Barion Pixel nuuvella

Falludzsa ostroma

Csendes áprilisi este volt. Az ég még felhős az előző
napi eső után. A szél még nem fújta tova őket, morcos 
sötét takarót terítve a sivatag felé. Felfrissült a levegő, 
és a hőséget a tavasz illata váltotta fel. Jó volt esténként 
kint lenni, kellemes szellő fújdogált.
Ennek a napnak a vége is szokványosnak ígérke-
zett. Majdnem 10 óra volt, de a kettes elfekvőben még 
mindenki nyüzsgött, beszélgetett, mászkált. Zizegett 
az egész szakasz. Talán azért, mert másnap nem ment 
tőlünk senki konvojba. Az öregek szinte már fél lábbal otthon voltak, és látszott is rajtuk, hogy „ha eddig ki-
húztuk, most már ne legyen baj” érzése. Nyílt az ajtó, 
csukódott az ajtó.
Én már fent feküdtem a helyemen, és az MP3 discma-
nemet hallgattam, amit még Miska hozott nekem Ku-
vaitból, amikor utoljára lent jártak. Tuki alattam düny-
nyögött, hogy lehetne már elhalkulni, mert mindjárt 
takarodó. Sanyi az iratait rendezgette az „irodájában”,  
ami néhány nagyobb mappából állt a polcán…
A lökéshullám hamarabb söpört le az ágyról, mint 
ahogy a robbanást meghallottam volna. Az ajtó nyitva 
volt, ösztönösen magam elé kaptam a kezemet, és talán 
csak a focinak köszönhettem, hogy jól estem. A má-
sodpercek lelassultak. Láttam és hallottam is, ahogy  
darabokra törik a CD-lejátszóm, pedig a robbanás hang-
jának el kellett volna nyomnia mindent. Végtelen lassú-
sággal vágódtam a Contico ládák közé, amik Bandikáék 
és a mi ágyunk között voltak, felborítva őket.
Az első mozdulatom a földet érés után az volt, hogy 
hátrapillantottam. Tuki már talpon volt, összenéztünk, 
de nem értettem, miért viszi a tekintetét tovább, mögém. 
Itt lett vége a lassított felvételnek, és már Tukit is értettem.
Hirtelen felgyorsult minden. Gy. Peti már kapta is 
a karomat, és talpra rántott. Egy riadó is kitelt végre 
valakitől. Fél fülemmel hallottam, ahogy a lengyelek 
elkezdik tekerni a szirénát, ami lassan felpörgött, és 
borzalmas hangja beleütközött az épületekbe, bejutott a körletekbe. Mellény, sisak, gázálarc, majd karabély. Sanyi az első, 
majd Tuki és én. Mindenki keresi a raját, vagy csak 
próbál felcsapódni a sorba. Majd később megtaláljuk 
egymást. Nem ez volt az első, hogy a szomszédok be-
csengettek.
De az ajtóban dugó keletkezett. Valaki a földön, fel-
szerelés nem volt rajta, ő be akart jutni, mi meg ki. Spet-
ri volt, a Zenon parancsnoka. Páran átugrálták, de még 
segíteni se kellett neki. A pillanatnyi szünetet kihasz-
nálva, addig, amíg oda nem ért a következő emberhul-
lám, már bent is volt a körletben. A felszerelése ott volt, 
ő meg épp a dohányzóban. Rosszkor, rossz időben ment 
le elszívni egy cigit…
A szakasz pár másodperccel később fegyelmezetten és 
gyorsan elfoglalta a helyét a földszinti kettes tiszti körlet-
ben. Az itt lakók már mind fegyverben voltak. Mindenki  
a földön ült, ott, ahol éppen helyet talált. Itt lakó és ven-
dég egyaránt. Csak Nagy őrnagy öltözködött serényen: 
a jogi tiszt küldi a jelentést ilyenkor haza, hogy megtá-
madták a bázisunkat, és hogy van-e sebesült vagy halott.
– Ne támaszkodjatok a falnak! – szólt Elemér halkan, 
úgy, hogy közben még mindig felfelé figyelt, várva egy 
következő robbanást. – Ha telibe kapják az épületet, a 
becsapódás eltörheti a gerinceteket.
Szépen lassan mindenki előrébb csúszott, és elvette a hátát a faltól.
Közben befutott Spetri is. – Nem is olyan rossz részidő – szólt oda neki Pipi. 
– Egy a húsz ellen egy szűk ajtóban, a zárótűz kellős 
közepén. Határozottan nem rossz. 
A zászlós nem mondott semmit, csak leült.
– Csók Pista! – szólt Tuki.
– Itt vagyok! Mi van?
– Mit is mondtál, hány lépés eljutni idáig?
– 67!
– Azt a plusz kettőt is beleszámoltad, amivel áttapos-
tatok a főnökötökön? – Hirtelen kitört a körletben
röhögés.
Így kezdődött Falludzsa első ostroma.

