– Lenne egy kis megbeszélnivalónk, drágám – hagyták
el Ernye száját nehezen a szavak, és utánuk csak a só és
a citrom maró, fanyar íze maradt hátra.
Ketten voltak a házban, Pori nemrég ment el tőlük.
A férj leült az asztalhoz, és a matt, széles facsíkon kö-
zelebb húzta magához a tequilát. Ez már a második üveg
ma – tűnődött rajta. De mindegy is. Felhozza belőle,
amit érez és amit mondani akar. Egy újabb ásatás a
lelkében. De a csákánynyomok után feltörő darabok
csak még mélyebb rétegeket szakítanak fel.
Kettőt töltött, Kriszti addig a citrommal foglalkozott,
majd letett két cikket az asztalra. Az egyik oldalán
lecsurgó nedv lecseppent. A fa lassan elszíneződött a
savas lé alatt, és Ernye szinte hallotta, ahogy fáj az asz-
tal rostjainak a kínzás. Kint ragyogott a májusi nap,
és Londonhoz képest is szokatlanul jó idő volt. Ernye
felhajtotta a tequilát, ahogy a neje leült mellé, és lihe-
gett, mintha valami nagy futásból jött volna. Kriszti is
lehúzta az övét. Pillanatokkal később az ital különös
fényt gyújtott a feleség szemében.
– Nem unod még ezt az állandó éjszakába nyúló ita-
lozásokat Porival? Elegem van belőle, hogy sose vagy itthon, és állandóan iszol. Az alkohol gőze ködbe burkolta a férfi fejét, és lük-
tető, tompa fájdalom járta át, amely végül makacsul
megállt a szeme felett.
– Témánál vagyunk – bökött vissza úgy, hogy közben
nem a nőt, hanem egy távoli pontot nézett.
Rosszízű, keserves csend ült ezután közéjük. Ernye
koponyáját feszíteni kezdte valami belülről, aztán a
fájdalom egy gondolattá villant. Mélyen benne valahol
csákány csapódott le.
– Mikor megyünk haza, és mikor lesz gyerek? – tette
fel a kérdést nagy sokára. A tequilásüvegről leesett a
műanyag sombrero, hajdonfőtt állt ott a nyak, rajta a
kupak, mintha csak tisztelegne, vagy megdöbbent volna
a kérdése hallatán.
Kriszti indulatosan felpattant a székről. Ez soha nem volt jellemző rá.
– Nem megyünk haza, és nem lesz gyerek! Egyébként
is, amíg otthon voltam, addig te itt randalíroztál Lon-
donban. Vedd tudomásul, nekem is jár annyi kokain,
amennyit te itt elszívtál!
A csákány kiszakadt a férfi ból, de közben éles, széles
barázdát húzott belé.
– Randalíroztam és dolgoztam. Küldtem neked a
pénzt, majd, amint tudtam, mentem hozzád. Kifizet-
tem az esküvő rám eső részét, és lefoglaltam a nászutat,
majd végül elintéztem a visszatérést. Nem a te 700 fon-
todból vagyunk előrébb, amit a BBC-nél összevagdosol
hat órában. Reméltem, hogy erre nem kell többet em-
lékeztetnem… – A fájdalma múlóban volt, ahogy utat
tört belőle a vádaskodás. Lista készült a szeme előtt,
hogy ki ne hagyjon valamit. Hogy nem vágott belé is csákányt…! – Egyébként, ha én Porival iszogatok,
akkor te mit csinálsz azzal a cafat Syllel? Egy héten
egyszer mindig elmentek valahova. Mindig kell egy
ribanc a közeledbe? Pesten Riann, itt Syl? Amíg otthon
voltál, sose kérdeztem, hogy mit csináltok a Hooligans-
koncerteken, és az sem érdekelt, hogy rázod a segged
a Júlia diszkóban Dj Szatmárira… Amikor hazamentél,
leálltál a fogamzásgátlóval. Miért is? Azért, hogy tisz-
tuljon a szervezeted. Mert ha majd gyereket akarunk…
Áltatás volt? Hazugság? Most meg azt mondod, hogy
nem akarod? Meg tudnád mondani, hogy miért nem?
– A csákány meglendült, de még nem sújtott le.
– Nem akarom, és kész! Megváltoztál, Ernye. Néha
nem vagy önmagad. Szerinted jó nekem ezt nézni, hogy
állandóan Kuruc.infót olvasol, vagy azt látni, hogy be-
pálinkázva patakzik a szemed, ahogy Fankadelit hall-
gatsz⁈ Arról álmodozol, hogy híres író leszel, és majd a
Tisza-parton írogatsz a bolhás kutyáddal egy jurtában.
Én addig hol leszek? Ernye! Ezek illúziók. Nem többek,
mint illúziók…
A bányászszerszám lecsapott. A szavak mélyen a fér-
fiba martak. Nem azért, mert bántották, hanem azért,
mert igazak voltak. Szenvedélyes hiányérzet feszült ön-
kínzó életmódja mögött.
– Azt kapod, amit ki tudsz hozni belőlem – mordult
fel, bár továbbra is nehezen forgott a nyelve. – Csak
tudod, drágám, most már nem te döntöd el, mikor le-
szel terhes… Bocsánat, mikor leszel áldott állapotban.
