Barion Pixel nuuvella

REPUGNO - III. fejezet

Kedd dél.
A konyhában ültem egy tányér bolognai spagetti társaságában. Unottan csavartam a tésztát a villám köré és tunkoltam bele a húsos szószba. Kint haloványan sütött a nap, nem olvadt meg tőle a hó.
Eric hívott délelőtt, csak úgy, hogy mizu. Kegyetlen lelkiismeret-furdalás gyötört amiatt, ahogy viselkedtem, de nem mondtam neki semmit a tegnap estéről. Végül is mit kellett volna mondanom?
„Szivi, tegnap este találkoztam egy sráccal, miután azt kamuztam neked, hogy nem fogok, sőt, smároltam is vele! Annyit ittam, hogy arra nem is emlékszem, hogy keveredtem haza, de legalább a saját ágyamban ébredtem, egyedül, ruhában, ugye nem haragszol?”
Jól hangzott volna.
Soha többé nem akartam találkozni Williammel. Soha többé. Haragudtam rá, mert elcsábított, mert kifordított önmagamból. Igazából persze egyedül önmagamra haragudhattam.
Ő amúgy nem adott életjelt magáról, nem keresett, ajándékot se küldött. Nem is bántam. Utáltam őt. Magamat is kezdtem.
Ráadásul még mindig rejtély volt, hogy csábíthatott el így? Miért nem bírtam neki ellenállni? Miért élveztem úgy az egészet? Ez volt a legrosszabb benne: hogy élveztem. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem helyes, fájdalmasan kívántam őt.
Innentől kezdve minden éjjel vele álmodtam, újraéltem a kanapén történteket, többször tovább is álmodtam. Átkozott!
A hét folyamán beletemetkeztem a tanulásba, nem jártam el szórakozni, csak Diával találkoztam háromszor. Délben mindig futni mentünk, a délutánokat pedig filmezéssel, playstationözéssel, és rendelt kaja mértéktelen zabálásával töltöttük. Egyedül neki meséltem el, mi történt. Ő kizárólag azt nem értette, miért van bűntudatom a történtek miatt. Jellemző.

 

 


Hétfőn túléltem az első vizsgám, 91%-kal meglett. Hullafáradtan, fejfájással vezettem haza délután. Alighogy beparkoltam a garázsba, csengettek. Kelletlenül visszasétáltam a kapuhoz. Meglepetésemre Will állt velem szemben, szinte beleolvadt a sötétségbe. Azonnal kivert a víz, a térdeim elgyengültek, a gyomrom liftezni kezdett.

– Estét, darling.

– Nem vagyok „darling” – morogtam ellenségesen.

– Mi baj?

– Mit gondolsz?

– Az egy héttel ezelőtti – jött rá nagyon okosan.

– Igen, jól mondod. Túlléptünk egy határt. Nekem barátom van! Nem értem, miért csináltam, de megbántam. Többé nem akarok találkozni veled. – Egy arcizmom se rezzent. Bárcsak olyan komolyan így gondoltam volna, mint amilyen határozottan mondtam!

– Értem. Megijedtél. Én viszont nem bántam meg. Élveztem. – Az utolsó szót kéjes hanglejtéssel nyomatékosította, felemelve az állát, félig lehunyva a szemét. Én is, de nem mondhattam meg.

– Sajnálom, William. – Bementem a házba, és amikor kilestem az ablakon, már nem láttam.

 

 


Bársonyos sötétség! Körülölelt, akár egy új szerető, melegen és óvón. A paplan selyem, jól esett a bőrömnek, de a párna… Nem, ez nem az én párnám! Ez is selyem. Átfordultam a másik oldalamra, hogy megnézzem, hol vagyok, merthogy nem a saját ágyamban, az tuti. És emlékeim szerint más ágyába se másztam be. Emlékeim szerint… Ami persze mostanában nem jelent semmit.
Egy mécses pislákolt haldokolva az ágy másik oldalánál, de kitakarta az a fekete alak, aki félig felkönyökölve mellettem feküdt. A vörös takaró a derekáig csúszott, fekete haja sápadt bőrére omlott, a szeme zölden világított.

– William? – hunyorogtam, hogy jobban lássam, mivel a gyertya hátulról világította meg.

– Estét, darling – susogta bársonyosan.

– Mit keresel itt?

– Téged. – Mögöttem is felizzott egy gyertya, Will mögött pedig végleg meghalt. Végre fény vetődött az arcára.

– Megtaláltál.

