Barion Pixel nuuvella

Más szívvel!

A szíved emlékszik, és te?

Verejtékben úszva a saját sikolyomra riadok fel, már megint. Ez nem lehet normális. Az elmúlt másfél évben szinte minden éjjel, ez történt. Mindig ugyanazt álmodom. Egy férfi megtámad és leszúr egy késsel. A következő kép pedig, hogy valaki könyörög, maradjak vele. Ne adjam fel, végül felriadok. Ilyenkor a szívem majd kiugrik, a légzésem szapora és úszom a verejtékben, pedig vigyáznom kellene magamra. Két éve volt a szívműtétem és az értékeim, hiába jók, mégsem érzem úgy, hogy jól is lennék. 

A minden éjszaka visszatérő rémálmok nagyon megkeserítik az életem, ami szinte már visszatért a rendes kerékvágásba. Visszamentem dolgozni, újra eljárok futni, igaz csak módjával és csak reggelente, amíg nincs nagyon meleg.

Mindig is tudatosan éltem, odafigyeltem az egészségemre, ezért is ért hatalmas sokként mikor az egyik futásom alkalmával összeestem. Hatalmas szerencsém volt, mert éppen arra járt egy idős házaspár, akik mentőt hívtak hozzám.

A kórházban jött a következő pofon. A kezelőorvosom közölte velem, ha hamarosan nem kapok új szívet, meghalok. Azonnal fel is vettek a transzplantációs listára. Megkezdődött a versenyfutás az idővel. Ez így huszonöt évesen, szinte elképzelhetetlen volt számomra. 

Rengeteg gyógyszert kellett szednem és rendszeresen orvoshoz kellett járnom, hogy minél jobb állapotban legyek, míg várok a donorra. A donorra, aki meghal és ezzel esélyt ad nekem az életre. 

Hetek, majd hónapok teltek el a feszült várakozásban. Az eddiginél is jobban vigyáztam magamra. Nem fázhattam meg. Bármilyen fertőzés meghiúsította volna a műtétet, ha épp akkor jön a telefon, hogy van egy donor. 

Egyik éjszaka telefonom csörgésére riadtam fel. Rögtön tudtam! A transzplantációs központ hívásához rendelt csengőhang volt. Villám sebséggel kaptam fel a mobilom, a kezem úgy remegett, majdnem kiesett a kezemből a készlék.

–Tessék?–szólok bele idegesen a telefonba.

–Jó éjszakát! Szabó Krisztina?–a vonal másik végén lévő hölgynek nyugodt és barátságos hangja van én mégis egyre feszültebb vagyok.

–Igen, én vagyok!–hadarom a válasz olyan ideges vagyok alig tudom érthetően kinyögni a szavakat.  

–Van egy donor az ön számára. Felteszek önnek néhány kérdést, amikre őszintén kell válaszolnia. 

–Igen, persze.–vágom rá gyorsan.

–Van valamiféle fertőzése jelenleg?

–Nincs!

–Láz? Orrfolyás? Köhögés? Vagy egyéb tünet ami valamiféle fertőzésre, megfázásra utal?

–Nincs, teljesen jól vagyok!

–Rendben! Otthon tartózkodik?

–Igen.

–Jó! Néhány perec múlva megérkezik magáért a mentőautó, amit küldtünk. Kérem, menjen ki elé. Vigye magával az összepakolt csomagját. Ne legyen sok holmija, csak a listán szerepelő dolgokat hozza magával. 

–Össze van készítve mindenem, felöltözöm és kész vagyok.

–Rendben, néhány perc és megérkezi az autó. Sok szerencsét. Viszont hallásra!

–Viszont hallásra!­–el sem hiszem. Talán egy percig is ülök az ágyamon, mire leesik, hogy készülnöm kell. Felpattanok és elkezdem magamra kapkodni az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerülnek. Összekapva magam, a kezemben a sporttáskával rohanok ki a szobámból. A lakótársam ajtaján bedörömbölök aki, álmosan nyit ajtót. Olyan az ábrázattal, mint akit megrágtak majd kiköptek.

