Barion Pixel nuuvella

Szeplők

– Hát nem szomorú hely ez? – kérdeztem, miközben a hamutálba nyomtam félig elszívott cigimet. Kedd este volt, majdnem éjfél. Az idegen nem nézett fel a kávéjából.

Idegen, merthogy nem ismertem, pedig ide főleg kamionosok és környékbeliek járnak, akiket pedig könnyű felismerni – a kemény fizikai munka nyomot hagy az arcukon, a kezükön, a szemükben. A pult túloldalán ülő férfi viszont biztosan nem idevalósi. A kávéscsészét körülölelő kéz finom, akárcsak arcvonásai, és a tekintetében, amit meredten az olcsó, és színvonalon aluli kihűlt italra szegezett az elmúlt bő fél órában, valami furcsa csillogás. Csak akkor rezzent meg és fordult el meglepő sebességgel a csészétől, amikor a bejárati ajtó nyílt, egyébként csendben, szinte mozdulatlanul ült a bárszéken amióta megjött.

Ismét nyílik az ajtó, az idegen megpördül a széken. Én is az ajtó felé nézek. Az egyik törzsvendég jött, a szomszéd faluból. Valószínűleg épp most tette le a műszakját a gyárban. Már csapolom is a pohár sört, s mire leül a pult másik végénél, már előtte a pohara. Az elmúlt másfél évben, amióta itt dolgozom, minden este egy pohár sört ivott az öreg, se többet, se kevesebbet.

Közben félszemmel végig az idegent figyelem. Róla nem tudom, ki várja otthon, hogy honnan jött, hogy az unokája épp most készül főiskolára, elsőként a családból. Nem, erről a férfiról semmit nem tudok, és a gondolat rendkívül frissítő.

Nem sok ismeretlen fordult meg itt, pedig közvetlen a főút mellett vagyunk – csak a megszokott kamionsofőrök és gyári munkások járnak ide az olcsó, de annál kevésbé tápláló hamburgerekért, na meg persze a vizezett sörért és whiskyért. Másfél éve hordom az időtől megsárgult kis kötényt a makacs barbecue-szósz foltokkal (legalábbis remélem, hogy azok), és még soha nem volt olyan vendégem, akiről ne derült volna ki, hogy épp annyira az étkezde része, mint a piros kockás terítők.

Mostanra már mindenkiről tudok mindent, amit tudni érdemes, pedig még egyetlen kérdést sem tettem fel nekik, mert nem volt rá szükség. Meg persze, mert nem is tehettem. Ez volt az egyik fő szabály itt: ők beszélnek, mi hallgatunk. A királyi többes szám ránk, a felszolgálókra vonatkozott. Akik láthatatlanul térülnek-fordulnak a tálcákkal és felszedik az asztalon hagyott aprót. Ránk, akik csak megfigyelnek, de nem avatkoznak közbe. Akik csak hallgatnak, de tanácsot nem adnak. Az első pár hétben nem értettem, hogy lesz ebből borravaló. Aztán lassan rájöttem, hogy ezeknek az embereknek többet ér az, ha van, aki meghallgatja őket, valaki, aki miután ők kiterítették legféltettebb kártyáikat az asztalra, ugyanúgy a szemükbe néz és nem ítélkezik, mint a keresetlen tanács. Arra ott vannak a szüleik, a szomszédjaik, a TV, de még az atyaúristen is.

Az egyik kamionsofőr az asztalra dob pár pénzérmét, és elindul az ajtó felé. Biccent, visszabiccentek, és már csapódik is az ajtó, mire az idegen ismét megpördül, hogy aztán egy lemondó sóhajjal forduljon vissza kihűlt kávéjához.

–        Vár valakit?

