Barion Pixel nuuvella

A orvos és a király

A király korán reggel ébredt. Nagyot nyújtózott, örömmel hallgatta a palotakert fáin-bokrain ugrándozó madarak fecsegését. A napsugár éppen az ágyára sütött, s ettől mindig jó kedvvel kelt fel. Egész uralkodását derű sugározta be. Jókedvűen intézte az államügyeket: békét kötött Bergengócia fejedelmével, kitüntette udvaroncait. Érezte, hogy ma is jó napja lesz. Még egyet nyújtózott, s közben Ha…, ha…, hapci! – tüsszentett egy egészségeset. Beleremegtek az ablakok üvegtáblái, s megmozdult keretében a hálószoba nehéz tölgyfaajtaja.

– Baj van, felség? – rontott be az udvari orvos, az egyetlen személy, aki előzetes bejelentés, sőt kopogtatás nélkül beléphetett a király hálószobájába.

– Semmi, csak prüsszentettem egyet! – mondta a király. Nem tudta, mérgelődjék-e vagy hálálkodjék, amiért ennyire vigyáznak az egészségére. Azzal belebújt a papucsába, fölvette aranyszálakkal hímzett köntösét, s indult volna a …

– Egy pillanat felség! – nyomta vissza szelíden, ám határozottan az orvos az ágyra. – Méltóztassék kinyújtani a nyelvét!

A király – bár önkényuralkodó volt, aki egyetlen pillantásával halálba küldhette bármelyik alattvalóját – önkéntelenül kinyújtotta a nyelvét. Ha eddig nem szólalt meg, ezután nem is tudott, mert orvos egy hideg fémlapocskával az állkapcsához lapította a nyelvét.

– Á! – biztatta a királyt – Á! Mondja felséged, hogy ’Á’!

„Ne bolondozzon már doktor uram! Várnak a reggelivel, azután meg a kukutyini követet kell fogadnom a határszéli zabföldek ügyében” – akarta mondani a király, de annyi se jött ki a torkán, hogy ’Á’. A nyelve viszont majdnem lement a torkán – úgy gyömöszölte az orvos. Amikor már majdnem beletörődött ebbe a különös reggelibe, elkezdte kifelé húzni a nyelvét a szájából.

– Mondja azt, hogy ’Híí!’, ’Hííí!’ – hajtogatta az orvos, s továbbra is úgy húzta a felséges nyelvet, mintha ki akarná fordítani uralkodóját, akár azokat a békákat gyakornok korában.

„Ez már felségsértés! Elcsapatom ezt az orvost!” – gondolta a király.

Az orvos azonban elengedte a felséges nyelvet, amelynek forgására városok váltak üszökké és fejek hulltak porba. Gondosan megtörölgette a fémlapocskát és visszadugta fehér köpenye felső zsebébe.

– Valami baj van? – kérdezte kissé lepedékes hangon a „Bátorság bajnoka”. Közben aggodalommal szemlélte az orvos fehér köpenyének hatalmas, formátlan zsebeit. „Miféle szúró- és vágóeszközök lapulhatnak azokban!”

Az orvos azonban válasz helyett gyengéden, ahogyan a madarat szokás kézbe venni, megfogta a király csuklóját, s a semmibe nézett. A „Seregek ura” pedig úgy érezte, minden szívdobbanása egy márványlapra cseppenő vízcsepp: pity, pity, pity… Valahogy egyre nehezebben követték egymást a cseppek…

– Még nem tudom – szólalt meg hirtelen az orvos. – Feküdjön vissza felség, s tegye a lábát erre a párnára! – kérte halkan, ahogyan a betegszobában pislog a gyertyafény, s már emelte is a párnákra a papucsokból kibujtatott felséges lábakat.

– De én… – nyögte bizonytalanul a király, ám azért végignyúlt az ágyon.

– Jobb így? – kérdezte az orvos.

– Jobb – mondta a király, miközben azt akarta mondani, hogy kutya baja, s nem is volt, csak szeretne már a családi asztalhoz ülni. Aztán mégsem helyesbítette amit kimondott, elvégre az is igaz volt. Pillanatnyilag nem húzták a nyelvét.