–Mindjárt itt a mentő értem, van donorom!–mondom szinte ujjongva.

–Jaj, Istenem! Mit csináljak? Menjek veled? Maradjak itthon? Hívjak fel valakit? Mit csináljak?–egyszeriben ő is olyan izgatott lett, mint én és visszarohant a szobájába felölözni. Beléptem utána és figyeltem a kapkodását. Jót mosolyogtam magamban, egy perce én is így nézhettem ki, mint egy félőrült, aki az első ruhadarabokat rángatja magára, amit megfog.

–Nem jöhetsz velem és felesleges is lenne. Viszont a mentőt megvárhatnád velem. Az sokat segítene.–vallom be, mert rettegek, hogy valami közbejön és nem én kapom meg a szívet. 

–Persze, hogy lekísérlek! 

Az autó, amit értem küldtek, néhány perc múlva megérkezett, felvették az adataim, majd beszálltam és elvittek. Innentől kezdve minden olyan gyorsan történt. Útközben megvizsgáltak és kikérdezetek. Annyi kérdést még sosem tettek fel nekem, ilyen rövid idő alatt. A kórházban, újabb kérdések tömege várt, miközben előkészítettek a beavatkozásra.

A műtét sikeres volt, és állítólag egy fiatal lány szívét kaptam, de nem tudok róla többet. Ez az információ véd engem és az elhunyt családját egyaránt. Nekik csupán annyit mondanak, hogy az elhunyt szíve valakiben tovább dobog, én meg csupán annyit, hogy fiatal, korombeli lány volt.      

Az elmúlt két évben sokszor eszembe jut, vajon mibe halhatott meg. Az álmaim, vajon az ő emlékei? Lehetséges, hogy meggyilkolták? De nem jöttem rá! Az orvosom szerint ez lehetetlen! Neki az a véleménye, hogy az agyam kitalált egy történetet a szívem eredetéről és azt álmodom meg újra és újra. A szívnek nincsenek emlékei, lehetetlen, hogy a donorom utolsó pillanatait álmodnám meg szinte minden éjszaka. Már pszichológusnál is jártam, de ő is hasonló álláspontra jutott, majd felírt egy altatót, ami persze nem segített, csak még fáradtabb lettem tőle. Így abba is hagytam.

Újabban a kínzó álmok csak hajnalban tőrnek rám, ezért már nem vagyok annyira fáradt és képes vagyok végigcsinálni a napot. 

Reggel felkelek, elmegyek kocogni, hazafelé beugrok a kedvenc kávézómba egy koffeinmente lattéért, majd hazamegyek. Reggeli után összekészülődök és bemegyek a virágüzletbe, amit a lakótársammal közösen vezetünk. Eszterrel együtt nőttünk fel, az anyám halála után csak ő maradt, akit a családomnak mondhatok. Apámat sosem ismertem és nincs is rá szükségem. Mielőtt megszülettem volna lelépett és magára hagyta anyát, aki egyedül nevelt fel engem.

A mai reggelem is így indult. Elmentem egy laza kocogásra és utána betértem a kedvenc kávézómba. Az eladók már tudják, amikor meglátnak, mit fogok kérni. Mosolyogva fogadnak és mire a pulthoz érek szinte kész is az italom.

–Jó reggelt!–lépek oda vidáman

–Jó reggelt! A szokásost?

–Igen! Köszönöm!

–Egy perc és kész!

–Köszönöm. Addig leülök–éppen megfordulnék, mikor valaki bejön, hallom az ajtóra szerelt csengő csilingelését, majd mikor meghallom a férfi hangját az ereimben is megfagy a vér. Ez lehetetlen, nem lehet ő. Megfordulok, meglátom a felém közeledő férfit a lélegzetem is eláll, kikerekedett szemekkel nézem, ahogy elmegy mellettem és rám mosolyog. A következő pillanatban a földön fekszem és ő aggodalmas arccal fölém hajolva figyel. Kicsit szédülök és zavarban is vagyok.

