Barion Pixel nuuvella

A nagy bankrablás

1.

    James Morrisonként kezdte, és majdnem Bruce Reynoldsként végezte be földi pályafutását. Ez persze lehetne egy találós kérdés is, de nem az, ez a száraz igazság.

    A férfi valóban James Morrisonként látta meg a napvilágot, majd harmincöt éve ennek, és csak az angliai nagy vonatrablás megszervezőjének tiszteletére vette fel a Bruce Reynolds nevet.

    Ezzel persze meg is magyaráztam a keresztelő igazi okát, és vele le is írtam a férfi belső lényét. Mert James Bruce Morrison Reynolds... Khm... Szóval Bruce minden vágya  az volt, hogy méltó legyen a példaképéhez, és egyszer ő is végrehajtson egy igazi nagy tettet: pontosabban egy tökéletes rablást.

    Ez persze komoly dilemma elé állította, hiszen a vonatrablást már megcsinálta a nagy előd, ráadásul ez a fajta fosztogatási forma a vadnyugat hőskorának elmúlásával elveszítette minden aktualitását és vele minden varázsát is.

    A helyszínen és a tervezésen volt épp elég ideje gondolkodni, méghozzá pontosan kerek három évet. Ez idő alatt az állam gondoskodott róla, etette, elszállásolta. Ideális környezett lett volna ez az elmélkedéshez, ha az ablakokra nem szerelnek fel rácsokat, az ajtó nem vastag fémlemezből készül, és a zárat nem csukná rá állandóan az éppen szolgálatban lévő börtönőr.

    Hogy hogyan került  egy ilyen bezárt helyre, ez most már mellékes dolog, a múlt része. Neki most előre kellett tekintenie, méghozzá a Nagy bankrablásra.

    Bár voltak rossz nyelvek, akik bolondnak tartották. Bruce szerint ezek az ő zsenialitását értették félre, és ezért irigykedtek rá. Ennek tudta be azt is, hogy némely elvetemültebb személy azt terjesztette róla, hogy egy benzinkút kirablása közben bukott le, ahol az ő töltetlen pisztolyát a benzinkutas egy duplacsövű sörétes mordállyal kontrázta meg, és a farmerba bújtatott fenekét pedig a összetévesztette a fácánok hasonló testrészével. Bruce ezt a feltételezést nem tagadta, de nem is erősítette meg. A valóságról azonban senki sem győződhetett meg, mivel még a zuhanyzás alatt is hosszúszárú alsónadrágot viselt, takarva vele eme intimebb testrészét.

    Bruce sohasem unatkozott. A gondos tervezgetés, az elképzeléseinek finomítása töltötte ki minden idejét, lassan élete szerves részévé vált. Vázlatokat sohasem készített, csak fejben dolgozott ki mindent. Az nem hagy nyomot, nem árulkodhat ellene, nem vezetheti később sem a nyomára a rendőrséget. Egyszer már hibázott - ennek issza most a levét -, de még egyszer már nem akart. Ha netalán lakosztályra szottyan kedve, nem az állam fogja azt kiválasztani a számára, hanem ő maga, és ha lehet, akkor a Bahamákon.

    De akkor hol marad a hírnév, és hol marad a tett utáni elismerés?

    Nem, most nem a börtönre gondolt, hanem az emberek figyelmére, hogy felkapják a fejüket, hogy azt mondják: Ez aztán döfi!

    A börtön jó iskola - feltéve, ha nem akar jó útra térni az ember -, hiszen mindig van olyan, akitől tanulhat valamit. Kasszafúrás, fegyveres rablás, mind - mind külön szakma, ami hozzáértést igényel. Bár nem nevezhető hozzáértésnek az, ha valakit elkapnak, de az elkövetett hibák rendszerint egyediek, és ha tud róluk az ember, természetesen a későbbiekben ezek már kiküszöbölhetőekké válnak.

    Bruce így hát hallgatott, figyelt és fejben jegyzetelt. A megfelelő emberekkel összeismerkedett, az általa zavaros fejűeknek tituláltakat pedig nagy ívben kerülte. Nem csinált balhét, nem vonta ki magát mindenből, egyszerűen csak úszott az árral.

    A büntetése alatt átvészelt egy kisebbfajta börtönlázadást, melyet néhány belőtt agyú egyén szított, és kihúzott egy hosszabbra nyúlt, nem várt fagyok miatti semmittevést.

    De akkor is csak a teste tespedett, a szelleme továbbra is lázasan dolgozott, terveket szőtt, nagyokat, szövevényeseket.

    Kerülte a bandákat, a klikkeket, ám soha nem mutatta ki, hogy magányos, másoknak kiszolgáltatott lenne. Hol ezzel, hol azzal sétálgatott lent, az udvaron, beszélgetett velük semmitmondó dolgokról, és talán ő volt az egyetlen kényszerlakó, aki a börtöne őreivel is maradéktalanul jóban tudott lenni. Lázadó, feltünősködésre vágyó természete így titokban maradhatott, nyugodtan szervezhetett, készülhetett az elkövetkező nagy feladatára.

    Mondhatnánk azt is, hogy ennek az úgynevezett simulékonyságának volt köszönhető az a tény is, hogy jóval korábban szabadult. Öt év volt az eredeti büntetése, de valaki nagyon megkedvelhette odafent, mert ezt az időt hamarosan három évre mérsékelték.

    Az utolsó egy hét volt a legnehezebb, hosszabb, mint az előtte letöltött összes idő. A szabadulás közeli órája felzaklatta, szinte az orrában érezte máris a kinti világ élettel teli levegőjét. Ekkorra már nem volt teljesen beszámítható, hiszen vajúdás volt ez, a szabadság fájdalmas megszülése.

    Egy kisebbfajta táskával és némi kézpénzzel lépett ki a börtön kapuján. Megállt a járdaszélén, és nézte az előtte elsuhanó autókat. A kapu nagyot csattant mögötte, ahogy becsukódott, és kizárta őt az élet zűrzavaros világába.

    Ez térítette vissza a bódultságból, melyet a benti tespedés hagyott rá örökül. Újjászületett, a rab madárból kalitkanélkülivé vált. Ez az átalakulása persze nem volt olyan egyszerű dolog, hiszen egyszemélyben volt a vad és a vadász, kiknek a fennmaradásért meg kellett küzdeniük.

    Találomra indult el az egyik irányba. Ment előre leszegett fejjel, nem nézett volna semmi pénzért sem a mellette elhaladó emberekre. Úgy vélte, még nem jött el annak az ideje, hogy az arcát megjegyezzék fajtársai.

    A legelső hotelben megszállt. Az épület lepusztult volt, a szoba, amit kapott, igénytelenségről árulkodott, lábai alatt csótányok szaladgáltak, s talán még egerek és patkányok is megbújtak ott valahol. De ez már valamelyest az övé volt, az ő főhadiszállása, így hát nem bánta egy cseppet sem a hiányosságokat.

    Az első napot alvással töltötte el. A börtönben ugyan lett volna ideje pihenni, azonban az utolsó hét felzaklatott idegállapota nagyon sokat kivett belőle.

    Másnap reggel korán és ami a legfontosabb, frissen, tele energiával ébredt fel. Rendbe tette a külsejét, sőt, hosszú idő óta először, még meg is borotválkozott. Miután végignézett a ruházatán, és egy átlagos megjelenésű embernek találta magát, nyakába vette a várost.

    Megreggelizett. Omlós kalácsot, mézzel - vajjal megkenve, egy csésze kávé mellett. Közvetlenül a hatalmas üvegablak előtt ült le, ahonnan nyugodtan és feltűnés nélkül nézelődhetett.

    Volt is mit. Rövid szoknyás, feszülő blúzt viselő lányok mentek el előtte, de őt még a három szűk esztendő után sem tudták tűzbe hozni. Talán meg sem látta őket, szemei csak egy pontra meredtek, a szemközti épületre.

    Aztán elmúlt a varázslat, a delej a semmibe foszlott. Fizetett, majd taxiba vágta magát.

    A cím nem volt messze, de az elmúlt néhány év alatt alaposan ellustult, jólesett neki a kényelmesség. A ház, amely előtt kiszállt az autóból, nem volt ismerős a számára, hiszen még sohasem járt erre.

    Gondolkodás nélkül belépett a kapun. Szemeit gyorsan végigfuttatta a postaládákon, s miután a keresett név mellett elolvasta a lakásszámot, felballagott a lépcsőn.

    A lakásajtó ugyanolyan kopott volt, mint maga az épület. Lepusztult egy lakótömb volt ez, ahol csakis semmitmondó emberek lakhattak.

    Bruce a csengő gombjára tette a az ujját. Csengetett egy rövidet, magában számolt négyig, csengetett egy hosszút, számolt négyig, aztán csengetett két rövidet. Már csak annyi dolga maradt, hogy várjon.

    Hamarosan lépések neszei hallatszottak bentről, majd felcsattant egy öreges árnyalatú, megtört hang:

  - Ki az?

    Bruce egy pillanatra elbizonytalanodott, de ez a tétovasága valóban nem tartott tovább néhány másodpercnél.

  - A Gondtalan Öregkor Nyugdíjpénztár alkalmazottja vagyok - felelte.

    Elfordult bent egy retesz, és az ajtó kisvártatva kitárult. A felbukkanó férfi arca semmit sem változott, mióta utoljára találkoztak, de Bruce mégis meglepődött.

  - Azt hittem, a nagyapáddal beszélgetek...

    Jason Caldwell, Bruce egykori cellatársa elmosolyodott:

  - Előbbre való a biztonság… Bújj be!

    Bruce egyenesen a szobába sétált. Lesöpörte a kanapéról a ruhahalmot, majd az alóla előtűnő újságokat is, utána komótosan leült rá.

  - Szóval ez az a nagy szabadság, amire mindig vágytál! - nézett körbe kutatón.

    Caldwell széttárta a karjait.

  - A rend egyik formája. Tulajdonképpen én mindig mindent megtalálok itt.

  - Ekkora lakásban nem nagy tudomány kell hozzá… Bár a sitten sem volt nagyobb kéglid…

    Caldwell kinyitotta a hűtő ajtaját. A frizsider tőle szokatlanul a szoba egyik sarkában helyezkedett el, és nem a konyhában, de így volt praktikus, mindig kéznél lévő használati tárgy.

  - Sört?

  - De csak egyet - emelte fel a mutatóujját Bruce.

  - Én is úgy gondoltam…

    Nagyot kortyoltak az üvegből, aztán Bruce rögtön a lényegre tért:

  - Láttam az épületet…

  - Na és mi a véleményed?

  - Elsőre komoly erődítménynek látszik.

  - Mert az is, én csak tudom…

    Bruce újra meghúzta az üveget, aztán csettintett a nyelvével.