– Parancsnokok, létszámot! – recsegett a rádióban „Iga-
zságos” Mátyásunk hangja.
Sorban jöttek a jelentések. Szállítmánykísérő, teljes. 
Szállító, teljes. Híradószakasz, teljes. Logisztika, teljes.
Majd hosszú szünet következett.
– Az egészségügy miért nem jelent? – kérdezte az al-
ezredes.
– Lehet, hogy Mengele doktorunk még nem vette ész-
re, hogy lőnek minket – suttogta Gy. Peti. Természete-
sen nekünk, és nem a rádióba.
– Hányas lehetett az aknavető? Megvolt egy nyolcva-
nas? – jött az „Igazságos” újabb kérdése.
– Aki eltalálja, mit kap? Nyithat egy kolbászsütőt Mek-
kában? – kérdezte Pipi. Persze ezt is csak úgy tőlünk. – Amúgy meg Tottit kérdezzétek, mert még mindig cseng 
a füle. Jól idepörköltek a szomszédok.
Valójában nem csengett már a fülem, csak a leálló szi-
réna hangjára figyeltem. Örökre belém égett a visítása.
– Jogi tiszt, hozzám! – rendelkezett Mátyás alezredes. 
De minek mondta? Nagy őrnagy parancs nélkül is tud-
ta, hogy mennie kell jelenteni.
Sokan kérdezték és kérdezik is a mai napig, hogy fél-
tem-e. Igen, mindannyian féltünk. De nem akkor, mikor 
robbantak a rakéták vagy az aknavető gránátok, vagy 
éppen tűzharc volt. Akkor mindenki teszi a dolgát, vagy 
keresi a raját, szakaszát, figyel a másikra, fogja a felsze-
relést. A félelem akkor jön, mikor minden elcsendesedik. 
Az éjszakával jön, és nyomasztó köpenyt terít a táborra 
és a szívedre is. Megmarkolja, és ha túl vagy az elsőn, 
már nem csak éjszaka szorítja. Fogja nappal is. Fogja, 
amikor hajnal van, de még sötét, és te álmatlanul azt 
hiszed, sose jön el a reggel. Fogja konvojban, fogja a 
táborban, fogja, mikor már hazaértél. Akkor szorítja 
a legjobban. Mert egyedül vagy a hideg ágyadban, és 
senki sincs körülötted, aki segíthetne…
Úgy éreztem, hogy akkor sose kel fel a nap, és sose 
szűnik meg a kezem remegése. Akkor, ott ért utol a tu-
dat, hogy a halál itt járt a táborban. Nem akkor gondol-
tam erre, mikor a lökéshullám levetett az ágyról, vagy 
mikor meghallottam a légvédelmi sziréna hangját a 
szomszéd lengyel épület tetején. Akkor kezdtem ezen 
gondolkozni, mikor már csend lett. Nyomasztó csend. De hogy én ilyeneken gondolkozom, az rendben van. 
De miért nem alszik senki? Miért gondolkozik más is 
ugyanezeken a dolgokon?
Szinte érezni lehetett, hogy mindenki csak színleli, 
hogy alszik. Még a szolgálatban lévők rádiója is hall-
gatott. Mintha cinkosok lennének, és a félelemmel kár-
tyáznának: a gránátok, a sivatag, a rádió és a halál. Csak 
kint, az étkezde mögötti hűtőkonténerek nem társtette-
sek a csenddel, és a hideg, jeges, szorító marokkal. Ők 
ugyanúgy húzzák álmosító berregésüket.
Ilyenkor éreztem, hogy bár huszonnégyen vannak 
körülöttem, de mennyire egyedül vagyok valójában. 
Ezzel az érzéssel nekem kellett megbirkóznom. A re-
pesz és a golyó nem válogat, ha itt az időd. Ha lejárt, 
amit kiróttak neked itt lent. A magunkra öltött álarc 
azt mondja: semmiség!
De belül, mikor minden olyan csendes egy ilyen eset 
után, és kétségbe ejt a félelem, akkor azt mondod: ma 
szerencsém volt. De vajon holnap is az lesz-e?
Ez járhatott mindenkinek a fejében, amikor végre 
elkezdett pirkadni, és a rádiók is újra megszólaltak…
Már a reggeli se volt olyan, mint korábban. Érezni lehetett
a levegőben, látni lehetett az arcokon: valami van. Szicsu 
úgy ment el reggel eligazításra, hogy parancsig mindenki 
csak reggelizik, és utána a körletben tartózkodik.