* * *

Meglepettnek tűnik, mintha most jönne csak rá, hogy hangosan kimondta, amire gondolt. Szükségem van egy pillanatra, hogy képbe kerüljek, és hogy meg is lássam a velem szemben álló lányt, ahogy épp elpirul a szeplői alatt. Szeplők…

Emlékszem, hogyan táncolt a nyárfa lombjai között átszűrődő napfény a szeplőin. Az ő arca tele volt velük, a pincérlánynak csak pár van. Az övéit nem lehetne úgy felfedezni, mint az éjszakai égbolt csillagképeit.

Az egy jó nap volt, ott, a nyárfák alatt. Csend volt, csak a szél motozott a lombok között, és távol voltunk mindentől, mindenkitől. Szükségem volt arra a napra, mindkettőnknek szüksége volt rá. Már túl sok volt a zaj, a felesleges hangok, amik csak mondták, mondták… De ott csak ketten voltunk, és nyugodtan megszámolhattam a szeplőit újra meg újra. Először csak mosolygott, amitől előjött a két kis gödröcske az arca két oldalán. Imádtam azokat a gödröcskéket. Bármit megtettem volna azért, hogy mindig ott legyenek. De aztán már nem mosolygott. Mondtam neki, kértem, hogy mosolyogjon, de nem akart. Én…

* * *

Megint csapódik a bejárati ajtó és mintha csak egy álomból ébresztené fel az idegent, visszatér a furcsa csillogás a szemébe. Hátrales a válla fölött, aztán a szemembe néz.

– Igen, vagyis… Nem, nem várok senkit – a hangja rekedt, ami nem csoda, tekintve, hogy most szólalt meg először, amióta leült elém és annyit mondott, hogy „kávét”.

Nem válaszolok semmit, felesleges, csak biccentek. Ma már így is kétszer megszegtem a szabályt, nem kell harmadszorra is megtennem. Amúgy sem úgy néz ki a fickó, mint aki csevegni akar. Zavart, ez lenne rá a legjobb szó. Megint csak a kávéját bámulja, de látom, ahogy néha meg-megráng a szája széle. Lehet, hogy nem vár senkire, de nem is csak egy kávéért jött, az biztos.

Egy útszéli, éjjel-nappali étkezdében felszolgálónak lenni talán nem nagy karrier, de tény, hogy megtanít arra, hogyan olvasd az embereket. Ehhez már én is elég régóta állok a pult mögött. Nem is gondoltam, mennyi mindent tud elárulni az arc, az apró mozdulatok. Igaz, itt nem sok újdonság van, mindig ugyanazok az emberek, mindig ugyanazok a rendelések, de nekik sem minden napjuk ugyanolyan.

Az egyik kamionsofőr a múlt hónapban tudta meg, hogy megcsalja a felesége. Bútorokat szállít egy nagyvállalatnak fent északon. Minden kedden bejön, este tíz körül, általában a pulthoz ül, és egy szelet almás pitét kér. Három alkalommal is érintetlenül hagyta a pitét, csak ült fölötte, a két keze ökölbe szorítva a tányér mellett, az állkapcsa pattanásig feszülve. A negyedik kedden rám nézett, és elkezdte mondani. Középiskolás korukban kezdtek el járni, igazi tiniszerelem volt. A szülővárosukban maradtak érettségi után, összeházasodtak, aztán később elkezdett kamiont vezetni, mert jó pénz volt benne. A lány a helyi kórházban dolgozott, hamarosan jött az első gyerek, majd a második is, és ő még több fuvart vállalt, még messzebbre, hogy több pénzt tudjon hazavinni. Ennek már több mint húsz éve. Aztán nemrég, épp a házassági évfordulójuk napján meg akarta lepni a feleségét, és úgy intézte, hogy előbb hazaérjen. Csak arra nem számított, hogy a feleségét a nála tíz évvel fiatalabb szomszédjukkal találja a hálószobában. Az ő hálószobájukban.

A hangja nyugodt volt, ahogy mindezt elmesélte. A szeme háborgott. Aztán mikor befejezte a történetét, hetek óta először megette a pitéjét, és amikor készült elővenni a tárcáját, megmondtam neki, hogy ez most a ház ajándéka. Rám mosolygott, én vissza. Felállt, és kisétált az ajtón.