Gyógyszert már régóta nem szedsz, és nekem nem mu-
száj kiszállnom „Hatvannál”, ahogy eddig csináltam. – A lelke újra felvidult a csákány kirántásától, a fenye-
getés örömétől. – Pontosan tudod, hogy nem a levegőbe
beszélek.
– Meg ne merészeld tenni! – sziszegte a foga között
Kriszti. – Innentől kezdve csak gumival vagyok hajlan-
dó csinálni veled!
Egy felriadt madár sikított valahol a távolban. A hang-
ja bekúszott a nyitott ablakon. Ernye feje hirtelen elnehe-
zült, így töltött magának még néhány kortynyi bánatot.
A Pokol dantei látomása szállta meg a gondolatait.
– Tudod, hiába vagy itt mellettem, szörnyen magá-
nyos vagyok – formálta a szavakat duzzadt, száraz
nyelve. Újra ivott, mert a mámoros önhitt szomorúsága
lankadni kezdett. – Nincs ügyem. Ügyetlen lettem. El-
tévedtem, mert valójában másokért keltem útra, nem
magamért. Szerinted ennyi az élet? Az, amit most csiná-
lunk? Fizetjük a lakbért, félreteszünk pénzt. Ki fogunk
pusztulni, ha nem lesz gyerek. A minap azt álmodtam,
hogy Magyarország egyik fele lakatlan, a másik fele
meg Lakatos… Szeretnék valami nyomot hagyni magam
után az életben. Nemsokára harminc leszek. Én már
hatéves voltam, amikor apám volt ugyanennyi. Gondol-
kozz el ezen, és adj célt, terveket, amiket megvalósítha-
tok újra úgy, mint amikor elindultunk Londonba! Egy
pillanatig sem gondolkozunk, hogyan lesz majd, mert
mindent meggyőződéssel és pontosan tudtunk… Igen,
valóban iszok és olvasok, mert menekülök. Önmagam
és a kettőnk között kihunyt szenvedély elől. Mondtam
már: Isten ad és elvesz, de nem mindegy, hogy az esze-
dért vagy a fenekedért kellesz. Ha újra adsz célt, megint a régi leszek. – A felesége világéletében jobban szerette
a cinikus dicséretet, mint a konstruktív kritikát.
Nem kapott választ. Az asszony ott hagyta a már szin-
te üres üveggel, és felment a szobába. Este, amikor ki-
fogytak a kétségei, a férfi is felvonszolta magát. A földön
aludt, az ágy előtt.
Kriszti másnap se szólt hozzá. De hát a tornádó ér-
kezését is tikkadt, nyomasztó, fojtogató szélcsend előzi
meg… Ott volt a leveche, -a trópusi szél - ami követte őket Londonba is a Kanári-szigetekről.
Ami a céltalan hajóst bizonytalan, veszélyes vizekre so-
dorja, ahonnan talán nincs visszatérés. Ezen merengett
a következő napokban.
– Dolgozol még? – suttogott bele Pori a telefonba.
– Igen, de éppen zárok – válaszolt a legtermészeteseb-
ben Ernye, hiszen éppen a „főnöke” hívta.
– Oké. Remélem, van nálad táska! A marhahúst és a
bélszínt vedd ki a hűtőből! A Hunterban találkozunk. És
ne izgulj, holnap nem kell már mennünk dolgozni… –
Megszakadt a vonal, és a beosztott mindenben úgy járt
el, ahogy meghagyták neki. Táska is volt nála.
Röviddel később befutott a megbeszélt helyre. Pori
előtt sorakoztak a feles poharak, még tele volt mind-
egyik, de lehetett rajta látni, hogy már ivott.
– Tönkrement a cég. A főnökség nem csinálja tovább
– kezdett bele, miután meggyőződött róla, hogy nem
üres táskával érkezett a kollégája. – Annyira megemel-
ték a bérleti díjat, hogy ezt már sehogyan sem tudjuk
kitermelni. Még az előzőt se tudtuk… Én elrendeztem
mindent velük, hamarosan megkapjuk a pénzünket,
ami nem lesz rossz lóvé. Ha összeraknánk ketten, talán még kezdhetnénk is vele valamit… Egészségünkre! –
Emelte a poharát, és koccintottak. A gyomorkeserű még
sose volt olyan édes, mint azon az estén. Mert Ernye már
pontosan tudta, hogy mit fog csinálni.
Választott, és eldöntötte, hogy hazamegy Kriszti-
vel vagy nélküle. Nem akart azon rágódni, hogy jól
döntött-e. Menet közben kiderül úgyis, ha tévedne.
A felesége nem adott semmilyen támpontot, célt, meg-
valósítandó tervet. Meg az elmúlt évek alatt ahhoz is
hozzászokhatott, hogy a dolgok nagyrészt úgy történ-
tek, ahogy a férje akarta. Kivéve, ha arról volt szó, hogy
haza kell menni, meglátogatni a családot és Riann ba-
rátnőjét. Mert akkor rögtön használta a két ujját, hogy
lefogja a pénisze tövét. Ernyének vállalnia kellett a
kockázatot, de nem volt tisztában a döntése súlyával, amikor erre az útra lépett.
