Barion Pixel nuuvella

Rotterdam-Brüsszel-Honfleur-Ruan-Párizs

Elhagytam a német szállodahajót, és minden lelkiismeret furdalás nélkül átnyergeltem egy francia társaságra. Már csak egy feladat várt: Rotterdamból el kellett jutnom Honfleur-be (a hajó hotel managere, azaz a szálloda+étterem szekció nagyfőnöke többször elismételte a helyszínt a telefonba, én pedig próbáltam belőni, hogy az egytagú elegáns orrhang Arles-tól Párizson át Avignonig melyik helyszínre utalhat).

Úsztam a boldogságban, heti egy szabadnap, maximum napi tizennégy óra munka és ezerkétszáz euró egy hónapban. Miután felderítettem Rotterdam belvárosát és megtaláltam a buszpályaudvart, elténferegtem még estig, hogy este tízkor már ott szobrozzak a fagyos szélben és várjam a tizenegy órás párizsi Flixbuszt. És vártam. És vártam. Vártunk, elég sokan. Úgy éjféltájban morgolódni kezdtek az emberek, hogy hol a busz. Hohó, nevettem magamban, fogjátok csak meg a kelet-európai sörömet, ismerem ezt a vircsaftot, csak kéreti magát, hogy igazán akarjuk. Fél óra, és itt az a nyavajás távolsági.

Negyed egykor kaptunk egy sms-t a társaságtól, hogy törölték a járatunkat. 

Nekem a lábam alatt nyílt meg a föld. Ilyen nincs. A német hajó, amiről leszálltam, már elment, ezt a franciát meg el kéne érnem, mielőtt még elmegy. Kétségbeesett fel-alá járkálás következett, telefonálgatás olyan diszpécserek után, akik régen az igazak álmát alusszák. Mi, az utasok egymást kérdezgettük. Felhívtam Mártát, a legjobb barátnőmet és vázoltam a helyzetet, mert a logikus cselekedetekből rég kifogytam, és mert attól tudtam, hogy meg fogok nyugodni. Vagy legalábbis reméltem. Végül elindultam egy jól öltözött hölgy után, aki szintén a buszra várt, mert úgy nézett ki, hogy van valami terve. Szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy ő is Párizsba tart, és örül nekem, mert olyan céltudatosan léptem oda hozzá, mint akinek van egy kidgozott és pontos terve. Megállapodtunk, hogy a mentálhigiénénk megőrzése érdekében együtt próbálunk meg eljutni Párizsba és nem hagyjuk magára a másikat.

A terv az volt, hogy minden, csak kicsit is irányba álló Flixbuszra megpróbálunk feljutni. Közben elmesélte, hogy Wilmának hívják, holland, és Franciaországban van egy hatalmas birtoka, ott gazdálkodik. Meg hogy van vagy ötven birkája, és a barátai általában ezen a ponton szokták lelőni, mert ha elkezd róluk beszélni, sosem hagyja abba. Elmesélte, hogy a birkákat csak a gyapjuk miatt tartja, mert vegetáriánus. Meg hogy mesekönyveket ír. És általában ő is illusztrálja őket. És hogy ha otthon van, lehetőség szerint nem visel ruhákat, mert amúgy egy nudista közösség tagja. És hogy télen egyáltalán nincsen hideg.
- Sajnálom, talán ez a nudista dolog már túl sok volt. - mondta és nevetett.
Nekem két dolog járt a fejemben: baromira irigylem, hogy nem fázik - mert ezek szerint nem fázik - és hogy pontosan ilyen szeretnék lenni én is ötven éves koromra, mint ő. Jó, azt a nudista részt leszámítva. Remekül el lennék egy birtokon, a birkáimmal, fonnám a gyapjukat, szőnék belőle szőnyeget, kabátot meg amit csak akarok, és két birtokjárás meg birkatrimmelés között írnék. Egyre csak írnék.