Kilenc órára meg is érkezett a százados, kezdődött a feladatok kiosztása. – Nos, hölgyeim és uraim! A kis éjszakai sport nem 
csak nálunk volt. Az öltözeti kód továbbra is India. Egy 
bizonyos Muktada al-Szadr kikiáltotta magát az iraki 
ellenállás vezetőjének, és egyszerre intézett csapást az 
összes megszállóra: vagyis ránk. Bagdadban a helyzet 
válságos. A Camp Victory folyamatos tűz alatt van, még 
nappal is. Kerbela járhatatlan, Al-Kutban tűz alatt az uk-
rán dandár, a britek Bászrában már 20 embert vesztettek. 
De ami a legrosszabb, hogy Dívánijjában is harcok ala-
kultak ki, a mi konvojunk pedig úton van oda… A láza-
dók fészke Falludzsában és annak a vonzáskörzetében 
található. Az ottani mecsetbe vette be magát al-Szadr. 
A lengyel parancsnok parancsa az egész hadosztályhoz: 
megerősíteni a táborokat! Pedig már ezt tesszük jó ideje. 
Felkészülni a védelemre… Kuvaitból már úton van ide az 
amerikai 1. Páncélos Hadosztály. Most teszik trélerekre 
őket. Ez időbe telik. Épp ki akarták vonni őket, erre jöhet-
nek vissza. Ez az amerikai hadsereg egyik fő csapásmérő
alakulata. Tengerészgyalogosok, 80-as IQ-val és pusztító 
fegyverekkel. Amíg nem rendezik a helyzetet, mindenki 
a helyén marad. A hadosztályban a mi BTR-einknek van 
a legnagyobb tűzereje, a légierőt kivéve… Flower Zoli!
– Parancs!
– Jelentést a telephelyen lévő BTR-ekről!
– Jelentem, a zászlóaljnak összesen 12 BTR-e van. Eb-
ből három, ami bevethető. Mármint, ami mozgásképes. 
A donor gépet kivéve viszont mindegyik vontatható, tehát nyolc. – Erről van szó! – bólintott Szicsu. – A javító szakasz 
és ti! Nekiugrotok, és mozgathatóvá tesztek minden 
BTR-t! A donort is!… Fegyverzet, technikusok!
– Parancs! – jött több helyről a válasz.
– Minden gépet átnéztek! A torony mozogjon, az ágyú 
lőjön! Fegyverzeti anyagraktár!
– Parancs!
– Legelőször a BTR lőszereket kezditek hevederezni! 
Megkapjátok az élelmezés, a raktár, a fürdető és a kar-
bantartó rajt. Gyarmatit kivéve, mert a Komatsu ássa 
majd be a páncélosainkat. Elkezdtek hevederezni, majd 
ha megérkeztek a szolnokiak, kiosztod a Dragunovokat 
és a három Gepárdot is!
– A Gepárdokat? Mind a hármat?
– Igen, mind a hármat. Viszik fel őket a tetőre. Amint 
ezzel megvagytok, elkezded a tartalék tárakat kiosztani. 
Mindenki lőszert vételez, tárazni fog. A parancsnokok ki 
fogják jelölni a tűzzónákat. Napnyugtára mindennek kész 
kell lennie! A lengyelek folyamatosan hozzák a lőszert légi 
úton. Meg itt van még az Apache-század is a szomszéd-
ban… De mindenre fel kell készülnünk! Munkára! Oszolj!
Mindenki pattant, ment a dolgára az elmondottak 
szerint. Csak Alvarez zsörtölődött mellettem egy kicsit.
– A javító szakasszal kell együtt dolgoznunk… Hát 
ez fantörpikus! Ott némelyik olyan hülye, hogy három 
napig hord egy alsónadrágot.
– Igen? – kérdeztem vissza.
– Ja, ja! – vigyorgott. – A normális egy hét helyett… – Lövik az ukránokat Al-Kutban? – kérdezte Tuki a kör-
letben, amíg szedelődzködtünk.
– Én nem is csodálom – mondta Sanyi. – Tiszta ho-
mok, szögesdrót minden. Elég a széthagyott bombákra 
célozni, és bumm!
– Na, azért ez nem semmi – vigyorgott Tuki. – Totti, 
itt van a bajonetted?
– Persze hogy itt van. Hol lenne? – értetlenkedtem. 
Még otthon vettem, egy military shopban. 1500 forint 
volt. Úgy gondoltam, jól jöhet még. Vagy használni, vagy 
cserealapnak, ha éppen egy amerikaival üzletelnék.
– Most úgy tűnik, lehet, hogy szükség lesz rá. Iste-
nem! Miért nem hoztam én is egyet?