  - Úgy veszem észre, már a legelején feladtad az ügyet!

  - Amíg nem hallottam a tervedet, addig nem vonok le messzemenő következtetéseket.

  - Helyes! - biccentett Bruce. - Vedd elő a rajzokat!

    Caldwell egy kézmozdulattal lesöpörte az asztalról az előző napi vacsorájának maradványát, majd hatalmas, széthajtogatott papírlapot terített ki a helyére.

  - Ez lenne az, de nem volt könnyű megszerezni…

    Bruce először csak futólag tekintett végig a rajzokon.

  - Sokkal részletesebb, mint amilyet a börtönben skicceltél le nekem.

    Caldwell elégedetten elmosolyodott.

  - Amikor építették, nem volt lehetőségem mindenhová bejutni.

  - Most hogyan csináltad?

    Caldwell lerogyott az egyik székre.

  - Ellenőriztem az épület kazánját. Az irattár is az alagsorban van, én pedig véletlenül arra tévedtem.

    Bruce arcán komor felhők vonultak át.

  - Nem szeretem az ilyesfajta módszereket!

    Caldwell megbántottan, akaratlanul is lebiggyesztette az ajkát.

  - Most végképp nem értelek…

    Bruce felsóhajtott:

  - Hatalmas egy nagy marha vagy, tudod - e?

  - Csak ne személyeskedj velem! Én meg azt nem szeretem!

    Bruce felpattant, és arcát a néhai cellatársa arcába nyomta.

  - Emlékezhetnek rád, és rajtad keresztül eljuthatnak hozzám is!

    Caldwell széttárta a karjait.

  - Ha ilyen nagyokos vagy, elárulnád, te hogyan csináltad volna?

  - Computeren keresztül.

  - Hogy mivel?

- Számítógéppel. A Bank épülete más épületekkel együtt egy közös gondnoksághoz tartozik. Ha telefonvonalon rácsatlakozol a számítógépes rendszerükre, lehívhattad volna nyomtalanul a tervrajzokat.

  - De én nem értek ilyesmikhez...

  - Tudom… De félévvel előttem szabadultál, lett volna épp elég időd kitanulni a szakma fortélyait. Különösen, hogy még jelszó sem kell a belépéshez…

    Caldwell megrántotta a vállát.

  - Megtörtént, visszafordíthatatlan a dolog. Ha úgy gondolod, lefújhatjuk az egészet…

    Bruce hosszasan elgondolkodott.

  - Mikor jártál ott?

  - Úgy négy hónapja…

  - Hosszú idő…

  - Az - értett vele egyet Caldwell.

  - Legszívesebben visszakozót fújnék, de úgy vélem, akkora hibát nem követtél el, hogy visszacsináljunk mindent. Négy hónap alatt az egyszer és rövid ideig látott arcok elmosódnak, csak foltok maradnak a helyén. Az ujjlenyomataid sem lehetnek már meg, az ajtókilincseket mások is végigtapogatták, a többit pedig belepte a por.

  - Ebből pedig mi következik?

  - Nem csesztél el semmit.

    Caldwell megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

  - Akkor meg miért majrézol?

    Bruce visszahuppant a kanapéra.

  - Csak most jöttem ki a sittről. Nincs kedvem visszakerülni oda.

  - Úgy gondolod, nekem van? - ingatta a fejét Caldwell. - Csakhogy mindenkinek megvan a maga karmája. Ismered ezt a szót?

  - Igen. Ha jól tudom, kínai eredetű…

  - Pontosan. A mi karmánk körforgás. Egyszer kint, egyszer bent. Ez elől te sem térhetsz ki!

    Bruce mutatóujjával megkopogtatta a homlokát.

  - Ha ezt itt használjuk, gellert adhatunk a karmánknak.

    Caldwell hallgatott egy sort, aztán a rajzra bökött az ujjával.

  - Lássunk munkához, mielőtt meggondolom magamat!

    Az asztal fölé hajoltak, és Bruce lassan mesélni kezdett…

2.

    Bruce elégedett volt magával. Bár néhány helyen csiszolnia kellett az eredeti tervén, de a fő vonalaktól nem kellett eltérnie.

    Caldwell az ismeretségi körét kihasználva vállalta néhány ember beszervezését, a fennmaradó három főt pedig Bruce hozza - ebben maradtak.

    Csak kevesen tudták róla, hogy van egy nővére. Testvérkéje soha nem dicsekedett el rovott múltú öcsikéjével, ő pedig ezt a fajta elfordulását elfogadta tőle.

    De csak ez idáig volt így, mert most néhány dologban gyökeresen változtatnia kellett. Legelőször is abban, hogy Bruce minden bejelentés nélkül felkereste őt a lakásán.

    Lelkében furcsán kavarogtak a az érzések, mikor a csengő gombját megnyomta. Vajon hogyan fogad ennyi év után? - egyre csak ez a kérdés járt a fejében.

    Karen azonban semmit sem változott. Éppen tésztát gyúrt, a kezei fehérlettek a liszttől, mikor ajtót nyitott. Kővé dermedt a látványtól, miközben szemei kiesni készültek a helyéről.

  - James! - rebegte áhítattal.

    Természetesen az asszony tudott a néhai James Morrison névváltoztatásáról, de elfogadni azt még a mai napig sem tudta. Bruce egy ideig küzdött ez ellen, de aztán feladta a hiábavaló küzdelmet.

    Egy darabig farkasszemet néztek egymással, majd Bruce elunta az ácsingózást.

  - Bemehetek?

    Karen összerezzent, mint aki mély álomból ébredt, és félreállt az útból.

  - Persze, gyere be!

    Bentről felhangzott egy mély basszus:

  - Karen, ki az?

  - A sógorod, James.

    Bruce ettől a pillanattól félt a legjobban. John Nighy hatalmas darab ember volt, hirtelen haragú, de a becsületesség, a törvényesség mintaképe. Persze ez egy feszültségforrás volt kettejük között, azonban Bruce - nak most vállalnia kellett minden kockázatot.

    Nighy mackós termetével megjelent az előszobában. Arca sápadt volt, és felettébb nyúzott.

  - James? - ismételte meg hitetlenkedve. - Csak falra kell festeni az ördögöt, és máris megjelenik!

    Bruce ezt más esetekben " Kívül tágasabb! " felszólításnak tudta be, de most ez a kifakadás felettébb furcsán csengett.

  - Hogyan?

    Karen vitát sejtve gyorsan magyarázkodni kezdett:

  - James, ha hiszed, ha nem, éppen rólad beszélgettünk.

  - Képzelem… - biggyesztette le az ajkait Bruce.

    Karen nagyot nyelt, de folytatta:

  - John azt mondta, te tetted jól, hogy bűnözőnek álltál.

  - Komolyan?

    Nighy kényszeredetten lehajtotta a fejét.

  - Így volt…

    Bruce hirtelen nem találta a megfelelő szavakat, annyira meglepte őt ez a fejlemény.

  - Mi történt? Talán itt a világvége? Mert ha az én sógorom engem éltet, akkor valami nagyon nincs jól.

    Karen belekarolt az öccsébe, és húzni kezdte befelé.

  - James, ebédelj velünk!

    Bruce magában elmosolyodott. Ezek valamit akarnak tőle, és ha valóban így van, az az ő malmára hajtja a vizet.

  - Csak ha nem zavarok…

  - Ugyan már, James, ne kéresd magadat!

    Az ebéd fenséges volt, Karen mindig is nagyon értette a főzés tudományát. Igaz, amekkora nagy darab ember volt a férje, ez alap elvárás volt a részéről.

  - Kérsz még? - érdeklődte most valódi testvéri szeretettel a hangjában az asszony.

    Bruce fújtatva hátradőlt a székében.

  - Még egy falat, és menten szétpukkadok…

    A házaspár némán egymásra nézett. Úgy látszott, egyikük sem akar belekezdeni a mondókába.

    Bruce, hogy meggyorsítsa a fejleményeket, olyan mozdulatot tett, mintha felállni készülne az asztaltól.

  - Máris elmész? - kérdezte ijedten Karen.

  - Van még néhány elintéznivaló dolgom…

  - James, nem maradnál még néhány percet?

  - Örömest…

    Nighy szemével intett nejének, hogy legyen inkább ő a szószolójuk. Karen csendesen belekezdett:

  - James, még sohasem kértem tőled semmit…

  - Ez valóban így van, Karen - ismerte be Bruce.

  - De most olyan helyzetbe kerültünk, hogy egyedül benned van minden reményünk…

    Bruce elbizonytalanodott. Amiért most eljött ide, a cél olyan távol libegett el tőle, hogy szinte már nem is látta azt.

  - Megrémisztesz…

    Karennek még mindig nem akaródzott előhozakodnia a problémájával. Az asztalon árválkodó üvegre mutatott:

  - Nem innál még egyet?

    Bruce megrázta a fejét.

  - Nem. De most már mindenképpen kezdjél bele, mert egyre vadabb dolgok jutnak az eszembe!

    Karen hosszú másodpercekig tördelte az ujjait, aztán a lényegre térve folytatta:

  - Johnt elküldték a munkahelyéről. Váratlanul, minden előzmény nélkül. Ennek már majdnem hat hónapja, és ez alatt az idő alatt minden pénztartalékunkat feléltük. Mint tudod, én mindig háztartásbeli voltam, és mi tagadás, elszálltak felettünk az évek…

  - Ugyan, Karen, hiszen még fiatalok vagytok - ingatta a fejét Bruce rosszallóan.

  - Nincs igazad, James. A munkahelyeken egy negyvenéves férfi és egy harminchat éves nő már öreg, nem jó semmire. Úgyhogy mi már nem kellünk egyetlen cégnek sem… De nem ez a legrosszabb. Tudod, amikor megvettük ezt a lakást, kölcsönt vettünk fel rá, amelyet jelen helyzetben nem tudunk törleszteni. A Bank pedig a minap küldött egy felszólítást a számunkra, hogyha nem fizetjük be a héten az elmaradt részleteket, elveszik a tetőt a fejünk felől.

  - Hiszen ez rettenetes! - szörnyedt el Bruce.

  - Az, de nekünk nincs hová mennünk, és te vagy az egyetlen, akire számíthatunk.

  - De nekem nincs pénzem - tárta szét a karjait Bruce, majd a vendéglátói megnyúlt arcát látva, sietve hozzátette: - Azonban talán tudok egy másfajta megoldást…

  - A Jóisten áldjon meg érte, James!

    Bruce feltartotta a mutatóujját.

  - Azért még ne hálálkodjatok! - mondta óvatosságra intve. - Szóval a Bank rá akarja tenni a kezét a lakásotokra, kihasználva azt a szomorú tényt, hogy nincs munkahelyetek és elfogyott a pénzetek.

