Barion Pixel nuuvella

A szigeten

                                                             

A táj üres volt. Az út mellett az őszutó felkarcolt táblái feketélltek ritkásan. A szántóföldek nagyobb része bozótos parlag. Túl a folyón a Budai-hegyek oldalán lombtalan erdők kopasz gallyai meredeztek. Egy szekér elakadt Szent András sarában. Reggel még keményre fagyott a föld teteje, ami délutánra izzadva megpuhult. A szekeres bízva bíztatta a lovait: gyí te! Az Isten rohasszon meg, gyí! A szekér már tengelyig állt a sárban. A lovak feszülő inakkal taposták a sarat. Az ostorcsapások záporoztak a hátukra, még sem bírták kiszabadítani a kerekest. A szekeres megvakarta a fejét, és kicuppogott a sárból. Vörös képpel elbúsultan káromkodott. A távolban lovasok tűntek fel...                                                                                                

A pesti hadiúton bársonydolmányos urak tűntek fel. Hárman. Az őszi szél a lovak sörényét az Alföld felől a Duna felé borzolta. A tompa fényben ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön az ékes kő. Az út mocska szürkén ült meg a láncok hajlataiban, a bársony barázdáiban, a míves fegyverek markolatában. A szekeres az égi felhőkre pillantott. Szürkék voltak, és sötétek. A lefelé bicsakló nap vérszín pirosat festett mindenhová. A közeledő lovak patája ökölnyi darabokban szórták maguk után a saras földet. Ott közeledtek, ahol az út szélén a keményen kerülhető volt a sár. Az egyik lovas ötvenéves forma, szürke állú vékony ember volt. A két szemöldöke mögött mély ránc, vagy vágás. Középen egy huszonéves zömök fiatalember lovagolt. A sort egy kerek képű, malac szemű félig sáros pufók férfi zárta. 
-Beragadtál jóember? – szólalt meg a középső fiatal, ahogy a szekérhez értek. Az ostorával nyugatra mutatott: a hegyek mögött kegyetlen vihar terjedez. - Hamarosan ideér...                                        

