Csendes áprilisi este volt. Az ég még felhős az előző
napi eső után. A szél még nem fújta tova őket, morcos
sötét takarót terítve a sivatag felé. Felfrissült a levegő,
és a hőséget a tavasz illata váltotta fel. Jó volt esténként
kint lenni, kellemes szellő fújdogált.
Ennek a napnak a vége is szokványosnak ígérke-
zett. Majdnem 10 óra volt, de a kettes elfekvőben még
mindenki nyüzsgött, beszélgetett, mászkált. Zizegett
az egész szakasz. Talán azért, mert másnap nem ment
tőlünk senki konvojba. Az öregek szinte már fél lábbal otthon voltak, és látszott is rajtuk, hogy „ha eddig ki-
húztuk, most már ne legyen baj” érzése. Nyílt az ajtó,
csukódott az ajtó.
Én már fent feküdtem a helyemen, és az MP3 discma-
nemet hallgattam, amit még Miska hozott nekem Ku-
vaitból, amikor utoljára lent jártak. Tuki alattam düny-
nyögött, hogy lehetne már elhalkulni, mert mindjárt
takarodó. Sanyi az iratait rendezgette az „irodájában”,
ami néhány nagyobb mappából állt a polcán…
A lökéshullám hamarabb söpört le az ágyról, mint
ahogy a robbanást meghallottam volna. Az ajtó nyitva
volt, ösztönösen magam elé kaptam a kezemet, és talán
csak a focinak köszönhettem, hogy jól estem. A má-
sodpercek lelassultak. Láttam és hallottam is, ahogy
darabokra törik a CD-lejátszóm, pedig a robbanás hang-
jának el kellett volna nyomnia mindent. Végtelen lassú-
sággal vágódtam a Contico ládák közé, amik Bandikáék
és a mi ágyunk között voltak, felborítva őket.
Az első mozdulatom a földet érés után az volt, hogy
hátrapillantottam. Tuki már talpon volt, összenéztünk,
de nem értettem, miért viszi a tekintetét tovább, mögém.
Itt lett vége a lassított felvételnek, és már Tukit is értettem.
Hirtelen felgyorsult minden. Gy. Peti már kapta is
a karomat, és talpra rántott. Egy riadó is kitelt végre
valakitől. Fél fülemmel hallottam, ahogy a lengyelek
elkezdik tekerni a szirénát, ami lassan felpörgött, és
borzalmas hangja beleütközött az épületekbe, bejutott a körletekbe. Mellény, sisak, gázálarc, majd karabély. Sanyi az első,
majd Tuki és én. Mindenki keresi a raját, vagy csak
próbál felcsapódni a sorba. Majd később megtaláljuk
egymást. Nem ez volt az első, hogy a szomszédok be-
csengettek.
De az ajtóban dugó keletkezett. Valaki a földön, fel-
szerelés nem volt rajta, ő be akart jutni, mi meg ki. Spet-
ri volt, a Zenon parancsnoka. Páran átugrálták, de még
segíteni se kellett neki. A pillanatnyi szünetet kihasz-
nálva, addig, amíg oda nem ért a következő emberhul-
lám, már bent is volt a körletben. A felszerelése ott volt,
ő meg épp a dohányzóban. Rosszkor, rossz időben ment
le elszívni egy cigit…
A szakasz pár másodperccel később fegyelmezetten és
gyorsan elfoglalta a helyét a földszinti kettes tiszti körlet-
ben. Az itt lakók már mind fegyverben voltak. Mindenki
a földön ült, ott, ahol éppen helyet talált. Itt lakó és ven-
dég egyaránt. Csak Nagy őrnagy öltözködött serényen:
a jogi tiszt küldi a jelentést ilyenkor haza, hogy megtá-
madták a bázisunkat, és hogy van-e sebesült vagy halott.
– Ne támaszkodjatok a falnak! – szólt Elemér halkan,
úgy, hogy közben még mindig felfelé figyelt, várva egy
következő robbanást. – Ha telibe kapják az épületet, a
becsapódás eltörheti a gerinceteket.
Szépen lassan mindenki előrébb csúszott, és elvette a hátát a faltól.