  - Pontosan…

    Bruce megvárta, hogy a végtelenségig felcsigázza a figyelmüket, aztán beszélni kezdett. Hosszasan, de felettébb óvatosan, nehogy túlságosan belemerüljön a részletekbe…

3.

    Jason Caldwell kapcsolatai ennél sokkal mélyebbre nyúltak, egészen le, az alvilágig. Bruce a lelkére kötötte, hogy körültekintően járjon el, de arról, hogyan akasszon le nyolc embert - ráadásul megbízhatót - ilyen rövid idő alatt, azt teljes mértékben az ő belátására bízta.

    A megbízhatóság csak az első feltétel volt, melyet rögtön követett a többi is. Összehangoltan és hatékonyan tudjanak dolgozni, és ha lehet, ismerjék egymást, hogy tudják, a másikra feltétlenül rábízhatják magukat.

    Caldwell végül az egyik sörözőben találta meg a megoldást. Vágott Arcú Billről sokan úgy tudták, visszavonult a szakmától és csak a sörpocakja méretének növelésére szenteli minden idejét, de Caldwell bizonyos jelekből pont az ellenkezőjére gyanakodott: V.A.B. aktívabb, mint valaha.

    Caldwell egy kurta köszönés kíséretében lehuppant az asztalához. V.A.B. fejét fel sem emelte a galopp pálya fogadási újságából, úgy morrantotta:

  - Nem emlékszem, hogy találkozót beszéltünk volna meg…

    Caldwell kedvét  ez a nem túl szívélyes fogadtatás sem vette el. Megdörzsölte borostás állát, aztán pimaszul belepillantott az újságba.

  - Szerintem virslinek való állatokra fogadni nem egy gyümölcsöző vállalkozás…

    V.A.B. most már felnézett a váratlan látogatójára.

  - Nem gondolod, Jason, hogy túl messzire mentél el?

    Caldwell megvonta a vállát.

  - Ha téged nem érdekel egy nagyon nagy üzlet…

    V.A.B. szemei résnyire húzódtak össze, és az arcát átlóban átszelő vágás fehéres árnyalatról vörösre váltott át.

  - Tudod nagyon jól, már visszavonultan. Semmi kedvem sincs belekeveredni valami disznóságba, ha már ilyen régóta szabadlábon lehetek.

  - Ez is egy életfilozófia - értett vele látszólag egyet Caldwell. - Csakhogy itt a nagy lehetőség, hogy megédesítsük öreg napjainkat!

    V.A.B. gondolkodón dobolni kezdett az ujjaival az asztalon.

  - Miről van szó?

  - Bankrablásról - felelte kertelés nélkül Caldwell.

    V.A.B. lekicsinylőn elhúzta a száját.

  - Lerágott csont. A lebukási lehetősége körülbelül 90%.

    Caldwell jóízűen felnevetett.

  - Túl sokat foglalkozol lóversennyel. Mindent százalékos esélyben látsz.

  - Érzem a hangodban a gúnyt, de szinte fel sem veszem tőled. Az embernek nagyon sokszor szüksége van arra, hogy tisztában legyen a lehetőségeivel. Ha ezt nem veszi komolyan, olyan, mintha fejjel menne a falnak.

    Caldwell megköszörülte a torkát, és kiugrasztotta a nyulat a bokorból.

  - Azt rebesgetik, hogy te vagy a Fekete Árny betörőbanda feje.

  - Ez alávaló rágalom! Egyszerűen el sem tudom képzelni, kik terjeszthetnek ilyet rólam!

  - Ha nem te irányítod őket, akkor nincs miről tárgyalnunk…

    V.A.B. arca váratlanul felderült.

  - Azt hiszem, most beletrafálok az elevenedbe… Ezek szerint a bankrablást bérmunkában szeretnéd elvégeztetni. Más dugja hurokba a fejét helyetted, így van?

    Caldwell a meg nem értettség jeleként felsóhajtott, és hátradőlt a székében.

  - Neked soha nem lett volna kedved egy igazi nagy fogáshoz?

  - Dehogyis nem. Csakhogy tisztában vagyok azzal, mire vagyok képes.

  - És ha azt mondanám neked: itt a nagy pillanat?

    V.A.B. megrázta a fejét.

  - Azt válaszolnám rá: megbuggyantál!

  - Pedig valóban itt van az a nagy pillanat! Ezt elhiheted nekem!

    V.A.B. mozdulatlanná dermedt.

  - Te most szórakozol velem?

  - Eszemben sincs. Csak koncot kínálok neked a zsákmányból.

  - Az étvágyamnak megfelelőt?

  - Sőt, még annál is többet.

    V.A.B. egészen közel hajolt Caldwellhez.

  - Miről van szó?

  - Még nem mondhatok semmit…

  - Talán azt várod el tőlem, hogy látatlanban ugorjak bele?

  - Pontosan!

    V.A.B. - nek idő kellett ahhoz, hogy megrágja magában a hallottakat.

  - Mi lenne a feladatom?

  - Rád és még hét emberre van szükségünk. Ha jól tudom, a Fekete Árnynak pont ennyi tagja van.

  - Sokkal többet tudsz róluk, mint én…

  - Akkor ezek szerint rossz helyen kopogtatok… De ezen könnyen segíthetünk…

  - És én tudom is, hogyan!

    Caldwell elmosolyodott.

  - Biztos voltam benne, hogy a segítségemre lehetsz!

  - A részleteket mikor tudhatom meg?

    Caldwell egy papírlapot csúsztatott át az asztalon. Miután V.A.B. elolvasta a ráírt találkozási helyet és időpontot, visszavette a cetlit, és elégette a hamusban.

  - Az embereidért kezeskedned kell!

  - Ez csak természetes! - értett vele egyet V.A.B., majd mintha mi sem történt volna előbb, az újságra bökött a mutatóujjával. - Szerinted a harmadik futamban ki fog elsőnek befutni? Fekete Szélvész tűnik a legesélyesebbnek, de a megérzéseim azt súgják, most Babsaláta megelőzi őt legalább egy testhosszal. Hm, szerinted nem marhaság egy lovat Babsalátának elnevezni?

  - Talán az a kedvenc étele…

  - Egy lónak? - meresztett nagy szemeket V.A.B. - Látszik, hogy nem értesz a lovakhoz!

    Caldwell ahhoz valóban nem értett. De volt valami más, amiben szinte verhetetlen volt, és erre a képességére hamarosan felettébb nagy szüksége is lett…

4.

    Bruce nem kellett sokáig szobroznia a terménybolt előtt, hogy meglássa a kapun kigördülő furgont. Előlépett a hirdetőtábla árnyékából, és nagybátran kilépett a jármű elé.

    Az autó pillanatok alatt megállt, a sofőrje már dugta is kifelé a fejét a leengedett ablakon.

  - Hé, nem látsz a szemeddel?

    Bruce pimaszul megrázta a fejét. Az autó vezetője már pattant is kifelé, hogy helyre tegye az öngyilkosjelölt, felfuvalkodott hólyag lelkivilágát.

    Bruce, hogy a nemkívánatos verést elkerülje, feltartotta mindkét kezét.

  - Megadom magamat!

    A felbőszült bikaként közeledő férfi erejét vesztve megtorpant, és gyanakodva méregetni kezdte ellenfelét.

  - Bruce?

  - Az hát! Látom, még mindig könnyen dühbe gurulsz!

    Samuel Knox hitetlenkedve széttárta a karjait.

  - Na és ha nem jó a reflexem és elütlek?

  - Az sajnálnád csak igazán!

  - Úgy gondolod? Régóta fáj a fogam a bőrödre. De ha azt mondod, rendezni jöttél a tartozásodat, talán megbocsáthatok neked.

    Bruce fejével a furgon felé intett.

  - Elviszel egy darabig?

  - Nem szívesen…

    A furgon nekilódult, ők pedig hallgattak egy sort. Knox azonban hamarosan kifakadt:

  - Vastag bőr van a képeden!

  - Mert nem bujdostam el előled?

  - Hogy velem furikáztatod magadat!

    Bruce egész terjedelmével feléje fordult.

  - Samuel, a telefontársaságnál amúgy is kifelé állt a rudad…

  - Csakhogy te rátettél arra is egy lapáttal! - csattant fel Knox hangja. - Mondd, miért kellet neked a telefonközpont számítógépében össze - vissza cserélgetni az állomásokat?

  - Azt sem tudtam, hogy mit csinálok - védekezett Bruce.

  - Mert alaposan eláztál…

  - Te talán nem?

  - Én is, de én nem csináltam semmi kalamajkát. Éjszakai ügyeletben voltam, te pedig meglátogattál két üveg whiskyvel. Amíg észnél voltam, nem is történt semmi baj. De amikor elaludtam, te szépen átrendezted a telefonközpontot vezérlő számítógép adatait.

  - Jó hecc volt, ugye?

  - Neked! De nekem az állásomba került, és csak nagy szerencsével úszhattam meg, hogy nem kellett kártérítést fizetnem a balhé miatt.

  - Túl vagyunk rajta, felejtsük el! - jegyezte meg könnyedén Bruce.

  - Hej, ha akkor a kezeim közé kaphattalak volna!

    Bruce már érezte is a gombócot a torkában, pedig az idő múlásával minden fizikai veszélytől mentessé vált a kapcsolatuk.

  - Samuel…

  - No!

  - Megvan még a farmod, melyet akkor örököltél, amikor az az ominózus ünneplés történt?

  - Persze! Mit gondolsz, miből élek manapság?

  - A repülőgép?

    Knox gyanakodva felvonta a szemöldökét:

  - Mondd, mit akarsz te tőlem?

  - Majd azt is megtudod, csak először a kérdéseimre válaszolj!

    Knox megadón megvonta a vállát.

  - Ha arra az ócskavasra gondolsz, mellyel permetezni szoktam, akkor igen.

  - Működik is?

  - Hát persze! Az egy munkaeszköz, nem hagyhatom tönkremenni!

    Bruce szemei felcsillantak.

  - Te vagy az én emberem!

  - Én ellenben nem mondanék ilyet…

  - Ej, ne legyél már ilyen kicsinyes!

  - A múlt kötelez, a fehér ember pedig nem felejt!

    Bruce ravaszul Knoxra kacsintott.

  - Én azonban tudok egy gyógyírt a felejtésre…

  - Az öregedést?

  - A kárpótlást.

    Knox lebiggyesztett ajkakkal megrázta a fejét.

  - Nincs az a pénz a világon…

  - És ha mégis van?

    Knox beletaposott a fékbe. Oly váratlanul, hogy Bruce feltapadt a szélvédőn.

  - Hé, mit csinálsz? - méltatlankodott azonnal.

