Barion Pixel nuuvella

A paranoid

 


Megállt a lépcső fordulójában. Csak egy emelet volt hátra, kettőt már legyőzött. A korlátnak támaszkodott. Úgy rémlett neki, hogy már nagyon régóta megy felfelé a sötét, félelmetes meredeken. A beleki akart szakadni, és a fejében olyasfélét érzett, mintha a nagy, fehér harminckettes valamennyi lakójának küzdelmes lélegzete az ő fülében lüktetett volna. Odalent, alatta a mélyben becsapódott a vas ajtó. A lemez, és az üveg rezegve kongott végig a folyosókon minden irányba. Támolyogva vonszolta el magát a szolgálati asztal mellett – az alegységügyeletes a karjára dőlve aludt. Messziről úgy tűnt neki, mintha vérezne a válla környéke, de az csak a karszalag volt. Elindult az ajtaja felé, majd óvatosan nyitott be rajta. A három fős körlet megrekedt levegője ételszagot árasztott. Egyedül volt, csak a sarokban álló tévé kijelzője pislogott rá vörös szemmel. Az ablak alatt halomban gyakorlók és bakancsok voltak összedobálva. Sietve távoztak a többiek, mert fizetés volt. Kinyitotta az ablakot, és arcába vágott a hideg novemberi levegő. Odakint az őrszoba előtt ugattak a kutyák, a lámpafény alatt az őr mozdulatlanul állt. Aztán leült az ágya szélére, és a hűvös enyhülést hozó esti levegőben próbált másra gondolni mint a hasfájása. A kutyák már olyan régóta ugattak, hogy lassan hozzátartozott az estéhez. Akár a szorulása, ami a borzalmas kínokat okozta neki. A hazatért ember arcában pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal. Felállt, és bezárta az ablakot, majd bekapcsolta azt, ami eddig hallgatott. A tévében a Fókusz ment. Ő pedig szerette volna elterelni a kínzó gondolatait, hogy ne a fájdalomra, hanem a riportfilmre összpontosítson, ezért odafigyelt. Nagyon. Egy indiai nőről volt szó, aki annyira erőlködött szülés közben, hogy – megvakult. -Megvakult. – Andik Zolinak hőkölve formálódtak fejében a szavak. Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbújtak. - Erőlködött, és megvakult. – más szavakkal nem merte volna ezeket kimondani. Csak így, és még így is iszonyú volt, és amikor suttogta, úgy hangozott, mintha ordítva valaki más mondta volna helyette. Összerázkódott, és görcsökbe görnyedve kiment a teakonyhába, hogy egy gyógyteát főzzön magának. Napok óta itta, mégse hatott. Úgy érezte, mintha táncot járna a bele, mégis képtelen volt elvégezni a dolgát. Ez aggasztotta, nem az, hogy megint mindenki részégen fog majd visszaérni a szintre, és őt majd a legszebb álmából ébresztik fel. Ahogy a teát kortyolgatva visszafelé csoszogott a körletbe, a lépcsőnél metsző légvonatot érzett. Megborzongott, mert valaki lent kinyitotta az ajtót. A sakálok kezdtek hazatérni, de még nem üvöltött egyik sem – csendes volt a tanyájuk. Az ajtóból egy pillanatig a szolgálati asztal felé nézett elbutult üres szemével, aztán az ügyeletesen akadt meg a tekintete. Csak addig alszik, ameddig meg nem érkeznek...
A félholt igavonó elcsigázott mozdulatával ment végig a körletén. A csészét még mindig a kezében tartva nagyot sóhajtott, ahogy ismét leült az ágyára. A belében újra érezte a szúrást. A válla meg-megvonaglott a visszafojtott köhögéstől. A szempillája lecsukódott, fájt neki az erőlködés, hogy nyitva tartsa a szemét. Émelygő kimerültség fogta el. A hasa hirtelen megrándult, és egyszerre kinyílt a szeme egy gondolattól, és ijedten nézett az ajtó irányába. Felmérte a távolságot a körlete és a vizesblokk között, mert valami megmozdult benne. Összeszorította a fogát, hogy ne ordítson fájdalmában, és mintha egy idegen erő kényszerítette volna a tagjait, egyszerre talpon állt. Borzongva nyúlt a