Egy alagútban álltam, amikor észrevettem a tükröket. Oldalról becsúsztak perifériális látómezőmbe, és kegyetlenül visszaverték a fényt. A másik oldalon képek lógtak, eltorzult vonásokon gondolkodó festő mostoha képei. Minden éjjel új vásznat húzott a párnájára, színes és illatos mérgeket kotyvasztott, lefekvés előtt, és megitta mind, amit megfőzött. Lázálmában, amikor a színek hatni kezdtek, elméje üvöltő vajúdása közben lassacskán kirajzolódtak feje alatt a foltok. Másnap reggelre párnáján tudhatta a képeket. A kissé tétova, de mégis céltudatos fény ezekről a borzalmas képekről érkezett a tükrökre, majd vissza. Tudom, miféle festmények ezek. Azért épült így ez az alagút, hogy nyugtalanítsa az embereket. Ez kézenfekvő. Vajon ki áll a háttérben? Ki a nyugtalanság titkos bérence?

A tengerparton, messze, az óceán egy távoli csücskében –legalábbis, ha lehet egy óceánnak csücske- hangosan szólt a reggae. Teljesen beleolvadt a környezetbe. Úgy hangzott, mintha a víz óriáshullámai is hanghullámok lennének, mintha a pálmafák szétterülő levelei intelligens, élő hangszórókként duruzsolnának. Ősi rasztafari szentély volt a part, áldozatot a tenger mutatott be pirkadatkor, szárazföldre sodort, élet és halál között zátonyra futott élőlények és tenyérbe simulóra csiszolt, színes üvegcserepek formájában. Agonizálásuk hangjai a zenét fűszerezve hozzátettek valamelyest a hangulathoz. Tökéletes harmónia és béke honolt. A tűző napsütésben, az óceán mélykékje fölött, néha frissítő párafoltok alakultak ki, a halászok legnagyobb megelégedésére.

Az erdők olyan hangosan égnek, hogy kilométerekre elhallatszik. Az ágak nyígása betölti a mezőket, az állatok ennél pokolibb hangot el sem tudnának képzelni. A négy égtáj felé egyszerre kirombolnak az erdőből, és rászabadulnak a világra. Irtózatos küzdelem lesz, fel kell fegyverkezni. Persze az már megvolt, az arzenál készen áll. A harc elkezdődött, és alig vettük észre. Elkényeztetett mócsingokként, a fogyasztás lázas révületében, nincs idő tudatosan élni, nincs idő szabadon élni. Szeretni pedig végképp elfelejtettünk. Teasütemények lettünk, hájas, fehér ujjak, fejjel lefelé delejbe mártogatnak minket, de e nélkül már szinte élni sem tudunk. Megnyugtató,
ahogy körénk folyik e simogató, langyos és mérgező, műanyag világ.

Gyógyszerosztáskor mindenki boldog. Fürtökben termesztik a tablettákat távoli mezőkön, kristályokat növesztenek csokorban, kendőkbe burkolt asszonyok szüretelik a kémia csodáit. Pszichotikumok és antipszichotikumok állítják be a lelki egyensúlyt, megteremtik a virtuális valóságot, igazi álomgyár, alkalmazott tömeghipnózis, könnyfakasztóan gyönyörű és halálos. Bankárok, rendőrök és orvosok parazitizmusa.

Újabb nap telt el. Az első napsugarak nyalogatni kezdték a rozsdarágta rácsokat, és a bolondok, álmukban meghallották a melegedő levegő, csiklandozó hangját. Édes nyál folyt ki szájuk szélétől, párnájuk sarkáig, és lassan, de mély átéléssel ébredezni kezdtek. Ma éjjel mindenki mazsoláról
álmodott. Minden éjjel más, kollektív álmokat állítanak elő nekik a szorgalmas gyógyszerészek. A tudat, hogy mindenki ugyanúgy aludt, idegesítően megnyugtató. Hihetetlen, de mégis működik.
Béke van.