    Knox válaszul kilökte a túlsó oldali ajtót.

  - Szállj ki, de tüstént!

  - Ugyan már, Samuel…

  - Belőlem nem csinálsz még egyszer bazári majmot! Szállj ki magadtól, mert különben én löklek ki!

  - Még akkor is, ha azt mondom: hat nulla a minimum?

    Knox elbizonytalanodott.

  - Miről van szó?

    Bruce körbemutatott magakörül.

  - Itt kezdjek bele, az autóút kellős közepén?

    A furgon újra nekilódult.

  - Hallgatlak!

  - Benne vagy?

  - Annyi pénzért még az ördöggel is lekomázok. Bár te a pokol eme uránál is rosszabb vagy...

    Bruce igen távol állt attól a ponttól, hogy megsértődjön.

  - Rendben van, de most jól figyelj rám! Nagy vonalakban elmondom neked a tervemet…

5.

    Az elkövetkezendő napok lázas munkával teltek el. Egymástól függetlenül dolgozott mindenki, de az adatok koordinátora Bruce volt, aki Caldwell lakásán töltötte el az egész napját.

    Úgy dél körül V.A.B. nézett be az ajtón.

  - Hogy mennek a dolgok?

    Bruce elégedetten biccentett.

  - Jól. Hoztál valamit?

  - Ó, hogyne! - V.A.B. a ballonkabátja alá nyúlt, és egy távcsöves puskát húzott elő onnan. - A legjobb márka, ráadásul egy fegyvermesterrel be is lövettem. Garanciát vállalt a pontosságára.

  - Remélem nem mondtad el neki, hogy mire kell?

  - Amatőrnek nézel? Az én köreimben a legfőbb szabály: nem kérdezni, hogy te utánad se érdeklődjenek. Egyébként pedig én sem tudok olyan sokat a tervedről…

    Bruce visszafordult a jegyzeteihez.

  - Mindig csak annyit hozok a tudtotokra, amennyi éppen szükséges. Ne türelmetlenkedj, hamarosan lerántom a fátylat az akcióról… - váratlanul megcsörrent a telefon. Bruce felemelte a telefonkagylót, és gondolkodás nélkül beleszólt: - Rendszámtábla… A festése…Jó úton halad, estére kész… Remekül dolgoztok, megvagyok elégedve veletek!

  - Ki volt az? - tudakolta V.A.B. a telefonbeszélgetés végén.

  - Jason. Megvan a szállítóautó, éppen most kezdtek hozzá az átfestéséhez.

  - A bulit mikorra tervezed?

  - Péntek éjszakára. Ha jól csinálunk mindent, szombat esti váltásig senki nem fog rájönni arra, hogy a bankban nincs minden rendben…

6.

    Bruce az est leszálltával meglátogatta a nővérét. John Nighy, a sógora próbálta  leplezni az idegességét, de amikor már harmadszor kapcsolgatta végig a TV távirányítójával a csatornákat röpke néhány perc alatt, Bruce nem állhatta meg szó nélkül.

  - Nyugi, John, nyugi!

    Nighy sógora felé fordította a fejét.

  - Könnyen beszélsz, James, neked ez a véredben van, de nekem… - és fásultan rálegyintett.

    Bruce vigasztalón a vállára tette a kezét.

  - Bízz bennem! Soha senki nem fogja megtudni, hogy benne voltatok ti is a buliban. De ehhez az kell, hogy pontosan betartsátok az utasításaimat!

    Nighy fáradtan felsóhajtott.

  - Ha nem lennénk ilyen nehéz helyzetben, soha nem vettél volna rá bennünket egy ilyen őrültségre!

    Karen vitát sejtve, rémülten kifakadt:

  - John, kérlek…

    Bruce felemelte a kezét.

  - Hagyd, Karen, had mondjon el mindent! Jobb lesz minél előbb tisztavizet önteni a pohárba.

    Nighy végre kikapcsolta a Tv készüléket.

  - James, te csak most szabadultál…

  - Ez így van - ismerte be Bruce. - Attól tartasz, nekem minden vágyam az, hogy oda visszakerüljek?

  - Nem, dehogy, ez már magában is egy őrült gondolat! Csak arra szerettem volna ezzel célozni, hogy volt már egy dobásod, amely igen rosszul sült el…

  - Balszerencsém volt, John, ennyi az egész.

  - És miből gondolod, hogy most nem szól közbe a balszerencséd?

    Bruce széttárta a karjait.

  - Semmiből.

    Nighy bárgyún eltátotta a száját.

  - Hogyan…

  - A szerencsét, a balszerencsét nem lehet előre kiszámítani. Vagy jön valamelyik, vagy nem. De gondos tervezéssel emberi hibákat jól ki lehet aknázni, vagy éppen kiiktatni. Én egyszer már hibáztam, de még egyszer nem fogok, erre a szavamat adom nektek!

  - Még mindig nem nyugtattál meg bennünket, legalábbis engem biztosan nem…

    Bruce kezével hátrasimította fekete, hullámos haját.

  - Nagyon sok a de, a te fejedben meg különösen sok. Nem én fordultam hozzátok segítségért, ezt ne felejtsétek el!

    Nightynak csak most eset le a tantusz.

  - Hohó, nem úgy van az! Egy cseppet sem véletlen, hogy már a kiszabadulásod első napjaiban felkerestél bennünket, és olyan munkát bíztál ránk, amihez nagyon értünk. Szemetebb alak vagy annál, mint amilyennek eddig gondoltalak!

    Karen idegesen tördelte az ujjait.

  - John, könyörgöm, ne csináljátok!

    Bruce felállt a fotelből.

  - Igazad van, John, valóban hátsószándékkal jöttem el hozzátok. De, Isten látja a lelkemet, én akkor is elmondtam volna nektek a terveimet, ha nem vagytok ennyire megszorulva. Nagy buli ez, egy életre gondtalanná tehetitek vele a jövőtöket. A tervezésnél is gondoltam rátok, és gondolni fogok a zsákmány szétosztásakor is. De nekem nem beszari alakok kellenek, akik a kritikus pillanatokban meginognak, hanem tettre kész emberek, akik tisztában vannak a feladatokkal és a képességeikkel is egyaránt. Ha te nem egy ilyen ember vagy, John, akkor a továbbiakban nekünk nincs miről beszélgetnünk!

    A szobában megfagyott a levegő. Patthelyzet alakult ki, ahol az egyik fél sem tudta, hogyan oldhatná fel a kialakult helyzetet.

    Karen modult meg legelőször. Az öccse elé állt, és mélyen a szemébe nézett.

  - James, én veled tartok, mert töretlenül bízok benned!

    Bruce sógora felé fordította a tekintetét.

  - Na és te, John?

    Nighy lehajtotta a fejét.

  - Nos?

  - Ha megígéred a nővéred füle hallatára, hogy mi az ügyletben végig árnyékban maradhatunk!

  - Megígérem, hisz ez amúgy is az eltökélt szándékom volt!

  - Akkor tűzön - vízen veled tartok én is!

  - Ámen! - sóhajtotta megkönnyebbülten Bruce.

    Karen a terített asztal felé mutatott a kezével.

  - Gyertek, vacsorázzunk meg, mielőtt kihűl az étel!

    Leültek mindannyian az asztalhoz, de egyikük fejében sem fordult meg az a kósza gondolat: netalán ez lesz az utolsó közös vacsorájuk.

    Pedig az volt: a legeslegutolsó…

7.

    Péntek reggel Jason Caldwell a szokottnál is korábban ébredt. Nevezetes nap volt ez, melyre fel kellett készülnie.

    Alighogy befordult a konyhába, kis híján beleütközött Bruce - ba.

  - Hát te? - csúszott ki akaratlanul is a száján.

  - Kávét főzök. Kérsz te is?

  - Aha - dünnyögte Caldwell, majd a társa karikás szemeit, valamint az előzőnap is viselt ruháját látva, elcsodálkozott: - Nem aludtál az éjszaka?

  - Csak néhány órát. De nekem ennyi is elég…

  - Biztos?

  - Ha mondom…

    Néhány perc múlva kellemes kávészag töltötte meg a konyhát. Caldwellnek már ettől az illattól is megmozdultak az agysejtjei.

  - Hiszen ez remek! - áradozott, miután belekortyolt a forró, fekete nedűbe. - Mondták már neked, hogy isteni kávét főzöl?

  - Azt még nem. De a csodálatot azt mindig szeretem.

    Caldwell újra belekortyolt a kávéba.

  - Ha megszorulsz, hozzám bármikor elszegődhetsz bejárónőnek!

    Bruce mosolyogva megrázta a fejét.

  - A mai nap után nem hiszem, hogy valaha is megszorulok anyagilag.

  - Na - na, azt soha sem tudhatod…

  - Ez igaz, de a börtönben se neked, se nekem nem lesz szüksége szolgára.

    Ettől mind a ketten elkomorultak. Jól tudták, az ördögöt nem szabad a falra festeni, mert rendszerint meg is jelenik.

  - Ideges vagy? - szólalt meg Caldwell.

  - Ühüm - dünnyögte Bruce. - Te talán nem?

  - Hát nem rólam mintázták meg a nyugalom mintaszobrát.

  - Nyugi, Jason, nyugi! A tervezés tökéletes, nem lehet baj!

    Caldwell letette az asztalra az üres kávéscsészét, majd a fülét kezdte el piszkálni. Ez nála az erős gondolkodás jele volt.

  - Nem tetszik nekem Vágott Arc - jegyezte meg némi hallgatás után. - Valahogy megváltozott. Az emberei is teszik a dolgukat, de azonkívül semmi plusz, semmi lelkesedés. Akár a gépek.

    Bruce pajkosan kacsintott egyet.

  - Nekünk pont ilyen emberek kellenek. Nem de bár?

  - De igen. Veszélyes a terved, de megérdemlik majd a részüket.

    Bruce a mosogatóhoz sétált és elmosta a kávéscsészéket. Caldwell nem állhatta meg szó nélkül:

  - A rendmánia…

  - Hagyjak magam után mosatlan edényeket?

  - Nem, isten ments! Mit szólnának a rendőrök, amikor majd eljutnak ide?

    Ezen a poénon jót nevettek.

  - Még az a szerencse, hogy nem kell vigyáznunk az ujjlenyomatainkra - tette hozzá Bruce. - Legalábbis idehaza nem… A börtönviselt múlt néha ad némi könnyebbséget.

    Caldwell még mindig nem hagyta abba a füle piszkálását.

  - Vágott Arc visszataszító figura, az emberei nem különben. Őket megértem. De Knox miért?

    Bruce hátradőlt a székben, az ülőalkalmatosság recsegett - ropogott a súlya alatt.