–Mi történt? Ki maga?

–Elájult, tessék egy kis víz!–nyújt felém egy műanyag poharat. Nem tudom levenni a szememet róla. Ő az. Vagy már teljesen megőrültem. 

–Köszönöm.–elveszem a poharat és belekortyolok, de a szemem nem veszem le a mellettem térdelő rendőrről. Rendőr? 

–Jobban van?

–Igen, köszönöm. Maga rendőr?

–Igen, ahogy az ábra is mutatja.–mosolyodik el. Jaj, ezt a mosolyt be kellene tiltani. Mindjárt ismét elájulok.–Jöjjön, segítek elállni.

–Köszönöm.–fogom meg a felém nyújtott kezet és feltápászkodom.  Közben észreveszem az eladót, aki most is ott toporog mellettünk. Hátrébb lépek és biztatóan rámosolygok. Továbbra is ott toporog.

–Jól vagy? Ne szóljunk valakinek?–kérdezi még mindig idegesen toporogva.

–Nem kell, feleslegesen nem szeretnék senkit sem ugráltatni. Különben is innen egyből hazamegyek. De azért köszönöm.

–Akkor, viszont én elkísérem.   

–Erre semmi szükség! Már jól vagyok. Különben is itt lakom nem messze.

–Ragaszkodom hozzá. Rendőr vagyok, kötelességem. Vagy haza, vagy az orvoshoz viszem.

–Akkor, inkább haza. Az orvosokból mostanában túl sok volt.–húzom el a számat, a hátamon is feláll a szőr az orvosoktól. Jó ők mentették meg az életem, de mostanában, vagyis az elmúét két évben kicsit sok volt belőlük.

–Remek. Kikérem a kávém és mehetünk, ez meg gondolom a magáé.–mutat a pulton árválkodó pohárra.

–Igen. 

Megkapja ő is a kávét és elindulunk a lakásunk felé. Feszülten sétálok mellette, fogalmam sincs, mondjak e neki valamit, vagy inkább hallgassak. Meg különben is, tutira őrültnek nézne és még a végén nem haza kísérne, hanem a pszichiátriára. Viszont, ha hallgatok… Nem, nem mondhatok semmit. Tiszta idiótának nézne.

–Nagyon hallgatag, talán még mindig rosszul érzi magát?

–Nem, dehogy. Már jól vagyok, csak elgondolkoztam kicsit.

–De, biztos, hogy jól van?–néz rám kicsit aggódva.

–Persze, valószínűleg csak a vércukrom esett le a futás miatt, amit ez a hideg kávé már orvosolt is.–emelem meg a már majdnem üres poharam.

–Jobban kellene vigyáznia magára.–mondja kicsit megrovón

–Vigyázok is, higgye el.–mondom kicsit ingerültebben, de nem érdekel.  Nem elég, hogy az orvosok állandóan az észt osztják „nem, ezt meg még nem teheti” vagy „vigyáznia kell magára mert, nem biztos, hogy kap még egy esélyt”, de a kedvencem mégis az volt mikor az egyik nővér megtudta az egyik konzultáció alkalmával, hogy ismét futni szeretnék közölte hogy „maga nagyon szerencsés, hogy kapott egy új esélyt, ne kísértse a sorsot”. Most meg az az idegen, aki még az  álmaimat is birtokolja, akarja megmondani hogyan kell éljek.

