SSok-sok év telt már el, és Irakban béke van. Már csak 
az öregek emlékeznek rá, hogy valaha itt, a sivatagban 
háború dúlt. A végtelen síkon is építkezések folynak. 
Egy munkagép napközben barázdát húzott a sivatagi 
homokba, felsértve ezzel az ott meghaltak vérét, ami a 
talajra hullt réges-régen.
Amint leszállt az este és előbukkant a hold, ezüst 
fénye feltámasztotta a holtakat, akik nem ott alusszák 
örök álmuk, de a vérük ebben a barázdában süllyedt el. 
Csontos arabokat, akiknek ott van a piros-fehér kendő
a nyakában, és még fogják a karabélyt a kezükkel. Kiül-
nek a szántás szélére, zörögnek a csontjaik és rozsdásak 
a fegyvereik. Jönnek a megszállók. Amerikaiak, ango-
lok, lengyelek. Ezek is közéjük ülnek a nagy csendben, 
és fordítgatják egymás felé a koponyájukat. Ott már nem 
voltak ellenségek. Az idő elsöpört mindent.
Az egyik csontváz rátámaszkodott a fegyverére, üres 
szemgödrével a másikra meredt, és megkérdezte:
– Te miért haltál meg?
Az éjszakai szél a sivatagban tovarepítette a kérdést 
a barázdán ülő halottak között. Miért, miért haltál meg?
– A hitemért – mondta a szunnita.
– Az elnökért – mondta az amerikai. És a válaszokat 
a szél hordozta a bordák és a csontok között.
Aztán egy fiatalon meghalt magyar fiúhoz ért a kérdés, és tőle 
várta most a választ: Miért, miért haltál meg?
– A bajtársaimért… – válaszolta a fiú csontváza. – Hogy 
megértsék, az áldozatommal nekik segítettem. Hogy 
meglássák mindennap a szépet, hogy a példámból ta-
nuljanak: van miért küzdeni. Ne feledjenek, és elmesél-
hessék az unokáiknak, hogy harc nélkül elpuhul a lélek.
Köd szállt le, és hajnal pirkadt lassan, mire a szél 
elhordozta a magyar fiú csontvázának minden szavát a 
többiekhez. Ők, akik Irak homokjába hullajtották vérü-
ket és ott haltak meg, visszabújtak a homokdunnájukba, 
amikor a hajnali sötétséget széttörte a felkelő nap fénye. 
De a szél nekünk elhozza a szavaikat, és akik ott voltunk, értjük is, mire gondoltak…