  - Régi ügy ez, de bennem van mélyen, tüske, mely megragadt a szívemben.

  - Úgy gondolod, most kompenzálhatsz rajta valamit?

  - Feltétlenül. Tudod, egy iskolába jártunk, és végül is barátok voltunk. Csakhogy én naiv voltam, amivel ő nagyon sokszor visszaélt. Büntetéseket kaptam helyette, olyan dolgokért, amit el sem követtem.

  - Soha nem tettél ez ellen semmit?

  - Nem, tartottam a számat. Egyszer aztán megcsapott az első szerelem szele. A lány alattam járt egy évvel, s hogy ne szaporítsam fölöslegesen a szavakat, pár napos ismeretség után elmondhattam: együtt járunk. Látszólag Knox volt a legboldogabb, hogy így összejöttek nekem a dolgok, és valósággal ajnározott bennünket. Egészen addig fajultak az események, hogy már hármasban jártunk el  mindenhová. Egyik oldalról jó dolog volt ez így, hiszen mind a két közeli, szívbéli "barát" mellettem tartózkodott. Nem kellett soha az egyiket a másikért mellőznöm, de a másik oldalról nézve a helyzetet, a lánnyal való intimebb pillanataim kezdtek egyre ritkábbak lenni, majd szinte észrevétlenül teljesen megszűntek. Knox lassan olyanná vált, akár a ragadvány. Az agyamra rátelepedett a kétely, hogy nem valami jól van ez így. Egyre jobban nem tetszett nekem ez a felállás, de bármilyen furcsa, a lánynak ellenben nem volt ellenére. Knox néha úgy szervezte meg a feltűnéseit, hogy a távollétemben is találkozgasson a lánnyal. Lassan már vetélytársakká váltunk akaratlanul is…

  - Ennyire vak voltál?

  - Inkább hiszékeny. Hittem a barátság erejében, ami persze ekkor már nem volt az. Aztán megtörtént a dolog. Knox lecsapta a lányt a kezemről, és úgy állította be előttem a helyzetet, mintha ő nem tehetne az egészről semmit.

  - Te valóban egy nagy marha voltál!

  - Az, de még mindig nem értem a csattanóhoz! A lány próbált volna visszatérni hozzám, de Knox vasmarokkal visszatartotta, Aztán egyszer csak végleg megoldotta a problémát, bár ezt a tettét a mai napig sem tudtam rábizonyítani.

  - Kezded felcsigázni az érdeklődésemet…

  - Csak most érkeztem el az igazi drámai fordulathoz… Az egyik nap felbolydult méhkassá vált az egész iskola. Suttogások voltak, találgatások, vajon mi történhetett, de a valóság sokkal borzalmasabb dolgot produkált, mint a képzelet. Hamarosan rendőrök szállták meg az épületet, majd kisvártatva elhangzott a vezényszó: Mindenki maradjon a helyén, nem mehet el senki, sőt, még a tanterméből sem mozdulhat ki.

- Hány éves voltál akkor?

  - Tizenhat.

  - Aha…

  - Néhány perc múlva hívattak az igazgatóiba. Már ekkor a torkomban dobogott a szívem, de igazán rosszul nem akkor lettem, amikor beléptem az igazgató szobájába, és megláttam ott a sok idegen arcot, a rám szegeződő szúrós szemekkel, hanem amikor megtudtam a felfordulás okát: a Knoxszal "közös" barátnőnket holtan találták az iskola udvar egyik legeldugottabb részén, ott, ahol igazából nem is jár senki.

  - Szentséges Isten!

  - A lánnyal erőszakoskodtak, és az én balszerencsémre a kiáltozásait nem hallotta meg senki.

    Caldwell feltartotta a kezét.

  - Várj egy percet! Balszerencséről beszélsz, annak ellenére, hogy a lány Knoxszal járt. Akkor meg mi közöd lehetett a lány halálához?

    Bruce az emlékek súlya alatt valósággal magába roskadt. Arca sápadt lett, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek.

  - A lányt az én sálammal fojtották meg - felelte némi habozás után.

    Caldwell meglepetésében eltátotta a száját.

  - Te voltál?

  - Hová gondolsz? A mai napig sem tudom, hogy mikor és hol veszítettem el azt a sálat.

  - De a tiéd volt, nem?

  - Az hát. De egy ujjal sem bántottam, erre meg is esküdhetek!

  - Hagyd ezt, hiszek neked… Utána mi történt?

  - Hosszú órákig faggattak, de Knox sem járt jobban. Aztán már csak én maradtam a kalapban. A gyilkosságot nem tudták rám bizonyítani, de a tények, hogy a sál az enyém volt, valamint az, hogy a lány Knoxot választotta, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy két évet kellett lehúznom a fiatalkorúak börtönében.

  - Alaposan megjártad! - sóhajtotta Caldwell. - De miből gondolod, hogy Knox…

  - Várj - tartotta fel a kezét Bruce -, még nem tartok ott. Az a két év maga volt a pokol. Sok degenerált, törvényenkívüli között nekem is farkassá kellett válnom, és tulajdonképpen ott nőtt be végre a fejem lágya. De még nem annyira, hogy tisztán lássak az ügyben. Annál is inkább, mivel Knox rendszeresen meglátogatott ott engem. Azonban fogalmam sem volt arról, hogy a bűntudat az, amely nem hagyja nyugodni. Aztán teltek - múltak az évek, időnként összefutottunk, megittunk valamit, de semmi több, a barátságunk igazából nem lángolt fel újra.

  - Akkor most hogy jutott eszedbe a neve?

  - Még mindig nem mondtam el mindent. Egy nap, úgy este felé, mélyen magam alatt volt az önbizalmam. Kezembe ragadtam két üveg whiskyt, és valahogy  Knox munkahelyére keveredtem. Ő azidőtájt egy telefontársaság telefonközpontjában  éppen éjszakai ügyeletet látott el. Nem mondhatom, hogy felettébb örült a látványomnak, de a whiskytől már felderült az arca. Szóval ott ragadtam. Iszogattunk, beszélgettünk, és bizony alaposan eláztunk. Knoxnak egyszer csak megeredt a nyelve. Másnap ugyan felmerült bennem, hogy az egészet csak álmodtam, de ahogy jobban belegondoltam, rádöbbentem: igen, valóban így történhetett minden.

  - Knox elárulta magát? - tudakolta érdeklődéssel telve Caldwell.

  - Annál is több, beismerő vallomást tett nekem. Mindez köszönhető volt az alkoholnak, és a lelke mélyén azóta is parázsló emlékeknek. Nem a bűntudatnak, mert egy ilyen számító féregnek olyan nincs, és nem is lesz, még a halála pillanatában sem. Akkor már nem tudta, mit mond, mit beszél, annyira elázott a whiskytől. Én sem voltam egy fitt állapotban, de egy fokkal józanabb, mint ő. Férfiak között egyik alaptéma a nő, a szerelem, a hódítások felsorolása. Ebből akaratlanul is eljutottunk a mi kis közös szerelmünkhöz, ahhoz a balszerencsés véget ért lányhoz, aki az iskola eldugott sarkában az én sálamtól halt meg, no meg a gyilkos kezektől, amelyek oly szorosra húzták a nyaka körül azt. Knox nyelve akadozva bár, de megeredt. Már ő sem tudta, hogy miről beszél, s talán még azt sem, hogy beszél egyáltalán. Szemei le - lecsukódtak, miközben ajkai megállíthatatlanul mozogtak, valósággal ömlött közülük a szótenger. Lassan körvonalazódott előttem az a nap, amely oly annyira tönkretette az életemet. A lány elhagyni készült Knoxot, akinek ez a fordulat egyáltalán nem volt az ínyére. Ezért úgy döntött, tesz még egy utolsó, elkeseredett próbálkozást, és randevúra hívta a lányt. A hely nem volt éppen egy romantikus környezet - a szemetes konténerek közelsége nem az -, de ott nyugodtan beszélgethettek. Knox maga sem tudta, hogy a sálam mikor és hol akadt a kezébe. Hittem is neki - mint oly sokszor már -, mivel nem tudtam feltételezni róla, hogy előre kitervelten képes megölni egy embert.

  - A hallottakból én pont az ellenkezőjére tippelek…

    Bruce unottan megvonta a vállát.

  - Hogy miért tette, és mennyire előrelátón, az már nem oszt, nem szoroz. Ennél jobban gyűlölni úgysem tudom, megbocsátani pedig nem akarok neki.

  - A harag rossz tanácsadó! - figyelmeztetett Caldwell. - Nehogy elszúrj valamit emiatt!

    Bruce megrázta a fejét.

  - Isten ments! De van másik mondás is: Édes a bosszú!

  - Sok cukorral még a kávé is édessé válik…

    Bruce komótosan rágyújtott egy cigarettára. Évek óta leszokott róla, de most meghalt volna, ha nem szívhat el egy szálat. Néhány pillanatig bent tartotta a füstöt, aztán élvezettel, lassan kifújta azt.

  - Jason, most ne töltsük az időnket filozófiai eszmecserére, mindjárt itt lesznek a többiek! Inkább befejezem a történetet… Szóval a szemeteskonténernél találkoztak. Eleinte békés beszélgetés folyt közöttük, de a lány visszautasító hozzáállása miatt Knox fokozatosan bepörgött, és elveszítette józan ítélőképességét. Erőszakoskodni kezdett, a lány védekezett, aztán kétségbeesetten kiáltozni kezdett. Knox most már komolyan megijedt. Túl messzire ment el, és a felelősségre vonás rémképe egyre csak ott lebegett előtte. A sálat először csak a lány szájához nyomta, mivel azonban ez nem hozott tartós sikert, a nyaka köré tekerte azt, és a két végét egyre csak húzta és húzta. Knoxban vad ösztönök támadtak fel, már nem volt ura akaratának. A vadász érez ilyet, amikor a vadat űzi árkon - bokron át, hogy learathassa a trófeát. Knox azonban inkább volt abban a pillanatban vad, mint vadász. A jövője és ahogy akkor érezte, az élete is törést szenvedett az erőszakoskodása által. A sálat egyre erőteljesebben húzta. Szinte látta a lelki szemeivel, hogy a karjain kiduzzadnak az izmok és ettől hihetetlenül erősnek érezte magát. Elvesztette az önkontrollját, de legfőképpen a határt, ahonnan még visszafordulhatott volna. A lány erőtlenül omlott össze a karjaiban. Knox csak ekkor tért észhez, de már túl késő volt minden megbánása. Egész testében remegett, majd a kezdeti félelme átváltozott józan gondolkodássá. Tanú nem látta tettét, a sál az enyém volt, úgyhogy a hallgatás mögé bújt. Ellopakodott a helyszínről, és hagyta, hogy rám terelődjön a gyanú, én üljem le helyette a büntetést.

