Barion Pixel nuuvella

Lélektani hadviselés


JJanuár utolsó napjaiban tavaszi meleg köszöntött Magyarországra. Ám mire február lett újra előjött a tél. Lemászott a hegyekből és metsző fúvással zúdult a Kárpát-medencére.
Az állomáson kora délután a vonatomat vártam, miközben a Duna hideg hullámai jégcsákányként törték a rakpartot. Az ezüstcsillámos szél a sarkantyúját pengetve siklott a habokon, és könnyeket vert a megáradt zavaros folyó. Hiába volt megkötözve a közeli templomban a harang, a szél meglóbálta, és a hideg veríték alatt ordított a környék. Pár percet késett a  menetrend szerinti, és már alig vártam hogy felszállhassak rá. Gyorsan megtaláltam az egyetlen szabad helyet egy úrral szemben, és örültem hogy volt hova leülnöm.
-Most, hogy betöltöttem a negyvenet mindig balsejteleim vannak. – szólított meg szemből a férfi, miután elhelyezkedtem és éppen a könyvemért nyúltam. Nekem már régen elment a kedvem attól, hogy új embereket ismerjek meg, így csak egy fél bólintásra futotta a figyelmemből. Az útitársam szürke szemű őszülő ember volt, aki sokkal többnek nézett ki, mint az említett betöltött negyven. Egy „szétolvasott” napilapot szorongatott maga mellett a bársonypöttyös ülések között. Bíztam benne, hogy nem pályázik a végállomásig a teljes és maradéktalan figyelmemre, ezért a könyvemet az ölembe dobva néztem rá. 
-A halál a Bibliát olvassa. – nézett ki az ablakon, ahogy elhagytuk a várost, és én nem tudtam eldönteni, hogy ezt nekem mondja, a kinti tájnak, vagy éppen az üvegen látható tükörképének. – Még egy hónap sem telt el 2020-ból, alig léptünk a patkány évébe, és Ausztrália ég, Kínában meg koronában rohangálnak a vírusok.
-Borzalmas dolgok. – jelentettem ki szűkszavúan és már éreztem, hogy ugyanabba a csapdába fogok esni, mint már sokszor előtte. Mindig sok gondot okozott nekem, hogy remek hallgatóság vagyok. Sokan úgy gondolják, hogy korlátok és a megkérdezésem nélkül tarthatnak igényt a figyelmemre, és az időmre. Így volt ez az iskolákban, az egyetemen ahová jártam, a céges megbeszéléseken és sok-sok telefonbeszélgetés alkalmával. Ilyenkor mindig olyan indulatot érzek egy pillanatig, hogy azt hiszem a felháborodásom buzgó vér szinte szétveti az érfalaimat. Aztán lassan lenyugszom, és egy bizonyos robotpilóta veszi át az irányítást. – Ha nagyobb éberséggel és tudatossággal élnénk, akkor sok minden elkerülhető lenne. – ez egy olyan folytatása volt a mondandómnak, ami szinte bárhol, bármikor használható. 
-Mindig felmerül a kérdés, hogy Móricz vagy Ady mit írna ma? – bökött az előkészített olvasnivalómra az útitársam.
-Talán azt, amit a szerző is: a végén nem a gonosz győz, hanem a gátlástalan okos. – válaszoltam, és semmi reményem nem maradt azzal kapcsolatban, hogy akár egy oldalt is tudok majd olvasni –az egyébként remek, műkincs csempészettel foglakozó – történetből.
-Ezt nagyon jól összefoglalta. –tért vissza a férfi az ablaknézés bűvöletéből. –A gátlástalan okos. –Ízlelgette a szavakat. –Ezzel kapcsolatban szerintem mindenkinek meg van a maga sztorija. Én egy államilag támogatott multicégnél dolgoztam eddig. A vállalatot ön is ismerheti. Szállítmányozás, őrzés-védelem a fő profilja itthon és külföldön egyaránt. Nagy, dinamikusan fejlődő cég, bár az elmúlt harminc évben inkább a leépítések, és az átalakulások ösvényét járta. Két időszakban majdnem tíz évet dolgoztam náluk, ott ismertem meg a nejemet is, aki még mindig az alkalmazottjuk a HR részlegen.