Elvettem a tányért és letöröltem a pultot. Lehet, hogy egyszerű emberek ezek, de én szeretem őket. Nem fecsegnek feleslegesen, mindig pont annyit mondanak, amennyit kell, és tudják, mikor kell hallgatni. Épp rá akartam gyújtani a pult sarkában, amikor az idegen férfi belépett az ajtón, és gondolkodás nélkül leült ugyanarra a bárszékre, amin az imént még a felszarvazott kamionos mesélte élete szomorú történetét.

– Kávét.

* * *

Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Vezettem, azt tudom, órákon keresztül, amíg a szembejövő kamionok fényszórói táncoló fénypontokká nem váltak. Pont, mint lombokon átsütő nap, ott a tisztáson…

Aztán hallottam a dudaszót, és még pont időben kaptam észhez, visszarántottam a kocsit a sávomba. Igen, már emlékszem: akkor láttam meg az étkezde piros neonfényeit és húzódtam le az útról. Elég régóta jöttem már, későre járt, egy megálló belefért. Nem maradhattam egyedül a gondolataimmal, még nem, még túl korai, és akkor talán meg sem történt.

Nem emlékszem rá, hogy bejöttem az ajtón, vagy hogy leültem, csak arra, hogy valaki letett egy csésze forró kávét elém. Igen, ez a lány volt az, a szeplőkkel, de a kávé közben már kihűlt, pedig még egy kortyot sem ittam, fogalmam sincs, mióta ülhetek itt fölötte.

Azt mondtam neki, hogy nem várok senkit. Ez talán igaz is. Már nem várok senkit, akire vártam volna valaha is, már nem jön el. Nem tudom megmondani, hogy kielégítette-e a válaszom, mert nincs erőm megint ránézni. A szeplőire.

Érzem, hogy ismét tör fel az emlék, mintha az agyam azt akarná, hogy gondoljak vissza, éljem újra, de azt nem lehet, még nem. Megdörzsölöm a szemem, próbálom elhessegetni a képet, ahogy ott feküdt mellettem, a földön, a fénypöttyök keringőztek a szeplőkkel, de a zöld szemek csak meredtek üresen az égre, nem érdekelte őket a tánc…

És ekkor valami megzörren a zsebemben.

* * *

            Otthagytam az idegent a kávéjával, amíg letakarítottam az egyik asztalt és kivittem a számlát két munkásnak egy másiknál. Egyikük volt a legelső vendégem, mikor elkezdtem itt dolgozni. Mindig hamburgert kért, ketchup nélkül, de az első napon összekevertem a rendeléseket, és ketchupos hamburgert kapott. Emlékszem, ahogy lassan végigmérte a kis piros műanyagkosárkában ülő burgert, aztán rám nézett, és rezzenéstelen arccal elmesélte, hogy egy nap, amikor 16 éves volt, az anyja iskola után hamburgert készített otthon. Épp ketchupot készült nyomni a sajátjába, amikor csörgött a telefon. Az anyja felvette, aztán egyszer csak teljesen elfehéredett, és elkezdett zokogni. Nem tudta, mi történt, hogy mit tegyen. Épp időben ért az anyjához és még sikerült elkapnia, mielőtt a földre esett volna. A telefonkagyló a zsinórján lógva táncolt a padló felett, és míg fél karral az anyját tartotta, a másik kézzel a füléhez emelte a telefont, és egy elfúló női hang elmondta neki, hogy az apját baleset érte az acélgyárban, ahol dolgozott, és nem tudták megmenteni. A szemembe nézett és azt mondta, hogy azóta nem evett ketchupos hamburgert. Mondtam neki, hogy sajnálom, bár én sem tudtam, hogy a hamburgerre vagy az apjára értettem-e. Visszaadta a kosárkát és én hoztam neki egy másik hamburgert.

