba vettem a diagnózist, nyelvem hegyéről legurítom,

lassan megemésztem, a szívlágyítót cseppenként

testembe fogadom, szinte csiklandoz pezsegése.

Kezemben a számla, keménységtől függ a szabadulás ára,

a kő-eltávolítás ugyanis önköltséges, mint fejsze a keményfában,

talán nem akad el bennem a szeretet szívkőfejtő kése.

A vajszívvel kevesebb a macera…

s az ismétléstől a lágyítás megkímélne, bár kemény munkával jár,

nem tagadom.  A lágyszívűség a divatba visszatérhet,

és én igazán trendi leszek, amikor elolvadok.

…

Ecetes lé(t)ben pezseg a szívburok, köd után tisztul így a táj,

a nap kisütött, én gyógyulok, már csak az emlék helye fáj.