  - Alávaló gazember! - fakadt ki Caldwell.

    Bruce tudta, hogy mi játszódik le társa lelkében. Bűnözők voltak ugyan, de nem gyilkosok.

    Figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját.

  - Vigyázz, el ne szóld előtte magadat!

    Caldwell ezen felettébb meglepődött.

  - Nem tudja, hogy te tudod…

  - Mielőtt nagyon belezavarodnál, a válaszom: nem. Alighogy befejezte a vallomását, a feje lehanyatlott az asztalra és mélyen elaludt. Bennem eközben persze forrt a méreg, és talán a felfokozott idegállapotomnak volt köszönhető, hogy szinte abban a szent pillanatban kijózanodtam. Első felindulásomban megakartam őt ölni. Ártatlanul ültem egy gyilkosságért, és ha végzek vele, legalább megtölti értelem az elpazarolt éveimet. Kezem a nyakára csúszott, ujjaim kezdték kiszorítani belőle a levegőt… Ekkor felhorkant, de aludt tovább, tudomást sem véve a környezetéről. A köd lassan kezdett felszállni az agyamról, mintha egyenesen ő fújta volna le róla. Gyilkosságért ültem ugyan, de nem Knox meggyilkolásáért. Hogy még egyszer börtönbe kerüljek, nem, azt nem akartam semmiféleképpen sem. Ugyan mivel bizonyíthatnám be Knox bűnösségét? A szó elszáll, az írás marad, a szem - és fültanú pedig hiánycikknek számított abban a pillanatban. Az asztalon pihenő számítógép billentyűzeten ekkor megakadt a szemem. Először csak magam megnyugtatására ültem le eléje, de miután egy véletlen folytán bejutottam a telefonközpont digitális memória részébe, szépen átírtam jó néhány adatot a rendszerben. Ez láncreakciót indított el, amely követte a dominóelvet, sorban elsöpört szinte minden adatot a gépből. Alig tudtam meglépni onnan, oly hirtelen történt meg ez az elbutítás. Mikor a központ végleg leállt, tudtam, nagyon belenyúltam valamibe, és ilyenkor épeszű ember pucolásra fogja a dolgot. Persze Knoxot hátrahagytam bűnbaknak, úgy, ahogyan ő is tette velem hajdanán. A poharakat természetesen magammal vittem, de a whiskys üvegeket azonban nem. Azokat ott hagytam bűnjelnek, melyekről alaposan letörölgettem az ujjlenyomataimat.

  - Leültették érte?

  - Nem volt ekkora szerencsém - ingatta a fejét Bruce. - Csak az állásából csapták el. Erről persze másodkézből értesültem, hiszen kerültem őt, mint tűz a vizet. De ekkor is rámosolygott a szerencse. Akkoriban halt meg az egyik nagynénje, akitől egy egész farmot örökölt, amin a mai napig is dolgozik.

  - Mikor újra találkoztatok, nem akarta leharapni a fejedet?

  - Nem nagyon örült nekem, de a bűntudata, s talán a feledés is, elnyomta a bosszúvágyát, a felkínált lehetőség a nagy pénzzel pedig elaltatta az éberségét.

  Caldwell felállt az asztaltól, és az utcai ablakhoz sétált.

  - Még sehol senki… - közölte a látottakat.

  - Majd jönnek, ebben egészen biztos lehetsz!

    Caldwell ismét Bruce felé fordult:

  - Nem félsz, hogy Knoxot is fűtheti a bosszúvágy?

    Bruce akaratlanul is elmosolyodott.

  - Félni inkább neki kell. Az én bosszúvágyam erősebb az övénél, és az elmúlt évek alatt eltunyult - kis kajánsággal fogalmazva - elcsökevényesedett agytekervényei nem vehetik fel velem a versenyt.

  - A terved nagyszerű, mi tagadás…

  - Ne dicsérj, csak ne dicsérj! Minden terv csak annyira jó, amennyi megvalósul belőle.

    Caldwell újra az ablak felé fordult, majd gondolkodón megjegyezte:

  - Az emlegetett szamár megérkezett.

  - Knox?

  - Ühüm…

    Bruce sietve felpattant a székéről.

  - Akkor pedig munkára, kezdődik az első felvonás…

8.

    Lassan gyülekeztek az emberek, és úgy jó félórás eltolódással összeállt a teljes csapat. Bár a nagyszobában ültek le, a helyiség még így is igen szűkösnek bizonyult.

    Bruce szótlanul végigmérte az arcokat. Bár a nap nem azért volt nevezetes, hogy ismerkedési bankettet tartsanak, ennek ellenére mindenkit arra kért, mondjon néhány szót magáról. Így talán nagyobb bizalmat ébreszthetnek egymásban, és vak engedelmességet az egymásrautaltság miatt.

  - Bruce Reynolds vagyok - kezdte el a mondókáját. - Kétszer ültettek le apró baklövések elkövetéséért. Ez az első nagyobb bulim, és mivel referenciamunkát nem tudok felmutatni, ha valaki úgy véli, nem vagyok alkalmas az akció irányítására, akkor most még minden következmény nélkül kiszállhat a buliból.

    Az arcok mereven bámultak rá, majd Vágott Arcú Bill emelkedett szólásra.

  - Mi nem ismerünk téged Bruce, de Jason barátja a mi barátunk is. Úgyhogy veled tartunk. Ha kell jóban - rosszban, mi egy csapat vagyunk… Nekem, gondolom nem szükséges bemutatkoznom. Fogalom vagyok, de nem csak közöttetek, hanem a rendőrség előtt is. A kollégák nevei maradjanak az ismeretlenség homályában, de hogy ne legyenek " Gyere ide! ", "Hé, te ott" , valamennyien művésznevet választottak maguknak.

    Legelsőnek az egyetlen szakállas férfi állt fel a hat ismeretlen közül.

  - Télapó.

    Talán más esetekben hangos hahotázásban törnek ki, de most feszült csend volt rá a válasz.

  - Kalóz.

    Nem félláb, kampóskéz, vagy kendővel bekötött fej volt a titulust kiérdemlő jellegzetesség, hanem egy igen gyatrán kidolgozott üvegszem. Feltűnő ismertetőjel ez, de Bruce mégsem emelt ellene semmiféle kifogást.

  - Kojak.

    Természetesen kopasz volt, ujjai között egy szál barna papírú St. Morris cigarettát forgatott. Ez persze csak egy kellék volt, hiszen egyetlen egyszer sem gyújtott rá.

    De megvolt a párja is, egy harmincas évei közepén járó néger férfi.

  - Fürtöske.

    Bruce - nak már a nyelve hegyén volt, hogy talán találóbb lett volna a Krampusz név, és hatásosabb is, ha közvetlenül a Télapó után következik, de türtőztette magát a sértődések elkerülése végett.

  - Bagoly - és férfi megigazította barnakeretes szemüvegét.

  - Hallgatag - folytatta a bemutatkozást a hatodik, és azután nyomban mély hallgatásba mélyedt.

  - Samuel Knox - zárta a sort Bruce egykori iskolatársa. - A telefonos dolgok rám tartoznak.

    Rövid csend következett. Bruce felállt a székéről, és szinte ugyanabban a pillanatban Caldwell  lerántotta az asztalról a fehér leplet. Az asztallapon egy városrész méretarányos makettje látszott. Néhányan felhördültek, így Bruce jobbnak találta, ha megmagyarázza a dolgot:

  - Mielőtt valaki rosszra gondolna, a város játékboltjaiban  szinte minden nevezetes épület kicsinyített mása megtalálható. Ezek is onnan valók, mindegyikük más - más boltból, és jó néhány hónapja lettek összevásárolva. Ez a kis csekélység nem lesz nyom felénk, ne idegeskedjetek ezen…Tehát rátérek az akció részleteire. Knox és Bagoly lesz a két telefonszerelő. Az arcukat úgy elmaszkírozzuk, hogy még a saját anyjuk sem ismerne rájuk - a kezében szorongatott ceruzával az egyik épület tetejére bökött. - Itt fog elhelyezkedni a mesterlövész…

    V.A.B. felemelte a fejét.

  - Ki lesz az?

    Bruce talányosan elmosolyodott.

  - Nem az itt ülők közül való, de tudja a dolgát, kezeskedem érte.

    V.A.B. Azonban nemtetszése jeleként megrázta a fejét.

  - Itt valami bűzlik, érzem…

    Caldwell a vállára tette a kezét.

  - Talán a lábad. Időnként nem ártana megfürödni és zoknit cserélni…

  - Nagyon vicces vagy, tudod - e?

    Bruce megköszörülte a torkát.

  - Nem szeretném, ha már az elején összezördülésekkel kezdődne az első közös munkánk!

  - Természetesen én sem - morogta V.A.B. - De ez a…

  - A mesterlövész személye nem fontos - vágott a szavába Bruce. - Az a lényeg, hogy értse a dolgát, nem?

  - Ez igaz…

  - Na már most - és Bruce a ceruzával ismét az épület tetejére bökött. - A mesterlövész itt fog elhelyezkedni. A fő feladata az lesz, hogy figyelje az utcán a mozgást, veszély esetén pedig jelezzen nekünk. Caldwell, V.A.B., Hallgatag és Fürtöske, ti a Bank igazgatóját veszítek kezelésbe.

  - Mi szükség van erre? - értetlenkedett V.A.B. - Talán a fiókvezetőket is összegyűjtsük?

    Bruce végtelen türelemmel a hangjában válaszolt:

  - A biztonsági őrök közvetlen összeköttetésben vannak az igazgató lakásával. Biztonsági szempontok miatt csak tőle fogadhatnak el a szokványostól eltérő parancsokat.

  - Mint például?

  - Türelem, hamarosan arra is rátérek…

    Kint lassan sötétedett. Mire a nap végre lenyugodott, addigra Bruce felvázolta mindenki előtt a feladatát. Utoljára még egyszer végignézett a csapatán:

  - Van valakinek kérdése?

    Nem volt. Elkezdődhetett A nagy bankrablás.

9.

    Louis Jourdan kezébe vette a kést, a kétágú villát pedig mélyen a húsba szúrta. A Hálaadási pulyka nem tiltakozott ez ellen, élettelen testét borító bőre alól folyékony zsír buggyant elő.

  - Melyik részét kéred? - fordult Jourdan egyetlen lánya, Grace felé.

  - A szokásosat.

    Louis rábiccentett. 10 éves lánya minden évben ugyanazt a húsdarabot kéri, egy szeletet a pulyka mellrészéből.

  - Szívem?

    Brenda, Louis felesége a pulyka combjára mutatott.