–Nem akartam megsérteni, csak láttam a felsője nyakánál a műtéti heget és az ájulás nem is tudom…

–Igen szívműtétem volt és eleget hallom az orvosoktól és nővérektől mit csinálhatok és mit nem!  Nincs szükségem még az idegenek kioktatására is. Köszönöm szépen. Különben, meg megérkeztünk. Úgyhogy a viszont látásra!–olyan mérges vagyok, hogy majd fel tudnék robbanni. Szó szerint leüvöltöm a fejét, sarkon fordulok és otthagyom. Hátra sem nézek, mos tutira idiótának hisz, de nagyon felhúzott. Tudom, csak jót akart, tőle ez valahogy máshogy jött le. Nem tudom, hogy kinek a szíve dobog bennem, de közel álltak egymáshoz. Különben miért álmodnék folyton róla? Még mindig fortyogok, mikor felérek a másodikra, ahol a lakásunk van. Szó szerint beviharzok, becsapom az ajtót és meg sem állok a saját szobámig, majd azzal is megismétlem. Dühös vagyok, de nem is érem miért. Én nem szoktam így kikelni magamból. Soha! Most pedig olyan vagyok, mint egy fúria. Lehet, hogy ezt váltotta ki? Kije lehetett a donorom? Talán a barátnője? Azért álmodok folyton róla, mert szerelmes volt belé? Ez egy elég érthető magyarázat lenne. 

Észre sem veszem, hogy fel alá járkálok a szobába, míg a kopogás hallatán meg nem torpanok.

–Jól vagy?–már csak Eszter hiányzott. A lakótársam szinte mindent tud rólam, többet is, mint kellene.

–Jól!–még mindig üvölteni tudnék, pedig én tényleg nem szoktam ilyen hisztérika lenni.

–Krisz, ki volt az a helyes pasi, akinek leüvöltötted a fejét és ott hagytad az utcán?–szóval látta, kíváncsi, mert mióta az előző párommal szétmentünk nem volt senkim. A kedves, volt annyira együtt érző, hogy mikor megtudta milyen komoly a betegségem és mi vár rám, közölte nem akarja végignézni a barátnője haláltusáját és lelépett. Szép mi? Most viszont itt van ez a férfi és teljesen kifordított magamból.

–Senki, nem fontos!    

–Pedig nagyon helyes pasi.–lemondóan sóhajtok. Eszter nem fog leszállni a témáról, amíg ki nem derít minden apró részletet. A rémálmokkal is ez volt. Addig faggatott, még végül elmondtam neki mindent.

–Ja, az. Álmaim férfija.–jegyzem meg szarkasztikusan. Nem is el több, az én kedves  barátosném már a szobámban van és hatalmas szemekkel mered rám.

–Ezt meg, hogy érted?–kérdezi döbbenten. Tudja jól, hogy értem.

–Ő a pasi az álmomból! Szerinted mégis, hogy értem?–emelem fel a két karom.

–Ő szúrt le? Hiszen rendőr! Láttam a jelvényét!–már ő is fennhangon beszél.

–Jaj, dehogy is! Ez a másik, aki nem akarta, hogy meghaljak. Vagyis a donorom.  

–A szíved megtalálta? Ez olyan romantikus!–szinte szétolvad a szőnyegemen, én meg csak elhúzom a szám, mert ez az ami a legkevésbé tetszik a dologban.

–Nem. Összefutottunk a kávézóban és amikor megláttam elájultam. Így hazakísért. Ennyi.

–Ez olyan romantikus. De akkor nem érem min akadtál ki ennyire? 

–Én sem. Végül is nagyon kedves volt. Azon húztam fel magam, hogy elkezdett kioktatni, hogy jobban kellene vigyáznom magamra. Meglátta a hegem és tud a műtétről. 

–Elmondtad neki a szívátültetést? 

–Nem, dehogy! Csak, hogy megműtötték a szívem. És nem is áll szándékomba többet mondani neki.–ezzel megpróbálom lezárni a témát és elkezdek készülődni a zuhanyzáshoz és előpakolom a ruhámat, amiben dolgozni megyek majd.

