Pillangóhatás... Az elv népszerű és elterjed, de pontatlanul és túlzóan idézett megfogalmazásai szerint „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon”. Ha jól belegondolunk hatásait tekintve minden lépésünk, minden megnyilvánulásunk amely akaratlan, életünkben váratlan következményekkel járhat.
A történet kitalált. Semmilyen valós elemet, se helyszínt, se személyt nem tartalmaz. Csupán a képzeletem szüleménye...Ny.Gy.
Forró és szokatlanul fülledt volt a nyár eleje. A föld megrepedezett nem csak a gyakorló téren, hanem a laktanyában is a szárazságtól. Az erdőkben tüzek támadtak, és a Gerecse völgyeire elnyúló füst ereszkedett. Éjjelenként vörös lihegéssel világítottak a domboldalak. Kormit egyáltalán nem zavarta, hogy szolgálatban volt. Nem akarta megsérteni az öreg Győrfit, hogy visszautasítja a tütüjét. A harminckettes épület legtetején pedig a legritkábban járt ellenőrzés, így hát életében előszőr ki is próbálta a sósborszeszt. Nem ízlett neki, olyan volt mint a tequila, már rögtön összekeverve a sóval. De azért elment, így péntek kora délután. Aztán letelt a munkaidő, és a körletekből emberek jöttek elő, hogy hazainduljanak a hétvégére. A pár perces nyüzsgés után kiürült a folyosó és szigorú csend lepte el az épületet. De még így is szinte mindenhol akadt, aki bent maradt és nem ment haza. A folyosó világító vakságba borult, ahogy Kormi magas vékony körvonala elindult benne egy ajtó felé. A padlón még apró kavicsokként villogva fénylettek a vízfoltok a kék-fehér délutánban. Magas homlokán a napsugarak gellert kapva csapódtak tovább. A képe barna és sovány volt, bőre alatt látszottak a csontok. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint vihar után a városi tó vize. Favágó volt, mielőtt könnyebb megélhetés után nézett. Ha állt nagyobbnak és erősebbnek tűnt, mint régen kint az erdőn. Elunta már az ücsörgést a szolgálati asztalnál, a telefon se csörrent meg már régóta, így hát kikapcsolódás után nézett. Egy rövid beszélgetés valakivel, egy könyv valahol mind-mind ellopott percek a hosszú huszonnégy órás szolgálatból. Kezét végighúzta a borotvált állán, mintha csak igazítani akart volna az arca vonásain, és belépett abba a körletbe, ahol tudta, hogy van valaki. Késő délután még mindig meleg volt. Szúnyogfelhők gomolyogtak a fák alatt, a napfényen átszűrődő levelek között, és földöntúli fény fürdette a körletet. A szomszéd épület ereszén szarkák cserregtek mérgesen. A polcokat nézte, de nem tudta mit is keres. Annyiban biztos volt, észreveszi majd ha meglátja. A nyitva hagyott ajtó miatt huzat lépett végig a körleten, és a gyors szellő sajátságosan kezdte rezegtetni a borítékok ráncos szárnyait. Kormi az ágyon áthajolva levette a paksamétát, és mintha csak pénzt számolna átpörgette ujjai között a leveleket. Fura izgatottság lett úrrá rajta. - Ez jobb, mint egy Sven Hassel, vagy egy King könyv – gondolta, miközben a zubbonyába rejtette a papírokat, és visszament a szolgálati helyére.
Még feküdt a földön az éj, elnyomta a völgyet a maga rejtelmes hallgatagságával a nyár eleji köd. A tóparti kocsmában még világosság égett az ablakok mögött. Szegényes fény volt ez, ami alig bírt a puha leereszkedő fátyollal. Holdfényes késpenge ezüst tőrt szúrt az Öreg-tó szívébe. Aztán a sötétben a csatorna töltésén a gesztenyefák alatt felbukkant két alak. Az egyik alacsony volt, és köpcös – mintha csak gurulna – a másik magas és vékony, aki furcsán rakta egymás után a magas talpú cipőjében a lábát. Mindketten katonák voltak, és egy alegységnél szolgáltak. Agyuk ekkorra már kellemesen felengedett a hosszú hét fáradalmai alól, de a séta közben egyikük sem szólalt meg. Szemük erősen kutatta a merev feketeségben a köd mögött rejtőző gyaloghidat, amivel átjuthatnak a túlsó partra a víz felett. Ha elvétik lentebb mászhatnak át a vízcsöveken, vagy gázolhatnak bele a csatornába. Régen mindig daloltak, ha egy ilyen éjszaka után hazafelé tartottak, de mióta peres ügyük lett egy verekedés miatt, már nótázni se volt kedvük. Pillanatokra feledték a gondokat, de a büntetés réme úgy derengett fel nekik, mint a közeledő szombat hajnal. Kormi mozdulatlanul nézte az asztalra kitett leveleket, ahogy két másik felért a félhomályba takarózott szintre. Nem lógott már a magány a folyosó falán.