  - Azt a formásat…

    Ezen mind a ketten elmosolyodtak. Ezek a szavak ugyanis Louis szójárása volt esténként, mikor a kezei kutatón simogatták az asszony testét.

    Louis miután kiszolgálta a családja nőnemű tagjait, magának is vágott egy szeletet, aztán leült az asztalhoz.

  - Jó étvágyat mindenkinek!

    Bekapott egy falatot, és azt sietve lenyelte. Nem érezte az ízét. A sápadt arccal belépő házvezetőnője idegességet keltett benne, és emiatt annak is örülni tudott, hogy nem nyelt félre a sietségtől.

  - Igen?

    Theresa némán félreállt az ajtóból. Az ezek után történtek Louisban úgy maradtak meg, akár egy rémálom, de az is a lassított felvétel fajtából. Símaszkot viselő alakok lepték el az étkezőt, és a rájuk szegeződő, sötétlő pisztolycsövek nem hagytak kétséget afelől, hogy a lakásába betörő fegyveresekkel jobban teszik, ha mindenben együttműködnek.

  - Uraim, nyugalom, nincs fegyver nálunk! - mondta látszólagos nyugalommal.

A Bank, ahol igazgató volt, nagyon ügyelt a biztonságra, de nem az alkalmazottainak élete árán. Ezért minden évben kötelező néhány napos kurzusokat szerveztek a cég alkalmazottainak számára, hogy fegyveres támadás esetén hogyan viselkedjenek. Louis az ott hallottakat próbálta volna meg alkalmazni, de már az elején felsült vele.

  - Kuss! - érkezett a velős válasz. Két rabló az ablakokhoz vonult, a harmadik a terített asztalhoz lökte a házvezetőnőt, miközben a negyedik álarcos továbbra is rájuk szegezte a fegyverét.

    Louis nagyot nyelt, és újabb kísérletet tett arra, hogy az általa ismerni vélt mederbe terelje a beszélgetést.

  - Ha pénzre van szükségük, fent, az emeleti dolgozószobámban tartom egy rejtett széfben… - ekkor azonban elakadt a hangja, és értetlen szemekkel meredt a hangosan röhögő alakokra.

    Az ablaknál álló egyik férfi gúnyosan felvetette a kérdést:

  - Kell nekünk az a pénz, srácok?

    A társai szinte egyszerre, kórusban válaszoltak:

  - Neeem, az nem kell nekünk!

  - Aha, az nem kell nekünk… - ismételte meg a kérdező, akár egy visszhang.

    Louis Jourdan nagyot nyelt, és a tanfolyamokon belétáplált magabiztosság pillanatok alatt a semmibe foszlott.

  - Bármit megadok, csak ne bántsanak bennünket!

    Az egyik fegyveres Grace - hez lépett, és a 10 éves lány fejéhez nyomta a pisztolya csövét.

  - Neee! - ordított fel akaratlanul is Jourdan, és csak az tartotta vissza, hogy a lányát fenyegető alakra vesse magát, hogy egy pisztolycső az ő homlokának is nekiszegeződött.

  - Én ilyen meggondolatlanságot nem tennék! - jegyezte meg egy érces hang, és lebeszélőn csettintett néhányat a nyelvével.

    Louis csak állt, arcát, sőt az egész testét verítékcseppek lepték el.

  - Ő az igazi kincsed, így van? - folytatta az érces hang.

  - Igen - motyogta Jourdan. Hangja ismeretlenül csengett a számára, mintha egy rossz gramofon mélyéről jött volna. - Ne bántsák, nagyon szépen kérem magukat!

  - Hm - töprengett el az érces hang. - Mindenre hajlandó vagy érte?

  - Igen! Ha kell, akár az ördöggel is lecimborálok!

  - Rendben van! - intett a kezével a bandavezér, és a lány kiszabadult az életveszélyes helyzetből. - Kapsz egy lehetőséget, remélem, élni fogsz vele…

10.

    Bruce a zárt fedelű furgonban ült, mellette, a kormánynál a sógora, Nighy foglalt helyet. Ezt a járművet nevezte ki koordinátor központnak, ide futottak be a hírek, innen mentek ki a parancsok.

    Az órája szerint a terv első felvonása a végéhez közeledett. A füle hallójáratába helyezte az apró, vezeték nélküli hallgatót, az inggallérjára erősített mikrofonon elfordította a pici kapcsolót, és beszélni kezdett:

  - Egyes jelentkezz!

    Kisvártatva felcsattant Caldwell jól ismert hangja.

  - Egyes jelentkezem.

  - Fejlemény?

  - Az objektum elfoglalva, a célszemély a hatalmunkban van.

  - Hajlandó az együttműködésre?

  - A lánya életével kezeskedik érte!

    Bruce akaratlanul is elkomorult. Nem akart ártatlan áldozatokat, különösen nem egy gyereket.

  - A lány biztonságáért személyesen felelsz!

  - Bízhatsz bennem…

    Bruce egy másik kapcsolóval csatornát váltott.

  - Kettes, hallasz?

  - Igen…

  - Az akció indul… Megismételem, az akció indul…

11.

    Bagoly a kontaktlencsétől hunyorogva - hiába, a szemei még nem szokták meg ily rövid idő alatt a viseletét - Knoxhoz fordult:

  - Kezdhetjük!

    A helyi telefontársaság élénksárga színű munkaruháját viselve kiszálltak a lopott hibaelhárító rohamkocsiból. Knox ismerősen mozgott, hiszen a rábízott feladat nem állt távol a korábbi munkájától, melyet hajdanán még a telefonközpontban végzett.

  - Segítsek? - érdeklődte Bagoly.

  - Nem szükséges.

    Beléptek a kapualjba, ahol Knox azonnal kiszúrta a falba süllyesztett szekrényt. A zárba illesztette a speciális kulcsot, majd apró kattanás után kitárta az ajtót. Bevilágított az elemlámpával, és a feltáruló látványtól Bagoly elszörnyedt:

  - A pókháló ehhez képest áttekinthető logikai rendszer!

    Knox lefitymálón nézett végig a társán.

  - Ez is az. Nekem legalábbis…

    A vezetékhalmazban összesen tíz vonalat kellett kiiktatnia, ennyi volt a Bank összes bejövő vonala. Knox gondos körültekintéssel a bal tenyerében kezdte összegyűjtögetni a színes drótokat.

  - Kilenc - közölte kisvártatva, majd kissé idegesen hozzátette: - De hol a fenében lehet a tizedik?

    A felborzolt kedélyállapota Bagolyra is átragadt. Kövér izzadságcseppek kezdtek aláereszkedni a homlokáról.

  - A francba!

    Knox vett egy nagy lélegzetet, majd Bagoly felé morrantotta:

  - Nyugi! - bár ez a biztatás rá jobban ráfért volna.

  - Ha most elcseszed, már mehetünk is hazafelé!

    Knox e figyelmeztetés hallatán végleg kijött a béketűrésből.

  - Ha jobban tudod, felőlem akár te is csinálhatod!

    Bagoly békülékenyen széttárta a karjait.

  - Én ehhez nem értek. Erre a munkára ezért szerződtettek téged.

  - Akkor pedig pofa be!

    Bagoly ettől a pillanattól kezdve valóban nem szólalt meg, mintha csak szájzárat kapott volna.

    Knox is átérezte a felelősségének súlyát. Az összes telefont ki kellett iktatnia, de a közvetlen összeköttetést a Bank és a bankigazgató lakása között nem volt szabad bántania.

    Újra kezdte a vezetékek átnézését, miközben a bal tenyerében tartott kilenc szálat is újra leellenőrizte.

  - Megvan, ez az! - csillantak fel a szemei kisvártatva, és büszkén Bagolyra pillantott. A társa azonban közönyösen megvonta a vállát.

    Knox ennek ellenére sem esett ki a szerepéből, magabiztossága újra a régi volt. Az oldalvágó fogó két pofája közé nyomta mind a tíz vezetéket, majd egyszerre elvágta azokat.

    A második felvonás ezzel befejeződött, következhetett egy újabb hadszíntér.

12.

    A bank védelmét mindössze négy őr látta el. Egy a külső kapunál teljesített szolgálatot, egy a monitorokat figyelte, melyen nyomon követhette az épület fontosabb helyein elhelyezett videokamerák képeit, kettő pedig meghatározott időközönként körbejárta a folyosókat, szobákat, vagy szükség szerint beugrottak az előbb említett két társuk helyére, ha azoknak időközben valami kis vagy nagy dolguk akadt.

    Michael McGraw felállt a székéről - melyben már órák óta tespedt - és a monitoroktól fáradt szemeit frissítés gyanánt megdörzsölte az ujjaival. Unalmas egy munkát végzett, de legalább jól megfizették érte.

    Tett egy kört a szobában, majd jó mázsás súlyával visszazuhant a forgószékére. Néhány pillanatig gondolkodott azon, vajon mivel üsse el a másnap reggeli váltásig hátralévő, bizony igen hosszúra nyúló órákat, majd beleszólt az orra előtt ásítozó mikrofonba:

  - Rich, jönnek - e már a bankrablók?

    Ez persze csak egy vicc volt, melyet már ezerszer eljátszottak egymás közt, de az aktualitását soha nem veszíthette el. Azt azonban nem is sejtették, hogy addig kiabálnak " farkast ", míg az valóban meg is jelenik előttük.

    Richard Blackman, négy gyerek apja, előbújt a kuckójából, és a külső kaput figyelő kamera elé állt, aztán mosolyogva, tudatlanságot színlelve felvonta a vállát.

    McGraw nem nagyon tartott támadástól hétvége lévén, a Hálaadás ünnepének napján, amikor minden normálisabb ember a családjával tölti el az idejét.

    Az asztal alól elővette a papírzacskót, és előhúzott belőle a Mrs. McGraw által készített, formás szendvicsek közül egyet.

  - Fogadjunk, hogy pulykahúsos!

    McGraw - nak hátra sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja, ki az érkező. Brian Woods volt az, aki mindig a korgó gyomrára panaszkodott, és ebből kifolyólag szinte állandóan evett, ennek ellenére mégis úgy nézett ki, mint egy kehes ló.

  - James? - tudakolta McGraw.

  - Csőtörést szenvedett.

    McGraw beleharapott a szendvicsébe. Valóban pulykahúsos volt, Woodsnak jó volt a megérzése. Bár a Hálaadás ünnepén nem sok logika kellett egy ilyen kenyértöltet megjósolásához.

    James Brynner nagy dérrel - dúrral érkezett meg.

  - Legalább két kilót fiatalodtam!

    Ezen a bejelentésen egyikük sem csodálkozott el. Brynner szakasztott ellentéte volt Woodsnak - akár Stan és Pan -, és állandóan súlyproblémákkal küszködött. Már a WC - n való ügyködését is úgy kommentálta, mintha az együtt járna az ő súlyfogyásával.

