Barion Pixel nuuvella

A rohanó Othelló

Délután volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át meredek latyakos utak jöttek a lassan robogó Simson motor elé. A görbe utcák között világtalan házak ültek a gödrök mentén. Majd kísértetiesen kihalt üres présházak maradtak el, és a jármű mögött hegyek keltek fel a hóban. Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymáshoz a Pittypalaty- völgyben. A motor tompa lámpafénye elveszett a sok kanyarban, tovatűnt a pincesor fapadjai hátán, ahol nyáron a gazdák napestig beszélgetnek. A motorblokk gőzölgött a hidegben, ahogy utolsót fordult balra a kétkerekű a legfelső soron. Ettől feljebb már csak a radostyáni hegytető, és a szürke égbolt volt. Onnan már látszott a présház meredek teteje, zömök homlokzata, az apró kockára osztott két ablak, és a sárga falban a nyomott erős kazánvas-kapu, melynek négyszögletét nyáron muskátlis párkány követte. Karcsi, aki a motoron ült sietve pattant le a járgányról. Acélbetétes bakancsa alatt ropogott a tört tégla, csukaszürke kezes-lábas autószerelő overálja szinte beleillet a kora téli délutánba. Kabátját fázósan húzta össze, majd levette a fekete kámzsáját. Rövid orrának kissé fölfelé hajló vonala magával húzta a felső ajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott neki. A sötét hajába oldalt már fehér szálak ólálkodtak a negyvenes évei végén, az ötvenesek szakadékán. Számok köszöntek neki, ahogy megérkezett a pincéhez. A rácsos kis ablakok felett az építés dátuma üdvözölt minden arra járót ezerkilencszázkilencvenkettő óta. Az ülésre dobta az arcvédőjét, és gyorsan kinyitotta a nagy lemezajtót. Sietve betolta a Simsont, és csak akkor nyugodott meg, amikor az ajtó is bezárult mögötte. Kámzsát nem csak a hideg ellen hordott. A rendőrök újabban már a pincesorra is feljárnak, ősz óta pedig igen csak kerestek egy Simson motoros ámokfutót. Péterről tartott hazafelé – padkától padkáig – még nyár végén, amikor igazoltatásba futott. Vagyis csak igazoltatták volna, mert egy csellel azt színlelte hogy megáll az út mellett, de aztán amikor a fakabátok eltávolodtak a járőrautótól gázt adott, és a szántóföldön keresztül elmenekült előlük. Figyelmeztető lövés is dörrent, de ő csak a papucsát bánta, amit elhagyott a tarlóban menekülés közben. Az ajtó mellett jobbra a sarokban egy kopott kecskelábú fotel állt. Utána hosszan egy asztal foglalta el a polc alatti helyet. Körülötte padok. A présház túlfelén régi konyhaszekrényben új poharak sorakoztak. A hegy felőli oldalon pedig mint egy feneketlen mély száj sötéten ásított a pince lejárata. Beton volt az ajka, és beton fogak vezettek le a feketeségbe is. Gyerekkorában Karcsi mindig félt az ilyen helyektől, de felnőtt korára már ugyancsak megszokta. Szinte már csak ott érezte jól magát, és úgy gondolta, előbb birkózna meg bármi más hiányával, mint a pincéével. A lejárót egy dobkályha őrizte. Mintha a barna henger is csak egy strázsa lenne még a felszínen, ami a mély sötét titkokat őrzi. A rozsda szinte folyt a kályhán, vörösen sűrűn. Majd átterjedt a meszelt fehér falra, szétömlött rajta és fekete lett. A lemezkönyökben duruzsolt a szél. A bekészített gyújtós és a száraz tüzelő hamar lángot fogott, bár a kezében a gyufaláng fegyelmezetlen rándulásokkal kerülgette az újságpapírt. A kályha világa lassan tántorgott körbe, és az asztal alatt egy zömök demizsonon csíkokat húzott annak a vesszőfonott oldalán. Az éledő tűz fénye közben töredezett villanásokkal táncolt a padok és az asztal között, majd az árnyékaik felhajoltak a falra. Természetes mozdulattal lépett oda, szedte ki a Nagygömböc dugóját, és húzott belőle egy háromdecis kortyot. Demizson. Ez a szó szinte olyan volt, mint a tüsszentés után az egészségedre. Csiklandozta Karcsi száját és utána nevetni kellett tőle. A törköly átjárta a rendőröktől rettegő testét, és melegíteni kezdte belülről. Majd a véreres - autópálya-térkép - szeme megakadta a polcon egy régi emléken. A deszkák között egy T-72-es harckocsi fejvédőjének a csatlakozó kábele lógott élettelenül. A fülhallgató sem beszél már többet, és én se szólok a gégemikrofonba – gondolta. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett messzire Tatára nyolcvanba, oda ahol ő akkor harckocsiparancsnok volt. 
