Barion Pixel nuuvella

A majom

– Kérek valami állatfigurát! – hadarta Laci a trafikosnak. – Ajándéknak lesz. Közben türelmetlenül toporgott, mert a hangosbemondó éppen akkor közölte, hogy személyvonat érkezik Ceglédről. Hiába a reggeli recsegős hang, a vasútállomás furnérlemezből szögelt trafikbódéja külön világ volt, a nyugalom szigete a sietős utazók között.

– Milyet kér, fiatalember? – köpte ki két tökmaghéj között a trafikos.

– Az jó lesz! – bökött rá egy átlátszó műanyag hengerben virgonckodó plüss majomfigurára Laci, mert időközben a vonat beérkezett az állomásra.

– Tizennyolc hatvan.

Laci bedobott egy húszast a trafik kisablakán, s már rohant is, mert a forgalmista éles füttyel elindította a szerelvényt.

– Fiatalember, a visszajáró! – kiabálta a trafikos, de Laci már a gyorsulni kezdő szerelvény lépcsőjén kapaszkodott, fél kézzel. Másik kezében volt az iskolatáska és a plüss állatka.

– Te akartál itthagyni? – nézett szét fölényesen a kocsi peronján. De hirtelen olyan émelygést és viszketést érzett, mintha nehéz téli göncökben betaszították volna egy forró gőzös szobába. Leült a kalauzülésre. A peronablak rozsdakoszos üvegén át látta a visszafelé rohanó lomb nélküli szürke fákat, a szürkébe forgó mezőket, az ellenkezőleg zakatoló házsorokat. Egy megálló … két megálló. Ezeket döccenések, nyúzó fémes hangok jelezték és a hangosbemondó recsegése. Szürke nagykabátok törtettek a kocsi belsejébe, a meleg felé. Az orra előtt csikk repült, egyenesen a két cipője közé. Laci egy ideig nézte a fölfelé szivárgó füstöt. „Talán jelezni akarja, hogy egyedül van” – taposta el némi részvéttel a cigarettamaradványt. A gyomra kavarodott egyet. Valaki erőszakosan tüsszentett, a nyál szinte az arcát érte. Fölállt és megnyitotta a peronajtót. Az utolsó perceket így tette meg, a vasúti kocsiból kihajolva. A lassuló menetszél lesimogatta arcáról a tüsszentéssöréteket. Magához tért.

A vonat apró döccenéssel állt meg, s a szórt kavics megcsikordult Laci talpa alatt, amint lelépett a vasúti kocsi lépcsőjéről. Két ugrással túljutott a síneken, s figyelte a leszállókat. A gimnáziumára büszke vidéki kisváros állomását ilyenkor diákok özönlik el – színesebb és zajosabb társaság ez, mint a korábbi vonatra felszálló munkásoké, akik Budapestre járnak dolgozni.

– Szia! – Köszönt rá Lóránt. – Mi az ott, a kezedben?

Laci akkor vette észre, hogy a majmot még mindig a kezében a szorongatja. Kissé elpirult.

– Semmi… A kishúgomnak lesz – mondta, de Lóránt már nem volt mellette.

Laci a suli felé kígyózó diákhad után eredt. Egy egyszerű szabású, élénk kék színű női kabátot keresett. Hanem aztán eszébe jutott valami, és már nem nézelődött semerre. Lábai egyre gyorsuló ütemben vitték a kisváros megélénkülő forgalmú diákutcáján.

A gimnázium folyosóján a megszokott zsongás fogadta. Modern iskolaépület volt, kétemeletes. A folyosókról emeletenként három osztályterem nyílt, a folyosó osztálytermek felőli falába zöld ajtós öltözőszekrényeket építettek be, minden tanulónak jutott egy, itt volt a helye kabátnak, váltócipőnek, tanítás után pedig az iskolaköpeny lógott benne. A szemközti falon nagy ablakok voltak, alattuk erős öntöttvas radiátorok. Az öltözőszekrények fölött tablók sorakoztak – ezekről a korábbi nemzedékek nézték friss frizurával, többnyire kajánul, mókásan kicsavart fejjel a mostaniak nyüzsgését. Mert a tanórák szünetében és tanítás után főként a folyosókon zajlott az élet. A magányosok a radiátorokon ücsörögtek, a párok pedig beültek az öltözőszekrényekbe, egyikük a másik ölébe, mert a szekrények embernyi szélesek voltak, de lehetett állva is összebújni ezekben a szekrényekben, bár nem a legkényelmesebben. A zöld ajtók így is, úgy is nyitva maradtak, nyújtva némi takarást a meghitt együttlétnek. De ki zavarna meg ilyesmit – még a tanárok is másfelé néztek, ha erre vitt az útjuk. Kivéve Pecát, a földrajztanárt, aki ha látott valamit az öltözőszekrényben, lelassította lépéseit, direkt odanézett, sőt mulatságosan mozgatni kezdte a füleit – le-föl rángatóztak a fejbőrével együtt, ilyet csak a Peca tudott a tantestületből –, és azt dünnyögte: „Nicsak, nicsak”.

