Barion Pixel nuuvella

Porba hulló álmok

Szia! Hallasz? Remek! Nem baj, ha nem látsz, a lényeg úgyis az, amit szeretnék elmesélni neked. Nem probléma, ha tegeződünk? Örülök, hogy ezt is tisztáztuk. Akkor, azt tanácsolom, lássunk is hozzá. Azonban mielőtt a közepébe csapnánk, szeretnék mesélni kicsit az életemről, csupán csak azért, hogy jobban megértsd mit miért tettem. Jó tudom, így sem lehet ezt rendesen megmagyarázni. Ha tehetném vissza is csinálnám az egészet, de erre már nincs lehetőségem. Elmesélem a saját történetem, hogy más ne essen ebbe a hibába és ne adja fel az álmait, csupán azért mert kilátástalannak látja a saját helyzetét. Én is annak láttam, pedig nem is volt az! Csupán segítséget kellett volna kérnem, vagy hagyni, hogy segítsenek. 

Akkor kezdjük is az elején. Budapesten élek a szüleimmel egy igencsak elit környéken. Mind a ketten jól menő ügyvédek, így mondhatom, van mit a tejbe aprítani. Most fejeztem be az általános iskolát. Színjelessel. Ez eddig rendben is van, nem is a jegyeim voltak a probléma főforrása. Hogy mi a nevem? Ja, igen! De buta is vagyok. A bemutatkozás, ezzel kellett volna kezdenem. Szóval, Anita vagyok és tizennégy éves, de a nevem nem is számít. Már nem. Nos, ott tartottam, hogy most fejeztem be az általánost és a szüleim azt szeretnék, ha olyan középiskolába mennék továbbtanulni ahonnan egyenes út vezetne, a jogi egyetemre. Ezzel csupán az a bökkenő, nekem eszem ágában sincs ügyvédnek tanulni, sem jogásznak. Az én szívemet nem a tárgyalótermek és a hatalmas aktakupacok dobogtatják meg, hanem a festékek, a színek és a papír. A szabadidőm nagy részét a vázlatfüzetem felett töltöm. Rajzolok, vagy festek. Teljesen mindegy, hogy színesben vagy fekete-fehérben alkotok. A lényeg az, hogy a fejemben lévő képet papírra vessem.

Az osztályfőnökömön kívül senki sem tudta, hogy jelentkeztem a pécsi művészeti suliba, a szüleim teljes mértékig meg voltak győződve arról, hogy az általuk megjelölt iskolák egyikébe fogok járni. Egészen addig a napig. 

Anya hamarabb végzett a szokásosnál és még előttem ért haza. Természetesen pont aznap történt ez, amikor a pécsi iskola kiküldte a sikeres felvételi értesítőmet. Anya először azt hitte, biztosan valami tévedés történt. Fel is hívta az iskolát, akik tájékoztatták, nincsen semmi tévedés és én felvételt nyertem az iskolába, amit ráadásul első számúnak jelöltem meg. 

A szüleim tajtékoztak mikor hazaértem! Nem! Mielőtt még arra gondolnátok, nem bántottak. Legalábbis fizikailag, nem. Közölték, hogy szó sem lehet a pécsi suliról, ráadásul büntetésbe is kerültem. A nyarat iskolai előkészítőben kell töltenem, rengeteg házimunkát sóztak a nyakamba, ezen felül szobafogságot is kaptam. Nem találkozhattam a barátaimmal és a rajzeszközeimet is elkobozták. Szinte egy szabad percem sem maradt a rengeteg rám osztott feladattól. Még sosem volt ilyen hosszú nyaram, az egész egy egybefüggő robot volt. Reggelente a nyári iskola, majd a lecke végül a házimunka. Estére teljesen kivoltam. A facebookra tudtam csak felmenni néha, főként esténként, hogy azért beszélgethessek kicsit a barátaimmal. Még szerencse, ezt nem vették el tőlem, különben már akkor begolyóztam volna. Az internet végül azért maradhatott, mert sok olyan beadandó leckét kaptam az előkészítőn, amihez a neten találtam anyagot. Csakis ez volt az oka, hogy azt nem vették el tőlem. Anyáék mindig is szigorúan fogtak, ha valami nem az ő tetszésük szerint alakult, tudták mivel lehet a legjobban megbüntetni és a „jó irányba” terelni engem. Ritkán fordult elő az ilyen, mert alapvetően egy szófogadó és tisztelettudó gyerek voltam. Ma már tudom, hogy azért voltak ilyenek, mert szerettek, de ezt akkor nem igazán éreztem.  

