Barion Pixel nuuvella

Hal, ló, álcaháló

A történet, a helyszín és a személyek kitaláltak. Bárki, aki magára 
ismer, csak a véletlen műve lehet...

Tintás Barnes reménytelenül itta meg az utolsó sörének utolsó kor-
tyait. Dühös volt magára, mert borászként malátaszörpöt kortyolga-
tott. Úgy érezte, az őseit árulta el ezzel, de a hóvégén többre már nem 
futotta. Ő olyan volt, mint a zöld ász: mindig bort kellett innia. Ő volt 
a modellje az örök iszákosságnak. 
Hitelről ilyenkor már szó sem lehetett. Katie, a kantinos nőstény 
ragadozó huszadika után már bugyit hordott a szoknya alatt, amikor 
a létrán villanykörtét cserélt a Lótusz klubban. Reménytelennek tűnt 
minden. 
Barnes kinézett a Cadet College félig földbe süllyesztett kantinja 
ablakán, ott kint volt az egész nyár. A város, a sétány, a spicces kábu-
lat, a cser, ami savat termel a gyomrában – ez mind hívogatta. 
Tintás, az öreg törzsszázados szakaszvezető azon kapta magát, 
hogy nemcsak a sörét itta meg, hanem mindenki más jókedvét is, aki a kantinban volt. Ő lett a balsors embere, a reménytelen pénztelen hóvége, a kiábrándultság. Minden rossz okozója. Beletúrt sűrű borostájába, és fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. 
Először a második század katonái szállingóztak el az elsőre. Eleget 
szenvedtek már, nem hiányzott nekik, hogy a bérpapír helyett a Tintást nézzék. Váratlanul jelent meg Vice, Barnes század- és körlettársa, a parancsnok sofőrje, aki határozottan mintha csak őt kereste volna, lépett az asztalához. Nem volt véletlen, hogy az elzüllött, szerencsétlen, kilátástalan emberek hamarabb feltűntek neki, mint a normálisak, hiszen csak ilyenekkel volt körülvéve.
– Békés szándékkal jöttem – mordult fel jól hallgatóan Vice. – 
Eszem ágában sincs verekedni senkivel, de ha valaki azt hiszi, hogy 
egy sör ellenében joga van szemtelenkedni, csüggedni, célzásokat ten-
ni ránk, a törzsszázadra a szemével, grimaszaival, bizony isten kite-
kerem a nyakát, ha nem hagy fel a kötekedéssel. Barnes is azt hitte, 
tényleg ki kell osztani néhány pofont, csak úgy, mint otthon a pinceso-
ron szombat esténként, de Vice lehuppant mellé és bíztatóan folytatta: 
– Ne pánikolj Tintás! Megvan a megoldás.
– Kell még egy ember! – Ezek már kint, a Cadet College előtt hang-
zottak el. Barnes nem rajongott az ötletért, hiszen akkor osztozkod-
ni is kell. A Tintás kételkedni kezdett. – Szóval holnap péntek és a 
Kulacsba nem érkezett meg a hal? A Kulacs... Barnes önkéntelenül 
nyalta meg a szája szélét. Bizonytalan eredetű, de ütős borok fagyi-
tartályokból mérve hosszúnyelű alumínium decisekkel. Valamilyen 
mély, messze tűnő révületből tűntek fel előtte a villogó játékgépek és 
a pohárba csordogáló Zalagyöngye. 
– Ezt mondom, Barnes! – Vice eggyé vált a társa aurájával. – Ha 
visszük a halat, lesz mit innunk. 
– Kell valaki, aki eltereli a szolgálat figyelmét, amíg mi kifogjuk a hat tonnát. – A Tintás hangja nem tűrt ellentmondást. A nap lassan készült lebukni a látóhatáron. A vár tetején a lobogó 
szinte meggyújtotta a közeli szőnyeggyárat. A college előtt az út túl-
oldalán futó levezető folyammederben gácsérok túrták a part menti 
iszapot. Minden békés és nyugodt volt. Tökéletesnek tűnt a pillanat a 
cselekvésre, amikor megjött Jagger. Halásznadrágban, fekete gumisa-
ruban. Egy Nokia 5110-es simán elfért a szájában – keresztben. Vice 
ismertette a tervet: Jagger, te bemész és szóval tartod a szolgálatot. 
Mutasd meg nekik a telefonos trükköt! Mi leszedjük az álcahálót a 
homokzsákokról, és műszaki akadályt létesítünk a halaknak. Oszolj! 
9/11 óta a seregben fokozott készültség van. A konyhai kisegítők 
pisztollyal az oldalukon mossák az üstöket, és a Duty Officer sem egy személy, hanem inkább kettő 2001 őszétől. A homokzsák-pakoló verseny a Cadet College-ot is elérte, amit egy nő nyert: Flower Watchman.
Jagger munkához látott, beindult az elterelés. Barnes és Vice letép-
te a bejárat előtt kialakított lőállásról a szinte már ráragadt álcahálót. 
Kötél és homok már eggyé vált az évszakok alatt, amikor eső, 
hó áztatta, napfény szárította. Vice volt -mindig- a cselekvőbb és az 
elszántabb (vagy csak a szomjasabb?). Elnyűtt zöld pólóját a partra 
dobta, és kezében a háló egyik végével átgázolt a másik oldalra. Bar-
nes ekkor látta, hogy olyan hasa volt, mint egy vidéki plébánosnak. 
Aztán csak álltak és vártak. Tudták, hogy mire, de nem történt más, 
mint a közeli tóból csordogált le a mederben a zsilipekkel szabályozott zöldes, hínárszerű víz. 
De a legnagyobb bűn a kétségbeesés! Jó szerencse, semmi más! 
Vice látta meg előbb a segítséget. Három lovas közeledett a város felől 
