Ön a gazdasági rádiót hallgatja.  
Legalább nem vagyok időzavarban, és ez most nagyon is számít. A rádiót hallgatom, biztonságot nyújt nekem, hogy tudom, milyen napszak van. Felborult a belső órám, hiszen a kórházban töltött két hét alatt rengeteget aludtam. Volt, hogy tizennyolc, tizenkilenc órát egyhuzamban. Sokszor álmodtam, és sokszor emlékeztem is ezekre az álmokra. Jó volt arra ébredni, hogy legalább álmomban látok. Rémálmok keveredtek a jóval, a széppel. Álmodtam anyával, ahogy egy várban babakocsit tol, álmodtam Alexszel, ahogy a szakadó esőben felém int, álmodtam Bumburnyákkal, ahogy leveszi a pólóját és rohad a bőre, és álmodtam egy rejtélyes idegennel, akinek olló volt a kezében.  
Rendszer kell az életembe, amíg a Bármikorra várok. 
      A papírpénzeket hajtogatom, amikor kinyílnak a szekrényajtók. 
A padlón ülök, hátam az ágynak döntöm. A tévét alig pár perce kapcsoltam ki, mert picit elpityeredtem az időjárás jelentés hallatán. Harminckét fok, aki teheti, menjen vízpart mellé, örömkötött az időjós, és ettől mérhetetlen szomorúság tört rám.  Szörfnadrág, melltartó az összes ruházatom, de így is folyik rólam a víz. Nem kapcsolom be a sarokban felállított ventilátort, mert nagyon zavar a hangja.  A végét járhatja, mert csak egy helyben pörög, meg kattog, akár az a röhejes, mozgó kuka a Csillagok Háborújában. 
Arra gondolok, hogy kimegyek a kisközértbe. Veszek gyümit, és készítek magamnak limonádét. Már elég sikeresen boldogulok a lakásban, legott az utóbbi három napban mindössze egyszer mentem neki a konyhaasztal sarkának. Próbálom összeszedni a bátorságom, hogy végre kimozduljak a lakásból. Az ajtón túli világba. A kertet már megjártam, igaz, nem mertem messzire menni a lakástól. Pár lépés volt csupán, de büszke voltam magamra. Éreztem, a nap melegét, hallgattam a madárdalt, és elszívtam egy nyugtató cigarettát, amit Alex hagyott itt a minap. Ha rád törne a mélabú, mondta, én pedig nem utasítottam vissza. És ekkor fogant meg a gondolat: kimegyek a kisközértbe. Alex nevetett, de nem próbált visszatartani. Tudtam, hogy nem fogsz a lakásban tespedni, mondta, de akkor beszéljünk a vásárlásról. Mennyit adsz oda a pénztárosnak? Felismered a pénzeket tapintásra? Igen, feleltem, az apróval nincs gondom. De a papír az még nem megy. Akkor hajtogassunk, ajánlotta Alex. Hajtogassunk.  
Két címlet lesz nálam. A kisebbekből tudok magamnak reggelit venni. Pékáru, tej, felvágott. Ezt a címletet először hosszában hajtom ketté, aztán megint ketté. A nagyobbik címletből vehetek ebédnek valót. Húst, krumplit. Némi telefonos segítséggel rendelhetek még pizzát is. Ezt a címletet piramis alakúra hajtogatom.  
Épp ezt teszem, és közben arra gondolok, hogy jégkrémet is veszek, amikor megtörténik. Kinyílnak az ajtók.  
Tőlem balra. 
Kiesik a kezemből a pénz. Érzem, lúdbőrözik a karom. Állam alá húzom térdeim, kezeim szorosan összekulcsolom. Újra kezdődik.  
A csuklópántok roppannak meg először, igazából erre kapom fel a fejem, és fordítom a hang irányába. Dübörög a vér a fülemben. Hát itt van. Újra. De most egyedül vagyok, és világtalan. Összekoccannak a fogasok a szekrényben, és ettől a hangtól kocsonyássá válnak az izmaim. Kitárulnak az ajtók, és hallom, ahogy  
Valaki 
kilép belőle. 
Telefonálnom kellene, de az ósdi készüléket a fürdőszobában hagytam, a csap peremén. Elérhetetlen messzeségben van tőlem, és nem biztos, hogy lenne elég erőm még ahhoz is, hogy kiszaladjak a szobából. Kiszárad a szám, de nem merek nyelni. Minden pólusomból a félelem szaga dől.  
A léptek közelednek.  
Remeg a lábam, majd ezt az esetlen táncot átveszi a felsőtestem is. A Valaki odaér hozzám.  Hat lépéssel szeli át a szobát (kegyetlen játéka az agynak: számolni tudok, de elfutni nem), mire én elcsusszanok a fal felé. Megemelem a fenekem, és addig oldalazok, amíg elérem a falat. Nekitámaszkodom, fejem a lábaim közé temetem, mintha kényszer leszállnék egy repülő utasaként. A Valaki jön utánam. Könnyű és halk a lépte.  És megszáll a bizonyosság: akkor, hetvenkét napon keresztül is előjött. Előjött, de nem hallottuk. Mert a hatvanadik nap környékén már arra is képesek voltunk Alexszel, hogy viháncoljunk, amikor kinyílt az ajtó. És legtöbbször az ágyon ülve vártuk az ajtónyílást. Az ágyon, melynek rugói fáradtan nyikorogtak kettőnk súlya alatt. és volt, hogy unottan elpukkantottam egy rágógumi lufit, míg Alex videóra vette a kinyíló ajtókat. 
De most egyedül vagyok. 
Vakon. 
A Valaki a fülemhez hajol. Beleszuszog, mintha kutya volna. Bepisilek félelmemben.  
A Valaki hozzám ér. Megsimogatja a hajam. Ömlik a könny a szememből, torkomból göthösen köhögve tőr fel a pánik. Sosem gondoltam, hogy ennyit tudok sírni.  Segítsen valaki, gondolatkiáltásaim elreppennek, de válasz nem érkezik.  
Láss engem. 
A Valaki elém lép. Kinyitom a szemem és látom őt. 
Akár egy ősrégi dagerrotípiát néznék.  
Édesanyám a Valaki. Fehér, a földet súroló kartonruhát visel. Haja kontyban. Mintha egy emlékező tükörbe bámulnék, annyira hasonlítunk egymásra.  
Mondtam, hogy nagyon vigyázz rá.  
Valóban beszél hozzám? Nem mozog a szája, de ennek ellenére hallom szavait. Vagy csak képzelődőm?  
Elájulok.