Az orvos addigra már két kézzel fogta fejét, nyomkodta arcát a fül környékén, majd két ujjának száraz mozdulatával hirtelen széthúzta szemhéjait. A szemek, amelyeknek pillantására arcra borultak az emberek, most vergődtek, mint halak a szárazon. A „Népek reménysége” kínnal serkent könnyein át látta, hogy orvosa önkéntelenül is megcsóválja fejét, s aggodalommal csücsöríti ajkait. Mintha nem is a szemébe nézett volna, hanem  jövőbe látó üveggömbbe.

– Jól érzem magam, csak kissé ég a szemem – mondta a király, az orvos pedig alig észrevehetően bólogatott, mintha tudná, hogy ennek így kell lennie.

– Levetné az ingét, felség!

A király habozott. „Mit akar ez a túlbuzgó méregkeverő?” Ám eszébe jutottak a nehéz pecsétes ajánlások, amelyeket pár hónapja tett a kezébe ünnepélyesen az orvos, amikor az udvari orvosi állásra jelentkezett, s a külhoni egyetemek – köztük egy tengeren túli egyetem –igazolásai mindenféle sikeres előadásokról, korszakalkotó felfedezésekről.

Ami igaz, az igaz, az orvos gyakorlott ujjai az összes fájdalmas pontot kitapogatták testén, s füle előtt nem maradhatott titokban tüdejének egyetlen hörgő zuga, szívének egyetlen botlása sem.

– Mondjon végre valamit! – nézett most már esendőn az „Igazság lovagja” az orvos arcába, miközben botladozó ujjakkal gombolgatta ingét. Az orvos arca szenvtelen volt, akár az emberi világtól távoli telihold.

– Pihenjen egy kicsit, felség! – nyomta le ismét ágyába az orvos királyt. – Rövidesen visszatérek.

Azzal halkan eltávozott, így a király már csak magában dünnyöghette: „Mi lesz a kukutyini követekkel, meg a délutáni vadászattal?”

Az orvos gyorsan visszatért. Mögötte egy lakáj lépkedett olyan nesztelenül, hogy szinte látomásnak tűnt. Kezében ezüsttálca, rajta egy tálkán furcsa formájú labdacsok és egy kristálypohár víz.

– Jobban van, felség? – kérdezte az orvos, de fitymáló arckifejezése mutatta, hogy ennek az állapotnak még nem szabad bekövetkeznie.

– Mintha fájna a gyomrom, s egy kicsit szédülök is – mondta a „Hit megtartója”. De talán a reggeli… – tápászkodott föl az ágyból.

Az orvos azonban ellentmondást nem tűrő mozdulattal közelítette szájához az egyik labdacsot, a lakáj pedig gépiesen nyújtotta a poharat:

– Ezt nyelje le, felség!

– Mi ez? – kérdezte a király.

– Nyelje le, felség! – mondta ismét az orvos, s kihasználva, hogy a király ismét meg akart szólalni, betuszkolta a szájába a labdacsot.

A király szájában eddig nem tapasztalt bűzös íz omlott szét, s áthatotta a garatot, az orrjáratokat, a gyomrot.

– Mi volt ez? – kérdezte a „Nap vetélytársa”, miközben nagy reményekkel hörpintette ki a vizet a pohárból. Ám az undorító íz maradt.

– Patkányepe, békaizzadtság, krokodilfog-őrlemény, pókvelő, denevérkarom és macskaszőr keveréke, állott vizes ostyába csavarva. Ettől jobban lesz, felség. Most pihen egy-két órát… – hátrált az ágytól az orvos. A király nem tiltakozott, mert pillanatnyilag valóban kutyául érezte magát. Bánatosan nézte, amint az orvost árnyékként követő lakáj behúzza a ritkán használt, nehéz sötétítő függönyöket. Csengett a füle – talán a kinnrekedő napsugár kacagása volt, talán a közeledő álom csengetése.

– Jobban van már, felség? – kérdezte az orvos, miközben egy pumpából valami permetet fújt szét a homályos szobában. Már délutánra járt az idő.