Egy Párizsba tartó buszt elengedtünk, nem a sofőr teljesen érzéketlen volt a problémánkra ("olyan nincs, hogy egy járatunkat törlik, meg fog érkezni az a busz, várjanak nyugodtan" - minden emberekbe vetett hitem elvesztése és instant idegösszeomlás). Végül Wilma addig beszélt a Brüsszelbe tartó busz sofőrjével, hogy az hajlandó volt megérteni a helyzetünket, telefonálgatott egy kicsit és felengedett mindet a fedélzetre. Kárpótlásul kaptunk a társaságtól egy-egy jegyet: Wilma oda, ahova tartott (Talán Lyonba) én meg Rouenbe, majdnem nyolcvan kilométerre a célomtól. Persze, az már csak nyolcvan kilométer, megoldom, gondoltam. Hajnali három volt, és nekem csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: aludni pár órát.

Brüsszelben búcsút vettem Wilmától. Már egészen ügyesen kérdezősködtem angolul, és rutinosan tartottam a jegyemet minden sofőr orra alá, hogy őket keresem-e? Reggel hatkor megjött a Flix zöld hernyója, beállítottam az ébresztőmet és igazi Odüsszeuszként álomba merültem. Nem sokkal a célállomás előtt már hegyezni kezdtem a fülem. A sofőr azt mondja, "Aaaw"-ba érünk nemsokára. Busz megáll, ajtó kinyit, becsuk, megyünk tovább. "A következő megálló", mondja a sofőr "Aaaw." Nézek körül, nem basztok át gyerekek, Aaaw-ból jövünk. Közben szerveztem a következő ütemet: Rouenből Honfleurbe semmilyen épeszű közlekedési eszközt nem találtam. Ma már rutinosabb lennék, és biztos vagyok benne, hogy van ennél egyszerűbb útvonal, szóval te, kedves olvasóm, ha nem a megátalkodott mazochisták csapatába tartozol, kérlek ne vedd megtervezett, kipróbált és követendő útvonalnak azt, amit én a Rotterdam-Honfleur vonalon műveltem. Ha a megátalkodott mazochisták csapatába tartozol, utazáshoz vedd fel a kapcsolatot Latex City Tours-al - felületes információ egy fejezettel korábban - mert ők igény szerint professzionális szenvedést nyújthatnak neked. Szóval sikerült kiigazodnom a francia Blablacaron és valahogy még helyet is sikerült foglalnom, ha jól értelmeztem, Honfleur külsőig. Négy Aaaw-al később megérkeztünk Rouenbe (Aaaw!) ahol a felújítások, dugók és lezárások miatt csalinkáztunk egy laza másfél órácskát, mire rá tudtunk közelíteni a megállóra.
Felhívtam a sofőrt. Közben izzadtam, mert nekem, aki akkor alig bragyogtam angolul, meg kellett értetnem magam egy francia lánnyal, aki szintén ellógta az angolórákat. Mondtam, hogy késni fogok. Kérdezte, hogy hol vagyok, felvesz. Megpróbáltam kiolvasni a híd nevét. Közben egy helikopter húzott el a fejem felett, és egy szirénázó mentőautó mellettem. Mondta, hogy nem érti. Mondtam, hogy egy pillanat, telefonos segítségre van szükségem. Felhívtam Mártát, mert ő általánosban tanult franciául.
- Szia, figyi, itt vagyok Rouanban, és hogy kell azt kimondani, hogy Pont B-O-I-E-L-D-I-E-U? De gyorsan, mert sietek!
- Viki. Harmadiktól nyolcadikig tanultam egy kicsit franciául, és szerintem ilyen szó nincs.
- De hát itt van előttem, testvérem! Várj, odébbfutok egy híddal, hátha azt könnyebb kimondani. - kocogás teljes menetfelszerelésben. - Bingó! Pont Jeanne d'Arc! Már hívom is a sofőrt, köszi!

A sofőr nem Honfleur-be ment. A sofőr a húsz kilométerrel odébb található Le Havre-ba ment. Nem értette, hogy ezt miért találom olyan viccesnek, de elvitt és ez a lényeg.

Onnan már helyi közlekedéssel és újabb két óra várakozással megoldottam a dolgot. A tervezett reggel tíz óra helyett délután hatkor sikerült beesnem a hajóra, a vendégekkel együtt. Egy vidám mosodás adott nekem két rund egyenruhát (vidám volt, mert másnap kezdődött a négy hetes szabadsága), megmutatta a kabinom, megkérdeztem, mikor kezdek, bevágtam magam a szemem elé kerülő első ágyba, és reggel hétig jóformán csak aludtam.