–Krisz? Az eszedbe jutott, ha ő létezik, akkor a másik is?

–Igen, megfordult a fejemben. De mivel sem ő, sem a másik nem tud rólam! Arról meg főleg nem tudhatnak, hogy emlékeim vannak róluk. És nincs is szándékomban ezt elmondani nekik. Még a végén diliházba csuknak.

–És mi van, ha addig nem merednek abba a rémálmok, míg meg nincs a gyilkos. Mert ezek szerint az is igaz lehet. 

–Éppen ez az oka, hogy elfogom kerülni ezt az embert. Nem szeretném, ha a szívem miatt önének meg.–ezzel le is zárom a vitát, felkapom az előszedett ruhákat és elvonulok a fürdőbe. Magamra csukom az ajtót és nekidőlök. Mi van, ha az álmok rosszabbra fordulnak? Már így is teljesen kivagyok tőlük. És ha rájönnek, ki vagyok? Még a végén engem is megölnek! Kitudja mibe keveredett az a másik lány! Nem ez nem derülhet ki. Élnem kell a saját életem, úgy ahogy ezelőtt is tettem!

Tartottam is magam az elhatározásomhoz, mindent úgy csináltam, mint eddig. Reggelente eljártam futni, majd beugrottam a kávémért és hazamentem. Bementem dolgozni, eljártam vásásrolni. Eszterrel töltöttem az estéim nagy részét, ha ő randin volt, akkor egyedül néztem meg valami filmet. 

Ez egész jól ment pár napig, még az a sármos rendőr be nem jött a virágüzletbe. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem szabad közel kerülnöm hozzá, figyelmeztetem magam. A szívemnek viszont egészen más tervei vannak. Ha nem csillapodik le, ismét inafrktusom lesz. 

–Miben segíthetek?– teszem fel rutinosan a kérdést.

–Beszélni szeretnék önnel.

–Nincs miről beszélni! És ha nem vesz semmit, kérem távozzon!–ilyen undok még az  életen nem voltam senkivel. Ez nem is én vagyok.

–Én viszont beszélni szeretnék magával! Bocsánatot szeretnék kérni és…–erősködik ismét   

–Tom erre semmi szükség, ha megkérhetem!–vágok a szavába és az ajtó felé indulok, hogy felszólítsam a távozásra, de ő elkapja a karom és megállít. Összeráncolt szemöldökkel, fürkészően néz, amitől a hideg is kiráz.

–Mit mondott?

–Hogy távozzon!

–Nem! Hogyan szólított?

–Nem tudom! Nem is érdekel! De azonnal ereszen el!–kiáltok rá dühösen. Erre már Eszter is kijön a raktárból és mikor meglátja a jelenetet azonnal a segítségemre siet, de ezzel csak még jobban megbonyolítja a dolgokat.

–Azonnal eressze el a barátnőmet! Semmi köze nincs magához vagy a leszúrt lányhoz. Menjen innen és hagyjon miket békén!–kiált rá.

–Kössz Eszter! Ezt nem kellett volna.–Tamás, mert már tudom, hogy ez a neve, még szorosabban fogja a karomat.–Hé, ez fáj! Engedjen már el!–kiáltok rá és megpróbálom lefeszegetni a kezét a karomról.

–Nem!–mondja ellentmondás nem tűrő hangon.

–Nem?–kérdezek vissza döbbenten.

–Nem! És most szépen elmondják, mi folyik itt! Különben beviszem magukat az őrsre!–vége, most tutira diliházba csukat. Őrültnek fognak nyilvánítani.

–Mi viszont nem mondunk semmit! 

–Hagyd Eszter! Most már muszáj lesz. Nem fog addig békén hagyni, amíg el nem mondom neki.–elernyednek a szinte pattanásig feszült izmaim és lemondóan felnézek abba a dühödten lángoló szempárba.

–Jobban is járnak, ha mindent bevallanak!