Egy régi timföldgyár mellett futott el a vonatunk. Az üzem főbejárata felett méteres betűk hirdették, hogy náluk a munka becsület és dicsőség dolga volt. Talán ezért is repedtek meg a beton vörösiszap tartályok és szivárogtak lassan a Dunába. Hiszen ezt talán csak a „legvonalasabb” vörösök gondolhatták így. Az útitársam inkább a vonat másik oldalán elsuhanó bólogató nádast pásztázta. 
-Valamikor ez a terület, ahol most vonatozunk határvidék volt. A Duna választotta el egymástól a két hatalmas tartományúr Csák Máté és Kőszegi Henrik birtokait. Micsoda pofátlanság, hiszen a királyi hatalom szóba sem jöhet. Nem arról volt szó hogy a király, és az egyik kiskirály birtokait, hanem talán a két leghatalmasabb oligarcha területeit. És tudja mi változott azóta? Az ég világon semmi! Na jó, talán most már kifinomultabb eszközöket használnak, és nem mennek 8-10 ezer gyalogossal a karhatalomnak, de a kiskirályok ugyanúgy léteznek. Csak ők most már vezérigazgatók, agrárbárók, cégelnökök, megyei és országos főkapitányok, tábornokok, és ami a kedvencem: egyéni és magánvállalkozók. Állam az államban saját magánhadsereggel, apparátussal, kül- és belföldi kapcsolatokkal, titkosszolgálati háttérrel, és segítséggel. És ahogy nem bírt egyik királyunk sem velük – vagy csak nagyon nehezen – nem bírni velük most sem. Az ellehetetlenítés, a lélektani hadviselés, és a hatalmukkal való visszaélés a fegyvereik. Az apukájuk még hűen szolgálta a diktatúrát, de mára a fiaik lettek a legnagyobb rablók kapitalisták. Kitanulták a mesterséget előbb a Frunzén, majd Oxfordban, aztán Amerikában. -a hangja úgy kongott, mint a rög a koporsó fedelén. A legrosszabbak a mai ötvenes vezetők. Aki, a kommunizmusban beprotezsálva elvégeztek egy csiri-biri főiskolát, megtanultak angolul és utána ők lettek a szabad piac legvérengzőbb hiénái. Az új elit, akik zokni nélkül hordják még mindig a makkos cipőt, akik sportigazgatót csinálnak a saját feleségükből „hogy ő is vigye valamire” aztán viszonyuk van a könyvelővel és az éttermi pénztáros lánnyal. Ezek a legrosszabbak. A kádárista üzletemberek, az urizáló téglatömbösök. 
Hosszú szünetet tartott, csak azért pillantott rám, hogy lássa figyelek-e és folytatta: pár hónapja volt egy súlyos balesete a cégnek. Nem a mi leányvállalatunknál történt, de én tudtam mindent pontosan, hiszen ismerem a körülményeket. Egy ember meghalt,  miközben szállítási feladatokat végeztünk. Egymásba rohantak a gépeink, mert nem tartották be a járműkövetés szabályait. Országos hír lett belőle és alapos, mindenre kiterjedő – beígért – belső vizsgálat. Nem tudtam tovább hallgatni. Leírtam a tapasztalataimat, és elküldtem egy népszerű online hírportálnak. Másnap leközölték vágatlanul. Pillanatok alatt lett tízszer annyi olvasója, mint a cég legjobb propagandafogásának az elmúlt évben összesen. Rögtön megindult a nyomozás: ezt csak belső ember írhatta. Az elmondottak alapján a leányvállalatot is sikerült „belőniük”. Az igazgatónk az a mutáns nábob pedig egy összehívott céges értekezleten toporzékolva rikácsolt: a halálos baleset kellemetlen a cégünknek, az viszont egyenesen tragédia, hogy a vállalat dolgozói nem hozzám fordulnak ha gondjuk van, hanem a hírportálokhoz. – A férfi velem szemben hirtelen elhallgatott. Egy nagy városhoz közeledtünk, és a vonat érezhetően lassított. Leszállni készülő emberek kezdték szedegetni a cókmókjaikat, és az útitársam úgy tűnt, hogy mindenkiben titkosszolgát látott. Úgy ültünk ott egymással szemben, mintha sose váltottunk volna egyetlen szót sem. A szerelvény újra nekilódult, és ő szépen megvárta amíg a kalauz ellenőrzi a jegyeinket és csak ezután folytatta. 
