FFóka - ha majd a túlvilágon igazat kell mondani a földi cselekedeteiről - azt fogja előadni, hogy leginkább azoktól tartott, akikkel nem verekedett együtt 93’ és 97’között, amig a Diósgyőr a másodosztályban szerepelt, mert a többiek már megismerik őt a hazugságairól. Fóka mindig Miskolcon lakott. Valódi panelpatkányként el sem tudta képzelni máshol az életét, csak ott. A szülők azzal álltatják a gyermekeiket, hogy bármik lehetnek az életben. Soha nem mondanak olyat, hogy te ne csinálj semmit fiam, mert mindenhez hülye vagy. Helyette azt mondják, hogy minden teljesülni fog, amit gyerekként álmodtál. De azt szintén nem teszik hozzá, hogy semmi örömöd nem lesz a valóra vált álmokban. Néha ezért Fóka kiruccant egy kis plusz pénzért alantas munkákat végezni németbe, vagy majd évek múlva Londonba, kóborolt egy darabig, mint a kutya tavasszal, hogy aztán lefogyva, lerongyolódva hazatérjen. Mindig hosszú utat tett meg, hogy ugyanoda érkezzen meg, ahonnan elindult. A legjobban akkor érezte magát ha a másfélszobás lakásban csövezhetett az anyjánál. Imádott a tízemeletes házak árnyékában a szökőkút -évek óta kiszáradt - csorba peremén befüvezve vízcseppeket keresni. Kósza lélek volt. Megszállott befektető, haszonleső, szerencsejáték függő. Élni vágyó pénzes tinik, megunt feleségek kitartott szeretője. Megtanulta, hogy Vörösmarty úton a kézpénz hátrány -mert azt az idősebbek és az erősebbek elvehetik tőle – az értéktárgy kincs. Így hát, amikor egy kis lehúzásból, vagy kisebb részt munkából gubára tett szert, akkor azon rögtön vásárolt valamit -telefont vagy éppen aranyat. Ezeket rövid idő alatt pénzzé tudta tenni, az se számított hogy mindig bukott a bolton. Ennek ellenére élvezte is, hogy sose volt öt forint a zsebében, hiszen ő a legeldugottabb kis hegyi faluból -ahol soha semmi keresnivalója nem volt -is képes volt hazagyalogolni. A nagy orra feletti, egymáshoz közel ülő diónagyságú tudatlan, okoskodó szemét úgy járatta, mintha mindig mérlegelné a tárgyak és az emberek értékét. Nagyot is nézett, amikor talált a kádárkaptárok között egy vaskos pénztárcát...
Jégkorongos Pisti akkoriban kezdte megízleni az életet, és a nőket. Huszonkét évesen már zavarta a beceneve, amit azért kapott mert sose volt barátnője. Nevetős arca volt, mint a színészeknek, mert sokat röhögött a haverjain. Evelin volt a változás neve. A lány nem csinált mást, csak az ő lépcsőházukban bérelt lakást, ahol a legősibb mesterséget űzte. Pistinek gyanús volt a szokatlan férfiforgalom a harmadik emelet környékén. Sejtelme, hogy Vénusz madárkájának a kalitkája van alattuk pár emelettel úgy vált bizonyossá, hogy egy újsághirdetésben felismerte a lány csizmáját. Ha Evelin a szüleivel lakott volna Pisti gondolkozás nélkül megzsarolja egy -vagy több- ingyen menetért cserébe, de így csak annyit tehetett, hogy ő is fizetett a végén, mint egy jó vendég. A sok önkielégítés gyorstüzelővé tette. Ennek a madárkák örülnek, de a kuncsaftok kevésbé. Hiszen így kárba vész huszonnyolc egész perc az előre kifizetett félórából. Ám Evelin igazi profi volt, mert egy különleges gyakorlat által a hüvelyét tornáztatva tudta gátolni a korai magömlést. Jóni Perec. Ennyit árult el Pistinek, nem többet. Jégkorongosnak meg kellett osztania az anyagi forrásait a rulett és Evelin között.
Pisti tanácstalan volt, mint egy kis falu az ötvenes években. Hogy a harminchat szám nem hozott neki szerencsét, az csak egy dolog, de hogy a harminchetedik – a nulla -sem az már pech. Az égbe nyúló bérházak között magányosan bandukolt haza felé. Ragyás, telefirkált falak vették körül, amik még kétségbeejtőbbé tették a szerencsétlen estéjét. Az összes pénzét belevágta a piros-fekete ördögkerékbe. Csavargók ültek a régen piros, mára már narancssárgává fakult székeken a többé nem csobogó szökőkút mellett, és Pisti arra gondolt vajon eltölthet-e majd egy éjszakát mellettük anélkül hogy lelopnák a cipőjét vagy átvágnák a torkát, mert az apja soha nem engedi be addig a lakásba, amig meg nem mutatja a fizetését. Ma pedig elseje van...
Fóka a sötét árnyak közül lépett ki, ahogy meglátta a barátját lassan vánszorogni a tér felé. A telepen csak akkor megfontolt valaki, ha üres a zsebe. A panelpatkányok rohannak, ha pénz van náluk. Fontos a sebesség, az élmény. Amit megettek, vagy megittak, netán elszívtak azt már senki se veszi el tőlük. A rossz tekintetű alig várta, hogy elmondja a szerencséjét.