–Álljunk csak meg! Mi nem csináltunk semmit!

–Eszter, hagyd, majd én! Fordítsd meg a táblát, ne jöjjön be most senki. Menjünk hátra, ott letudunk ülni.–Eszter megfordította a táblát és mindhárman hátramentünk. Tamás egész idő alatt fogta a karom, mint egy gyanúsítottét. Hátraérve mutatom neki, hogy foglaljon helyet, de ő inkább állva marad.

–Most már igazán elengedhetnél!–nézek rá a kezére, ami még mindig a karomat szorongatja.

–Bocsánat, a megszokás. Most viszont elárulhatnátok mi folyik itt! –kér elnézést, majd elereszt.

–Úgy sem fogsz hinni nekem! Amíg nem találkoztunk én sem hittem hogy létezel.

–Miről beszélsz?

­–Két éve leszúrtak egy lányt, aki belehalt a sérülésbe. Te könyörögtél neki, hogy maradjon veled. De ő meghalt. Én pedig megkaptam a szívét. Néhány emlékével együtt.

–Ez most valami rossz vicc? Te most szórakozol velem?

–Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen. Azóta nincs egy nyugodt éjszakám! Minden éjjel rémálmaim vannak. Minden kibaszott éjjel rémálmaim vannak! Éjszakáról éjszakára, újra élem ahogy leszúrják, majd pedig te könyörögsz, hogy tartson ki. Mióta pedig találkoztunk, még rosszabb lett a helyzet! Hagyjatok békén és szálljatok ki a fejemből! Lassan megőrülök, ha egyáltalán még épelméjű vagyok!–üvöltöm zokogva. Tamás meg csak néz és próbálja felfogni a hallottakat.

–Mire emlékszel?–kérdezi meg végül színtelen hangon.

–Hiszel nekem? Nem tartsz őrültnek?–csodálkozom  

–Ha alá tudod támasztani amit mondtál nem. Nem tartalak őrültnek.

–Emlékszem honnan van a seb a homlokodon. Leestél arról a rozoga alumínium létráról, miközben felakartad tenni a függönyt. Eltörött az egyik fok és te leestél. Beverted a fejed a dohányzóasztalba. Ez így elég? vagy kíváncsi vagy másra is?–teszem karba a kezem és kérdőn nézek rá.

–Azt mondtad, láttad amikor leszúrták! Tudod ki tette?

–Nem láttam, hanem átéltem! És nem, nem tudom ki volt az! Nem ismerem. Ahogy téged sem ismerlek. Amíg nem futottunk össze a kávézóban azt hittem, nem is tudom. Hogy, te is csak egy álom vagy.–most már nincs vissza út.

–De felismernéd az elkövetőt, ha látnád? Felismernéd a húgom gyilkosát?–ragadja meg mindkét karom és türelmetlenül megráz kicsit.

–A húgod volt? Sajnálom.–a szívem hatalmasat dobban és a könnyeim, amiket megpróbáltam visszatartani, megállíthatatlanul potyogni kezdenek.

–Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Csak ez az egész olyan hihetetlen. De ha tudsz segíteni, kérlek, segíts! Ha megvan a gyanúsított, rá tudom bizonyítani, mert van részleges ujjlenyomat és DNS minta. Csak a segítséged kell, hogy megtaláljam.  

–Szóval nem tartasz bolondnak?–szipogok és nézek a szemébe, ami mostanra már nem dühöt sugároz, hanem együttérzést.

–Nem tartalak bolondnak. Arról a balesetről csak Kitti tudott, még a kollégáim sem tudják hogyan szereztem a heget. 

–De ezt, össze kellett varrni, akkor viszont orvoshoz kellett menned, vagy nem?

–Nem. Kitti ápolónő volt az egyik kórház sürgősségijén. És ő varrta össze, így nem kellett bemennem a sebészetre.–vonta meg a vállát, mosolyogva az emléken. Ismét bevillant egy kép.