-Mire vinnék ezek az „ezredévesek” egy olyan országban, ahol a teljesítmény számítana, nem az, hogy kinek mi volt az apja? A VIP páholyok széles szájú hiénái. Ezek már olyan pofátlanok, hogy a rendőrrel lopatnak birkát a pörköltjükhöz, szolgálati autóval mennek bográcsozni, hogy aztán még másnap is szaftot izzadjanak. 
Reménytelenül, és fáradtan kezdtem masszírozni az orrnyergemet. A hallottak olyan mértékben ledöbbentettek és fárasztottak, hogy azt se tudtam, hogyan fogom kibírni a még mindig úgy egy órás utat. De jó hallgatóságként tovább pislogtam, de a kérdéseket kerültem, hiszen aki ennyire mesél azt úgy sem hall mást, csak saját magát. 
-De már igazán elvetik a sulykot ezek a kiskirályok! Miután felmondtam és leszámoltam a cégnél szintén írtam egy cikket a lopásokról. Olyan friss, hogy még grafit volt cikk, amikor csörgött a telefon. Na nem az enyém, hanem a feleségemé. Jó lenne ha befáradna, mert a főnöke beszélni szeretne vele. Én voltam a téma, és az hogy ne feledje mit adott neki a company, az elmúlt évek alatt. Mondhatom volt otthon cirkusz. Majd mire lenyugodott mindenki, az igazgató üzent: ő is beszélni akar a feleségemmel, és megadott egy pár nappal későbbi időpontot. Stresszben és feszültségben múlt az idő. A nejem legfőképpen nem tehetett semmiről, az állam testének a tetűi mégis őt vegzálták, mert a cégnél dolgozik. Aztán a találkozó előtt az igazgató üzent: eltekint a találkozótól. Kezdettől fogva tudta, hogy sem ő sem  volt vezérkari főnök apukája nem jog, és törvényalkotó, és egy ilyenért könnyen megütheti a bokáját. Ez a terve része volt, a lélektani hadviselés. Hiszen azt kell megrángatni, aki kimondja az igazat, nem azt aki mondjuk felelős egy nagytételű lopásért. A lopást el lehet tussolni, a kimondott igazságot kevésbé. 
Annyira elgondolkoztam azon amit hallottam, hogy észre sem vettem, hogy a vonat begurult a végállomásra. Csak a nagy vastetős szerkezet árnyéka tűnt föl, ahogy szinte odaült közénk. Én összepakoltam a dolgaimat, és mint jó hallgatóság elköszöntem az útitársamtól, aki volt olyan kedves és megosztotta velem a lelkének a gondjait. Ám miközben leszálltunk eszembe jutott valami, így a peronon utána kiáltottam: hééé! És most hogyan tovább? 
-Mint magánember? – fordult hátra, hamuszürke arca a távolból, az örök hervadásból nézett vissza, mintha csak erre a kérdésre várt volna és a hömpölygő tömegben szinte tudta, hogy ez csak neki szólhat. 
-Igen! 
-Írok tovább! Hiszen kell valaki, aki kimondja az igazságot...
A nemzet túlhalászott folyója pedig vidáman csordogált tovább, és a törvényesített orvhalászok még mindig dobálják a hálójukat az összelopkodott jachtjaikról. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Nyitray György 54 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Rövid leírás / Beharangozó

Hideg téli nap, amin a vonat utasai beszélgetni kezdenek. Hiába telt el harminc év, Magyarországon még mindig kommunizmus van.

Rövid összefoglaló

Új érdekcsoportok létesültek. A párt helyett a cégek, bankok, menedzserek kaptak korlátlan uralmat. Mindenki mindenkinek az ismerőse, és a szervezetek csápjai összeérnek.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Nyitray György nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!