Este

A sokk különös módon tud hatni az emberekre. Van, aki csak lefagy. Van, aki éktelen nevetésben tör ki, vagy éppen feljajdul. Én próbálok természetes lenni, amikor a vacsoránál a férjem közli velünk, hogy innentől neki is itthon kell maradnia. A cég, ahol dolgozik, nem kockáztat, így ő szinte az utolsók között kezdi meg az itthoni munkát, és egy héten csak egyszer kell majd bemennie. A gyerekek közömbösek ezzel kapcsolatban, azonban mi annyi év házasság után észrevesszük azt az aprócska, halvány villanást a másik szemében. Szinte már tükörtestvérek vagyunk, ahogy szavak nélkül, pusztán a másik szeméből kitaláljuk a gondolatát és tudjuk: nem lesz itthon jó így senkinek. 

Április 29, szerda

Reggel

Napok óta valamilyen bizsergést érzek a tenyeremben. A tapintható gonoszság arra késztet, hogy a saját kezembe vegyem az ügyet és így enyhítsek a tüneten. A konyhaablakban ülök és figyelem, ahogy a felkelő nap leégeti a fák tetején tanyázó ködöt. A nyomozást Timnél kezdtem. Jó ideje publikál már az oldalamon, de eddig mindig amolyan ivós-nevetős sztorikkal rukkolt elő. Ezekben az írásokban megvolt a kellő szarkazmus és némi gúny a főszereplők felé, de az is kiderült róla, hogy érzi azt a határt, ameddig elmehet. Az írásait tételesen visszakerestem, és ki is nyomtattam őket. Ez remek álca volt, hiszen így a férjem azt gondolta, hogy az irodalmi elfoglaltságom rettenetesen leköt, ami valahol igaz is. Bár az ember írásából sok minden megállapítható, mégsem vagyok egy igazságügyi szakértő, aki pontos elemzést készíthetne az alanyról. Ezért aztán, miután a kinyomtatott novellák – szerintem – kulcsfontosságú mondatai és kifejezései, amiket pirossal húztam alá vagy karikáztam be, már szinte összeértek, a közösségi oldalhoz fordultam. Ott megtudtam, hogy Tim volt katona, és talán megjárta Afganisztánt. Sajnos sem a háttérből, sem az egyenruhából nem tudom biztosan megállapítani. Ez bizonyítaná a gyors és pontos végrehajtását a bűncselekménynek. Sok ismerős, sok világnézeti kép a múltból, de pár éve semmi. Mintha csak szándékosan próbálna az árnyékba húzódni. Ezen a ködös reggelen viszont eszembe jutott valami. Egyszer feladtam neki egy csomagot. Egy antológiát és egy havi irodalmi magazint küldtem, amolyan kedvcsinálónak, így megvan a címe. A postacímeket mindig egy félpuha fedeles noteszbe írom. De a férjem még itthon van, így meg kell várnom, hogy elhagyja a hálószobánkat. 