Eközben, valahol Dívánijja határában, megszólalt a 
magyar konvoj rádiója. Umbi százados volt az, a pa-
rancsnok.
– Kilencvenkilences, kilencvenkilences! Itt az egyes, 
vétel! Lassítanunk kell, mert most kaptuk a parancsot, 
hogy nem mehetünk be a táborba egyedül. Be kell vár-
nunk a spanyol kíséretet. Fokozott figyelmet kérek min-
denkitől! A városban harcok vannak reggel óta. Vége!
– Viva España! – rikoltotta Süti Nagy Robinak a tanke-
ren ülve. – Szép kis balhéba csöppentünk. Csak jussunk 
be valahogy a táborba! Ha lefejtették az üzemanyagot, 
akkor már másabb a leányzó fekvése.
– Bejutunk, és teljesítjük nemzetünk vállalt felada-
tait a mai napra – szólt Robi cinikusan. Majd kihajolt az ablakon, és látta, hogy a Wolf előremegy, messze elhagyva a konvoj zárt alakzatát.
A spanyolok ott voltak a megbeszélt helyen, pontos időben. A madridi robbantások óta az irakiak fokozták rajtuk a nyomást, megmutatva, milyen helytelen engedni a terrorista követeléseknek. A Camp Echót, a hispánok bázisát, éjszakánként 120 mm-es aknavetők-
kel lőtték, de igazán komoly összecsapások csak ezen 
a reggelen alakultak ki. Ezért is volt égető szükség a 
magyar Szállító Zászlóalj munkájára, amely a készletek 
megcsappanása miatt szállított üzemanyagot, MRE-t, 
vizet és SCUD bunkereket szorongatott szövetségese-
inknek.
– Szerencse, hogy mi a gázolajat hozzuk – mondta 
Robi. – Nem szívesen lennék most a benzines gépen. 
Leadjuk az anyagot, aztán húzás haza Hillába! Otthon 
ki tudja, mi van.
A spanyol páncélosok felzárkóztak a magyar me-
nethez, és közepes tempóban megindultak a város felé, 
ami messziről ontotta a füstöt magából, mint Gomorra, 
amikor az Úr haragja lesújtott rá.
– Figyelem! – szólalt meg a rádió. – A spanyol pa-
rancsnok megerősítette, hogy a városban 8-10 helyen 
folyik tűzharc. RPG-kkel és géppuskákkal támadják a 
bázist, kisseb csoportokban. Ezt tudnotok kell! Vége!
A konvoj folyamatos fegyverzajban jutott be a tábor-
ba, de rájuk senki se lőtt. A víz, élelmiszer lerakodása 
zökkenőmentesen haladt, de az üzemanyagé már nem. – Tankersofőrök, hozzám! – kiáltotta Umbi. – Figyelje-
tek! Az a helyzet, hogy az üzemanyag nem ide kell, ha-
nem a kisebbik táborba, a város másik végére. Nekünk 
kéne átvinni oda, de ezt Hilla határozottan elutasította.
– Elhoztuk a cuccot, és még azt akarják, hogy mi te-
rítsük? Carramba! – mérgelődött Süti.
Az idő közben telt, vészesen telt…