Ő adta a legnagyobb borravalót azalatt az első műszak alatt. Azóta már számtalanszor tettem le elé a kis piros műanyagkosárban ketchupmentes hamburgert, ő pedig azóta is mindig bőkezű borravalót adott. Ma este is.

Elköszönök tőlük, letakarítom ezt az asztalt is, közben a szemem sarkából látom, hogy az idegenem épp a szemeit dörzsölgeti. Mögötte megyek el, vissza a pultba, amikor rezegni kezd a telefonja a zsebében. Lepakolok, visszafordulok felé, és a telefon még mindig rezeg a zsebében, de ő meg sem mozdul, csak ül, megmeredve félúton a szemdörgölésben, az arca furcsa grimaszba torzulva.

– Csörög a telefonja.

* * *

            Úgy hívja fel rá a figyelmemet, hogy csörög a telefon, mintha legalábbis nem az én zsebemben vibrálna hosszú másodpercek óta. Érzem én is. Hallom is. De az igazság az, hogy a lány téved, mert az én telefonom széttörve hever valahol az autópálya szélén.

Az első adandó alkalommal kihajítottam az ablakon. Nem akartam, hogy elérjenek, és azt sem akartam megkockáztatni, hogy én hívjak fel valakit, mert annak végképp nem lett volna jó vége. Nem mintha túl sok mindenkit tudtam volna tárcsázni azzal az ócskasággal. Csak anyámék otthoni száma volt benne, az egyetlen igazi haveromé, még otthonról, és persze az övé. De őt már hiába hívtam volna, nem válaszolt volna senki. Úgyhogy kihajítottam a telefont, az anyósülés ablakán keresztül, anélkül, hogy lelassítottam volna. Törjön csak el, ahány darabra csak lehet.

A telefon a zsebemben viszont tovább rezeg, én pedig érzem magamon a felszolgáló lány kíváncsi tekintetét, és arra a következtetésre jutok, hogy rosszabb, ha figyelmen kívül hagyom, úgyhogy lassan előhúzom a zsebemből. Épp akkor teszi le a hívó, és ahogy eltűnik az „Anya” felirat a kijelzőről, átveszi a helyét az értesítések sora. Tucatnyi SMS, hívások, még e-mailek is. Érzem, hogy minden egyes értesítéssel fogy az időm. Nem ülhetek itt tovább. A kezemben egy ketyegő, rózsaszín bomba, a pult mögül a pincérlány szeplői mint megannyi kíváncsi tekintet…

Aztán meghallom, ahogy bekapcsol mögöttem egy TV.

* * *

Igazán próbálok nem kíváncsiskodni, de ezzel a férfival valahogy nagyon nem megy. Valami nincs rendben vele, ez már világos, de fogalmam sincs, mi lehet az, és az már nyilvánvaló, hogy nem fogja lepakolni elém a pultra mindazt a terhet, ami a vállát nyomja. Márpedig valami nyomja, szinte érezni lehet a körülötte vibráló feszültséget. Persze az is lehet, hogy csak a telefonja az. 

Hogy eltereljem a figyelmemet, a TV távirányító után nyúlok. Ilyenkor kicsit lecsendesednek a dolgok. A váltás körüli nyüzsgésnek már vége, a legtöbben már vagy hazamentek, vagy már megkezdték a következő műszakot. Az idegenemen kívül csak két másik vendég van bent, és egyikük sem úgy néz ki, mint akit zavarna, ha a háttérben alig hallhatóan mennek a hírek. Úgyhogy be is kapcsolom a sarokban a falra felszerelt lapos képernyős TV-t, ami nevetségesen modernnek tűnik ezen a helyen, ahol az idő nagyjából 30 évvel ezelőtt megállt. 

