Az este szokott módon ment a körletben. Talán nyolc 
óra lehetett. Az India öltözeti kód miatt nem volt 
mászkálás, és az ajtó is kevesebbet volt nyitva. Ennek 
igazából nem csak én örültem. Mindenki szerette vol-
na elkerülni a légnyomást és a repeszeket. A szolgálatokat még nem kettőzték meg. Úgy gondolták, még van egy napunk. 
Mi csendesebbek, a rádiók hangosabbak voltak, mert 
mindenki feljebb tekerte a hangerőt. Így rögtön hallotta 
mindenki Mátyás szavait:
– Szállítmánykísérő század, vétel! Itt az egyes.
– A szállítmánykísérő század, vételen. – Ez Molnár 
hangja volt.
– Itt az egyes! A mongol őrség mozgolódást lát a vá-
rosban, délnyugat-délkeleti irányban. A lengyel figye-
lők is megerősítették ugyanezt… Most a BTR-ben lévő
emberekhez szólok. Ha bármilyen lövés vagy támadás 
ér benneteket vagy a tábort, azonnal bontsátok le a 
környező épületeket! Vége.
Az „Igazságos” a 30-as ágyúkra gondolt.
A rádió néma. Nálunk senki se mozdult, senki se lé-
pett. És ez csak egy körlet. A fiúk lent, a BTR-ekben 
vajon mit érezhettek ekkor?
– Végül is a romokat könnyebb megvédeni, nem? – 
húzta fel a szemöldökét kérdően Alvarez. – Így van! 
Csináljunk egy Monte Cassinót! De nagy ötlet szétlőni 
a falakat, amik esetleg megvédhetnek minket.
– Megvédhetnek, vagy meg is akadályozhatnak, hogy 
kijuss innen. Bár szétlőni a BTR-ekkel a környező há-
zakat…? – mélázott Sanyi.
– Milyen környező házakat? Ha lettél volna fent, a te-
tőn az elmúlt pár napban a Dzsihádfigyelőben, és adtál 
volna őrséget, tudnád, hogy már mindenki elköltözött a környékről – torkolta le Flower Zoli. – Feltűnő volt, 
ahogy kipakoltak mindent.
Elemér még Vágási Ferit és Góliátot is látta az 
egyik reggel…
– Ne röhögjetek! – torkolt le minket Elemér. – Ezt csak azért 
mondtam, mert volt két magas férfi , akik házról házra 
jártak és segítettek pakolni. Na, gondoltam, ez a Feri  
meg a Góliát.
Az ideiglenes jókedv egy kicsit oldotta az éjszakával 
érkező stresszt. Mikor még mindenki el volt foglalva 
ezzel-azzal, Tukit kérdeztem:
– Te mit gondolsz?
– Hogy mit gondolok? Azt, hogy teljesen mindegy, 
hogy nappal van-e vagy éjszaka. Ha az a sorsunk, hogy 
itt és most haljunk meg, akkor így lesz. Ha nem, akkor 
hazajutsz te is meg én is. Felesleges ezen matekozni. 
A jelen a fontos. Még élünk. A következő nap meg aggódjon 
magáért… És különben is: holnap már egy jobban meg-
erősített táborral, egy közelebb lévő páncélos hadse-
reggel fogja magát szemben találni az arab. Én így az 
ő helyükben rögtön támadtam volna. Na, jó éjszakát! 
Próbálj aludni!
Az éjszaka csendes volt. De annyira, hogy volt, aki 
még horkolni is elfelejtett.
Mindenki éberebb a szokásosnál. Ezt onnan lehet
tudni, hogy senki se mocorgog, csak elvétve. Mintha 
mindenki várná a következő rakétát vagy aknát, ami becsapódik, hogy ő pattanjon elsőnek, és kiabálhassa 
a riadót. Meddig tart ez a várakozás? A katonának két 
dolgot kell nagyon tudnia: sietni és várni. Mindkettő-
ben volt részünk az előző nap.
Fülelünk, mint a vadászkutyák. Alig alszik még va-
laki. Mindenki mozdulatlan.
Én törtem meg a csendet. Lemásztam az ágyról, ami  
nyikorogni kezdett a súlyom alatt. Halkan megfogtam 
a mellényemet, és magamra húztam. Sisak a fejemen 
és fegyver a kézben. Kimentem. Akkor figyeltem fel rá, 
hogy az ajtó nem nyikorgott, mint az előző nap. Megolajozta 
valaki.
Végigsétáltam a verandán, de nem mentem le a vécé-
re. Megálltam a KBH-s körlet előtt. Babilon felett a hold 
növőben volt. Ez sok ősi népnél jót jelentett. Mit jelent 
vajon most itt, nekünk? Az este kellemes, szokásos az 
idő. Lehet vagy húsz fok, és a szél se fúj. De a csillagok 
és a hold most mégis mintha fagyosan ragyognának.