Lementünk a telephelyre, és nyíltak a konténerek. 
A szolnokiak már várták Józsit, a fegyverzeti raktáros 
főtörzset. Ki kell adni a különleges fegyvereket.
– 40-es gránátvető. Kettő! Hozzájuk lőszer.
– Parancs! – lépett ki két felderítő. Úgy néztek ki, mint 
Schwarzenegger a Terminátor 2-ben, kezükben a grá-
nátvetőkkel.
– A Gepárdok… – mondta elnyújtott sóhajjal a raktáros.
Tudtuk, ha ehhez nyúlunk, akkor leszakadt az ég. 
Egy 12,7 mm-es romboló puskáról van szó. Szinte cso-
dafegyver, ami hosszában átvisz egy BTR-t, és magyar 
találmány. Igaz, a gyufa és a golyóstoll is az… A zseni-
alitása mégis abban rejlik, hogy a lövész kap egy csuk-
lóra akasztható mini, pisztolyszerű zárszerkezetet. Az 
összes egyedi. Ha elhibázza a lövést vagy menekülnie 
kell, mindent ott hagyhat. Az ellenség talál egy csövet 
távcsővel. Sose fogja tudni használni.
– Tehát három Gepárd… 10 lőszer fejenként…
Istenem! Mikor a kiképzésen voltunk, a Gepárdok 
3 óránként lőttek egyet. Igazították a fegyvert a lövész szeméhez… 10 lőszer. Osztja a halált, ha parancsot kap rá.
– Végeztünk! – mondta Józsi. – A konténer nyitva marad! Maradjatok kint!
Majd előkerültek a lőszeres ládák meg a feszítővas. 
Mindig szerettem ilyeneket csinálni. Felfeszíteni a fa-
ládát, majd kibontani a nagy, vízhatlan konzervet, ami-
ben a muníciót tartjuk.
– Rendben! Szervezzük meg a munkát! – kiáltotta a 
raktáros. – Valakik csak pakolják a ládákat, valaki csak 
feszít, valaki csak konzervet bont, valaki csak táraz.
Azt szerettem a honvédségben, hogy mindent meg 
tudtunk szervezni, és mindenki azt csinálta, amihez 
értett.
– Totti! Neked olyan kis finom, zongoristaujjad van. 
Te tárazni fogsz! – mondta nekem a főtörzs.
– Rendben!
Tuki szólt, hogy dolga van, elmenne egy kicsit. Nem 
sokkal később befutott Gy. Peti is.
– Jöttem, ha kell valamit segíteni. Nem kellett a Ko-
matsu, mert a mongolok úgy gondolták, a BTR jobban 
tud tüzet nyitni, ha nincs leásva… Tényleg, Totti! Ugorj 
már át a kantinba Tukihoz! Mondta nekem, ha látlak, 
szóljak neked.
– Átszaladnék, Józsi, nem baj?
– Nem, persze, menjél csak!
Átfutottam Tukihoz. Csak 50 méterre volt a mi konténerünk. – Mondjad! Mi van? – kérdeztem, miközben láttam, 
hogy a segélyhely teljes nőállománya lent topog nálunk.
– Hozd le a bajonetted!
– Minek?
– Ne kérdezz semmit! Hozd le!
Felmentem, lehoztam. Tuki kiment a gyenguszosok 
közé, kezében a bajonettel. 
– Hölgyeim! – mondta nagy peckesen. – Önök fel-
vették már a bajonetteket? A fegyverzeti konténerben 
osztják. Jól jöhet, ha áttörtek az arabok…
Én sose láttam még nőket egyszerre úgy elsápadni.