–Aznap este, nem értél oda időben. És elindult egyedül. Abban a sötét utcában várt rá, az a férfi. Akart valamit. Követelőzött. De nem tudtam segíteni neki. Erre ő nagyon dühös lett. Előkerült a kés. Áááá–éles fájdalom hasít a hasamba, mintha most szúrtak volna le. Még sosem volt ennyire élethű, ennyire valódi. A hatalmas fájdalomtól szinte összerogyok. Szerencsére Tamás szorosan tart, így nem zuhanok a földre. Szép lassan ereszkedik le velem és a karjaiba zár.–Nem értél oda! Nem voltál ott, pedig megígérted!–nyöszörgöm, összegömbölyödve a karjaiban.

–Ssss, semmi baj. Most itt vagyok. Hallod? Itt vagyok.–ahogy múlik a fájdalom a hasamban, úgy erősödik a szívemben. 

–Én nem ő vagyok! Vannak emlékek és érzések, de akkor sem ő vagyok. És soha nem is leszek ő.–nyöszörgöm, pityeregve.

–Tudom, de ahhoz, hogy békére leljen meg kell találnunk a gyilkosát. 

–Segíts nekem, kérlek. Ebbe vagy belehalok, vagy beleőrülök.

–Megtaláljuk a tettest és megfog érte bűnhődni. Mindenért! Ezt megígérem!–ölel magához még szorosabban és én élvezem a meleg ölelését, eközben Eszter csak dermedten figyeli az előtte lezajlódó jelenetet.   

Az elkövetkező néhány napban nem mentem be dolgozni. Tamással bementem az őrsre és végignéztünk több száz, vagy lehet, hogy több ezer fényképet az adatbázisban. De hiába, nem volt közte az elkövető. Az elmondásom alapján csináltak egy fantomképet is, amit kiküldtek a járőröknek. Mindenki azt a férfit kereste, de senki sem tudta az igazi okát. Azt hitték, hogy egem támadott meg. Ami részben igaz is volt. Ám nem akadtak a nyomára, lehet nem is itt él már. Egyvalami viszont biztos. Tamással egyre közelebb kerültünk egymáshoz az elmúlt hetekben. Sok időt töltöttünk együtt és jobban megismertük egymást. Ő is megismert engem, már nem csak a húga miatt jött el hozzám. 

Ma is azt ígérte eljön mire bezárok és elmegyünk vacsizni és moziba. Igen, ez egy randi lesz. Még ne tudjuk mi fog kisülni az egészből és elég fura, hogy a húga szíve dobog bennem, de egyenlőre, nem törődünk a jövővel. A mának élünk és azt, hogy mit hoz a holnap? Ráérünk, majd akkor foglalkozni vele, ha itt lesz.

Az ajtó csilingelésére kapom fel a fejem,de nem nézek hátra, mert szinte biztos vagyok, hogy ő jött meg.

–Mindjárt végzek, csak még elrakom és jövök!–kiáltok a hátam mögé, érzem, ahogy mögém áll, de valahogy olyan furcsa érzés kerít a hatalmába.

–Csak nyugodtan, nem kell sietned. Ráérünk!–ez a hang, Istenem, ez nem Tamás. Az ereimben megfagy a vér, felegyenesedek és lassan megfordulok. Szembe akarok nézni azzal a férfival aki mindennek az okozója volt. Nagyon lassan mozgok, nehogy egy hirtelen mozdulat miatt engem is leszúrjon. Habár miért is jött ide? Valószínűleg pontosan azért.

–Mit akar tőlem?–kérdezem meg reszketőhangon.

–Honnan tudod, hogy én öltem meg azt a lányt. Te nem láthattad! Utánanéztem, téged aznap műtöttek. Honnan tudsz te rólam?–förmed rám fenyegetően.