Közben befutott Spetri is. – Nem is olyan rossz részidő – szólt oda neki Pipi.
– Egy a húsz ellen egy szűk ajtóban, a zárótűz kellős
közepén. Határozottan nem rossz.
A zászlós nem mondott semmit, csak leült.
– Csók Pista! – szólt Tuki.
– Itt vagyok! Mi van?
– Mit is mondtál, hány lépés eljutni idáig?
– 67!
– Azt a plusz kettőt is beleszámoltad, amivel áttapos-
tatok a főnökötökön? – Hirtelen kitört a körletben a
röhögés.
Így kezdődött Falludzsa első ostroma.
– Parancsnokok, létszámot! – recsegett a rádióban „Iga-
zságos” Mátyásunk hangja.
Sorban jöttek a jelentések. Szállítmánykísérő, teljes.
Szállító, teljes. Híradószakasz, teljes. Logisztika, teljes.
Majd hosszú szünet következett.
– Az egészségügy miért nem jelent? – kérdezte az al-
ezredes.
– Lehet, hogy Mengele doktorunk még nem vette ész-
re, hogy lőnek minket – suttogta Gy. Peti. Természete-
sen nekünk, és nem a rádióba.
– Hányas lehetett az aknavető? Megvolt egy nyolcva-
nas? – jött az „Igazságos” újabb kérdése.
– Aki eltalálja, mit kap? Nyithat egy kolbászsütőt Mek-
kában? – kérdezte Pipi. Persze ezt is csak úgy tőlünk. – Amúgy meg Tottit kérdezzétek, mert még mindig cseng
a füle. Jól idepörköltek a szomszédok.
Valójában nem csengett már a fülem, csak a leálló szi-
réna hangjára figyeltem. Örökre belém égett a visítása.
– Jogi tiszt, hozzám! – rendelkezett Mátyás alezredes.
De minek mondta? Nagy őrnagy parancs nélkül is tud-
ta, hogy mennie kell jelenteni.
Sokan kérdezték és kérdezik is a mai napig, hogy fél-
tem-e. Igen, mindannyian féltünk. De nem akkor, mikor
robbantak a rakéták vagy az aknavető gránátok, vagy
éppen tűzharc volt. Akkor mindenki teszi a dolgát, vagy
keresi a raját, szakaszát, figyel a másikra, fogja a felsze-
relést. A félelem akkor jön, mikor minden elcsendesedik.
Az éjszakával jön, és nyomasztó köpenyt terít a táborra
és a szívedre is. Megmarkolja, és ha túl vagy az elsőn,
már nem csak éjszaka szorítja. Fogja nappal is. Fogja,
amikor hajnal van, de még sötét, és te álmatlanul azt
hiszed, sose jön el a reggel. Fogja konvojban, fogja a
táborban, fogja, mikor már hazaértél. Akkor szorítja
a legjobban. Mert egyedül vagy a hideg ágyadban, és
senki sincs körülötted, aki segíthetne…
Úgy éreztem, hogy akkor sose kel fel a nap, és sose
szűnik meg a kezem remegése. Akkor, ott ért utol a tu-
dat, hogy a halál itt járt a táborban. Nem akkor gondol-
tam erre, mikor a lökéshullám levetett az ágyról, vagy
mikor meghallottam a légvédelmi sziréna hangját a
szomszéd lengyel épület tetején. Akkor kezdtem ezen
gondolkozni, mikor már csend lett. Nyomasztó csend. De hogy én ilyeneken gondolkozom, az rendben van.
De miért nem alszik senki? Miért gondolkozik más is
ugyanezeken a dolgokon?
Szinte érezni lehetett, hogy mindenki csak színleli,
hogy alszik. Még a szolgálatban lévők rádiója is hall-
gatott. Mintha cinkosok lennének, és a félelemmel kár-
tyáznának: a gránátok, a sivatag, a rádió és a halál. Csak
kint, az étkezde mögötti hűtőkonténerek nem társtette-
sek a csenddel, és a hideg, jeges, szorító marokkal. Ők
ugyanúgy húzzák álmosító berregésüket.
Ilyenkor éreztem, hogy bár huszonnégyen vannak
körülöttem, de mennyire egyedül vagyok valójában.
