Számtalan barázdát vésett a testem,

Hol felálltam, hol meg elestem.

Vettem aranyat, bizsut és ezüstöt,

Tartott elém a sors némán görbe tükröt.

Meredtem magamra nézve a ráncokat,

Idéztem fel lassan embert, s arcokat.

Ki mit hagyott el- s örökre bennem,

Hogy fészkelte magát kitárt szívemben?

Jó helyen van-e, kényelmes az ágya?

Ki s mikor érkezett melyik barázdába?

Érzése milyen, vajon tapintható?

Puha, kemény, érdes, kézzel fogható?

Hol fészkelt, s mikor, tűnődöm agyamban,

Velem van nap, mint nap, minden gondolatban?

Vagy kószán, csak úgy délelőtt…

Még az után, vagy az előtt,

Hogy éppen hívtam…

Mikor a kezemmel leírtam,

A levegőbe egy kósza dallamot,

Az utcasarkon éppen ott…

Mindegy is talán…

A barázdák életem falán,

Úgy is a tanúim…

Hányszor zártam, nyitottam ablakaim.

Vettem aranyat, bizsut és ezüstöt.

Tartott elém a sors görbe tükröt.

Hol felálltam, hol meg elestem,

De egy biztos: mindig szerettem.