A Fudzsi-hegy, Japán legmagasabb hegye, már ősidők óta szent hegynek számít. Bár, szinte állandóan felhők borítják, a hegymászók egyik legkedveltebb célpontja, mivel nem igényel sem hegymászó felszerelést, sem előzetes tapasztalatot a megmászása. Ami, még érdekesebbé teszi ezt a szent helyet, az a lábánál fekvő erdő, amelyhez sok legenda kapcsolódik. Ez nem más, mint Aokigahara, más néven, a fák tengere. A sziklás erdő, jeges barlangokat rejt magában, viszont ott élő állatok, szinte alig találhatók. Hátborzongatóan csendes ez az erdő. Sűrűn sokasodnak a fehér cédrusok és fenyők, melyek démonoknak és szellemeknek adnak lakhelyet, az egyik mitológia szerint. Már a XIX. században is előfordult, hogy a japán családok, idős tagjait kikísérték a hegyek közé, majd otthagyták étlen szomjan. Az otthagyottak szelleme pedig, a mai napig kísértik az erdőt. Mindezek ellenére, közkedvelt hely az emberek számára. Számos fiatal és idős kereste fel ezt a mitikus rengeteget, ám mindenki ugyanazzal, a rettenetes szándékkal. Ezúttal, egy fiatal és nagyon szomorú lány keveredett be a fák tengerébe.

Emiko, egy tizenötéves, gyönyörű lány volt, aki most kisírt szemmel, feldúltan kaptatott a fák között, majd egyszercsak megállt, és leült az egyik fa gyökerére. Folyamatosan morgott, pisze orra alatt valami olyasmit, hogy: „Elegem van ebből a zsarnok szörnyetegből!” Meg hogy: „Sosem fog megérteni engem.” Végül: „Bár meghalnék!” Ilyen, és ehhez hasonlókat mormogott a síri csendben, egymagában. Legalábbis azt hitte, hogy egyedül van. Pár pillanat múlva, egy hangra lett figyelmes.

Emiko: Ki van ott? Mutasd magad!

Egy lány lépett ki, az egyik fenyő mögül. Nem sokkal volt idősebb Emikonál, de ez a lány nem átlagos külsővel rendelkezett. Bőre olyan fehér volt, mint a hó. Mintha, ereiben nem is folyt volna a vér. Tekintete is vérfagyasztó volt, ugyanis a szeme minden része, teljesen fekete volt. Érdeklődve méregette Emikot, és mégcsak nem is pislogott közben.

Emiko: Ki vagy te?

Chou: A nevem Chou. Az erdő, egyik szelleme vagyok.

Magas és érces hangja, visszhangként zengte be az erdőt. Valóban túlvilági volt.

Emiko: Szóval, tényleg léteztek… Most bántani fogsz?

Chou: Az attól függ. Te, bántani fogsz?

Emiko: Nem. Nem bántok én senkit.

Chou: Csak magadat?

Emiko: Hogy érted?

Chou: Ugyan. Mindketten tudjuk miért vagy itt…

Az erdő közkedvelt hely, az öngyilkosok számára. Van, aki szerelmi bánat miatt, van, aki anyagi gondok miatt dönt úgy, hogy a halálnak e formáját választják, és vannak a karódzsiszacunok. Ők azok, akik a munkahelyi túlóra okozta stressz miatt, mentális zavarukban vetnek véget életüknek. Több száz holttestre szoktak rátalálni a hatóságok. Még egy tiltó táblát is kihelyeztek, ami felhívja a figyelmet az elkeseredett emberek számára, hogy ne vessenek véget életüknek.

Chou: Mi történt veled, hogy nincs más megoldás számodra, csak a halál?

Emiko: Az apám. Irányítja az életemet. Mindig megmondja, mit tehetek és mit nem. Még abba is beleszól, milyen ruhát vegyek fel, vagy hogy milyen zenét hallgassak. Ezt nem lehet bírni.

Chou: Gondolom, a te érdekedben teszi mindezt.

Emiko: Ó, persze! És természetesen, a jövőmről sem dönthetek. Azt akarja, hogy majd átvegyem a nyüves cégét, ha már ő nem lesz. A fene sem akar, egy koszos és büdös autógyárat vezetni! Én legalábbis nem!