Laci otthonosnak találta a folyosó zsongását, máskor ő is elzsizsegett volna benne órakezdésig, de most más dolga volt. Bedobta kabátját az öltözőszekrényébe, majd a könyvtár elé sietett – ez volt a gimnázium egyik legnyugisabb helye, ahol asztalokhoz lehetett ülni. Lopva körülnézett, mint egy összeesküvő, remegő ujjai alig tudták kitépni az oroszfüzet lapját. Piros tollat vett elő, s némi kísérletezés után az ünneplő írására is rátalált:

„Sok-sok szeretettel köszöntelek névnapod alkalmából!

Ez a majom nem Ámor, pedig legszívesebben ilyen babát adnék Neked, nyilakkal.

    Laci”

Összehajtotta a lapot, még egyszer végigcsókolta szemeivel. Azután táskájából elővette a majmot, és műanyag ketrecébe szépen beleillesztette a lapot. „Valamelyik szünetben becsempészem majd a szekrényébe” – tervezgette. Szinte látta a fekete, hosszú hajú lány elérzékenyülő arcát, amint az ő írását olvassa, a majmot nézegeti. „Meg sem érdemli a kis durcás. Hogy faképnél hagyott a múltkor. Bár lehet, hogy csak az elszántságomat próbálja ki… Akkor is… A haverommal kezdeget? Vajon ő felköszönti-e?”

Ekkor érte a hátbaverés.

– Tanultál mára, te piszok? – évődött Jancsi. Nem szerette, ha egyedül sül fel kémiaórán. Laci arca már másodszor akart hasonlítani a csicsiripaprikára.

Az első órán a tanár öntötte magából a bűvös képleteket, meghatározásokat, ő pedig a lányra gondolt. Keze egy ceruzával önkéntelenül írta a padra: Mária a végzetem. Elképzelte, amint az egyik órán Mari éppen erre a helyre ül, vagy a szomszédba, vagy a barátnője ül erre a helyre, és elolvassa az írást. A gimnáziumban ugyanis szaktantermek voltak, így az osztályok az órarendjük szerint vándoroltak teremről teremre. Lehetett üzengetni… Laci egész kémiaórán vastagította, cifrázta az M betűt.

A szünetben kereste a lányt, de amikor meglátta, úgy tett, mintha nem látná. Igaz, Mari semmi biztatást nem küldött felé, hogy megszólítsa, egy mozdulatot, egy pillantást sem. Vihorászott a barátnőivel – azok persze szintén észrevették Lacit, aki nem tudta, neki szól-e a vihorászás, vagy csak úgy… Annyi, de annyi kérdése volt. Átkozta gyávaságát, másrészt elképzelte, mit is válaszolhatna Mari ezekre a kérdésekre. Nem voltak nagyon értelmes kérdések.

A szekrény felé oldalgott, ahol a kék kabátot tudta. Megállt, majd a szekrénnyel szembeni radiátorra telepedett. Ez idegen zóna volt, az első céseké, egy második á osztályos csak akkor érezhette teljes jogúnak az itt-tartózkodást, ha órára várt az itteni teremnél, vagy ha csaja volt az első céből, vagy legalább barátja. Hiszen nemrégen így volt ez, Laci most is könnyen felidézte Mari hajának és pihés nyakbőrének illatát, amely keveredett a szekrény fájának nyers, kissé poros szagával, és érezte a vibrálást ujjaiban Mari selyem iskolaköpenyének apró villámaitól. Az iskolaköpenyt sokan átkozták, mert kötelező viselet volt, s viselésének megtagadása fiatalos lázadásnak tűnt. Laci azonban inkább kellemesnek tartotta az iskolaköpenyt, hozzá tartozott leányközeli élményeihez, ábrándjaihoz.

Csöngettek, s Laci hirtelen azt se tudta merre induljon, merre keresse az osztályát. Elkésett a történelemóráról.