A szekeres levette a báránybőr süvegét és szégyenkezve pislogott körbe. Majd nagy nehezen megszólalt: Adjon az Isten jó napot! Az is bolond, aki ilyen időben lisztet küld az egyik helyről a másikra. 
-Inkább a liszt vesszen el, mint az ember és a jószág. – mondta az ifjú úr. Hová szállítod a zsákjaidat? 
-Csak ide a szigeti apácák kolostorába uram. Jófajta liszt ez, Isten szolgáinak való. Nem szeretném elveszejteni... 
-Hát akkor ne kínozd azokat a szegény párákat jóember! Várd meg békével, amig egy másik szekér erre nem jön, nekünk sajnos sietős a dolgunk. 
-De éppen ez az uram, ilyenkor senki sem indul útnak. Itt van már a nyakunkon a korai tél. A levelek rögtön lehullottak. Nem kérhetem, hogy segítsenek, de ha itt maradnának, akkor könnyen elszaladhatnék a közeli révhez, egy kis segítségért. 
-Mink ugyan nem azért vagyunk, hogy a te szekeredre vigyázzunk! – mordult az idősebbik a szekeresre. A súlyos aranyak csak úgy zörögtek a testén, ahogy a tüdeje kieresztette a hangokat. – Hanem úgyis egy felé megyünk. Engedelmeddel hercegem... – majd a lováról szállva nekiveselkedett a szekér oldalának. A fiatalabbik bólintott, és a kövér képű is leszállt a lováról. A szíjak meglazultak, a nehéz ruhák lekerültek. A szegény szekeres tudta hogy urakkal találkozott, de hogy mekkorákkal csak éppen próbálta kitalálni. Az igás lovakon nedves sávot húzott újra az ostor. A szekér beragadt kereke újra elfordult egyet. Majd még egyet. A távolban két nyárfa mögött tanyázott a rév. Elkezdett közeledni a sárosak felé. 
A hidas lassan imbolygott a szekér és a lovak alatt. A gazdáik a jószágok fejénél álltak, és nyugtatták őket. A vitézek szerelmes szavakat suttogtak az állatok hegyessé merevedett fülébe. Jól esett nekik a gazdáik gondolkodása. A szekeres odaoldalgott az ifjú úrhoz. Megsimogatta a remek, izmos, éjfekete lovát, majd a gazdához szólt csendben, halkan: köszönöm Béla herceg! 
-Honnan tudod, hogy ki vagyok? – fordult oda Béla király unokája a szekereshez. 
-Rögtön felismertelek én téged uram...
A Duna parton már ott sorakozott a szigeti nép a hidas jöttére. Tíz testőr  a királyi piros-fehérben ezüst hegyű lándzsával őrködött a part kiszállóján. A levegőben túlélő legyek keringőztek bágyadtan. A királyi palota pirosra festett bádogtornyai meredeztek a kőrisfák felett. A legmagasabb fokán ott lengedezett az Árpádok zászlaja. 
-Helyet! Helyet! A testőrök a lándzsanyéllel verték vissza a bámészkodó tömeget. Jobbágy, pap, asszony egyformán kapott. Két révész a parton csáklyát akasztott a hidasba. Hullám loccsant a kavicsos parton. A dereglye nekik ütődött. Az egyik révész öles pallót fektetett hídként a partra. Lovasok lassan vezették le a jószágaikat. Utoljára a lisztes szekér gördült le róla. A herceg már nem ült fel a lovára. Csak kőhajításnyira volt a klastrom, amit a nagyapja építtetett a legkisebb lányának. 
A tatár megtanította a magyarokat, hogy vastagon rakják a falakat. Béla megkerülte a kerítést, elsétált a hátsó nagykapuhoz, és megrántotta a csengőt. Az egyik apáca abbahagyta a munkáját, amivel a konyha környékén bízták meg, és sietve áthaladt az udvaron a megvasalt tölgyfakapuhoz. De a kapu nem nyílott meg a herceg előtt, csak egy kis lyuk rajta. A királyi sarj csak egy ráncos kék szemet látott mögötte.
-Várakozzál itten! – mondta barátságtalanul a kék szempár, majd a kis lyuk kattanva bezárult. Hosszú csend következett. Béla tanácstalanul nézett a lemaradt csatlósaira. Aztán csengetést lehetett hallani a távolban. Talán a domonkos fráterek házában csengettek. Hosszadalmas csend következett újra. A délután kezdett megsűrűsödni, és a közelgő alkonyat lassan lopakodott elő a Duna felől. A Budai-hegyek felől vadászkürt tompa hangja hallatszott. A kőfal sarkánál egy barát jelent meg. Zömök, alacsony ember volt. Borjúszájú csodálkozó szemű. Béla herceg nem sok jóságot érzett benne. Mégis odaköszönt Isten emberének illendőség szerint: Laudétur Jézusz Krisztusz!  
-In eternum ámen – mormolta válaszul a barát. – Kövessél kérlek! – Hajolt meg alázatosan. Mikor a másik kapuhoz értek, az ég már dörgött, és nagy cseppek csapódtak a kezükre, ahogy betaszították a megvasalt ajtót. Az udvar közepén egy kút állott. Elsétáltak mellette, majd végighaladtak a tornácon. A barát egy szobába vezette Béla herceget, abba amelyik a királyterem mellett volt. A szoba téglával volt kirakva. Előtte súrolhatták, mert még nedvesek voltak. Béla körülpillantott. Nem volt ott semmi bútor, csak egy vasablak ami a falból nyílt, és a szemközt egy életnagyságú feszület. Középen kerek üresség. A vasrácsos ablakot a másik oldalról egy fekete kárpit takarta el. Ekkor a barát elköszönt a hercegtől, majd a kárpit félrecsúszott. A rostély mögül elkerült Margit apáca arca. A herceg nehezen ismerte meg a húgát. Az apácaruha teljesen más külsőt kölcsönzött neki, mint amire Béla emlékezett. Széles arcán szinte lötyögött a bőr. Az arca sárga volt, apró szeme betegesen nedves. Látszott rajta, hogy megviselte az apáca lét, a szigorú regula. 
-Ha egy apáca hív, olyan mintha a halál hívna fivérem. – Margit hangja rekedtesen hangzott a vasrácson túlról. 
-Kimért ideje van mindenkinek itt a földön. – Béla herceg hamiskásan elmosolyodott. Olyan volt neki a tulajdon testvére, mint a bezárt láda. Bizonyos volt benne, hogy Margit rejteget valamit. A nő a szemét lesütve hallgatott. Azután nagy sokára megszólalt: 