a fürdő irányába. Pókhas azonnal eldobta a hálót, majd az ér közepén – térdig a vízben – eszébe jutott, hogy rögzítenie kéne, mert ha a másik is elengedi, akkor elviszi az ár, és még a folyónál sem fogják meg. Épp 
kikászálódott a vízből, mikor odaért a lovasság. 
– Sziasztok! Ne haragudjatok, egy kis segítségre lenne szükségünk. 
Fürödtek már a lovak? Mert ha nem, valaki meghajthatná a halakat 
onnan fentről a hálónkba.
Az egyik lovasnak hirtelen olyan gondolkozó orra lett, mint Ciceró-
nak. Először csak kandikamerát sejtett, de aztán Barnes jelbeszéde, 
ami azt mutatta szerintük hol kell a vízbe gázolni és lefelé ügetni, 
majd a szemének az elszántsága, ami úgy fénylett, mint a vízpart kavi-
csai, meggyőzték Cicerót. Mindenki csodálkozva nézett utána, ahogy 
megfordította lova fejét, és elindult a szőnyeggyár felé.
A part meredek volt, de a ló patája nem csúszott meg a taplóvá 
száradt fűcsomók között. Óvatosan tette egyik lábát a másik után,  
egészen addig, amíg szügyig nem ért neki a víz. Idegesen prüszkölt 
egyet, majd lassan megindult a halászok felé. Jagger körülbelül ekkor 
fogyhatott ki a témából, hiszen a szolgálat ebben a felemelő, a terv 
beteljesülését jelentő pillanatban rontott ki az épületből, és már látta 
magát a hadbíróságon szolgálat hanyag ellátása miatt. 
– Azonnal gyertek ki onnan, vagy maradjatok, de az álcahálót te-
gyétek vissza a helyére! 
A halászok odalent a mederben annyira izgatottak voltak, hogy még 
oldalpillantásokat sem vetettek az alegység-ügyeletesre, aki ekkor 
már a sapkáján ugrált tehetetlenségében, és éppen a vörös karszalagját 
tépte magáról, hogy azt is a földhöz vágja. Az ordibálásra persze az 
épület ablakában termett mindenki, aki eddig étlen-szomjan a plafont bámulta, vagy éppen arról álmodozott a hároméves, tépőzárasra hasz-
nált Playboy-t lapozgatva, hogy a következő koszovói misszió után 
Miss Májust vegye-e meg egy éjszakára, vagy Miss Októbert. 
Érkeztek is a halászok felé a füttyök és a gonosz megjegyzések. 
– Aztán erősen tarts a hálót, Santiago, el ne szalaszd a kardhalat, vagy 
ha már meg van Moby Dick, nekem van bográcsom. Le is passzírozom! 
Vicéék nem foglalkoztak ezekkel, mert már ágyékig csaptak a hullá-
mok és rajokban közeledtek a megriasztott naphalak. 
Barnes homályosan hallotta, amint a társa azt mondja: 
– Készülj, mert mindjárt jönnek a nagyok! 
A Tintás reménykedett, ezért odahúzott maga mellé egy jobb idők-
ben eldobott sörösüveget. Overdose patája néha meg-megcsúszott a 
sikamlós gyerekfej-nagyságú köveken, de egy árva dévérnél többet ő 
sem tudott a hálóba kergetni. Azt viszont örömmel vágta fejbe Barnes 
az üveggel...
Wind alezredes a gondolatait kereste, amikor reggel fél nyolckor a 
szokásos sorakozón beadták neki a jelentést: parancsára a zászlóalj felsorakozott. 
– Katonák! Tudom, hogy maguk közt különös összetartás van. Hí-
vom ezt Omertának, becsületnek kódex nélkül, mert már az is eltűnt. 
Tegnap az egyik álcahálónkkal történt ez, ami bár szerencsésen meg-
került, ám kissé vizesen és iszapszagúan. Tudom, hogy nem fogják 
elmondani, hogy kik és miért csinálták ezt, így én a laktanyában azt 
fogom mondani, hogy irányított szabadidőben a katonák álcahálót 
tisztítottak. Többet nem akarok ezzel a kérdéssel foglalkozni. Oszolj! 
Az UAZ lassan közeledett a laktanyához a fürdőkádnyi méretű kátyúk 
mellett és között. Wind eddig hallgatott, mint aki napról napra egy kedves illúziójával lesz szegényebb. Elragadtatásában egyre messzebbre és magasabbra lendült az útjukat kereső lelkek hatalmas árnybirodalmában, ahol a szerződéses katona örök harcban áll a hivatásossal. Nem tud mit tenni. Ezek az elfajzottak pedig még a sánta ördögnek is nekimennének, ha ő azt parancsolná nekik. 
– Mondja Vice, micsoda emberek vannak!? 
Az, hogy az alezredes megszólalt éppen olyan váratlan volt, mint 
ahogy megérkeztek. 
– Nem is értem, alezredes úr.
A sofőr diplomatikusan nem folytatta a fejtegetést, mert az emlékezés hullámain úsztatta a múlt Gangezén a tegnapot. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Nyitray György 56 történetét!


  • 1213 szerző
  • 799 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

humor

Rövid leírás / Beharangozó

Rémvalóság. Az az időszak, ami katonáéknál a fizetés előtti 5-7 napot jelöli. Pénztelenség és kétségbeesés. De úgy tűnik a helyzet talán nem reménytelen...

Rövid összefoglaló

A bartel-kereskedelem létezése és lehetősége új reményeket kelt a kiszáradt és pánikba esett katonákban. Ördögi kör. A sör ára a hal, de a hal nem jön ha nem hajtja a ló.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Nyitray György nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!