A második szünetben könnyen megoldhatónak tűnt a majom elhelyezése. Földrajzóra következett, a földrajz szaktanterem pedig közvetlenül Mari szekrényével volt szomszédos. Osztálytársai gyorsan szétszóródtak, Laci köpenyzsebében a majommal már éppen közelített a zöld ajtóhoz, amikor észrevette Pecát. Egyik kezében egy nagy falitérképet hozott, a másikban kulcscsomót csörgetett.

– Jöjjön csak Kicsi – mert Peca magázta a diákokat, ugyanakkor mindenkit „Kicsi”-nek nevezett –, tegye föl ezt a térképet, és készítse elő a diavetítőt! Azzal Laci kezébe nyomta a térképet, a kulcsokat, és sarkon fordult. Mire Laci végzett a feladattal, az egész osztály a földrajzterem előtt nyüzsgött. Hamar becsöngettek. Az volt a szabály, hogy ilyenkor az osztály a tanterem előtt sorakozik, s csak akkor vonulnak be a terembe, ha megérkezik a tanár és ajtót nyit. Peca mindig pontosan érkezett, és hátra kulcsolt kézzel, vesébe látó szemekkel vizslatta a diáksereget: „Hadd látom, kinek volt bátorsága ahhoz, hogy ne tanuljon mára!” Most azonban Laci észrevette, hogy a Peca dúdolgat. Egy népszerű slágert dúdolt: „Késő bánat, most már utánam a vízözön, / Akivel együtt jártam, sajnos, tegnap óta nem köszön”, és amikor Laci a közelébe ért, kicsit mintha erősített volna a hangján, kicsit mintha másképpen nézett volna rá, mint a többiekre, és mintha Laci köpenyzsebbe dugott kezét melegíteni kezdte volna a majom… De azután nem történt semmi.

Eltelt a földrajzóra. Felszabadultan tódultak ki a folyosóra. Irány a biológiaterem. Laci most meg sem kísérelte, hogy Mari szekrényéhez somfordáljon. A többiekkel tartott. Harmadik óra után hangosabbá vált a viháncolás, kergetőztek, taszigálták egymást, hiába, ezt teszi a fáradtság. Csak Laci gubbasztott szerencsétlenül a radiátoron.

Valaki szertartásosan arcon legyintette:

– Ezennel kihívom Méltóságodat párbajra, mert megsértett a szomorúságával! – pózolt Anna. Laci le akarta inteni, de ő előretolta a karját, mintha kard volna, és támadott. Egy-kétszer jól oldalba bökte hősünket. Erre ő is vívóállásba helyezkedett, és rövidesen „szíven döfte” Annát. Az a „sebéhez” kapott, elhaló hangon hörgött valamit a becsületről és az ebédjegyeiről, s mókásan forgatta a szemeit. Laci persze megpróbálta ápolni, de legalább alaposabban megfogdosni, hiszen Anna az osztály legjobb nőjének számított, Laci jó barátja volt… és különben is, ifjúság, bolondság.

Mintha nem lett volna Mária-nap, nem volna még mindig a táskájában a majom, úgy telt el a biológiaóra. Laci hálát érzett Anna iránt…

A tanítás végén, már az ebéden is túl, Laci megint a radiátoron pihent, a saját szekrénye előtt, s a majom ismét a köpenyzsebében lapult. Várta az alkalmas pillanatot, Mari szekrénye felé figyelve, amely a folyosó másik szakaszán volt. Osztálytársai azonban még ott szöszmötöltek, pakolásztak a szekrények körül. Váratlanul feltűnt Mari, s mellette Gyula, aki a második bébe járt, Laci haverja volt és földije is. Laci úgy kapta le szemét a lányról, mintha a megpillantásáért rögvest egy nagy orrba verés járna Gyulától, aki mellesleg erősebb volt Lacinál. A tablóképek erős tanulmányozásába fogott, s egy beatszámot kezdett dúdolgatni, és úgy érezte, szomorúság, szégyenkezés járja át, mint egy üreges szobrot a huzat.

– Szóval, ti már nem? – bökött Mari nyitott szekrényajtója felé Anna. Laci úgy érezte, megnyílik alatta a föld, s hogy nem nyílt meg, az is csak azért volt, hogy parázsló fülekkel magyarázkodhasson:

– Otthagytam, épp egy pár napja. Foglalkozok én egy ilyen buta csajjal. Dobtam, és kész!

– Jól van, azért be ne gőzölj! – mondta Anna, és folytatta a pakolászást.