– Nem megyünk enni? – kérdezte Nagy Robi Sütitől a 
Camp Echóban.
– Ááá, nem gondolom, hogy van paellájuk. Én meg 
csak azt szeretem, ha a spanyolok főznek ránk. Mara-
dok, hátha befut végre a benzinkutas, és elmondja, mi 
legyen a naftalinnal.
Ekkor ért vissza Umbi és Molnár százados a harcál-
láspontról.
– Emberek, figyelem! – kezdte Molnár. – A spanyolok 
ultimátumot kaptak a felkelőktől, hogy ha 15 óráig nem 
eresztik szabadon a harcokban elfogott terroristákat, 
akkor megtámadják a tábort.
– Na persze, fényes nappal! Mikor ezek csak éjszakán-
ként mernek lövöldözni. Akkor is jó messziről – szólt 
valaki a szállítmánykísérők közül. – Mindegy, az ördög nem alszik. A spanyolok nem 
tudnak óvóhelyet biztosítani nekünk, így felcsapódunk 
arra a falra – mutatott Umbi a SCUD bunkerek sorára. – 
A négy BTR-nek Molnár százados kijelöli a tüzelőállását, 
ha megvan a készenlét, jelentést kérek! Oszolj!
A konvoj szétszórta a gépeket, a BTR-ek tüzelőállást 
foglaltak, a maradék személyzet pedig elfoglalta a ho-
mokzsákokkal megerősített bunkereket, és várt.
– Tudjátok, mi lesz ebből? – kérdezte Robi a társaitól. 
– Semmi. Megint csak itt várunk, a vadak fenyegetnek, 
és mi elvesztegetjük az időt.
– Nyughass már, te! – csitította Süti a kedélyeket. – 
Eddig se volt játék, amíg ide elértünk. Fő a biztonság! 
Jó lenne simán hazaérni!
– Mindegy is – morogta Robi. – Elmegyek, megnézem 
azt a kék dobozt ott kint, mert ugye nem akarjátok, 
hogy idepisáljak.
Elindult a vécék felé. Néhány lépés után egy fütyülő
hangot hallott az állomány, majd egy robbanást. Robi 
a métereket, visszafelé a bunkerba, szinte vetődve tette 
meg súlyos felszerelésében. Mindenki behúzta a nya-
kát. Süti, ahogy a legközelebbi BTR-re pillantott, látta, 
hogy az acélszörny tornya elfordul. A kezelők nem 
ijedtek meg.
Újabb robbanás. A katonák mereven néztek egymás-
ra. Itt a pillanat. A többi BTR-torony is mozogni kezdett. 
Volt ebben a percben valami. Valami, amiért érdemes katonának lenni. A tűzkeresztség közel van, de még 
nem jött el.
Egy kiáltás hallatszott valahonnan. Határozott, de 
nem volt benne félelem:
– A 120-asok!
Nyolcig számolták a robbanásokat, majd csend lett. 
Ekkor előtűntek a magyar szempárok, amik a harc-
mezőt pásztázzák. Az érzékszervek kifinomultak, a 
here felhúzódotta testbe. Az arcokból kifutott a vér, 
a szívverés szapora lett. A katona 360 fokban látott és 
hallott, ha kell, gyorsan reagálva a legkisebb dologra is. 
Mindenki ugrásra és tüzelésre készen. Csak a BTR-ek 
tornyai mozogtak, és a motor hangja hallatszott, ame-
lyik segíti az ágyút, hogy célpontot találjon. Ha van, 
amiért érdemes egy katonának élnie, akkor ezek azok 
a pillanatok. Amiket meg kell ragadni! Itt nincs most 
semmi, csak te, a bajtársaid, az ellenség és a halál. Bár-
mi lehet, és amikor majd évek telnek el, akkor ezekre a 
pillanatokra emlékszel…
Egy tompa puffanás hallatszott a hátuk mögül, aztán 
egy robbanás.
– RPG! – kiáltotta valaki, majd tökéletes összhangban 
minden második ember a rajban hátrafordult, biztosít-
va ezzel a társát a bizalom tökéletes jeleként. Messze, 
a távolban robbanás. Még egy, és végül négynél állt 
be a csend. Távol volt, de a magyarok csak vártak és 
figyeltek. Csend újra. Valahol egy géppuska dalolt. Majd spa-
nyol parancsszavak messze, a távolban. A bunkerben 
mindenki ugrásra készen várta a tűzparancsot, de az 
nem jött csak végtelen csend.
– Tudod, hogy érzem most magam? – szólt két óra 
után Robi Sütihez.
– Hogy?
– Mint az a kobra, amelyik felágaskodik, és rengeteg 
szurikáta veszi őt körül. Ő meg csak azt mondja: „Gyer-
tek, a kurva anyátokat!”
Az ember nem tudja évszázadokra előre eltervezni, 
hogy fogja megvédeni a Földet és a környezetét, viszont 
gyorsan és hatékonyan tud reagálni a hirtelen felme-
rülő veszélyhelyzetre. Ilyen az emberi természet. De 
elfárad benne. Mire a készenlétet lefújták és a herék is 
leszálltak a helyükre, megérkeztt a spanyol benzinku-
tas szolgálat, és lefejtette az üzemanyagokat. Viszont a 
nap egyre alacsonyabban járt. Az árnyékok vészesen 
kezdtek nyújtózkodni.
– Hilla, vétel! Két lehetőségünk van. Vagy maradunk 
és sátrakban éjszakázunk, vagy megindulunk, kockáz-
tatva ezzel, hogy sötétedés után érünk haza – adta le a 
jelentést Umbi „Igazságos” Mátyásnak. – A spanyolok 
azt mondják, arra az útra, amin idejöttünk, tolódott át a 
harcok súlypontja… De van egy más lehetőség is. A Bu-
dapesten, Nedzsef felé kerülővel. Ha odáig eljutottunk, 
akkor még mindig van egy bázis, ahova bemehetünk. A spanyolokat teljesen lekötik a harcok, nem tudnak 
semmilyen kíséretet adni. Csak magunk vagyunk. Pa-
rancsot kérek!
– Mi innen nem tudjuk jól megítélni a helyzetet – fe-
lelte az alezredes. – A ti döntésetek. Mit mond a szál-
lítmánykísérők parancsnoka?
Molnár százados ránézett Umbira, és bólintott. Meg-
értette a pillantásából.
– Indulunk, egyes!… Lóra mindenki! Irány a Budapest, 
Nedzsef, és onnan majd meglátjuk!
Percekkel később a magyar konvoj kigördült a bá-
zisról, és a városon keresztül megkezdte a menetét ha-
zafelé.
– Jelentem, Nedzsefhez közeledünk – ment a helyzet-
jelentés másfél órával később Hillába. – A konvoj és 
a katonák, erejüket megfeszítve, a legjobbat nyújtják. 
Most nem szeghetem kedvüket, hogy megállunk és itt
éjszakázunk, elveszítve egy napot. Megyünk tovább a
Charlie-ba.