A király nagyot tüsszentett. Azután még egyet… Majd még egyet…

– Hányingerem van! Hányingerem! – könyökölt fel ágyában a „Gyengék gyámolítója”.

Az orvos az ágyához sietett, felpolcolta hátánál a párnát, majd csöngetett a lakájnak. Hideg vizet és lepedőt kért. A király tűrte, hogy testét vizes lepedőbe csavarják. Öklendezett, később vacogni kezdett. Az orvos vádlón nézett rá, amiért ennyi kellemetlenséget sem képes elviselni gyógyulása érdekében.

Másnap reggel teste majd szétrepedt a forróságtól.

– Vizet! Kegyetlenül görcsöl a hasam! – nyöszörögte. Hangja olyan volt, mint a forróságtól barnára perzselt levelek zizegése. – Vizet!

A vízhez persze labdacs is járt. A lelkiismeretes orvos ebből nem engedett. A király feküdt, ködös tekintettel, s azon révedezett, hogy az éjszaka magányában, két hasgörcs kíngörgetege között elhatározta, hogy reggel parancsot ad az orvos lefejezésére. Most azonban csak elnyúlt az ágyon, hasában enyhe fájdalmak cikáztak, mint vízfodrok a lecsendesedő tengeren.

A palotában és a fővárosban elterjedt a király betegségének híre. De senki nem mert kíváncsiskodni. Ebédre híg levest kapott, s valami pépes masszát. Gyorsan végigszaladt rajta, mintha higanyt nyelt volna. Bezzeg a labdacsok! Kínnal jutottak át a torkán, de belül aztán megkapaszkodtak, mint a vasmacska!

– Mikor kelhetek már fel? – kérdezte, de olyan haloványan, amiben a válasz is benne volt. Az orvos szótlanul állt az ágyánál.

Délután meglátogatta a királyné és a fia. Egyetlen fiú volt, a trón várományosa. Látogatás előtt az orvos bepermetezte őket valami mészillatú fertőtlenítőszerrel. Ahogy álltak az ágynál, s ritkásan beszélgettek, az ifjú herceg egyszer csak a torkához kapott, elkékült, elesett.

– Meghalt – kongott az orvos hangja a fiú körül támadt tumultus lassan ülepedő hangjai fölött. A királynét kitámogatták a szobából.

– Miért? Miért? – ismételgette a király. Hangja gyenge volt és belenyugvó, mint kora hajnalban a szerzetes imája.

– Csak gyanítom, hogy allergiás volt a fertőtlenítőszerre – mondta az orvos, mintha egy tudományos ülésen válaszolt volna valamelyik érdeklődőnek. – Rendkívül ritka eset! De megfejtem az okát, ha addig élek is!

– Vigyétek a boncterembe a trónörököst! – mondta a fiú holttestét megragadó szolgáknak.

A labdacsot most is be kellett vennie a „Fényes akaratúnak”. Más kínzások azonban nem történtek. Az orvos szemmel láthatólag sietett valahová.

Másnap reggel táskás, véreres szemekkel lépett beteg ura szobájába. Egész éjszaka a boncteremben volt. Egy hurkatöltőhöz hasonlító szerkezetet hozott be két szolga, három másik pedig különféle edényeket.

– Mi ez? Mire készül! – kiáltott rá a „Vágtató mének megzabolázója”.

– Felség, döntöttem. – közeledett az orvos a hurkatöltőszerű eszközzel, s mindenféle rángatózó csövekkel – Nincs más megoldás. A görcsök nem múlnak, hiába szedi rendesen a labdacsokat. A purgálás elkerülhetetlen…

– Takarodj, te féreg! Te hullagyalázó! – hörögte a király.

– Nem látják, hogy a felséges úr szenved? – intett kemény hangon az orvos kísérőinek.

Azok némi tusakodás után visszanyomták az uralkodót ágya háborgó tengerébe. A hurkatöltő hátborzongató szörcsögéssel és cuppogással végezte dolgát. A király úgy érezte, altestét szennyes ár ragadja el.

Amikor felébredt, nagyon gyengének érezte magát. Kezét-lábát mintha csak egy cérnaszál mozgatná…

– Az orvossága, felség! – erőltette be szájába a következő labdacsot az orvos.