-Hát ez elképesztő. – mondta Kormi, ahogy felé álltak, és azt nézték, hogy ő mit néz annyira. – Góré levelei. – folytatta. Egyszerűen fergeteges, hogy miket írt neki az asszonya. Ezt hallgassátok meg! Drága Janikám! Tudom, hogy néha idegesítenek a kölykök, de akkor sem szabad ilyeneket mondani nekik „hogy a rák egye ki a szemeteket! Meg hogy ti rohadékok!” Engem is idegesítenek, most is itt ugrálnak a lábam mellett legszívesebben felrugdosnám őket, de ha nem lehet, hát nem lehet. Egyébként új a telefonszámom...
Kormi, és a másik magas a Szomszéd egy ütegben szolgált a Főnökkel. Nem azért nem szerették, mert megcsipkedte a fekete rigó, hanem azért mert minden alól kihúzta magát. Többet volt egészségügyi szabadságon, mint bent a munkahelyén. Szinte teljesen használhatatlan volt. De akkor tudott dolgozni, amikor feldobta a parancsnok, hogy aki kimeszeli az irodákat elmehet szabadságra. Góré végzett is az egyik helységgel félig, amikor vége lett a munkaidőnek. Másnapra pedig valaki úgy felvizezte neki a vizesblokkban hagyott meszet, hogy olyan volt mint a tej. Mondjuk tehát úgy, hogy nem Góré volt a leghegyesebb ceruza az üteg tolltartójában.
-Itt egy vázlat. Ezt nem küldte el. – nézett egy másik után Kormi. – Szeretle dága rózsaszáam. Ezzel a levéllel küldök egy méhecskét óriási fullánkkal, ha másra nézel ez szúrja ki a szemedet, ha mással csókolózol ez csípje meg a nyelvedet! Szeretlek, mert meghalni nem jó! – Ez azt gondolja magáról, hogy valamilyen költő? Vagy itt egy másik. A felesége írja, hogy van vevő a házukra. Kettőért vették, hármat adnának érte...
-Az jó. - bökött közbe Szomszéd. – Már nyernek rajta egy milliót.
-Dehogy milliót, csak százezret. – vigyorgott Kormi.
-Én nem is tudtam, hogy ez tud írni meg olvasni. – szólalt meg a kis köpcös Gömbi, ahogy elmarta az egyik levelet az asztalról. – Mert tavasszal, amikor árvízvédelmi riadó volt a neveket se tudta helyesen lemásolni a körletajtókról. Jött azzal a hülye dumával, hogy direkt ír így, mert egyszer aláhamisították a nevét valahova, és azóta egyedi írást fejlesztett ki. Na persze, Koch helyett kokk, meg Kolle helyett kóle, meg wejbül jóska így kisbetűvel. Na hagyjuk már Főnök! – Ezután sokkal finomabban nyúlt a borítékhoz, és óvatosan kibontotta a levelet. A falhoz dőlt, és míg az egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a betűk megindultak a szeme alatt, kifutottak a papírból, és eltévedtek a nőtlenszálló folyosóin. Verejtékes lett a homloka, ahogy a végére ért. És ekkor csillogni kezdett a szeme. Gömböc elnevette magát, és az asztalra dobta – a többiek elé – a levelet. – Ezt valami Edina írta neki, aki nagyon fél attól, hogy Tibi – a barátja – és Góréné megtudja az ő titkos románcukat.
A három alak sejtelmesen összenézett a sötétben. A fekete folyosó végéről puha szárnyakon a káosz gonosz pillangója repült hozzájuk, és ahogy a levelekre szállt nagyot csapott a szárnyával.
