– A Művész Úr fiához van szerencsém? – szólíltottam meg egy régen látott, igen távoli rokont a temetőben. Felém fordult, bólintott, megállt. Odaérve hozzá kezet nyújtottam. – Talán emlékszel, negyvenöt évvel ezelőttről, apád születésnapján, összeöntöttük mindenki piáját, amíg nem figyeltek.

Csillogó szemmel, felismerve, örvendezve üdvözölt. Megegyeztünk, mindenki jól van.

– Ne viccelj! Hogyan is felejthetném! – tette hozzá, majd némi nevetés után elkomorodott. – Nem tudom hallottad-e, tavaly elhunyt ő is.

– Sajnálom, részvétem. Ha már itt járok, meglátogatnám a sírját.

– Tarts velem – ajánlotta fel.

– Végül szép síremléket kapott? Amilyenre mindig vágyott?

– Ó, annál sokkal szebbet! – mosolygott büszkén, ezzel kíváncsivá tett.

– Kivel készíttetted?

– Én magam csináltam! - felelte teljes örömmel. Meglepődtem, ám mielőtt bármit mondhattam volna, megállt. – Itt vagyunk. A családi sírhely.

Egy kiskertre mutatott, ahol állt két gyümölcsfa, köztük egy hatalmas ribizlibokor, bal szélen egy pad, szemben vele kerítésre futott a paradicsom meg a paprika, töveik mellett hagymaszárak. Megdöbbenve álltam ott, tekintetem sírkövet, szobrot keresett, kérdeztem is tőle, melyik az a környéken.

– Ott van a bokor mögött?

– Nem, a fák alatt van. Nézd csak meg.

Lapos, aranyozott vésetű, csillogó márványkő emlékmű helyett egy fél öklömnyi, homokszínekben sávos, egyszerű folyami kavics bújt a fűben. Lehajolva, közelebbről megnézve, láttam, alig olvasható fekete karcolatban, a Művész Úr nevét és alatta idézőjelben két évszámot. Szinte felháborodva és meghökkenve álltam fel. Micsoda tiszteletlenség ennyire becsülni egy ismert ember utolsó akaratát!

– Nem túlzás ez egy kicsit?

Ő visszakérdezett, szinte azonnal, színpadiasan egy fedlapos síremlékre mutatva. – Nem túlzás ez egy kicsit?

Felzaklatva magam, otthagytam köszönés nélkül, és elképedve elindultam kifelé a temetőből. Még a szó is bennragadt a torkomban, szinte forrt bennem a düh. Mire eljutva a kijáratig elhaladtam több száz, kővázában vágott virágokkal díszített, aranyvésetes sír mellett, valami megváltozott bennem.

Visszapillantva magam előtt láttam mindegyik helyén egy kiskertet, ahol egymást érik a gyümölcsfák, fut a paradicsom, vagy éppen a tök és lugasra kapaszkodik a szőlő. Ehelyett mi a szeretteinket koporsóban temetjük el, véletlenül se kerüljön vissza a teste mihamarabb a körforgásba és felette se nőjön ki semmi, lefedjük a földet kövekkel, hogy majd hervadó növényeket cserélgetve rajta az elmúlásról elmélkedhessünk. Olyan önzőek vagyunk, hogy nekünk így maradjon meg mindörökké. Aznapra torkomban maradt ez a fojtogató érzés.