Ezzel az érzéssel nekem kellett megbirkóznom. A re-
pesz és a golyó nem válogat, ha itt az időd. Ha lejárt,
amit kiróttak neked itt lent. A magunkra öltött álarc
azt mondja: semmiség!
De belül, mikor minden olyan csendes egy ilyen eset
után, és kétségbe ejt a félelem, akkor azt mondod: ma
szerencsém volt. De vajon holnap is az lesz-e?
Ez járhatott mindenkinek a fejében, amikor végre
elkezdett pirkadni, és a rádiók is újra megszólaltak…
Már a reggeli se volt olyan, mint korábban. Érezni lehetett
a levegőben, látni lehetett az arcokon: valami van. Szicsu
úgy ment el reggel eligazításra, hogy parancsig mindenki
csak reggelizik, és utána a körletben tartózkodik.
Kilenc órára meg is érkezett a százados, kezdődött a feladatok kiosztása. – Nos, hölgyeim és uraim! A kis éjszakai sport nem
csak nálunk volt. Az öltözeti kód továbbra is India. Egy
bizonyos Muktada al-Szadr kikiáltotta magát az iraki
ellenállás vezetőjének, és egyszerre intézett csapást az
összes megszállóra: vagyis ránk. Bagdadban a helyzet
válságos. A Camp Victory folyamatos tűz alatt van, még
nappal is. Kerbela járhatatlan, Al-Kutban tűz alatt az uk-
rán dandár, a britek Bászrában már 20 embert vesztettek.
De ami a legrosszabb, hogy Dívánijjában is harcok ala-
kultak ki, a mi konvojunk pedig úton van oda… A láza-
dók fészke Falludzsában és annak a vonzáskörzetében
található. Az ottani mecsetbe vette be magát al-Szadr.
A lengyel parancsnok parancsa az egész hadosztályhoz:
megerősíteni a táborokat! Pedig már ezt tesszük jó ideje.
Felkészülni a védelemre… Kuvaitból már úton van ide az
amerikai 1. Páncélos Hadosztály. Most teszik trélerekre
őket. Ez időbe telik. Épp ki akarták vonni őket, erre jöhet-
nek vissza. Ez az amerikai hadsereg egyik fő csapásmérő
alakulata. Tengerészgyalogosok, 80-as IQ-val és pusztító
fegyverekkel. Amíg nem rendezik a helyzetet, mindenki
a helyén marad. A hadosztályban a mi BTR-einknek van
a legnagyobb tűzereje, a légierőt kivéve… Flower Zoli!
– Parancs!
– Jelentést a telephelyen lévő BTR-ekről!
– Jelentem, a zászlóaljnak összesen 12 BTR-e van. Eb-
ből három, ami bevethető. Mármint, ami mozgásképes.
A donor gépet kivéve viszont mindegyik vontatható, tehát nyolc. – Erről van szó! – bólintott Szicsu. – A javító szakasz
és ti! Nekiugrotok, és mozgathatóvá tesztek minden
BTR-t! A donort is!… Fegyverzet, technikusok!
– Parancs! – jött több helyről a válasz.
– Minden gépet átnéztek! A torony mozogjon, az ágyú
lőjön! Fegyverzeti anyagraktár!
– Parancs!
– Legelőször a BTR lőszereket kezditek hevederezni!
Megkapjátok az élelmezés, a raktár, a fürdető és a kar-
bantartó rajt. Gyarmatit kivéve, mert a Komatsu ássa
majd be a páncélosainkat. Elkezdtek hevederezni, majd
ha megérkeztek a szolnokiak, kiosztod a Dragunovokat
és a három Gepárdot is!
– A Gepárdokat? Mind a hármat?
– Igen, mind a hármat. Viszik fel őket a tetőre. Amint
ezzel megvagytok, elkezded a tartalék tárakat kiosztani.
Mindenki lőszert vételez, tárazni fog. A parancsnokok ki
fogják jelölni a tűzzónákat. Napnyugtára mindennek kész
kell lennie! A lengyelek folyamatosan hozzák a lőszert légi
úton. Meg itt van még az Apache-század is a szomszéd-
ban… De mindenre fel kell készülnünk! Munkára! Oszolj!