S ez így ment napokon, heteken át. Labdacs, beöntés, labdacs, beöntés. Az ételtől undort érzett a király. Egyszer kérte, hogy legalább a sötétítő függönyt húzzák el, s az ablakot nyissák ki, de az orvos résen volt! Hogyne! Bejönnek a bacilusok, és a király idegeit tönkre teszi a napfolttevékenység. Azt már nem!

– A gyógyulás lassú, de vannak eredményeim – mondta az orvos, amikor beszámolt a király állapotáról a miniszterek ülésén.

Az ország megtanult élni a beteg uralkodóval. A miniszterek irányították az ügyeket. A legfontosabb kérdésekben történt intézkedéseket a király írta alá. Az aláírás minden nap 11 óra körül történt meg, amikor a király már túl volt az első labdacson és az azt követő beöntésen. Mindezek ellenére nem alakultak jól a dolgok. Egy türelmetlenül aláírt ultimátum miatt háborúba keveredett az ország Bergengóciával. A király fülébe jutott, hogy a hadsereg főparancsnoka árulásra készül. A harctérre induló csapatok éléről hurcolták el, s azonnal lefejezték. A főparancsnok Pushmogó gróf lett. Haladéktalanul átvette a parancsnokságot, az indulás csak annyi időre szenvedett mulasztást, amíg Pushmogó gróf fölvette a kincstárból hat hónapra járó főparancsnoki illetményét. Úgy vélték, ennyi idő alatt semmisítik meg Bergengócia erőit. Ám a háború sokkal hamarabb véget ért. A nagyreményű sereg egy apró tévedés miatt a határszélen terpeszkedő ingoványra tévedt, s ottveszett. Pushmogó gróf véletlenül fordítva nézte a térképet. Oda kellett adni Bergengóciának a híres üveghegyet, amely pedig az ország turistalátványossága volt, s – lévén a turisták felelőtlenek, az üveg pedig veszélyes – a kórházakat is jó bevételhez juttatta. A belső ellenzék hangja is megnőtt: követelték, hogy a beteg király mondjon le. Végül egy beöntés utáni ideges politikai hangulatban a király aláírta az ellenzék vezérének, Nekemfizess hercegnek a halálos ítéletét. Az ország forrongott.

Csak a királyi hálószoba volt csendes. A király állapota a gondos kezelés ellenére sem javult. A királyné, hogy ne zavarja a gyógyítás folyamatát, vidéki kastélyába költözött.

Az egyik reggel, amikor az orvos, a lakáj és a nekik segédkező két kivágott nyelvű szerecsen rabszolga belépett a királyi hálószobába, üresen találták az ágyat. Lázas keresésbe fogtak. Az orvos gyanúja alapján először a palota illemhelyeit kutatták végig, majd a konyha következett, azután a boncterem, majd a királyné szobája. Végül „Minden titkok tudójára” a parkban találtak rá, egy bokor alatt. Önkívületi állapotban volt, össze-vissza habogott olyasmiket, hogy az orvostudomány még nem mindenható, s hogy egy disznónak is jobb, mint neki, mert annak csak egyszer tömik tele a beleit, akkor sem érzi… Feltűnés nélkül vonszolták vissza a hálószobába. Teljesen kimerült – ahogy pihegett, áttetsző teste egészen könnyűnek látszott az ágyon, mint egy véletlenül odahullott papírdarab. Az orvos egész délelőtt gondterhelten járkált fölötte. Amikor beteg a déli labdacstól dührohamot kapott, meghozta a döntést:

– Eret vágunk a felségen! A rosszindulatú nedvek másként nem mennek ki belőle.

Az orvosnak a lakáj és a két szerecsen is segített, bár erre alig volt szükség. A „Világ oszlopa” nem fejtett ki ellenállást. Megvetően nézte, amint nehéz és sötét vére karjából a vidám mintás porcelán tálkába folyik. Rövidesen elveszítette eszméletét. Egy álló napig feküdt így. Ez idő alatt a labdacsokat sem sikerült beléerőltetni.