Chou: Te, mit szeretnél?

Emiko: Ki fogsz röhögni, ha elmondom.

Chou: Nem foglak. Mondd csak el.

Emiko: Gésa szeretnék lenni…Ne gúnyolj ki!

Chou: Miért tenném? A gésák vérbeli művészek. Kevesen értenek náluk jobban a költészethez, a zenéhez, vagy a teaszertartásokhoz.

Emiko: Pontosan! Én is ezt próbáltam elmagyarázni apámnak, de persze meg sem hallgatott. Szerinte, ez még mindig egy prosti szakma és nem való egy neves vállalat igazgatójának lányához.

Chou: És édesanyád, mit mond?

Emiko: Anyám azt teszi, amit apám mondd neki. Nem mer szembeszállni vele. Egyedül vagyok. Magányos.

Chou: Megértelek. Én is a szüleim miatt jutottam ide. Az ő hibájuk, hogy ez az erdő most az otthonom, ahol a többi szánalmas lélekkel kísértem a fák sűrűjét.

Emiko: Mi történt?

Chou: Szerelem. A szomszéd fiú Kimikiko és én, egymásba szerettünk. A gazdag és pökhendi szüleim eltiltottak minket egymástól, mert Kimi nem épp jómódú családból származott. Titokban találkozgattunk, tervezgettük a jövőnket, míg nem egyik nap apám ránk talált és dühében, majdnem agyonverte Kimikikot. Én persze őrjöngtem és sírtam. Könyörögtem neki, hagyjon minket, de nem így lett. Kimi és én úgy döntöttünk, nincs más lehetőség, hogy örökre együtt maradjunk. Eljöttünk hát ide, fogtunk egy kést és…használtuk. Szép lassan folyt ki a vér testünkből, közben egymás kezét fogtuk. Boldogan haltunk meg, mert tudtuk, hogy már nincs, ami közénk álljon.

Emiko: Nagyon Shakespearer-i. Ő most hol van?

Chou: Kimi másképp dolgozta fel ezt az „életet”, mint én. Eltávolodtunk, már nem az, akit akkor szerettem.

Emiko: Sajnálom.

Chou: Nem kell. Nem bántam meg semmit. Végre szabad vagyok, és azt teszem, amit csak akarok.

Emiko: Jól hangzik. Bár nem tudom, mit lehet itt csinálni. Elég kihalt egy hely.

Chou: Én megmutathatom neked…ha akarod.

Emiko: Úgy érted…

Ekkor Chou elővett egy kést. Azt, amivel saját életének vetett véget és átnyújtotta Emikonak.

Chou: Használd!

Emiko, remegve tartotta kezében a kést, hirtelen elbizonytalanodott.

Chou: Mire vársz? Talán meggondoltad magad?

Emiko: Nem is tudom… 

Chou: Egész életedben, apád parancsait akarod követni? Mint az anyád?

Emiko: Nem!... Talán meg is szökhetnék.

Chou: Ugyan, ne legyél naiv. Tudod, hogy megtalálna. Egy ilyen gazdag, befolyásos ember keze messze elér…Rajta, tedd meg. A szabadságodért.

Emiko kis hezitálás után, végül megszorította a kést és már majdnem átdöfte vele csuklóján a bőrt, amikor egy hang félbeszakította.

Kimikiko: Ne!

Emiko előtt ott termett egy fiatal, jóképű fiú. Ő is hasonlóan halálsápadt volt, mint Chou, csak az ő szeme nem volt démonian sötét, és a hangja is lágyabb volt. Na meg pislogni is tudott.

Kimikiko: Várj! Ne tedd!

Emiko: És te ki vagy?

Kimikiko: Szerintem, már ismersz.

Emiko: Kimi?

Kimikiko: Igen. Chou egykori szerelme.

Chou: Téged, nem hívott senki! Takarodj innen!

Kimikiko: Nem hagyhatom, hogy árts ennek a szegény lánynak. Ezúttal nem.

Emiko: Mire célzól ezzel?

Kimikiko: Chou már több embert vett rá, hogy dobja el magától az életét, még azokat is, akik csak turistaként jártak itt, öngyilkosmentes szandékkal.