Mindenki pattant, ment a dolgára az elmondottak
szerint. Csak Alvarez zsörtölődött mellettem egy kicsit.
– A javító szakasszal kell együtt dolgoznunk… Hát
ez fantörpikus! Ott némelyik olyan hülye, hogy három
napig hord egy alsónadrágot.
– Igen? – kérdeztem vissza.
– Ja, ja! – vigyorgott. – A normális egy hét helyett… – Lövik az ukránokat Al-Kutban? – kérdezte Tuki a kör-
letben, amíg szedelődzködtünk.
– Én nem is csodálom – mondta Sanyi. – Tiszta ho-
mok, szögesdrót minden. Elég a széthagyott bombákra
célozni, és bumm!
– Na, azért ez nem semmi – vigyorgott Tuki. – Totti,
itt van a bajonetted?
– Persze hogy itt van. Hol lenne? – értetlenkedtem.
Még otthon vettem, egy military shopban. 1500 forint
volt. Úgy gondoltam, jól jöhet még. Vagy használni, vagy
cserealapnak, ha éppen egy amerikaival üzletelnék.
– Most úgy tűnik, lehet, hogy szükség lesz rá. Iste-
nem! Miért nem hoztam én is egyet?
Eközben, valahol Dívánijja határában, megszólalt a
magyar konvoj rádiója. Umbi százados volt az, a pa-
rancsnok.
– Kilencvenkilences, kilencvenkilences! Itt az egyes,
vétel! Lassítanunk kell, mert most kaptuk a parancsot,
hogy nem mehetünk be a táborba egyedül. Be kell vár-
nunk a spanyol kíséretet. Fokozott figyelmet kérek min-
denkitől! A városban harcok vannak reggel óta. Vége!
– Viva España! – rikoltotta Süti Nagy Robinak a tanke-
ren ülve. – Szép kis balhéba csöppentünk. Csak jussunk
be valahogy a táborba! Ha lefejtették az üzemanyagot,
akkor már másabb a leányzó fekvése.
– Bejutunk, és teljesítjük nemzetünk vállalt felada-
tait a mai napra – szólt Robi cinikusan. Majd kihajolt az ablakon, és látta, hogy a Wolf előremegy, messze elhagyva a konvoj zárt alakzatát.
A spanyolok ott voltak a megbeszélt helyen, pontos időben. A madridi robbantások óta az irakiak fokozták rajtuk a nyomást, megmutatva, milyen helytelen engedni a terrorista követeléseknek. A Camp Echót, a hispánok bázisát, éjszakánként 120 mm-es aknavetők-
kel lőtték, de igazán komoly összecsapások csak ezen
a reggelen alakultak ki. Ezért is volt égető szükség a
magyar Szállító Zászlóalj munkájára, amely a készletek
megcsappanása miatt szállított üzemanyagot, MRE-t,
vizet és SCUD bunkereket szorongatott szövetségese-
inknek.
– Szerencse, hogy mi a gázolajat hozzuk – mondta
Robi. – Nem szívesen lennék most a benzines gépen.
Leadjuk az anyagot, aztán húzás haza Hillába! Otthon
ki tudja, mi van.
A spanyol páncélosok felzárkóztak a magyar me-
nethez, és közepes tempóban megindultak a város felé,
ami messziről ontotta a füstöt magából, mint Gomorra,
amikor az Úr haragja lesújtott rá.
– Figyelem! – szólalt meg a rádió. – A spanyol pa-
rancsnok megerősítette, hogy a városban 8-10 helyen
folyik tűzharc. RPG-kkel és géppuskákkal támadják a
bázist, kisseb csoportokban. Ezt tudnotok kell! Vége!
A konvoj folyamatos fegyverzajban jutott be a tábor-
ba, de rájuk senki se lőtt. A víz, élelmiszer lerakodása
zökkenőmentesen haladt, de az üzemanyagé már nem. – Tankersofőrök, hozzám! – kiáltotta Umbi. – Figyelje-
tek! Az a helyzet, hogy az üzemanyag nem ide kell, ha-
nem a kisebbik táborba, a város másik végére. Nekünk
kéne átvinni oda, de ezt Hilla határozottan elutasította.