– Meg.

– Miért kerestél? – Áthatóan nézett, keveset pislogott, mintha szuggerálna.

– Kellesz nekem.

– Már mondtam, hogy nem akarok tőled semmit – szögeztem le ismét.

– Hazudtál. Akkor is, és most is.

– Csak szeretnéd – nevettem, és a hátamra gördültem. Boldogság áradt szét a testemben. Will megérintve a felkarom cirógatni kezdett, mint egy ismeretlen macskát. Óvatosan, lassan, meg nem ijesztve.

– Élveztem a hétfő éjszakát – kezdett megszelídíteni.

– Én is – vallottam be. – De nem lehet köztünk semmi. Eric...

– Szereted?

– Nem.

– És engem?

– Nem ismerlek. – Felé fordultam, megsimogattam az arcát. A márvánnyal ellentétben meleg volt. Belepuszilt a tenyerembe, és szorosan fogta. Rózsaillat csapta meg az orrom.

– Ne utasíts el! – Nem kérésnek hangzott, inkább kedves parancsnak.

– Pedig el foglak – biztosítottam.

– Tudom, hogy te is kívánsz.

– Az nem változtat azon, hogy nem fogok szóba állni veled – húzott magához, összepréselve a testünket. Meglepett, mennyire selymes a bőre, a selyemnél is selymesebb, mintha földöntúli anyagból lett volna. Az ölemnél éreztem ágaskodó férfiasságát.

– Nekem az is megfelel, ha nem beszélünk, csak… – megcsókolt – … szeretkezünk minden éjszaka. – Viszonoztam a csókját. Ekkor hirtelen kék lánggal kezdett el égni a testem, odébb ugrottam volna, de Will erősen fogott, csókolt. Éreztem, ahogy hamuvá ég a lábam, a karjaim, a törzsem, végül felébredtem.
De hülye egy álom! De legalább a saját ágyamban voltam. A lényeg. Na meg, hogy Will sehol. Az órára pillantottam. Fél öt. Csúcs.
Hiába próbáltam visszaaludni, nem sikerült.

 

 


A karácsonyestét Diával és a családjával töltöttem, rákövetkező nap pedig a Pincében ünnepeltünk a többiekkel. Nem terveztem, hogy alkoholt fogok inni, ezért kocsival mentem.
Soha többé pia!
A Pince most is dugig volt. A szokásos asztalunkat foglalta le Victor, még szeptemberben. Az ajándékozást követően a sarokba kuporodtam be, egyik oldalamra Dia, a másikra Barbie ült, aki az új pasijával érkezett. Gyakran váltogatta a barátait, már meg se lepett, hogy ezen a héten is mással érkezett. Míg ők nyalták-falták egymást, én Diával beszélgettem.

– Látod most itt? – kérdezte Willre utalva.

– Szerencsére nem.

– Áhá! – kiáltott fel győzedelmesen. – Szóval figyelted, hogy itt van-e vagy sem! – A francba! – Igen, figyeltem, és akkor mi van?!

– Csak…

– Ne is mondj semmit, ebből soha nem magyarázod ki magad.

– Akkor mondok mást. Holnap este céges karácsonyi vacsorára megyek Erickel.

– Holnap? Nem karácsony előtt tartják az ilyen bulikat az emberek?

– Hát… úgy tűnik, ők nem.

– Jaj, szegénykém. Sajnállak.

– Miért is?

– Üzleti vacsora a sznobokkal és Erickel. Üzleti, sznobok, Eric. Három okom is van sajnálni téged. – Együttérzően megérintette a vállam.

– Hát kösz – dörmögtem sértődötten.

– Jól van na, bocsi, tudod, hogy komolyan gondoltam, de csak szeretetből!

– Tudom, Dia. – Nem hibáztathattam, mert rühellte Ericet. Még meg is értettem. Eric nagyon bunkó volt vele és a többiekkel a legutóbbi találkozásukkor. Végig a saját sikereiről áradozott, a készülő lakásáról, a kocsijairól, a híres emberekről, akiket ismer... Néhány óra után a végletekig türelmes Dave volt az, aki elzavarta francba.
Éjfélkor Will még mindig nem volt itt. Miért is lett volna? Ez a mi törzshelyünk, és eddig csak egyszer jött le ide. Talán valahol mélyen abban reménykedtem, hogy miattam lejön, hogy keresi az alkalmat, hogy találkozzon velem.
Milyen ostoba gondolat! Erickel nem működik valami jól a kapcsolatunk, de talán, ha több energiát ölnék bele, és hajlandó lennék változni egy kicsit... Mégsem bírok nem Williamre gondolni, pedig jobb lenne, ha menne. Körülötte túl sok a „talán” és a „valamiért”, és az ilyennek sosincs jó vége.
A többiek mind ittak körülöttem. Eszembe jutott a bor, amit Willel együtt ittunk, és ekkor a szívem összefacsarodott.
Dia megbökött.