Chou: Hazudik! Ne higgy neki Emiko...Mindig is gyenge voltál Kimi, apámnak igaza volt veled kapcsolatban.

Kimikiko: Chou, teljesen kifordult magából, amióta a másvilágra került. Elhatalmasodott rajta a démoni gonoszság. Rájött, hogy hatással van az olyan szomorú emberekre, mint amilyen te is vagy Emiko.

Emiko: De miért? És, te miért nem?

Kimikiko: Nézz csak körül. Itt nincs semmi. Ebbe bele lehet őrülni, főleg annak nehéz, akinek előtte nagyvilági élete volt, mint Chounak. Én mindig szerényen éltem, nekem nem okozott problémát a csend és a nyugalom. De Chou, egy idő után, nem találta helyét. Unatkozott, magányos lett, majd egyik nap azon kaptam, hogy ártatlan fiatalokat csal be az erdőbe, akik elvesztek ebben a rengetegben. Itt ragadtak napokig élelem és víz nélkül. Mivel senki nem jött értük, szép lassan elszállt belőlük az elet.

Chou: Csak egy kis társaságra vágytam. Ide amúgy is meghalni jönnek az emberek, én csak segítettem nekik kicsit.

Kimikiko: Gyilkos vagy Chou, és ezt te is tudod.

Chou: Elég volt a nyavajgásodból, tűnj innen! ...Emiko! Fogd a kést és használd, vagy esküszöm én teszem meg, de azt még halálod után is bánni fogod!

Chou fortyogott a dühtől, szinte látni lehetett, ahogyan vibrál a teste a haragtól. Közeledni kezdett Emiko felé, aki ijedtében eldobta a kést jó messzire, majd elszaladt. A nagy rohanás közben, vissza-vissza nézegetett háta mögé, hogy követi e a szellem, ám emiatt nem figyelt és megbotlott a lába az egyik fa gyökerében. Elesett. A földről felpillantva, látta, hogy körös-körül veszik a tetemek. Egyes csontvázak a fák mögül bukkantak elő, míg a többi test, felkötve lógott le az ágakról. Rémisztő látványt nyújtottak. Emiko szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte teljesen eltévedt, nincs kiút számára.
Kimikiko jelent meg hirtelen előtte. Felsegítette a pityergő lányt és próbálta megnyugtatni.

Kimikiko: Már nincs veszély Emiko, ne sírj.

Emiko: És Chou? Vele, mi lett?

Kimikiko: Egy ideig vissza tudom tartani, de nem túl sokáig, igyekezned kell.

Emiko: Eltévedtem, nem találok ki.

Kimikiko: Indulj csak el, lesz segítséged. És Emiko! Semmi nem adhat rá okot, hogy eldobd magadtól az élet adta szépségeket, még a nyomor vagy a szigorú családod sem. Hidd el nekem, én tudom. Használd ki az élet, minden egyes pillanatát és élvezd. Mosolyogj Emiko, hiszen a neved is azt jelenti, mosolygó.

Emiko: Igyekezni fogok, bár az apámmal elég nehéz lesz élvezni az életet.

Kimikiko: Ne aggódj, ha kiérsz az erdőből, egészen másképp fogod érezni magad, változni fog a hozzáállásod az élethez, amit apád is látni fog. És akkor, majd átbeszélhetitek a gondjaitokat.

Kimikiko, ezekkel a szavakkal engedte útjára a fiatal lányt. Emiko kissé megnyugodott, majd elindult. Ahogy megtette első lépéseit, szellemek sokasága jelent meg körülötte, akik mutatták a kifelé vezető utat. Ahogy kiért az erdőből, azonnal érezte a változást. Mintha, egy tonnányi súly gördült volna le válláról. Érezte, hogy innentől más lesz az élete. Hálás volt Kimikikonak, hiszen neki köszönheti életét. Soha nem gondolta volna, hogy egy szellem fogja megmenteni egyszer. Könnyedén és vidáman indult hazafelé Emiko, és igyekezett kitörölni fejéből, minden negatív gondolatot, ami felgyűlt benne az évek alatt, és amik csak erősödtek, ott a fák tengerében.