Este

Jó, megtaláltam a pontos címét, és most hogyan tovább? Ha alkotói válságban vagyok, vagy csak egyszerűen rossz passzban, mindig valamilyen pihenhető, vegetatív tevékenységgel zökkentem vissza maga. Ilyen például a mosogatás, a főzés, pattanások kinyomkodásának megnézése az egyik videómegosztón, vagy éppen a séta. Nem túl messze a házunktól, a város határában fut egy csatorna. Már eléggé benőtte a partját a nád és a vízinövények, én mégis szeretek oda kijárni. Délután esett – hosszú idő után –, így ami tegnap por volt, az most cuppanós sár. A nagy esők után szinte minden megduzzad. A vizet vadul behörpinti a föld, és a nedvességtől napvilágra kerülnek elveszettnek hitt dolgok. Egy elhullott állat csontjai, egy babakocsi-kerék, egy törött műanyag szék, egy szemüveg. Törmelékek. Jelentéktelen dolgok. Az ember letörölhetetlen lábnyomai a vízitündérek egykor volt meséskönyvében. És minderre napjainkban azt mondjuk: ez a világ rendje. A folyó rendje. A víz képes arra, hogy visszamenjen a múltba, felszínre hozza azt, amire az emberek nem képesek. Amikor az ember tudakozódni kezd, kérdéseket vet fel, és képeket meg teóriákat gyárt a fejében, akkor igazából nem a megoldást, hanem a bajt keresi. 
Letelepedtem a gát oldalába és megállapítottam, hogy gyönyörű az este. Lehunytam a szemem, és próbáltam egyfajta meditatív állapotba kerülni. Képek jöttek elő, olyanok, amiket eddig nem láttam. Talán a vízpart hozta elő. Láttam egy megbicsakló nyakat, egy éles kést, és egy nagy, vastag, fekete zsákot, ahogy leszakítják a tekercsről a perforált perem mentén. A képek szertefoszlottak, ahogy kinyitottam a szemem, és a nádasban megpillantottam egy zsákot, ami félig elmerülve lebegett a sekély, sötét vízben. 

Április 30, csütörtök

Reggel

Más irányból kell megközelítenem a dolgot. Ha Tim vonala nem vezet sehova, az áldozat szálát kell felvennem. Így hajnal óta a gépnél ülök, és az eltűnéseket böngészem a rendőrségi honlapon. Semmi érdemlegeset nem találok. Ez ma már nem olyan, mint amikor az eltűnt gyerekek képét és az eltűnés időpontját mutogatták szombaton kora délután a tévében a rossz irányba tartó vonat zenéjével. Semmi. Vagy legalábbis semmi kézzelfogható. A kereső minden beütött szóra több ezer találatot ad ki, mikor az unalmas rendőrségi honlap feladásra késztet. A kis kerek nyilacska, ami önmagát kergeti, mint egy megkergült kutya, ami a saját farkába próbál harapni, csak dolgozik és dolgozik. Én pedig semmivel sem vagyok előrébb, hogy a rémületet és a megidézettséget – ami bennem van – elüldözzem. Kérdések sokasága záporozik a fejemben. Ha Tim gyilkolt, miért írná le? Miért akarná magát ilyen könnyedén lebuktatni? De ha jobban belegondolok, minden alkotó – legyen az művész, vagy akár gyilkos, aki az elkövetés módját mesterműnek gondolja – névjegyet hagy maga után. A festő is azt akarja, hogy felismerjék, hogy megismerjék az ecsetvonásairól, miért ne akarhatná ezt az is, aki valamilyen bűncselekményt követ el? Bár O. J. Simpsonnál például tökéletesen bejött, vagy a Zodiákusnál is. A noteszemet kapom elő, és csak írom bele azokat a szavakat, amik eszembe jutnak: megfontolt, precíz, kockázatos, hidegvérű, profi, nem az első eset, és ahogy ezt írom, kiesik a toll a kezemből. 
Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ezeket a kulcsszavakat akármelyik rendőrségi lélekbubus lejegyezte volna, ha hasonló esettel találkozik. Egy idő után – különösen negyven eltelt év felett – már nem nehéz következtetéseket levonni. Ezek lehetnek jók vagy rosszak – a jókra büszkék vagyunk, a rosszakat nem reklámozzuk. Újra és újra minden szempontból átveszem a tényeket. Minden elképzelhető szögből és szempontból. A képek, a vibráló betűk, a honlapok, a monitor és az egész kutakodással töltött idő szédítő támadást intéz a szemem ellen. Mégis úgy tápászkodom fel a gép elől, hogy a számon diadalittas mosoly ül. Valahogy érzem, hogy amibe fogtam, az nem csak izgalmas és rejtélyes, de fontos is. Aztán, amikor meghallom a férjem hangját, az felér egy tőrdöféssel a mellkasomban: „Drágám, ebéd!” A nagy nyomozásban már arról is elfelejtkezem, hogy enni adjak a családomnak.