-Szevasz Pisti. Kéne a telefonod, mert az enyémen már nincs egység. Vagyis már telefonom sincs. -vonta félre a Fóka a rulettkirályt a fényből az árnyékba. Mindig résen kellett lenni, mert a kaptárak környékén a Kádár-árvák között farkastörvények uralkodtak a túlélésért. A becsületes megtaláló vázolta a helyzetet, hogy a talált egy pénztárcát, ezúttal tényleg nem „húzta” és valamilyen ázsiaié. Személyes iratok voltak benne, meg némi apró, és egy magyar telefonszám.
-Ha elérjük a magyar kapcsolatot, talán pénzért vissza is adhatjuk az okmányokat. -Nem gondolkoztak sokat. Pistinek nem csak Evelin járt az eszében, hanem az, hogy ha nem virít az apjának addig nem hogy Jóni Perec nincs, de aludnia is az utcán kell majd.
Másnap délelőtt az útszéli autók, mint hallgatag bűntársak maradoztak el Fóka és Pisti mellett. A nagyorrú úgy vezette a társát, mint Mózes a zsidókat. Jégkorongosnak sikerült némi pénzt kunyerálnia a haverjaitól, amit a kémlelőnyíláshoz nyomva este megmutatott az apjának. Így már beengedte az öreg, Pisti pedig reggel mindenkinek mindent visszaadott. Időt nyert és a többit majd megoldja – gondolta. Az ázsiairól az iratok alapján kiderült, hogy vietnámi, ami a panellakóknak csak annyit mondott, hogy Chuck Norris, és Dudikoff őket ölte a második kategóriás háborús filmekben. Visegrádot se tudták hol van, nem hogy Vietnámot. A magyar kapcsolaton át még este sikerült megbeszélniük egy találkozót a pénztárca-tulajdonossal, de ő mondta meg hogy hova. Ez a Fókának egy cseppet sem tetszett, hiszen ki kellett mozdulniuk a telepről, így oda lett a hazai pálya előnye. Alaposan ismerték mindketten a várost, de az útjuk kifelé régi laktanyához úgy vezetett, mint a szomjas gazelláké a fűben megbúvó nagymacskák között. Otthon a kaptárak között ők voltak előnyben de ha a villamos síneken túlra merészkedtek, már érezték magukon a rájuk leső szempárokat.
-Én megyek oda, de nem lesz nálam a cucc – kezdett a taktikába Fóka. Te itt megvársz, és ha megbeszéltem az árat a ferdeszeművel, akkor együtt jövünk majd érte. Rendben? A rulettkirály csak bólintott, átvette a pénztárcát, és a melegítőfelsője alá rejtette, majd behúzódott a focipálya betonfalának a takarásába. Fóka pedig elindult a megbeszélt helyre, és az út menti járdán -a könnyű pénz felett érzett örömében – úgy lépkedett, mint egy hímporos lepke a virágágyások felett.
Egy iszonyú fékcsikorgás térítette magához. Szembe vele a járdára felcsapódott egy fekete bálnamerci, és ahogy az alváza nagyot koppant a padkán megállt, kivágódott minden ajtó – Fóka szerint a csomagtartó is- és apró ázsiaiak ugrottak ki belőle -kardokkal és karókkal. Fóka úgy megrémült, mint az akasztófa amely alól elszökött a delikvens. Nincs mese neki is szöknie kell, méghozzá futva. Sarkon fordult és rohanni kezdett. Úgy gondolta, hogy ezzel majd figyelmezteti a barátját, de arra már nem volt esze, hogy így Pisti nyakára viszi a vietkongot. Jégkorongos kinézett a betonfal mögül és csak azt látta, hogy valamilyen feketébe öltözött sárgák -talán eszkimók?- fókavadászatot tartanak. Kitartóan üldözték a dögöt vagy tizenhatan, pedig az nagyon menekült előlük. Jégkorong így az ösztöneire hallgatott nagyon bölcsen -mint hogy inkább lapult volna – ő is futni kezdett, nem várt a Fóka figyelmeztetésére. Oda csapódott a nagyorrú mellé, majd látványosan, - mint valami csalit a cápák közé- eldobta a pénztárcát. Egy parkolóba érve pedig kettéváltak, hogy ha még jönnek a sárgák, akkor így megosztják az erejüket. Arra sem gondoltak, hogy a Ho Chi Minh unokák sokszoros túlerőben vannak. Fóka egy kuka mögött lapult, Pisti egy kocsi alá mászott be. A pénztárca gazdája, mivel visszakapta a jogos tulajdonát, és mint egy gyorsan növekvő távolkeleti cég vezetője letette a névjegyét az őslakosok között – reményekkel tekintve a jövőbe – visszahívta az embereit, és távoztak az autóval. A két bujkáló még várt egy fél órát az óvóhelyén, majd megkeresték egymást és úgy ballagtak vissza a telepükre, olyan bánatosan, mint a hentes, akinek kiszaladt a kése alól a disznó...