-Mikor akarsz végre király lenni Béla? Ha te ülnél a trónon, nem ez a kölyök László, akkor talán méltósággal férjhez adhatnál egy másik királyhoz...
-Minden ember akar valamit, amije nincs. Vajon én vagyok-e az oka, hogy nem a kívánságod szerint történtek eddig a dolgok? A nagyapánk már két éve halott, és Istvánt is megmérgezték az ellenlábasai. László következett a sorban, nem pedig én, még ha sokan úgy is gondolják, hogy én lennék az alkalmasabb. Elég volt a viszályból. Ne öljön többé magyar magyart. 
-Ha nem csak a templomban volnánk keresztények, hanem a templomon kívül is, bizony békességben élhetnénk. Ám szembe velünk Ottokár, hátunkban a tatár. Az országnak férfi uralkodóra van szüksége, nem egy taknyos tízévesre Béla. 
-A nemzet sorsa válságos. Évek óta gyengítik az átkos harcok. A tatárok szeme folyton rajtunk forog, és érzem hogy újra eljönnek majd. Az egyház azt kívánja, hogy békében éljünk egymással. De úgy gondolom nem ezért üzentél értem...
-Nem ezért – fakadt ki fájdalmasan Margit. Légy óvatos kérlek! Kőszegi Henrik rád feni a fogát, mióta sértetten visszatért Ottokár udvarából. Nem felejtette el, hogy otthagytad a szegi csatában. Azt állítja a te kezed volt a koronázása után a kölyök elrablásában. Kun Erzsébet nagy szövetségese ez az álnok germán pióca. 
-Mi az emlékezés? Batyu. Haszontalan ringy-rongy tarisznya. Ha Henrik neheztel rám, hát majd tisztázom vele. Jól bántak vele István fogságában. A haja szála sem görbült. – Ezt mondva Béla kissé elfordult. A mozdulatából látszott, hogy befejezettnek tekintette a beszélgetést. Margit felvonta a szemöldökét, felemelte a két tenyerét, és búcsút bólintott. 
A levegő is erőt lehelt, ahogy Béla mögött becsukódott a klastrom nehéz kapuja. Az út sáros volt. A zivatar cseppjei ragyogtak minden fűszálon az út mellett. A kelő holdfényben tükrökként csillogtak az apró tócsák. A csatlósok csatlakoztak Bélához, a kastély felé vezető úton. Némán hallgatott mindenki. Csak az apácazárda harangja kongatta az elmúlást. A királyi testőrök nagyot koppantottak a lándzsa nyelével a kövön, ahogy Béla elhaladt mellettük. A csatlósok az istálló felé vették az irányt, csak a herceg ment be a kastélyba. A cselédek – fiatal lányok – gyertyatartókban gyújtottak világot. A falra vetődő világosságnál mindenféle fegyver csillogott. A fal teljesen tele volt szépen gondozott fegyverekkel. Dárdák, kardok, íjak, pajzsok. A hosszú tölgyfaasztal mellett a sarokban pohárszék. Béla odalépett, és egy ezüstözött kupában bort töltött magának. A cselédek a gyertyákról tüzet gyújtottak a kandallóba. A meleg lassan átjárta a lovagtermet, a tűz álmosítóan pattogott a füstlyuk alatt. Az asztal egy része meg volt terítve. Ezüst tányéron csontok fehérlettek. Az egyik cseléd elvette a tányért, egy másik pedig egy újat tett a helyébe. Béla vágott egy darabot a friss pecsenyéből, mellé a tőrével egy karéj cipót kanyarintott. Akkorát harapott, hogy szinte fuldoklott belé. Kintről lépések hallatszottak, megvasalt csizmák kopogtak a kemény kövön. Az ajtó megnyikkant. A félfa alá egy sötét árnyék közeledett kívülről. Kőszegi Henrik volt az. A vadászatból tért meg. A szeme a meglepettségtől a plafonig futott, ahogy meglátta azt, aki miatt évekkel azelőtt fogságba került. Béla herceg szájában is megállt a falat. Elbámulva nézte, mennyire megőszült az, akivel egykoron együtt küzdöttek V. István ellen. Henrik arcán mindkét oldalon mély ráncok keletkeztek. Szeme is e barázdák közé süppedt. Bajuszát, mintha úgy ragasztották volna fel, nagy volt az arcához képest, és viaszolt. Béla arcán két piros folt jelent meg, és remegni kezdett a keze. Henrik mögött páran még beléptek a terembe. A félhomály elrejtette őket, de a herceg tudta: nem az ő csatlósai érkeztek meg. 
-Szinte nem is emlékszem már, mikor láttalak utoljára Béla herceg. – Henrik keze a kardjára simult, ahogy peckesen közelebb lépett a pecsenyét falatozóhoz. Az asztal még köztük volt. – Még láttalak elnyargalni a hegyek felé, ott az ütközetben, amikor a nagybátyád serege bekerített minket. 
-Úgy nézel rám Henrik, mintha az ördögöt láttad volna onnan elnyargalni. Hiába csodálkozol most. Együtt fosztogattuk István területeit. Dőzsöltünk, loptunk, nyakig éltünk a vidám rondaságokban. Ha rossz is a hírem köztetek nem rosszabb saját magamnál. 
Henrik mosolyogva kerülte meg az asztalt. 
-Jobb-e most az étvágyad, mint akkor volt macsói herceg? - Kőszegi kardja visítva siklott ki a hüvelyéből, és nagy árkot húzott az asztalra, ahogy lecsapott. A herceg egy macska ügyességével kerülte ki a halálos csapást, és a tőrével megsebezte Henrik combját. Az fájdalmában felüvöltött. Ekkor Henrik emberei körbevették, és szinte egyszerre rávetették magukat. A herceg még hallotta, ahogy a csatlósai a bezárt lovagterem ajtaját döngetik, majd ütéseket, és vasakat érzett a földre boruló testében. 
Az eső már rég elhallgatott. Holdvilág fehérítette az apácaklastrom vasrácsos ablakait. Margit édes szendergésében a holdfény olybá tűnt neki, mintha már felkelt volna a nap. Egy férfi arca derengett fel neki. Szőke hajú, fekete szeme már messziről mosolygott rá. A szép álom szinte bűbájos volt, de nagyon távoli ott az apró hideg cellában. Ám Margit ijedten felugrott, ahogy valaki dörömbölni kezdett a klastrom nagy vasalt kapuján. Egy férfi vastag érdes hangja hallatszott a magasan rakott falon túlról: a fejedelemasszonyt hívjátok a priorisszát, és Margit kisasszonyt! Szörnyű dolog történt a kastélyban...