(Jó hosszú lett ez a leírás. dramaturgiailag indokolt lenne, hogy itt most abbahagyjam, de a francia hajóra nem akarok túl sok szót vesztegetni, ezért lehet, hogy hozzácsapom)

A francia hajó teljesen más volt, mint a német. Itt minden flottul működött, minden olajozottan meg volt szervezve, minimális eltérésekkel, de ugyanazt a munkát végeztük, mint a másik társaságnál, mégis sikerült tényleg tizenkét-tizennégy óra alatt azért összehozni a dolgokat. Volt szabadidő délután és volt heti egy szabadnap. 

A gondok ott kezdődtek, hogy a kollégák (az egyetlen Timi kivételével, akit korábbról ismertem), nem akartak befogadni. Nem csináltam jobban vagy rosszabbul a dolgom, csak voltak dolgok, amiket egy kicsit máshogy. Például az elején notóriusan máshogy hívtam a dolgokat. Ennek egy nagyon egyszerű oka van: a korábbi hajón angolul neveztük meg őket, itt meg franciául vagy magyarul. Drága olvasóm, szerinted ennek nincs komoly jelentősége, de hidd el nekem, egy mikroközösség életében a kialakult közös nyelv nagyon is fontos. Identitást ad, összetart, fenntartja a morált (erre is lesz példa, méghozzá a következő blogbejegyzésben). De legalábbis, aki nem ismeri és beszéli, az kívülálló, azzal nem tudunk kommunikálni, tehát kiszámíthatatlan, tehát félünk tőle, tehát az ellenségünk. Túlzás ezeket egy olyan apróságból levezetni, minthogy amikor én azt mondtam, troli, ők azt mondták, chariot, ha én azt mondtam, dayoff, ők azt mondták, congé? Lehet. Én ezt a dinamikát figyeltem meg, amíg ott voltam. Ehhez hozzájöttek a szűk, zárt terek, a zsúfoltság és a fáradt, túlhajtott emberek. Meg hogy aki nem ilyen, az ciki. Csíkos volt az egyenruhánk, de én nem ezért éreztem úgy magam, mint valahol ami a börtön és a katonaság között van félúton: a kabintársam (a kabinokban egy emeletes ágy, két öltözőszekrény méretű akasztós szekrény és egy zuhanykabinos vécé fért el) amikor meglátott, lehúzta a légkondit tizenöt fokra és pokrócokkal letakarta az ablakot. Amikor kérdeztem, hogy miért, azt mondta, ő így szereti, én meg nem nyúlhatok hozzá. Börtönfilmekben már láttam ilyet, úgyhogy ráhagytam. Két évig dolgoztam egy olyan műhelyben, ahol nem volt fűtés, fel voltam készülve a hidegre. Ő sajnos nem, ezért néhány nap alatt sikerült nagyon de nagyon megfáznia szegénynek.

Aztán szépen lassan itt is kezdtem megérteni, hogyan működnek a dolgok. Nem lehetett belekötni. A hajón (mint minden hajón, gondolom) egy erős hierarchia uralkodott. Legalábbis a hotel+étterem szekcióban (a matrózok egy külön világ, róluk nem tudok nyilatkozni, nekem mindig jópofa, kicsit böszme fickóknak meg csajoknak tűntek. Gondoltam is, hogy át kéne nyergelni, de jobb adódott). A pincérek többet érnek, mint a takarítók. Az a takarító, aki délután nem a konyhában segít, hanem a bárban, magasabb kasztba tartozik, mint a többiek. Aki a mosodában dolgozik, élet és halál ura, ha a törölgetőkendőkről van szó. A tápláléklánc alján pedig az van, aki a reggelit készíti elő (ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nyolc óra helyett fél négykor kezd, megsüti a vendégeknek a pékárut, kitakarítja a nyilvános mosdót és a recepciót, lefőzi az első adag kávét a bárban és az étteremben). Azt, hogy ki melyik feladatkört látja el, a hotel manager - a comissar - határozza meg. Ő osztja ki az előjogokat és a piszkos melókat. És mindenki, de mindenki, aki csak egy fél zsíroskenyérrel többet kap a másiknál, szolgálja és élteti ezt a mikrotársadalmat. Hallgatózik és bemószerol. Eltörtél egy poharat? Reggeliztetés! Nevetgéltél szervíz közben? Tied a sok szar kabin a hajó orrában! Használtad a zöld színű tisztítószert? Már nem jut eszembe semmi, de arra is jár egy bünti! És mivel mindenki fél attól, hogy elveszti amije van (lekerül a bárból, kikerül a mosodából, bekerül az étteremből), ezért működteti a rendszert. 