–Én kaptam meg a szívét.–vallom be reszketve.

–Akkor, meg is van a megoldás! Csak át kell szúrnom a szíved és vége.–meg fog ölni, le fog szúrni engem is.

–Akkor legalább had tudjam meg az okát, ha már egyszer meg kell halnom.

–Végül is? Miért is ne? Úgysem tudod továbbadni, arról gondoskodom!–gúnyosan elmosolyodott, de folytatta–Az a csaj a bátyámmal kefélt, csak nem akarták nagydobra verni mert akkor nem dolgozhattak volna továbbra is együtt. A drága testvérem látott el engem bogyóval, de mikor utoljára mentem hozzá nem adott. Ezért gondoltam megfenyegetem a kis barátnőjét és tőle szerzek anyagot. Csakhogy, az a hülye liba nem adott. Én begurultam és a többit már tudod, gondolom.

–Igen, a többit tudom. Szóval az anyag miatt kellett neki meghalnia és most nekem is?

–Nem, csak neki kellett az anyag miatt meghalnia, neked a gyilkosság miatt kell. Ha már itt tartunk szerintem ismerős ez itt a kezemben.–emeli meg a jobb kezét, amiben ugyanolyan kés van, mint akkor. Rettegve meredek a pengére, majd fel az előttem álló férfinek a szemébe. A szívem majd kiugrik a helyéről. Szinte érzem a pengét, ahogy átszakítja a bőröm és mélyen belém fúródik. A hideg fémet és a meleg véremet, ahogy a seben keresztű távozik. 

Az idő megáll, mintha órák telnének el, mi pedig csak meredünk egymásra. Gyorsan kapkodom a levegőt. Nemsokára úgyis mindennek vége, ha a szívembe mártja azt a kést. Ismét átélek egy halált, de ez most a sajátom lesz. 

Egy hatalmas durranás, üvegcsörömpölés és a világ sötétbe borul. 

Idegesítő pityegésre ébredek és rémülten nézek körül keresve a veszélyt. Megpróbálok felülni és minél hátrébb húzódni, reflexszerűen menekülni. 

 –Nyugodj meg! Minden rendben itt vagyok.–hallom Tamás hangját a háttérből, jobban körbenézek és tudatosul bennem, hogy egy mentőben vagyok és egy ápolóval küzdök éppen.

–Nyugodjon meg, minden rendben.–próbál fekvő helyzetben tartani. Tamást keresem a szememmel, mikor megtalálom, látom rajta milyen nyúzott.

–Ő az! Ő volt az! Itt volt az üzletben!–mondom neki idegesen, tudja kire gondolok.

–Vége! Meghalt. Nem tud már senkit sem bántani.–a megkönnyebbüléstől minden erőm elhagy és zokogásban török ki. Halott. Vége.

Mikor sikerül kicsit megnyugodnom, a kiérkező rendőrök felveszik a vallomásom. Persze Kittiről nem beszélek, de nem is kell. Ez a mi titkunk marad.

Elég bizonyíték gyűlt össze és végre megvan Tamás húgának a gyilkosa, bár felelősségre már nem lehet vonni, de az igazság kiderült. Kitti barátja ellen fegyelmi indult. Szép lassan minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A rémálmaim megszűntek, de van, ami megmaradt. Az emlékek, amiket Kittitől kaptam már végigkísérnek az életemen és persze Tamás is. A szívünk érte dobog tovább!

Vége

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

PR Reena

Más szívvel!

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Kaptál egy szívet, de biztos, hogy csak azt?

Rövid összefoglaló

Krisztina egy hirtelen rosszúllét után szembesül, a valósággal. Fiatal kora ellenére szívátültetésre szorúl. Ha nem kap hamarosan találnak hamarosan donor a számára, meghal.
Szerencséje lesz, de vajon csak a szívet kapja meg? Vagy valami mástis?

Olvasási idő

18 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni PR Reena nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!