– Elhoztuk a cuccot, és még azt akarják, hogy mi te-
rítsük? Carramba! – mérgelődött Süti.
Az idő közben telt, vészesen telt…
Lementünk a telephelyre, és nyíltak a konténerek.
A szolnokiak már várták Józsit, a fegyverzeti raktáros
főtörzset. Ki kell adni a különleges fegyvereket.
– 40-es gránátvető. Kettő! Hozzájuk lőszer.
– Parancs! – lépett ki két felderítő. Úgy néztek ki, mint
Schwarzenegger a Terminátor 2-ben, kezükben a grá-
nátvetőkkel.
– A Gepárdok… – mondta elnyújtott sóhajjal a raktáros.
Tudtuk, ha ehhez nyúlunk, akkor leszakadt az ég.
Egy 12,7 mm-es romboló puskáról van szó. Szinte cso-
dafegyver, ami hosszában átvisz egy BTR-t, és magyar
találmány. Igaz, a gyufa és a golyóstoll is az… A zseni-
alitása mégis abban rejlik, hogy a lövész kap egy csuk-
lóra akasztható mini, pisztolyszerű zárszerkezetet. Az
összes egyedi. Ha elhibázza a lövést vagy menekülnie
kell, mindent ott hagyhat. Az ellenség talál egy csövet
távcsővel. Sose fogja tudni használni.
– Tehát három Gepárd… 10 lőszer fejenként…
Istenem! Mikor a kiképzésen voltunk, a Gepárdok
3 óránként lőttek egyet. Igazították a fegyvert a lövész szeméhez… 10 lőszer. Osztja a halált, ha parancsot kap rá.
– Végeztünk! – mondta Józsi. – A konténer nyitva marad! Maradjatok kint!
Majd előkerültek a lőszeres ládák meg a feszítővas.
Mindig szerettem ilyeneket csinálni. Felfeszíteni a fa-
ládát, majd kibontani a nagy, vízhatlan konzervet, ami-
ben a muníciót tartjuk.
– Rendben! Szervezzük meg a munkát! – kiáltotta a
raktáros. – Valakik csak pakolják a ládákat, valaki csak
feszít, valaki csak konzervet bont, valaki csak táraz.
Azt szerettem a honvédségben, hogy mindent meg
tudtunk szervezni, és mindenki azt csinálta, amihez
értett.
– Totti! Neked olyan kis finom, zongoristaujjad van.
Te tárazni fogsz! – mondta nekem a főtörzs.
– Rendben!
Tuki szólt, hogy dolga van, elmenne egy kicsit. Nem
sokkal később befutott Gy. Peti is.
– Jöttem, ha kell valamit segíteni. Nem kellett a Ko-
matsu, mert a mongolok úgy gondolták, a BTR jobban
tud tüzet nyitni, ha nincs leásva… Tényleg, Totti! Ugorj
már át a kantinba Tukihoz! Mondta nekem, ha látlak,
szóljak neked.
– Átszaladnék, Józsi, nem baj?
– Nem, persze, menjél csak!
Átfutottam Tukihoz. Csak 50 méterre volt a mi konténerünk. – Mondjad! Mi van? – kérdeztem, miközben láttam,
hogy a segélyhely teljes nőállománya lent topog nálunk.
– Hozd le a bajonetted!
– Minek?
– Ne kérdezz semmit! Hozd le!
Felmentem, lehoztam. Tuki kiment a gyenguszosok
közé, kezében a bajonettel.
– Hölgyeim! – mondta nagy peckesen. – Önök fel-
vették már a bajonetteket? A fegyverzeti konténerben
osztják. Jól jöhet, ha áttörtek az arabok…
Én sose láttam még nőket egyszerre úgy elsápadni.
– Nem megyünk enni? – kérdezte Nagy Robi Sütitől a
Camp Echóban.
– Ááá, nem gondolom, hogy van paellájuk. Én meg
csak azt szeretem, ha a spanyolok főznek ránk. Mara-
dok, hátha befut végre a benzinkutas, és elmondja, mi
legyen a naftalinnal.