Amikor magához tért, jobban érezte magát. Ennivalót kért, de az orvos az elmaradt három labdaccsal közelített felé. Amikor ura fölé hajolt, hogy a labdacsokat a szájába segítse, a király összeszedte minden erejét, és hasba rúgta. Kissé megtántorodott, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Elhárította a lakáj segítségét, s annyit mormogott, hogy sebaj, az áldozatkészség jutalma gyakran hálátlanság.

Másnap azonban – egy átvirrasztott éjszaka után – úgy döntött, hogy koponyalékeléssel sietteti ura felépülését. A műtét némi előkészületet kívánt, s meg kellett szerezni a miniszterek engedélyét is. Hogy meggyőzze a politikusokat, hosszú tudományos dolgozatban foglalta össze a felség betegségének eddigi történetét, s kimutatta, hogy nincs más megoldás. A dolgozat megírása, előadása, majd a miniszterek döntése időbe telt. A királlyal egy hétig szinte senki sem törődött. Gyógyszerek helyett csak ennivaló kapott, sőt egy öreg szolgája, akit betegsége alatt – a további fertőzést megelőzendő – istállói szolgálatra rendeltek, bort is adott neki.

Csóválta is fejét az orvos, amikor – birtokában a műtétet engedélyező írással – belépett a királyi hálószobába. A király a nyitott ablaknál állt, és a madarakat hallgatta!

– Siessünk! – rendelkezett – Ez a vég előtti utolsó fellángolás. A színe is, milyen természetellenesen piros! A káros gőzök… Nem folytatta, mert tudta, hogy képzetlen emberei úgy sem értenék. Cselekedni, haladéktalanul cselekedni!

A királyra is átragadt az orvos sápadt idegessége. Elbizonytalanodott, leült. Sűrű mákfőzetet itattak vele – könnyen ment, mert nem hasonlított a labdacsokra –, amitől elkábult. Behoztak egy különleges széket: vasabroncs volt a támlájához erősítve, amelyből három szorítócsavar állt ki. Ez a szerkezet szilárdan tartotta a fejet, ha beleerősítették. Az orvos nyugodtan munkálkodhatott. A királyt könnyű volt beültetni a székbe. A lakáj és a szerecsenek az orvos vezényletére tekerni kezdték a szorítócsavarokat. A finomigazítást azonban az orvos egyedül végezte. Vonásnyit húzott az egyik csavaron, majd a másikon, majd a harmadikon, azután ismét az elsőn. Közben azon igyekezett, hogy a legideálisabb helyzetben legyen a felséges koponyának az a része, amelyen a léket megnyitni szándékozta. „No, még egy leheletnyit”, nyúlt az orvos az egyik csavarhoz… Reccsenés hallatszott, s vér folyt a kezére. A „Bronz arcélűnek” összeroppant a koponyája, akár egy lágy tojás héja a reggelinél. Azonnal meghalt.

– Milyen közel állt a gyógyuláshoz! – törte meg az orvos sóhajtása a percekig tartó döbbent csendet.

Barbár korszakokban a király halálát orvosának kegyetlen kínhalála követte volna. Szerencsére, amit elmeséltem, már a felvilágosodás beköszönte után történt. Így az orvos hosszas tanulmányt írhatott arról, miért nem bírta a műtétet a király szervezete. Tanulmányában felhívta a figyelmet a főváros környéki vizek csekély mésztartalmára, arra, hogy a király fogóval született, hogy mennyire megviselték a gyerekkori betegségek, később pedig az uralkodással járó stressz. Munkájáért az orvos akadémiai kitűntetést és egy aranyozott díszkardot kapott, amelynek pengéjébe ezt vésték: „Szenvedj a szenvedőkért!”

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Pálinkás Mihály 51 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Pálinkás Mihály

A orvos és a király

Műfaj

szatíra

Rövid leírás / Beharangozó

„Patkányepe, békaizzadtság, krokodilfog-őrlemény, pókvelő, denevérkarom és macskaszőr keveréke, állott vizes ostyába csavarva. Ettől jobban lesz, felség.”

Rövid összefoglaló

Szatírikus történet arról, hogy az orvostudomány elől a legnagyobb hatalom sem menekülhet. Tehát óvatosan, hipochonderek!

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Pálinkás Mihály nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!