Végeztünk a tárazással, és már mindenki pakolt. A raj-
parancsnokok eligazításra indultak, a BTR-eket már 
kivontatták. Hamarosan lemegy a nap. Én zártam.
– Nem gond, Totti? – kérdezte a fegyverzeti raktáros 
főtörzs. – Nekünk menni kell. Tudod, nézz szét, zárj be 
mindent! Fent találkozunk!
– Persze, Józsi, menjetek! Bezártam mindent, szétnéztem. Én vagyok az utolsó. 
Elgondolkoztam az elmúltakon. Huszonkét éves vagyok, 
és ma volt életem egyik legmozgalmasabb napja. Ahogy 
mentem fel az épülethez, jobbra elnézve a város felé 
már ott állt egy BTR. Mellettem a segélyhely, előttem az 
épületünk. Egy nyolcfős szolnoki raj volt ott. Ők voltak 
a legközelebb mindenhez. Előttük a betonfal és a város. 
Nézték, kinek hol a legjobb. Messze voltak tőlem, vagy 
kétszáz méterre. Intettem nekik, ők vissza.
Ekkor gördült be a magyar konvoj a táborba. Nem egye-
nesen a telephelyre mentek, hanem Umbi parancsára az 
alakulótérre soroltak be. A százados kiszállt a gépből, 
és egy kis dombra ment fel a menettel szemben. Odáig 
azon gondolkozott, milyen egy jó katona. Egy jó harcos 
nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen. Egy 
jó katona igenis sebezhető. Ez teszi igazán bátorrá. Ami-
kor ezt megértette, fellépett a dombra, és tisztelgett a 
„jó” katonáinak. Üdvrivalgás és dudaszó volt rá a válasz.
Ekkor ért oda az „Igazságos” és McKey alezredes. Ke-
zet ráztak vele és Molnárral is.



Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Nyitray György 56 történetét!


  • 1213 szerző
  • 799 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

kaland

Rövid leírás / Beharangozó

"Először futni tanítanak meg. Ez mindennek az alapja minden hadseregben. Megtanulsz futni, megtanulod bírni. Ha már tudsz futni megtanítják hogyan bánj a fegyverrel, hogyan élesíts gránátot és telepíts műszaki akadályt."

Rövid összefoglaló

– Milyen jó, hogy sohase egyet lőnek! – mondta Pipi, ahogy becsapódtak a rakéták.
– Miért is jó az nekünk? – kérdezte Elemér a körlet másik végéből, a földön kuporogva.
– Mert amíg csöng a fülünk, nem halljuk a többi robbanást – felelte Pipi röhögve. Majd a nevetés végigment az egész körleten.

Olvasási idő

17 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Nyitray György nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!