Hétfőig nem történt semmi. Vasárnap a vaskocsik az ország minden szegletéről visszahúzták azokat, akik otthon voltak a hétvégén. A Főnök is visszaérkezett – az egészségügyi szabadságáról – és ott találta a leveleit, és úgy ahogy hagyta őket - a polcán. Délutánra elcsendesedett a szint, kopár és hangtalan lett az egész. Szomszéd vállalta, hogy telefonál. Ő jól, és komolyan tudta előadni az ilyeneket, mert az ő hangja szállt mint egy pillangó, és csípett mint egy méh. Kormi, és Gömbi mellette ültek az ágyon, és feszülve hallgatták, hogy lassan, elnyúltan kicsöng a telefon.
-Halló! – vette fel egy női hang.
-Szia Tibi vagyok, Janival szeretnék beszélni!
-Jani nincs itthon, dolgozik. Tegnap ment vissza...
-Mindegy, igazából jó leszel te is. Mégis hogy gondolja a férjed, hogy egy fiatal lánnyal kavar, az én barátnőmmel a hátunk mögött? Te tudsz róla, hogy csal a férjed? Edinánál megtaláltam a leveleit. Rózsaszálam, meg óriási méhecske, csak nehogy az én fullánkom is az urad szemébe szaladjon...
A telefonbeszélgetés hamar véget ért, és a három katona közül mindenki elégedett volt az eredménnyel.
-Szép szókincset szettél össze, mióta nálunk vagy. – bólogatott Kormi a Szomszédra nézve. A kis köpcös a hasát fogva görnyedten vonaglott az ágyon. Mint a távoli tó hullámverése, úgy ütődött neki is a visszafojtani próbált nevetés. Illő szünet után mindhárman odasomfordáltak a Főnök körletének a közelébe. Az egyik megállt a szolgálati asztalnál, a másik a vizesblokkba ment, a harmadik csak úgy csinált, mintha keresne valakit. Pillanatok múlva feltűnt a Góré tenyérbe temetett arca. Nyugtalanul sétált fel s alá a folyosón. Telefonált, vagyis csak hallgatta a vonal másik végét. Árnyékfiguraként settenkedett a félhomályban, nesztelenül, fölösleges mozdulatok nélkül. Arcából kiszaladt a vér, és olyan fehér volt, akár a bolti zsír. Alig tűnt fel a sarkon, máris eltakarta egy oszlop. Mintha csak a lebukás ténye ellen próbált volna elrejtőzni önnön valója elől. Észre se vette a leselkedő „kollégákat”. Hosszú idő után a kis köpcös az órájára pillantott: a Főnök már egy órája telefonált - egy rossz napon csak úgy ragadnak a percek. Várakozón és tanácstalanul a többiekre pillantott, de ők csak rándítottak egyet a vállukon: ez több, mint amire számítottak. Góré letette a telefont, és a körlete felé indult. Kormi odalépett hozzá és barátságosan mellbe öklözte.
-Mi baj Főnök? Csak nincs valami gond? Olyan sápadt vagy...
-Most hívott az asszony. Válni akar. – mondta a Főnök sértődötten. – Csak tudnám, honnan tudta meg... – Góré viszolyogva köpte a szavakat, az elmúlt óra beszélgetése után. Hiába volt ő a falkavezér, a kutyaszánon a felesége ült. A nevetés tüze felizzott Kormi szemében, vagy csak inkább felvillant halványan, mert közönyösnek mutatott természete felülkerekedett rajta.
-Tudod Főnök, aki az ördöggel paktál, az kínnal fizet. – mondta Górénak, és ártatlan sűrű pislogások közepette hátat fordított neki.
A Főnök beszélni próbált, vidámságot erőltetett magára, hogy a többiek arcába nevessen, de csak érthetetlen hangok hagyták el a száját. Honnan tudhatta meg, villant fel benne újra a bántó gondolat; nem maradt más hátra, mint az EÜ. szabi. Az ajtóra pillantott, és kínok között talpra állt. Ha nem kapja el az asztal sarkát, azon nyomban visszazuhant volna. Roham tört rá. Az alhasi fájdalom átsugárzott a combja belső oldalára. S míg az egész teste rángatózott, fájdalma megkövült, a teste pedig csomóba tekeredett. Mire az ajtóhoz ért akarata foszlányokra szakadt, és most már hatásosan tudott érvelni a parancsnokának: százados úr! Ha egyszer fáj, akkor fáj...