Ekkor ért vissza Umbi és Molnár százados a harcál-
láspontról.
– Emberek, figyelem! – kezdte Molnár. – A spanyolok
ultimátumot kaptak a felkelőktől, hogy ha 15 óráig nem
eresztik szabadon a harcokban elfogott terroristákat,
akkor megtámadják a tábort.
– Na persze, fényes nappal! Mikor ezek csak éjszakán-
ként mernek lövöldözni. Akkor is jó messziről – szólt
valaki a szállítmánykísérők közül. – Mindegy, az ördög nem alszik. A spanyolok nem
tudnak óvóhelyet biztosítani nekünk, így felcsapódunk
arra a falra – mutatott Umbi a SCUD bunkerek sorára. –
A négy BTR-nek Molnár százados kijelöli a tüzelőállását,
ha megvan a készenlét, jelentést kérek! Oszolj!
A konvoj szétszórta a gépeket, a BTR-ek tüzelőállást
foglaltak, a maradék személyzet pedig elfoglalta a ho-
mokzsákokkal megerősített bunkereket, és várt.
– Tudjátok, mi lesz ebből? – kérdezte Robi a társaitól.
– Semmi. Megint csak itt várunk, a vadak fenyegetnek,
és mi elvesztegetjük az időt.
– Nyughass már, te! – csitította Süti a kedélyeket. –
Eddig se volt játék, amíg ide elértünk. Fő a biztonság!
Jó lenne simán hazaérni!
– Mindegy is – morogta Robi. – Elmegyek, megnézem
azt a kék dobozt ott kint, mert ugye nem akarjátok,
hogy idepisáljak.
Elindult a vécék felé. Néhány lépés után egy fütyülő
hangot hallott az állomány, majd egy robbanást. Robi
a métereket, visszafelé a bunkerba, szinte vetődve tette
meg súlyos felszerelésében. Mindenki behúzta a nya-
kát. Süti, ahogy a legközelebbi BTR-re pillantott, látta,
hogy az acélszörny tornya elfordul. A kezelők nem
ijedtek meg.
Újabb robbanás. A katonák mereven néztek egymás-
ra. Itt a pillanat. A többi BTR-torony is mozogni kezdett.
Volt ebben a percben valami. Valami, amiért érdemes katonának lenni. A tűzkeresztség közel van, de még
nem jött el.
Egy kiáltás hallatszott valahonnan. Határozott, de
nem volt benne félelem:
– A 120-asok!
Nyolcig számolták a robbanásokat, majd csend lett.
Ekkor előtűntek a magyar szempárok, amik a harc-
mezőt pásztázzák. Az érzékszervek kifinomultak, a
here felhúzódotta testbe. Az arcokból kifutott a vér,
a szívverés szapora lett. A katona 360 fokban látott és
hallott, ha kell, gyorsan reagálva a legkisebb dologra is.
Mindenki ugrásra és tüzelésre készen. Csak a BTR-ek
tornyai mozogtak, és a motor hangja hallatszott, ame-
lyik segíti az ágyút, hogy célpontot találjon. Ha van,
amiért érdemes egy katonának élnie, akkor ezek azok
a pillanatok. Amiket meg kell ragadni! Itt nincs most
semmi, csak te, a bajtársaid, az ellenség és a halál. Bár-
mi lehet, és amikor majd évek telnek el, akkor ezekre a
pillanatokra emlékszel…
Egy tompa puffanás hallatszott a hátuk mögül, aztán
egy robbanás.
– RPG! – kiáltotta valaki, majd tökéletes összhangban
minden második ember a rajban hátrafordult, biztosít-
va ezzel a társát a bizalom tökéletes jeleként. Messze,
a távolban robbanás. Még egy, és végül négynél állt
be a csend. Távol volt, de a magyarok csak vártak és
figyeltek. Csend újra. Valahol egy géppuska dalolt. Majd spa-
nyol parancsszavak messze, a távolban. A bunkerben
mindenki ugrásra készen várta a tűzparancsot, de az
nem jött csak végtelen csend.
– Tudod, hogy érzem most magam? – szólt két óra
után Robi Sütihez.
– Hogy?