Közben eszébe jutott Othello, ami lent a betonszáj alatt várakozott rá. Visszatette a demizsont a helyére, de csak úgy kéz közelbe, és lassan lesétált a lépcsőkön, hogy lámpát gyújtson. Ahogy a lépteinek a kopogása megszűnt, kemény sokszor taposott sárga futószőnyegen vitt tovább az útja a hegy gyomrába. Az ő pincéje volt a leghosszabb a soron – harminc méter – és erre is végtelenül büszke volt. A plafonról gombafonalak, és ismeretlen növények gyökerei nyújtóztak. A gyökerek, mint végtelenül finom kis madárkarmok, nedves homokot markoltak. Oldalt a löszbe nyomott pénzérmék pislogtak, mintha csak a szemei lennének a harmincméteres százlábúnak. Nagy száz literes hordók sorakoztak mindkét oldalt. Vasszegélyük szép pirosra volt festve. Az égetett fát már néhol körbe fonta egy nagy pók a penészfonalaival. Elejtette, és szívni kezdte a mélyvörös vérét a hordóknak. A csap felett mozdulatlanul vigyázott egy-egy krétaszám az évjáratra. A hátsó zárható részben, ahol véget ért a pince, ott volt az, amiért jött: az Othello. Sokat adott az évben is a direkttermő, így bőven volt mit átfejtenie, ha nem akarta, hogy tavaszra megsavanyodjék a nagyrésze. Jutott is hát neki is a vörösen bársonyos boldogságból, mire felhordta a nagyobbik hordó vérét. Egy nyolcvan literes dézsa és Karcsi is megtelt, mire újra megrakta a kályhában szunnyadni kezdő tüzet. A dézsa fent pihent a dobkályha és a motor között, ő pedig elindult gumicsővel a kezében, hogy egy nagyobb fajta hordóba szívja lent a pincében a tiszta bort. Ám valahogy megbotlott a lépcsőn, és oly szerencsétlenül próbált nem elesni, hogy magára borította a dézsát. A vörösbor csak rohant, folyt lefelé a lépcsőn egyenesen a pincébe, mintha csak azonnal vissza akart volna feküdni a hordókoporsójába. Karcsi a hirtelen sokkból gyorsan eszmélt. Nem maradt ideje, hogy szánja magát – csak a borát. Kétségbeesése csak egy pillanatig tartott, aztán felülkerekedett rajta: menteni a menthetőt! Eldobta a gumicsövet, összeszorította az öklét, mintha csak a kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Karjában megvonaglottak az izmok, az agyában érezte a feszülésüket. Csurom borosan felrohant a konyhaszekrényhez, és megragadott egy füles bádogbögrét. Mögötte loholt le - folyás irányába - a várakozás agysorvasztó csendje. A nesztelen pillanat megüvegesedett, és törékenyen rezgett a présház levegőjében. Úgy érezte, mintha a lábát megfogta volna a padló. Csak lassan lábujjhegyen bírt lejutni a lépcsőn. Azt látta meg lent, amire számított. A rengeteg bor egy nagy tócsában állt lépcső végén, a homok lassan szívta, - apadni kezdett. Karcsi gyorsan merített a bögrével. Egyet, aztán amint megitta még egyet. Az Othello rubinvörös teste vérhabokat hörgött a homokpart szélére. Újabb merítés. Már a homokot itta, amikor a lösz végleg elnyelte az újbor frissen lefejtett bársonyos literjeit. Majd mint egy temetésen Karcsi zsibbadtan nézte a vörös foltot a padlón, és szomorú lett a tekintete. 
Percek múltak el a tragédia óta. A fotelban ült, és a karfák között a kopott szöveten homályosak, és veszedelmesek lettek a délután történései. Settenkedő motorozás, pince, felejtés és borfejtés. Nem bírta volna elviselni ha kinevetik. De amikor az ember magányosan marad a múlttal, az fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Felállt, és kinézett az ablakon. A rácsok mögött, a hegyek felett az ég vöröslött, mint a nyers hús. A faluban már sok helyen begyújtottak, és ragadós füst csúszott a házfalak mentén. A távolból a sötéttel érkező sűrű enyves köd kezdte rágni a fák tövét. Ruhájából egyenletesen, mint kongó érccseppek csepegett a bor a padlóra. Lent a völgyben a Nyögő-patak vize zölden csúszott a fehér partok között. Karcsin éles kín vonaglott át, ahogy a hallgatás lehetőségének a nehéz súlyát a vállára vette. Fázni kezdett a nedves ruhája alatt, és ahogy vacogott a múlt és a jelen eggyé lett előtte. Nem tudta már külön választani a történéseket, és megértette, hogy az őszintesége a faluban egyet jelent a hírnevével. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Nyitray György 54 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

humor

Rövid leírás / Beharangozó

Egy borospince a férfiak számára maga a mennyország. Távol mindentől fent a hegyen, ahová nem ér fel a női csacsogás és elhalkul a mindennapok monoton zaja. De könnyen pokollá is változhat, ha megborul a bozsolé.

Rövid összefoglaló

Károly zsebre teszi a mennyország kulcsát és a havazásban kimotorozik a pincéjébe. Sok világmegváltó ötlet után úgy gondolja hogy átfejti az idei termést, amikor váratlan dolog történik.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Nyitray György nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!