Laci felugrott a radiátorról, levetette az iskolaköpenyt, táskájába dobta a majmot, kapta a kabátját, és usgyi, irány a kijárat, pedig még majd egy óra volt hátra a vonatindulásig. A folyosó végéről azért Mari felé pillantott. A szekrényajtó még mindig nyitva volt.  

A vasútállomáson nem voltak sokan. A várakozók kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak az állomásépület előtt, néhányan a vágányok közötti szórt kavicsos területen is. A gimnazisták persze viháncoltak, hangoskodtak. Laci örült, hogy egyik csoportból se kurjantottak felé, és ő sem látott senkit, akihez illett volna csatlakoznia. Elnézegette a tolatóvágányon álló vagonok közt szedegető galambokat, hallgatta a magasfeszültségű vezeték monoton zizegését. A délelőttön rágódott, hogy miért nem sikerült felköszönteni Marit, s azt kívánta, bár csak ott lenne még a reggeli trafikbódénál! Néhány gyorsvonat robogott át az állomáson, utánuk fülelt, mígnem vad csattogásuk-zakatolásuk szelíd nesszé vált, elképzelte, hogy utazik valamelyiken, és ez a kis állomás csak pár filmkocka egy vidámabb történetben.

Egyszer csak az ő vonatjának érkezését recsegte a hangszóró. A felszálláshoz készülődők között megpillantotta Marit. „Egyedül van!” Laci szíve a torkában dobogott. Elindult a lány felé, bár ő nem mutatta, hogy ezt szeretné. Lehet, hogy észre sem vette. Fekete haja nagyot lebbent a harmadik vágányra behúzó vonat szelére.

Honnan a pokolból, nem tudni, de ekkor előkerült Gyula. A táskáján kívül valami zacskót, vagy talán csomagolt virágot tartott a kezében, a sálja, kabátja kibomlott, mint aki nagyon sietett. Mari rámosolyodott, és föllépett a vasúti kocsi lépcsőjén. Ahogy kapaszkodott, finom vonalú fehér csukója elővillant a kék kabátból.

Laci megtorpant, a szerelvény végéhez szaladt, és az utolsó kocsi utolsó peronjára szállt föl. Egyedül volt a peronon.

A vonat nekilódult. Laci a hátsó összekötőajtó üvegén át nézte a távolodó állomás ürességét, a sínek fényes összevisszaságát. A váltók után már csak a távolban összefutó sínpár kísérte. Néha egy-egy vonat robogott a másik vágányon a törpeség felé. Elővette a majmot. Nézte, rázogatta a dobozában egy darabig. Majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Nem! – hőkölt vissza. – Ha fizettem érte, akkor nem dobom ki.

A papírlapot azonban kiemelte a majom mellől, kíméletlenül összegyűrte, és a sínek közé dobta. A vonat maga után szívta a galacsint, amely néhányat ugrott a köveken, talpfákon, majd oldalra perdült…

Otthon is Marira, a majomra és a papírgalacsinra gondolt, amely köszöntő soraival könnyedén tűnt el a sínek között. Hasra fekve könyökölt a heverőn, alibiből egy nyitott könyv fölött.

– Gyí te paci, gyí te ló – ugrott rá a hátára Évike, és sálját a nyakára vetette. Laci azonnal mozdult, lelökte hátáról és szájon legyintette kishúgát. Évike fülsértő szirénázással dőlt a heverőre.

– Bőgj csak! – biztatta csúfolódón, de hirtelen más jutott eszébe.

– Ne sírj! Nesze, itt ez a játék. Neked hoztam – nyújtotta át a majmot Évikének.

– Mi ez a veszekedés már megint? – rontott be édesanyjuk a szobába.

– Nézd anyu, mit hozott nekem Laci! – nyújtotta a majmot anyja felé a kislány.

Édesanyjuk örömmel nézett a két jó testvérre.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Pálinkás Mihály 52 történetét!


  • 1213 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

„Annyi, de annyi kérdése volt. Átkozta gyávaságát, másrészt elképzelte, mit is válaszolhatna Mari ezekre a kérdésekre. Nem voltak nagyon értelmes kérdések.”

Rövid összefoglaló

Diákszerelem a hetvenes évekből. Nem gondolnánk, hogy egy fiú számára mekkora problémát jelenthet egy apró ajándék átadása a szeretett lánynak! A katarzist a távolba nyúló vasúti sínek jelentik, a feloldozást pedig egy másik lányka. Az írás az 1970-es évek elején megjelent egy diákújságban.

Olvasási idő

10 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Pálinkás Mihály nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!