Bementem a konditerembe is. Bár az akkor még csak 
tervben volt, hogy konditerem lesz. Még teljesen üres 
volt.
Kinéztem az ablakokon Holczi Zsoltiék BTR-je felé. 
Végig az árnyékban maradtam, sőt, ahogy beléptem, 
még a sisakom és a mellényem is levettem. A pólóm 
fekete. Nehezebben láthat meg bárki is. Csak a gépkarabély marad a kezemben. Egy pillanatra  
elméláztam a nyolckerekű monstrumon. Az ágyú moz-
dulatlanul és mereven nézett a város felé. Egy komor 
vasszörny. Egy trójai faló, amiben emberek vannak. Minden csendes. Nem mozdul senki. Mindenki a gé-
pekben van. Ha mi az ágyakban nem tudunk aludni, 
akkor velük mi lehet a BTR-ekben?
Az az éjszaka jutott az eszembe, amikor egyszer kint 
aludtunk a Bakonyban, a lövegekben, a 2003-as téli gya-
korlaton. A tábornok kíváncsi volt, mit bírnak a katonái 
a téli igénybevétel alkalmával. Azt sajnos nem vette 
figyelembe, hogy olyan bakancs, amiben nem fázik a 
katona lába, csak neki volt. Ha már olyan hideg van,  
hogy éget, már nem törődsz az alvással. Csak várod 
a hajnalt. Kegyetlenül várod… Én mintha ekkor, itt, 
jobban fáztam volna, mint januárban Hajmáskér fölött 
az angol táborban. Ez a hideg a lelkemből, a tudatom-
ból áradt. Hogy tegnap valami köztünk járt. És talán 
hozzám járt a legközelebb. Ez kezdett el motoszkálni a 
fejemben… Minden csendes…
Nem tudom, mennyi ideig voltam a konditeremben. 
Megszomjaztam, ideje volt visszamennem. Mellény 
magamra, sisak a kézbe. Szépen lassan visszasétáltam 
a körletbe. A felszerelést még az ajtóban levettem. Ne 
zavarjuk azt, aki már tud aludni, esetleg!
Beléptem, az ajtó még mindig nem nyikorgott. Ő is 
tiszteletben tartotta a fáradt magyar katonák álmát.
Hálásan gondoltam a tévé felett lévő órára. Hangosan 
ketyegett, és úgy hangzott, mintha olvadt ólom csepe-
gett volna belőle a földre. Ezt miért nem hallottam ed-
dig? Ez jó. Ha erre figyelek, talán még alhatok is egy 
kicsit. Egy pár órát legalább. Mindenki ugyanúgy feküdt. Furcsa volt, hogy az 
egész körlet a másiknak arccal fordult. Sanyi és Tuki 
is szemben egymással. Gy. Peti és Bohi szintén. A töb-
bieket nem láttam hátrébb, csak Bandikát mellettem. 
Lepakoltam halkan, és felmásztam a helyemre.
Legalább a netre ránézhettem volna! – gondoltam. 
Ilyenkor biztos üres a netszoba. De nem ez járt akkor 
az eszemben.
Ittam pár korty vizet, és elhelyezkedtem. Bár egy kicsit 
fáztam, de elgondolkoztam rajta, hogy betakarózzak-e. 
Melegíteni fog, vagy akadályozni, ha úgy alakul? Újra 
eszembe jutott a tegnap este. Itt járt köztünk. Itt volt a 
környéken. A halál vigyorgó csontpofájával elsuhant 
köztünk. Hányszor fog még erre járni? Csak erre jár, 
vagy aratni is akar majd? Fogjuk-e még érezni édes 
illatát, amit áraszt magából?
Az óra csak ketyegett. Egy-kettő, egy-kettő… Majd 
hírtelen egy süvítő hang hallatszott mögöttünk a sziré-
nás lengyel épület felől. Három-négy másodpercig visí-
tott, majd felrobbant. Megsebezte a sötétséget, és a vére 
vörös fényként folyt a körletbe a bedeszkázott ablakok 
és a homokzsákok rései között.
Sokan megmozdultak erre. Bandikát is láttam, hogy 
kinyitotta a szemét és rám nézett ijedten. Mindenki  
mocorgott.
– Nyugalom! – mondtam. – Csak jelzőrakéta.
Ha nem lettek volna ennyire elsötétítve az ablakok, 
láthattam volna, amint megvilágítja a tábor egy részét, majd a föld felé zuhanva kihuny belőle az élet. Akárcsak 
az emberből.