papírért, és egy lélektelen, törött gép céltalan mozgásával kapkodott a polcán. Nem tudta mit tesz, csak szedte a lábát, a keze nem engedelmeskedett neki többé. Rohanás közben a guriga kicsúszott a kezéből és könnyű eséssel csapódott a wc rücskös kövezetének. Szemét bántotta a meszelt falról, és a fehér ajtókról visszaverődő neonfény. A leghátsó kabint választotta, ahogy gyorsan leült, és magára zárta az ajtót. Az egyik tartályból a folyó víz nagy zajt ütött. A lámpa zizegni kezdett a plafonon, és Andik Zoli még mindig a kínok kínját élte át, mert nem lazult a szorulása. Mindig mosolygós kerek arca bíborvörösre váltott, ahogy erőlködött, és a szeme a kilincset nézte maga előtt. A zizegéstől és a tartály hangjától nem hallotta, hogy a szolgálat belépett a vizesblokkba, és a piszoárnál könnyíteni kezdett magán. Zoli fájdalomtól formálódó teste levegő után kapkodott a porceláncsészén. Nagyot szippantott, majd háromra újra kezdte, immár csukott szemmel. Horpadt mellkasa ijesztően rázkódott a visszafojtott nyöszörgés küzdelmétől. De a szolgálat sem hallhatta a küzdelmet a hátsó wc-ben. Ahogy elhagyta a vizesblokkot lekapcsolta a villanyt...
Kitört, aminek ki kellett, és Zolin kezdett felülkerekedni a megkönnyebbülés. Majd mintha a valóság ellen akarna védekezni, irtózva kapta két kezét az arca elé. Nem volt többé ajtó előtte, se kilincs, csak a nagy fenyegető sötétség, és a tudat: ő is úgy járt, mint az indiai asszony szülés közben – megvakult. Lélegzete zihálni kezdett, szíve a harminckettes kátrányos tetejét verdeste. Pánikszerűen dörzsölte a szemét, hogy érzi-e a szétpattant vérerek tapadós tartalmát az orcáján. Majd keze, egy pillanatra lebicsaklott maga mellé, és újra idegenszerűen felemelkedett, mintha szíjakat akarna magáról letépni, szörnyű szoros bőrszíjakat, amelyek elzsibbasztották a testét a wc-n. Eszeveszetten rázni kezdet a fejét, és szaggatta, tépte mellkasa felett a zubbonyt. Aztán egyszerre, egy borzasztó sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult, és kitört belőle az első zokogás, ahogy a szeme megszokta a sötétséget, és újra látni kezdett...
Az ablakon túl sötét volt minden. A harminckettes körül már laktanyává laposodott a kupola széle. Az elhagyatott épületek alatt rokkant raktárak bujkáltak a lyukas tetők alatt. Lámpa nem égett a környéken csak Andik Zoli körletéből világított a fény. A kutyák újra ugatni kezdtek az őrszobánál. Bomlott iszonyú vonyításuk elnyelte az éjszaka minden hangját. Nem hallatszott, ha katonák léptek be a kettes kapun, ha denevér surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a fagy halk neszelése, amely betont repesztett szét a tárolóktól az alakuló térig. Léptek közeledtek az épület felé, majd tovább mentek a lépcsőn felfelé. Zoli az ágyán ült, ahogy a körlettársa kinyitotta az ajtót. 
-Hát veled meg mi van? – kérdezte tőle, ahogy meglátta az aggodalmas, mégis kicsit mosolygó arcát.
-Jaj, ne is mond! Olyan ciki, nem tudom elmondjam-e...
-Persze, nyugodtan elmesélheted mi történt! Én úgy se adom tovább senkinek...

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Nyitray György 56 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

humor

Rövid leírás / Beharangozó

Fizetés estéjén teljesen kiürül a bázis. A katonák fesztivált tartanak a városban. Ám az egyik szakaszvezető hasgörccsel araszol a körlete felé.

Rövid összefoglaló

Ha úgy érzed hogy megvakultál előbb vegyél egy nagy levegőt, hogy a szemed megszokja a sötétséget!

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Nyitray György nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!