De mindegy is, eltelt a nyár és megkezdődött az iskola. Természetesen mindent beleadtam, ami csak tőlem tellett, bár utáltam minden percét. Én már csak ilyen voltam, meg akartam felelni az elvárásoknak és a maximális teljesítményt nyújtani. A jegyeim most is kitűnőek voltak, így a szüleim lazítottak kicsit a gyeplőn. Feloldottak néhány szabályt, ami némileg enyhítette a dolgokat, de már sok minden megváltozott addigra. Eljárhattam a barátaimmal és visszakaptam a rajzeszközeimet. A nyár azonban nem múlt el nyomtalanul. Egyre inkább befelé fordultam. Hiába mehettem el otthonról, egyre kevésbé volt hozzá kedvem. Az új iskolában a tanárokkal jól kijöttem, mert én voltam a „mintadiák”, aki mindig megcsinálja a leckét és odafigyel órán, nem szórakozik vagy hangoskodik. Az osztálytársaimmal viszont más volt a helyzet. Strébernek tartottak és nem igazán barátkoztak velem. Sokszor észrevettem, hogy a hátam mögött kibeszéltek és gúnyolódtak rajtam. Fájt a kiközösítésük, de tudtam, hogy amúgy sem tartozom ide, közéjük. Én más voltam, nem akartam ezt tanulni, ebbe az iskolába járni. Ráadásul a régi osztálytársaimmal is egyre kevesebbet tudtam találkozni. Már rajzolni vagy festeni sem volt kedvem. Szóval, talán ez vezetett el odáig, hogy mire megkaptam a félévit már teljesen befordultam és nem érdekelt semmi, még a rajzolás sem. Ha mégis rávettem magam, hogy a kezembe vegyem a rajzszenet, egyre sötétebb képek születtek. Amik hűen tükrözték a lelkivilágom. Hihetetlen, hogy abból az életvidám és tervekkel teli lányból egy év alatt mi lett. Fogalmam sincs mikor jutottam el odáig, ahonnan már nem volt vissza út. Talán nem is csak egy pont volt, hanem inkább sok apró, de annál fontosabb dolog együttes hatása váltotta ki ezt belőlem. Persze a szüleim és a tanáraim semmit nem vettek észre az egészből. Nem csináltam semmi rendhagyót, nem beszéltem vissza, szinte beszélni sem beszéltem. Ha kérdeztek, válaszoltam, de ennyi. Teljesen besavanyodtam, már nem nevetgéltem és csacsogtam, mint azelőtt. Kivel is tettem volna, hisz már barátaimmal sem tartottam a kapcsolatot. Néha azért megkérdezték, jól vagyok-e, de a válasz nem is igazán számított. Nekik csak a jegyeim és az elért eredményeim voltak fontosak, ami nekem már szinte nem jelentett semmit. Az elvárások súlya és a magány, amit éreztem egyszer csak átvették az irányítást. A lavina, ami elindult vitt mindent, álmokat, vágyakat és a reményeket. A reményt, hogy azt csinálhatom, amit szeretek és én irányíthatom a saját életem.

Emlékszem hétfő volt. Egy borús hétfő reggel. Anyáék azt mondták sokáig bent kell majd lenniük az irodában, mert egy nagy ügyön dolgoznak éppen. Ilyen elég gyakran előfordult velük, úgy heti kétszer vagy háromszor. Nem is érdekelt, ha nincsenek itthon, legalább nem csesztetnek a tanulással és a jegyeimmel. Végül már úgy éreztem semmi nem számít nekik, csak az hogyan teljesítek az iskolában, mert ahhoz, hogy majd átvegyem tőlük a stafétabotot, mindig és minden körülmények között jó jegyeket kellett szereznem. Végül már csak egy tanuló robot voltam. Mindent rutinszerűen csináltam, semmiben nem leltem örömet. Még a rajzolásban sem.

