Ült az öreg az udvar félreeső részében, az eperfa melletti kispadon. Lába előtt egy vájdling, mellette a padon egy fonott kosár, aminek a füle már viseltes volt. Hasított rongydarabokkal körbetekerte, hogy az eltört fűzfavesszőket egyben tartsa, és a kezét fel ne sértsék az éles ágak. A kosár félig volt csöves kukoricával. Az öreg hajlott háttal morzsolta a tengerit a sötétkék kötényébe. Amikor a kötény a kukoricaszemek súlyától a két lába közé kezdett ereszkedni, akkor a széleit megemelte és a vájdlingba irányította a szemeket.
Feleségét öt éve, egy esős, szeles délután magához szólította az úr. Lelkében kihunyt a világosság egyetlen sóhajtással, mintha soha nem lett volna se fény, se hang a világban.
Azóta egyedül próbálkozik az élettel.