Nekem azért a körülményekhez képest jó volt. Állandóan reggeliztettem, és ezért nem is volt mit veszítenem.

(Pfúha. Többször nekifutottam, hogy mesélek valami vicceset erről a hajóról, de sajnos se nem vicces, se nem szórakoztató egyik történet sem.)

Három hét után elegem lett. Honfleurből kanyarodtunk ki, és én a konyha ablakából megláttam a tengert. A nap már lement, de még nem volt teljesen sötét. A hullámok meghimbálták a hajót, és én láttam, hogy ott a szabadság tengeren, én meg be vagyok zárva egy konzervdobozba. Ki akartam menni. 

Márta akkor már győzködött egy ideje. Írtam a dánoknak. Dániában van egy sziget, ahol epret termesztenek (aki nem tudta volna, Dánia epernagyhatalom, tessék csak utána járni). Három farm van, én kettőnek írtam. A harmadik helyről tudtam, hogy prémium hely, oda már biztosan nincsenek helyek, így is hónapokkal a jelentkezési határidő után voltam. Bíztam a csodában. Írtam az egyik farm facebook csoportjába. Onnan írt rám Malçik. Két évvel előtte dolgoztam vele azon a farmon, egy apám korabeli dj, aki alkalmanként mindenfélével is kereskedik. Beszél Veronikával, a munkavezetővel, mondta.

Reménykedtem. Május közepe volt, ha sikerül, júniusig kell csak kibírnom. Úgy terveztem, mint valami szökést. A legidősebb húgom vizsgaelőadása (Shakespeare: A velencei kalmár, húgom, Eszter a női főszerepben) pont nem fog beleférni. Május 18, esélytelen.


Malçik megint írt. Veronikánál nincs hely, de beszélt Raquellel, a Besseri munkavezetővel. Besser prémium hely. Kicsi farm, magasabb fizetés, családias légkör, ezt már akkor is tudtam. Malçik leírta, hogy Raquel felől mehetek, május végén kell kezdeni. 
"But its too early for me." (De ez túl korán van nekem!)
"Viki. I let you know, how is it: if you don't like a job, go earlier to the next one." (Viki. Engedd meg, hogy elmondjam, hogy működik ez: ha nem szereted a munkádat, hamar menj át a következőre)

Ha nem szereted a munkád, menj tovább. Ha hamarabb tudsz menni, akkor menj hamarabb. Igaza volt. Két napon belül megvolt a repülőjegyem haza. Timinek is. Egyszerre hagytuk el a hajót, olyan volt, mintha börtönből szabadulnánk. A reptéren annyira meg voltam illetődve, hogy végre szabad manó vagyok, hogy kezet fogtam a határőrrel. Azt mondta, nagyon kedves vagyok, és most álljak oda, ahhoz a kapuhoz, ahol a kolléga megmotoz.
Bántam is én, nem bírtam abbahagyni a nevetést.

Megnéztem a vizsgaelőadást. Töltődtem egy hetet Mártánál, abajgattam Potya egy hónapos kölykeit és a saját kutyámat, megszemléltem a házam, ami azóta nem sokat változott, becsomagoltam és készen álltam a következő körre.


Várt Dánia, Samsoe, és a végtelen eperföldek.

Tetszett a történet?

2 1

Regisztrálj és olvasd redei_viktoria 8 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

redei_viktoria

Rotterdam-Brüsszel-Honfleur-Ruan-Párizs

Műfaj

utazás

Rövid leírás / Beharangozó

Folytatásos külföldi munkakeresésemben most egy francia folyami hajóra próbálok átnyergelni, mint takarító, de már az odaút sem olyan egyszerű, mint ahogy azt gondoltam. Közben persze mindenről eszembe jut valami más, bénázok, szaladgálok, végül dolgozom is.

Rövid összefoglaló

Folytatásos történetemben most egy francia folyami hajón kezdek el dolgozni. Persze, ha sikerül eljutnom oda, avagy mit tegyünk, ha éfjélkor otthagy minket a busz egy ismeretlen városban?

Olvasási idő

10 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni redei_viktoria nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!