A nap még mindig forró sütött, de lágy szellő rohant végig a gesztenyefák között, ahogy a város felé sétáltam. Fejem felett a kék égbolton összefutottak a gomolygó fellegek. Talán a látóhatár hegyéről foszlottak le, mert egyszerre mintha tisztábban láthattam volna az ormokat. Világosan kivehettem a Nagy-Gerecsét, s egy pillanatra, mint kis, félig félbemaradt gondolatot, megsejtettem előttem a magyar királyok kedvelt vadászfészkét.
Ezt a várat építették ide, valamikor még a XIII. században, és utána tették rá a címereiket, vasakaratukat a környékbeli templomokra, és az emberek nyakára. Az első kövek – emberi kötőanyagokkal – azután kerültek a helyükre, ahogy a tatárok kitakarodtak az országból. Elvonultak a történelem vérző horizontján, alakjuk rémes árnyékot vetett az itteni napfényes nádasokra. Büszke királyi nevekkel élt és halt ezek után ez a lápvidékből kiemelkedő város, volt hogy szenvedett, de a Szent Korona viselőinek köszönheti a dicsőségét is.
Ahogy beértem a vár kapujához mellettem fáradtan, tikkadtan kullogtak tova az emberek, s bágyadt tekintetük unottan siklott le a város múltjának az emlékeitől. Ők nem érezték a dohos, penészes levegőt, ami a lőrésekből kiáramlott, magába foglalt valamit az elmúltakból, hogy ezen a régi lápvidéken születésüktől fogva részesei lettek a múltnak. És talán ez az egyik titka az életnek: szeretjük a múltat, a folytatása vagyunk a mostban, és éppen ezért hiszünk a jövőben.
A jövő. Szinte visszaverődik ez a gondolat Tata egyetlen megmaradt bástyája tövében. Kissé távolabb a nagy platán alatt divatos étterem előtt a tó zajával játszik a zene, hemzseg a sok turista. Van itt élet, és vajon kinek jutna eszébe bejönni a romfalak közé, és azt hallgatni amit a szél suttog neki sötét estén a porladó kövek között?
De nekem, amint a csendes ugyanakkor méltóságteljes omladékok között végig sétáltam eszembe jutott valami. Körülöttem minden a királyokról mesélt.
Messze, az emberi elme határán tűntek fel először az Árpádok, akik Tatát is alapították, erőddé formálták. Ott lépkedtek el győzedelmesen az elesett ellenség tetemei felett, és csatlósok vitték a hétszer vágott vörös-ezüst pajzsokat. És a dinasztia ment évszázadokon át rémületet, iszonyatot keltve az ellenségben. Nevük, mint csalhatatlan ómen kísérte végig őket: Atilla leszármazottai. Pápai törvényekkel dacolva, korukra jellemző önzéssel szereztek néha akár a rokon vérén is hatalmat. És akkor, amikor a magyar lett a legrettegettebb név a kontinens közepén elkezdtek határokat kitolni. Hol erővel, hol ravasz politikával gyarapodott Hunnia kiterjedése. Verekedtek ők a négy égtáj minden irányába, amíg magva nem szakadt – férfi ágon – a dinasztiájuknak. Ezek után a „vegyesháziak” következtek, azok, akiknek már csak valamelyik női leszármazottjuk volt Árpád vér. A sávokat arany liliom váltotta, ami kék mezőben virágzott, és Tata csak épült-szépült, fontos helye lett az uralkodó udvaroknak.
Minden kornak és minden népnek megvannak a sajátos bűnei és erényei. Az Anjouk is csak olyanok voltak, mint a kortársaik. Egyesítették magukban ezen idők jellemvonásait, és így amit róluk elmondhatunk, azt kivétel nélkül elmondhatnánk Európa más uralkodó dinasztiájáról is. Hogy megértsük őket vissza kellene mennünk az időben, mely létrehozta őket, az okokat pedig a történelmi eseményekben kellene keresnünk.
Zsigmond még alig volt 16, amikor Lajos király már az udvarába hozatta. Ő a Luxemburgi-ház legdaliásabb sarja emelkedett a legmagasabbra. Itt Tatán találta őt Jenő pápa követe, hogy őszentsége és a helyzet is úgy akarja: a magyar király legyen a német-római császár is. Az akkori világ ura. És Zsigmond valóban nagyot alkotott az 50! éves uralkodása alatt, amit magyar királyként töltött. Bár állandó pénzzavarral küzdött, mégis felemelte Tatát, építette Budát, megszervezte az egyre nagyobb muzulmán nyomás alatt álló déli határvédelmet (Ozorai Pipó jóvoltából), és lebonyolított egy konstanzi zsinatot, ahol sajnos Husz Jánossal gyújtottak be az egyházi méltóságok.
A teraszon ülök a tó hullámait nézem, és még mindig csak a XV. századnál tartok. A császár -Zsigmond halála után – már csak egy rangot és címet adó semmitmondó felséges cím. Szinte mardos is az unalom, ha belegondolok, hogy Zsigmond után egy másik uralkodó is nagyon kedvelte Tatát. Mindenek felett az egyik legnagyobb magyar királlyal Mátyással folytatom majd, mert idő közben teljesen váratlanul megérkezett egy nem várt vihar hideg előszele...

2019.07.30. 

A képet Solymos Ákos készítette.