– Valami baj van?

– Csak Willen töprengek. – Kivételesen nem ugrott fel örömében, hogy ő megmondta, hogy bejön nekem.

– Min?

– Igazad volt, nagyon tetszik. Vonzódom hozzá. – Tudomásul véve bólintott. Folytattam. – De te is tudod, hogy nem vagyok az a fajta, aki egyik pasitól a másikig táncol, hűséges típus vagyok, és ez, aki most vagyok, ez nem én vagyok! Nem értem magam – csóváltam a fejem szomorúan, a kezem az ölembe hullott.

– Tudom, hogy hűséges típus vagy, de a szerelmet nem lehet irányítani.

– Ez rövid idő ahhoz, hogy beleszeressek valakibe – vetettem ellen.

– Csak azért nem szoktál dilemmázni, mert vonzódsz valakihez.

– Ebben van valami – ismertem el.

– Ráadásul William nem akárki, ha téged így el tudott csábítani.

– Ez is igaz.

– Az emberrel megtörténhet, hogy benne van egy kapcsolatban, ami szar, és beleszeret másba, ez nem bűn! Ha William kell, akkor legyél vele! Ne szalaszd el, ha úgy érzed, Ő az! Viszont szakíts Erickel, mert vele szemben meg ez így nem fair. És ezt annak ellenére mondom, hogy a pokolba kívánom. – Erre nem tudtam mit mondani.

Egy órakor, kábán az álmosságtól, fázósan bújva a kabátomba a közeli parkolóba indultam. A friss hó ropogott a talpam alatt, a hideg a csontjaimig hatolt. Ahogy az autómhoz értem, észrevettem, hogy két rossz külsejű fazon áll mögöttem, vigyorogva. Az egyiknek hiányzott elöl két foga, a másik úgy bűzlött, mint aki nem mosakodott egy hónapja. Igyekeztem hamar bepattanni a kocsimba, de megszólítottak. Próbáltam üres arccal rájuk nézni.

– Helló kislány! – üdvözölt a fogatlan. Koszos arcán horzsolások vöröslöttek.

– Ne haragudjatok, de haza kell érnem, a macskám már éhes – kamuztam kinyitva az ajtót.

– Nem fog az éhen halni, ha később mész, széplány! – rázta a fejét a magasabbik.

– De, régen kapott már enni – magyaráztam. Szerettem volna nyugodt maradni, ám remegett a hangom. A másik megragadta a karom, és egy könnyed mozdulattal magához rántott. Nem tűnt nagyon izmosnak, azonban a látszat gyakran csal.

– Eressz! – sziszegtem, ám olyan erősen fogott, hogy nem sikerült kitépnem magam a markából, hiába rángatóztam.

– Add ide a táskád! – Izzadtság, húgy, pancsolt pia, hányás, reggeli szájszag keveredett körülötte. Ha nem féltem volna, biztos odarókázok.

– Eszemben sincs!

– Ha szépen nem megy... – Harcos lánggal a szememben néztem rá.

– Húzzatok a picsába! – Lila lett az arca a dühtől, előrenyújtott kezekkel a torkomnak esett, én azonban ágyékon rúgtam. Egyből térdre rogyott. Ezután ahogy csak bírtam, állon vágtam. Be akartam ülni a kocsimba, viszont elkapta a bokámat, én pedig hasra vágódtam, eldobva a kistáskámat. A hátamra fordultam, kicsavarva azt a lábam, amelyiket fogta, a másikkal pedig orrcsonton tapostam. Eleredt az orra vére. Még dühösebb lett, kétszer akkorára fújta fel magát, mint amekkora eredetileg volt. A kezem egészen elfagyott, ahogy a hóban tenyereltem, a csizmámba hólé csorgott, nedves lett a harisnyám, a szoknyámon, a kabátomon csimbókokban lógtak a hólabdák, mintha csak egy iskolai karácsonyi ünnepség díszlete lennék.