A tévében láttam meg, a megoldást. Legalább is én annak hittem, hogy ez lesz számomra a megoldás. Nem voltam ilyen, de tényleg. Régebben nem is gondoltam volna magamról, hogy képes lennék ilyesmit elkövetni. Sokáig járt az agyamban, amit a hírekben láttam és nem hagyott nyugodni. Csak érlelődött bennem, még végül az egyik hétvégén, mikor nem csináltam semmit, mert még leckém sem volt, ami lefoglalt volna, egy hirtelen elhatározással eldöntöttem, ami már hetek óta motoszkált bennem. Vége. Befejezem. Elegem van, nem csinálom tovább. Mi értelme az életnek, ha mindent utálok benne, amit pedig szeretnék azt elvették tőlem. Hiába engedték meg, hogy újra rajzoljak, már olyannyira megkeseredtem, depressziós lettem, hogy az sem okozott örömöt. Felhívtam az iskolát, hogy beteg vagyok, és nem megyek be. Felkutattam a házban fellelhető összes gyógyszert és némi alkoholt, majd fél óra sem kellett és az összeset magamba tömtem. Az alkohollal könnyen csúsztak le a tabletták és mivel éhgyomorra vettem be hamar hatott is. Bekapcsoltam a tévét és levágódtam a kanapéra, gondoltam, így gyorsabban telik az idő. Arra már nem emlékszem mi ment, teljesen kiütöttem magam. Csak feküdtem zsibbadtan és vártam, mi fog történni. Kicsit azért féltem, hogy fájni fog, de arra sem emlékszem mikor lett vége, vagy hogyan kerültem ide. Vagy, hogy egyáltalán most hol is vagyok.

Arra viszont tisztán emlékszem milyen volt végignézni, ahogy a szüleim rám találnak. A kétségbeesés és a félelem. Gyötrelmes volt látni, ahogy eltemetik a testem, és a szüleim valamint a barátaim mennyire szenvednek, amiért elvesztettek. Szinte éreztem a fájdalmukat, pedig azt hittem nem is szeretnek, hogy nem számítok senkinek. Észre se veszik a hiányom. Mekkorát tévedtem. Arra is tisztán emlékszem, mikor anyáék megtalálták a rajzaim és rádöbbennek, miért akartam abba a suliba menni. Teljesen ledöbbentek, azon milyen képeket készítettem egy évvel ezelőtt és milyeneket az elmúlt időszakban. Ha beszéltünk volna egymással, meghallgattuk volna a másikat és kompromisszumot kötöttünk volna, ez a történet biztosan nem így végződött volna. Talán még a sulit sem éreztem volna akkora tehernek, ha nem úgy kényszerítenek bele, ahogy és esélyt adnak a saját vágyaim és álmaim megélésére.

Mi a tanulság, abból, amin én keresztülmentem? Hogy, bár engem fizikailag nem bántottak soha, lelkileg összetörtek, elvették a reményt arra vonatkozólag, hogy a művészettel foglalkozzak. Elvették a lényem egy részét. Ezzel a rideg és elszigetelt élettel nem tudtam megbirkózni. Hiába kaptam vissza az alkotásra az engedélyt, már képtelen voltam felszabadultan rajzolni vagy festeni. A szüleim, jót akartak, mégis bántottak. Nem gondoltak bele mit vettek el tőlem, milyen hatalmas károkat okoztak a lelkemben. Azt vették el tőlem, amitől én-én voltam. Egy gyereknek, egy embernek nem csak testi szükségletei vannak, hanem lelki is. Ha ezt megtagadják, az felér a testi bántalmazás fájdalmával és olyan károkat tud okozni, amik visszafordíthatatlan következményekkel járhatnak. Lásd csak az én példámat, legyen ez elrettentő és tanulságos. Így talán mégsem volt hiába, ha ezzel másokat megmenthetek. Sok gyerek küzd olyan problémával, ami nem testi eredetű és a külső szemlélőnek, talán fel sem tűnik. De a jelek mindig ott vannak, csak észre kell venni. Ha figyelünk a másikra, úgy igazán, nem csak szemmel, hanem szívvel is, akkor meglátjuk, ami a felszín alatt van. És még időbe segíthetünk, vagy segítséget kérhetünk.

Végül mi az én tanácsom? Szeressük egymást és figyeljünk a körülöttünk lévőkre. A szeretet és az odafigyelés sok mindenen átsegíti az embert. A szeretet a világon a legnagyobb hatalom. Engem is megmentett volna!

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

PR Reena

Porba hulló álmok

Műfaj

felnőtt

Rövid leírás / Beharangozó

Megöltem magam! Miért? Elmesélem.

Rövid összefoglaló

Egy kamasz lány, aki elveszti az álmait és ez depresszióba taszítja. A reménytelenségből, csak az öngyilkosságot látja kiútnak.
Visszagondolva viszont, máshogy döntene.
Ismerd meg Anita történetet.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni PR Reena nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!