Jegyzetek: 
Béla macsói hercegről viszonylag sokat tudunk, ám a haláláról, és annak körülményeiről a legtöbbet. IV. Béla unokája III. Rasztiszláv kijevi fejedelem és Árpádházi Anna gyermekeként látta meg a napvilágot valamikor a tatárjárás után körülbelül nyolc évvel. IV. Béla és a fia V.István hatalmi harcaiban az idősödő királyt támogatta nagybátyja ellen. 1272 november közepén a Nyulak szigetén szóváltásban keveredett Kőszegi Henrikkel, aki árulónak nevezte, és többedmagával felkoncolta az ifjú macsói herceget. Álljon itt egy rövid korabeli leírás a történtekről: 
„Ily alkalommal történt, hogy a királyi udvar kegyében álló Németujvári Henrik az ifjú macsói herczeget Bélát a király ellen forralt árulás vádjával illette, s az erre következett heves szóvita közben kardot rántva úgy összevagdalta, hogy teste darabjait testvére Margit s unokahúga Erzsébet apáczák alig birták összeszedni, kit is aztán nagy siralom közt temettek el az ottani monostorban.”  (Szabó Károly: Kun László)
Kőszegi Henrik brutális cselekedete nagyban hozzájárult az Árpádház férfi ágának a kihalásához. Béla herceg 1915-ig a nagynénjéről Szent Margitról (aki nem azonos a történetben felbukkanó Margittal) elnevezett szigeten pihent, amíg fel nem tárták a sírját. Ennek a jelentősége abban leledzik, hogy az Árpádok közül eddig csak III. Béla földi maradványait sikerült megtalálni. Ezek után a csontok a Magyar Tudományos Akadémia Embertani Intézetébe kerültek, ahol újabb nyolcvan évig egy dobozban pihentek. Béla herceg földi maradványai sokszor tűntek el sok időre, ám a története velünk maradt... 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Nyitray György 60 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

történelmi

Rövid leírás / Beharangozó

1272 ködös és hideg novemberében egy kis lovas csapat tart a Nyulak-szigete felé. A megsegített kocsis felismeri Béla herceget a lovasok között.

Rövid összefoglaló

A Dunán átkelve a kolostorba érve Béla herceget nagy kérdések elé állítják: miért nem akarja ő a trónt, és miért hagyja azt a kölyök Kun Lászlónak?! Aztán az este a lovagteremben végzetes dolog törénik. Kőszegi Henrik számonkéri az ifjú herceget.

Olvasási idő

11 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Nyitray György nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!