– Mint az a kobra, amelyik felágaskodik, és rengeteg
szurikáta veszi őt körül. Ő meg csak azt mondja: „Gyer-
tek, a kurva anyátokat!”
Az ember nem tudja évszázadokra előre eltervezni,
hogy fogja megvédeni a Földet és a környezetét, viszont
gyorsan és hatékonyan tud reagálni a hirtelen felme-
rülő veszélyhelyzetre. Ilyen az emberi természet. De
elfárad benne. Mire a készenlétet lefújták és a herék is
leszálltak a helyükre, megérkeztt a spanyol benzinku-
tas szolgálat, és lefejtette az üzemanyagokat. Viszont a
nap egyre alacsonyabban járt. Az árnyékok vészesen
kezdtek nyújtózkodni.
– Hilla, vétel! Két lehetőségünk van. Vagy maradunk
és sátrakban éjszakázunk, vagy megindulunk, kockáz-
tatva ezzel, hogy sötétedés után érünk haza – adta le a
jelentést Umbi „Igazságos” Mátyásnak. – A spanyolok
azt mondják, arra az útra, amin idejöttünk, tolódott át a
harcok súlypontja… De van egy más lehetőség is. A Bu-
dapesten, Nedzsef felé kerülővel. Ha odáig eljutottunk,
akkor még mindig van egy bázis, ahova bemehetünk. A spanyolokat teljesen lekötik a harcok, nem tudnak
semmilyen kíséretet adni. Csak magunk vagyunk. Pa-
rancsot kérek!
– Mi innen nem tudjuk jól megítélni a helyzetet – fe-
lelte az alezredes. – A ti döntésetek. Mit mond a szál-
lítmánykísérők parancsnoka?
Molnár százados ránézett Umbira, és bólintott. Meg-
értette a pillantásából.
– Indulunk, egyes!… Lóra mindenki! Irány a Budapest,
Nedzsef, és onnan majd meglátjuk!
Percekkel később a magyar konvoj kigördült a bá-
zisról, és a városon keresztül megkezdte a menetét ha-
zafelé.
– Jelentem, Nedzsefhez közeledünk – ment a helyzet-
jelentés másfél órával később Hillába. – A konvoj és
a katonák, erejüket megfeszítve, a legjobbat nyújtják.
Most nem szeghetem kedvüket, hogy megállunk és itt
éjszakázunk, elveszítve egy napot. Megyünk tovább a
Charlie-ba.
Végeztünk a tárazással, és már mindenki pakolt. A raj-
parancsnokok eligazításra indultak, a BTR-eket már
kivontatták. Hamarosan lemegy a nap. Én zártam.
– Nem gond, Totti? – kérdezte a fegyverzeti raktáros
főtörzs. – Nekünk menni kell. Tudod, nézz szét, zárj be
mindent! Fent találkozunk!
– Persze, Józsi, menjetek! Bezártam mindent, szétnéztem. Én vagyok az utolsó.
Elgondolkoztam az elmúltakon. Huszonkét éves vagyok,
és ma volt életem egyik legmozgalmasabb napja. Ahogy
mentem fel az épülethez, jobbra elnézve a város felé
már ott állt egy BTR. Mellettem a segélyhely, előttem az
épületünk. Egy nyolcfős szolnoki raj volt ott. Ők voltak
a legközelebb mindenhez. Előttük a betonfal és a város.
Nézték, kinek hol a legjobb. Messze voltak tőlem, vagy
kétszáz méterre. Intettem nekik, ők vissza.
Ekkor gördült be a magyar konvoj a táborba. Nem egye-
nesen a telephelyre mentek, hanem Umbi parancsára az
alakulótérre soroltak be. A százados kiszállt a gépből,
és egy kis dombra ment fel a menettel szemben. Odáig
azon gondolkozott, milyen egy jó katona. Egy jó harcos
nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen. Egy
jó katona igenis sebezhető. Ez teszi igazán bátorrá. Ami-
kor ezt megértette, fellépett a dombra, és tisztelgett a
„jó” katonáinak. Üdvrivalgás és dudaszó volt rá a válasz.
Ekkor ért oda az „Igazságos” és McKey alezredes. Ke-
zet ráztak vele és Molnárral is.