Visszateszem a távirányítót a pult alá, és lopok egy pillantást az idegenemre. Egy rikító rózsaszín telefont tart a kezében, arra bámul meredten. Érzem, hogy a szemöldököm felszalad, de megállom, hogy egy szót se szóljak, pedig tele vagyok kérdésekkel. Inkább a képernyőre fordítom a tekintetemet, ahol épp egy erdészt interjúvol egy kosztümös hölgy, tökéletes frizurával. A bajszos öreg azt ecseteli, hogy az esti ellenőrző körútja alatt a kutyája szagot fogott és elszaladt, aztán vad ugatásba kezdett valahol messzebb. Hiába szólítgatta, nem akart visszajönni, úgyhogy utána indult, és egy tisztáson bukkant rá. Vágóképként beúszik egy fotó a tisztásról. Zöld, buja, tele van mezei virágokkal, és a lombkoszorún átszűrődő napsugarak arannyal pettyezik a füvet.  Úgy néz ki, mint valami mesebeli táj. A következő képen már a riporternő néz fájdalmas arccal a kamerába, miközben a nézők elé tárja, mit talált a vadász és a kutya. Egy lányt. A lombok alatt feküdt, a hátán. Először azt hitte a vadász, hogy alszik. Aztán ahogy közelebb ért látta, hogy a szürkületi égbolt visszatükröződik üres tekintetében. Hívta a mentőket, de már felesleges volt, a lány órák óta feküdt ott, élettelen tekintetét az égre szegezve. Megfojtották. Valószínűleg küzdött ellenne, mert a körmei véresek voltak.

– Miféle szörnyeteg csinál ilyet?

* * *

A hangja alig hallhatóan szűrődik csak át a fülem zúgásán. Érzem, ahogy a fejembe tódul a vér. Ránézek a lányra, de nem engem néz, és a kérdés sem nekem szólt. Szeme a sarokban lévő TV képernyőjére szegeződik, az arcán lévő érzelmeket könnyű leolvasnom: színtiszta undor és megvetés. Láttam már korábban is. Ugyanilyen szeplős arcon. 

Nem maradhatok itt. Meg sem kellett volna állnom. Még egy utolsó pillantást vetek a kezemben lévő telefonra, aztán kikapcsolom, és zsebreteszem. Majd úgy 100 kilométer múlva kihajítom ezt is az ablakon. A kabátzsebemből előtúrok egy bankjegyet, meg sem nézem, milyet, csak a pultra dobom, és felállok. A hirtelen mozgásra a pincérlány felém kapja a fejét, és a tekintetünk összetalálkozik. Most látom csak, hogy zöld szemei vannak.

* * *

Úgy néz rám, mint egy őz a fényszórók előtt. Mint aki szellemet lát. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha mondani szeretne valamit. Aztán mintha meggondolná magát, elfordítja a fejét, és alig érthetően annyit mond, hogy mennie kell, és a következő pillanatban már csapódik is mögötte az ajtó. Egy pillanatig még nézek utána. Furcsa érzésem támad, de csak megrázom a fejem, és elveszem a pultról a még mindig teli kávéscsészét meg az otthagyott gyűrött papírpénzt. A csésze megy a konyhába, a bankót pedig kisimítom, és a kasszába teszem. Az egyik sarka foltos. Pont, mint a barbecue-szósz a kötényemen. 

Kiveszem a hamutálból a félig elszívott cigimet és újra meggyújtom. Még mindig az idegenen jár az eszem. Végül újra emlékeztetem magam, hogy néha jobb, ha bizonyos dolgok kimondatlanul maradnak. A TV-re emelem a szemem, ahol még mindig megy a riport. A csinos riporternő a kamerába néz és figyelmeztet, hogy a következő kép megrázó lehet. 

Aztán a képernyőt betölti egy lehunyt szemű fiatal lány sápadt arca, amit, mint megannyi csillag, beterítenek a szeplők.

* * *

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Póli Emma 4 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Egy útszéli, éjjel-nappali étkezde, egy idegen, és néhány szeplő.

Egy darabokból összeálló történet, amely két szereplő szemein keresztül bontakozik ki.

Rövid összefoglaló

Egy útszéli, éjjel-nappali étkezde, egy idegen, és néhány szeplő.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Póli Emma nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!