– Ezt nem úszod… – Hirtelen erős fuvallat söpört végig a parkolón, a pasas lerepült rólam, és egy villanyoszlopnak szállt. Könnyes szemmel ültem fel. Will épp egy összegraffitizett épület falához nyomta a másik faszit, és vicsorogott rá. Az tehetetlenül fuldokolt, miközben a társa próbálta összekanalazni magát.

– Takarodjatok el innen! – parancsolta eleresztve a férfit. A csövesek hallgattak rá, és fejvesztve eliszkoltak.
William felsegített. Megálltam, hogy a karjaiba omoljak, pedig jól esett volna.

– Jól vagy?

– Rohadtul nem. Mit keresel itt? – szinte haragosan kérdeztem.

– Erre jártam. Tilos?

– Nem, de a pesszimista oldalam azt súgja, mi van, ha te szervezted meg ezt az egészet, csak hogy megments és szóba álljak veled. – Keresni kezdtem a táskám. A kocsi alatt találtam meg, de mielőtt letérdelhettem volna, hogy kikotorjam a latyakból, Will már meg is tette helyettem.

– Kell nekem, hogy szóba állj velem? – nyújtotta felém. Eszembe juttatta az álmom. Tágra nyílt a szemem. – Nem is értem, hogy hiheted, hogy ilyet tennék veled, vagy egyáltalán bárkivel.

– Nem ismerlek, ki tudja, mi telik ki tőled…

– Ennél azért jobban ismerhetnél már.

– Miért is? Mert egyszer random láttalak a metrón, majd másnap felbukkantál a törzshelyemen, aztán elvittél a cseppet sem normális klubodba, ahonnan úgy keveredtem haza, hogy nem is tudom, hogyan, ráadásul megcsaltam veled a barátomat! Erre most megtámadnak, és te itt vagy, hogy megments. Szerinted mit kéne gondolnom?

– Hogy a Pince egyik tulaja jó barátom, bizniszelünk egymással, és vagy itt szoktunk találkozni, vagy az én klubomban. A bor pedig nem neked való, mert nem tisztelettel iszod, hanem nyakalod, mintha csak valami olcsó sör lenne, de legalább előhozza belőled az igazi valódat, amelyik belátja, hogy a barátja nem elég jó hozzá. Ez a város pedig elég veszélyes egyébként. – Köpni-nyelni nem tudtam. És megint „úgy” mosolygott, ahogy korábban már sokszor.

– Mi ez a mosoly? – kérdeztem rá most már, mert egyre jobban idegesített, plusz terelni akartam a témát.

– Milyen mosoly? – Még kontúrosabb lett fehér arcán, mintha külön életet élt volna. Közelebb lépett. – Remegsz – állapította meg. – Ne ülj kocsiba szerintem. Gyere, hazaviszlek!

– Inkább a két csövessel mentem volna – dörmögtem utálkozva. Látszólag nem esett jól neki.

– Ahogy érzed – sarkon fordult, és elindult a saját autója irányába.

– Várj! – kiáltottam utána. Azt a hülye fajtámat. Néha utálom magam.

– Ne haragudj. Inkább hálásnak kéne lennem, amiért megmentettél. Bocs. Szeretném, ha hazavinnél, tényleg nem lenne jó, ha most vezetnék, azt hiszem.

– Szívesen. – A kocsija a parkoló másik végében állt. Odaérve kinyitotta nekem az ajtót, én kissé vonakodva ugyan, de beültem. Az járt a fejemben, hogy tiszta hó vagyok, minden csupa víz lesz az autóban miattam. Eric legalábbis soha semmit nem engedett meg az autójában, ha mellé ültem volna így be, tuti közli, hogy inkább hív nekem egy taxit. Azonban Will ehelyett maxra állította a fűtést. Nem köszöntem meg, pedig iszonyú hálás voltam.
Hamar kiértünk a belváros forgatagából.

– Meg kéne beszélnünk a múltkorit – javasolta. Ne, csak ezt ne! Lehet, hogy a nők többsége „beszéljük meg a dolgokat” típus, de én pont nem. Nem szeretem megbeszélni a dolgokat, inkább csak alszom rájuk egyet, és kész.

– Nem tudom, miért vesztettem el a fejem, de azóta is lelkiismeret furdalásom van miatta. Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen a dolog – foglaltam össze tömören, amire másnap, ébredés után jutottam.

– És ezért inkább elkerülsz – szűrte le a konklúziót helyesen.

– Ja. – Azonnal megbántam, hogy ezt mondtam. Ennél egyértelműben be se vallhattam volna, hogy megveszek érte. Ő is rájött. – Úgy értem, nemcsak ezért kerüllek el! – javítottam ki magam, későn.

– Ne magyarázkodj. Értem, mit érzel.

– Igen, és mégis mit érzek?

– Haragszol rám. Engem hibáztatsz. Mindezt azért, mert neked így könnyebb. Elviselhetőbb a bűntudat, amit amiatt érzel, hogy megcsaltad a párodat. Holott te is ugyanannyira akartad, mint én. Te is kívántál, ahogy én is. Csak behódoltunk az ösztöneinknek, azoknak a vágyaknak, amik azóta érlelődtek bennünk, amióta találkoztunk. Ne mondd, hogy nem így van. Ráadásul ezek a vágyaink ki se elégültek, mert nem léptünk tovább a csóknál. Ott kavarognak benned, gyötörnek és kínoznak, mert félsz elhagyni Ericket, pedig tudod, hogy nem hozzád való, hogy nem igazi, életre szóló, bensőséges a kapcsolatotok. Mégis félsz elszakadni tőle, és beleugrani valami újba, valami ismeretlenbe. Valami egészen másba, ami úgy vonz, mintha egy elfeledett élet lenne. – Elképedve bámultam rá. – Jól mondom, így érzel? – Hallgattam, ami felért egy igennel. – Amikor megláttál, mit éreztél?

– Azután, hogy padlót fogtam a külsődtől? – Kezdett kínos lenni a beszélgetés. Nem akartam kitárulkozni neki. Így is elég rossz volt, hogy pontosan tudta, mit érzek iránta és Eric iránt. Szerencsére kiértünk az autópályára. Pár perc és otthon leszünk!

– Igen, azután.

– Úgy éreztem, hogy beszélnem kell veled. Hogy… Közöm kell, hogy legyen hozzád – válaszoltam halkan, nem nézve rá.

– Gondolod, hogy minden, ami az elmúlt hetekben történt, a véletlen műve?

– Nem. Nem hiszem.

– Akkor?

– Nincs akkor. Nem tudom, miért kellett így lennie, de így alakult! Ez ellen már nem tehetek semmit, de azért, hogy a jövőm milyen lesz, igen!

– Milyen jövőt szeretnél magadnak? – Belezavarodtam a beszélgetésbe.

– Mit tudom én! Mégis hová akarsz kilyukadni? – hárítottam cselesen.

– Csak kérdezgetlek. – Bekanyarodtunk az utcámba. Végre!

– Ne kérdezgess! – reccsentem rá. – Nem látom értelmét annak, hogy végül összeismerkedtünk. Nem értem, miért hittem azt, hogy lesz egyáltalán értelme. Mert nincs! – emeltem fel a hangom.

– Szerinted el fogod tudni temetni magadban azokat az érzéseket, amiket a kapcsolatunk kiváltott belőled? – nevetett hitetlenül.

– Igen!

– Annyira makacs vagy – komorodott el hirtelen.

– Ez van. Sajnálom. Te csak összezavarsz engem, és megnehezíted az életem.

– Bocsásd meg, hogy letépem a szemedről a hályogot! – A hasonlata pofonként ért. Miután lenyeltem a hányingerem, kibukott belőlem a kérdés: mégis mit nem látok, amit őnagysága meg tudna mutatni? Nevetséges!

– Hagyjuk egymást, Will. – Lefékezett a kapum előtt.

– Ha ezt szeretnéd…

– Ezt. – Kiszálltam a kocsiból, és becsuktam az ajtaját. A férfi elhajtott.
A pokolra fogok jutni a sok hazugságomért.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Phaedra Colt 5 történetét!


  • 1235 szerző
  • 829 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Phaedra Colt

REPUGNO - III. fejezet

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Lila lett az arca a dühtől, előrenyújtott kezekkel a torkomnak esett, én azonban ágyékon rúgtam. Egyből térdre rogyott. Ezután ahogy csak bírtam, állon vágtam. Be akartam ülni a kocsimba, viszont elkapta a bokámat, én pedig hasra vágódtam, eldobva a kistáskámat. A hátamra fordultam, kicsavarva azt a lábam, amelyiket fogta, a másikkal pedig orrcsonton tapostam. Eleredt az orra vére. Még dühösebb lett, kétszer akkorára fújta fel magát, mint amekkora eredetileg volt...

Rövid összefoglaló

A REPUGNO c regény harmadik fejezete.

Olvasási idő

13 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Phaedra Colt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!