    Woods a telefonért nyúlt.

  - Erről jut az eszembe, hazaszólok az asszonynak, járt - e már nálunk a vízvezeték szerelő. Vettünk egy mosógépet a minap, de a csatlakozója sehogyan sem stimmel a régivel…

    McGraw unottan megvonta a vállát.

  - Jó, de siess!  Nem sokára jelentést kell tennünk Mr. Jourdannek, hogy minden rendben van nálunk.

    Woods felemelte a kézibeszélőt belefújt néhányat a mikrofonba, dühösen megütögette a készülék bontóvilláját, aztán röviden csak ennyit mondott:

  - Süket.

    McGraw szájában megállt a falat.

  - Próbáld meg a másik vonalat!

    De mind a tízzel ugyanaz volt a helyzet, döglött volt, a technika csődjeként könyvelhették el valamennyit.

    McGraw, mint rangidős, megelevenedett, és magához ragadta az irányítást. A mikrofonért nyúlt és kissé erőteljesebben belekiabált:

  - Rich, nálad mi a helyzet?

    Blackman hangja betöltötte a szobát.

  - Csend és nyugalom. De ha így üvöltözöl velem, a végén még megsüketülök!

    McGraw nyugalmat erőltetett magára.

  - Nem működnek a telefonjaink - vázolta fel a helyzetet.

  - Na és? - jött a válasz. - A belső vonalak működnek, majd sűrűbben tartjuk az összeköttetést!

    McGraw megpördült a székével, és a többiekre emelte a szemeit.

  - Ebben a helyzetben csak egy dolgot tehetünk, és azt meg is tesszük. Most és azonnal…

13.

    Caldwell alighogy megkapta a figyelmeztető jelzést Bruce - tól, pár percre rá megcsörrent a telefon. Intett a kezével, és a 10 éves Grace fejéhez ismét pisztolycső szorult.

    Jourdan fel sem szisszent, hisz nagyon jól tudta, a figyelmeztetés neki szól. Felvette a telefont.

  - Jourdan - szólt bele. Meg sem lepődött azon, hogy mennyire nyugodt a hangja.

    McGraw megköszörülte a torkát.

  - Uram, McGraw vagyok. Van egy kis problémánk…

  - Hallgatom!

  - A városi vonalaink mind süketek. Mintha valaki szándékosan kikapcsolta volna őket…

  - Persze, persze - dünnyögte Jourdan -, elfelejtettem szólni maguknak… A Telefontársaság  tegnap értesített arról, hogy ma dolgozni fognak a vonalainkon. Beleegyeztem, igaz azzal a feltétellel, hogy egy vonalnak a tízből mindig működnie kell.

  - De nem működik egy sem, uram!

  - Azonnal intézkedem, McGraw. Köszönöm, hogy ideszólt!

  - A kötelességem volt, uram…

    Jourdan visszaült a helyére.

    Néma csend telepedett rájuk. Caldwell egyfolytában az óráját nézte, majd pontosan öt perc múlva megadta a jelet:

  - Most!

    Jourdan ismét felemelte a telefonkészülék kézibeszélőjét. Kisvártatva a vonal végén felcsendült McGraw hangja:

  - Igen, uram!

  - Beszéltem a Telefontársaság egyik munkavezetőjével. Megígérte, küld a Bankhoz két szerelőt. Engedjék be őket, és mindenben legyenek a segítségükre!

  - Úgy lesz, uram!

    Jourdan fáradtan lerogyott a székre.

  - Ez az állásomba fog kerülni…

    Caldwell némi együttérzéssel megjegyezte:

  - Ha lenne családom, én is így cselekedtem volna. Az Úr színe előtt nem lesz mit szégyellnie… Az emberek pedig mondjanak, amit csak akarnak…

14.

McGraw árgus szemekkel figyelte a monitort. A képen Rich odasétált az érkező autóhoz, megnézte a papírokat, majd kinyitotta a nagykaput.

    A Telefontársaság furgonja hamarosan leparkolt a Bank hátsó bejáratánál. Két sárga overallos férfi szállt ki belőle, vállukon nagy szerszámostáskával. Mikor a távvezérelt ajtóhoz érkeztek, McGraw megnyomott egy gombot, majd hangosan is közölte a tényt a társaival:

  - Két idegen a Bank épületében!

    Woods bekísérte a szerelőket a vezérlőszobába. McGraw számára teljesen ismeretlenek voltak, de Mr. Jourdan szavai ott csengtek a fülében:

" - Engedje be őket, és mindenben legyenek a segítségükre! "

    McGraw ehhez az utasításhoz tartotta magát.

  - Ilyenkor, a Hálaadás napján is dolgoznak?

    A magasabbik - ő mintha egy kicsit hunyorgott volna - válaszolt:

  - Sajnos igen. Nem a legjobb idő ez a munkához, de a kábelszakasz cseréjét nem lehetet tovább halogatni.

  - Aha - dünnyögte McGraw, és szemeivel a néma telefonkészülékek felé intett: - Ott vannak…

    Az alacsonyabbik végigemelgette valamennyi telefonkagylót, mintha csak ezáltal a biztonsági őr szavait akarná leellenőrizni, majd gyorsan levonta a konzekvenciát:

  - Meg sem nyikkannak.

    McGraw - nak valahogy nem tetszett ez az egész. Csontjaiban érezte - mint évekkel előtte a lavina közeledtét az Alpokban -, hogy valami nagyon nem klaffol itt.

  - A baj oka? - tudakolta óvatosan.

    A magasabbik feltartotta a kezét.

  - Egy pillanat! - rádiótelefont tartott a füléhez, és abba kezdett el beszélni: - Itt vagyunk az épületben… Hogyan? … Nem, egyiken sincs vonal. Kint helyreállítottatok mindent? … Értem… Jó, megnézzük ott is… Azonnal nekikezdünk…

    A beszélgetés végén McGraw sürgetőn feltette újra az előbbi kérdését:

  - A baj oka?

    A rádiótelefonos szerelő gondterhelten megvakarta az üstökét.

  - A probléma sokkal összetettebb, mint az elsőre gondoltuk.

  - Azaz?

  - Meg kell néznünk a biztosítéktáblát is.

  - Hogy micsodát? - nézett nagyot értetlen szemekkel McGraw, hiszen ilyennek a létezéséről sem tudott.

  - Ahol a telefonvonalak biztosítékai találhatóak - kapta meg a magyarázatot azonnal. - Valószínűleg azok éghettek ki, mint ahogyan a háztartásban a zárlatos vasalónál szokott…

    McGraw ettől elbizonytalanodott. A vasaló dolgot azt értette valamelyest, de a többi felettébb héberül hangzott a számára.

  - Na és tudja, hogy hol kell keresni azokat a biztosítékokat?

  - Hát nem igazán - vakarta meg gondterhelten az üstökét a magasabbik szerelő. - De ha az épület gépészeti rajzát láthatnám…

    McGraw röviden mérlegelt, aztán gyorsan döntött:

  - Brian, ha megkérhetlek rá, a gondnok irodájából hozd már el azokat a rajzokat!

    Woods a legfiatalabb révén, az alacsonyabbik szerelővel karöltve, elindult a papírokért…

15.

    Bruce mindent hallott, hogy mi történt a Bank épületében. Néhány perces csúszásban voltak a tervhez képest, de ennyi bőven belefért. Ez még mindig jobb volt, mint a kapkodásból származó lebukás.

    Mellette Nighy idegesen fészkelődött.

  - Mi a baj, John? - tudakolta Bruce, hiszen a feszültség kezdett rá is átragadni a sógoráról.

  - Nem bírom a tétlen várakozást!

    Bruce meglengette a sógora orra előtt a mutatóujját.

  - A nyugalom a hosszú élet titka, John!

    Nighy nagyot sóhajtott:

  - Ámen!

    Bruce kattintott egyet a mellén pihenő kapcsolón.

  - Hármas, a helyeden vagy?

  - Igen. Innen fentről a környéken minden nyugodt.

  - Örömmel hallom! A célpont kijelölve, végezz vele!

    Bruce Nighy szemeibe nézett, és akaratlanul is egymásra nevettek.

16.

    Karen, Bruce húga, csőre töltötte a fegyverét. Volt benne némi lámpaláz - majd nyolc éve nem fogott fegyvert a kezébe -, de bíznia kellett magában, ha már a bátyja is bízott őbenne.

    Keze görcsösen szorongatta a markolatot, ujjai valósággal kifehéredtek tőle. Szemét az infravörös távcsőhöz emelte…

    Aztán leengedte a puskát. Az erőlködéstől könnybe lábadt szemeit megtörölte, majd rövid gondolkodás után a távcső üveglencséjét is.

És kezdte elölről.

    Először nem találta meg a célt. Újra leengedte a fegyvert, betájolta magát, utána ismét felemelte azt.

    Nem tudta már, hogy mennyi időt pazarolt el így, és ettől felettébb nyugtalan lett.

    Már - már meghúzta a ravaszt, de aztán mégis meggondolta magát. Vett egy nagy levegőt, néhány másodpercig benntartotta azt, aztán lassan kifújta. Célzás - kéz nem remeg, puskacső meg sem moccan -, és tűz.

    Talált? Nem volt egészen biztos benne.

    A szeméhez emelte ismét a távcsövet, és az optikán keresztül megbizonyosodott az eredményről. A videokamera üveglencséje feketén tátongott, döglöttebb volt mindennél.

    Karen csak most vette észre, hogy a homlokát időközben ellepte a veríték. Kézfejével letörölte, aztán leadta a jelentést:

  - Kész! - és mint a moziban figyelte tovább a fejleményeket.

17.

    Kojak beleolvadt a sötétségbe. Fiatalkori tévelygéseinek egyik állomása volt, mikor másfél évig a tengerészgyalogosoknál szolgált, és csak komoly színészi teljesítménnyel tudta onnan kiszuperáltatnia magát. Soha, még csak meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd még jól jöhet a számára az ott tanultak.

    A falak tövében macskaként osont végig, és ha valaki nem erőlteti a szemeit a félhomályba, fekete öltözetében, korommal bekent arcával nem is vehetné észre őt.

    Elérte a kerítést. Az őr behúzódott az üvegkalitkájába, megvilágított arca nem túl nagy érdeklődést mutatott.

    Kojak a bódé mögötti falrészhez osont. Egy ugrással elérte a tetejét, és míg egy kézzel tartotta magát, egy fogóval a félelmetes tüskékkel meredező, a fal tetején teljes hosszában végighúzott drótokat sorban elvagdosta.

    Pillanatokon belül a kerítés túloldalán volt. Ugrásra készen lekushadt, és várt. A holtidő azonban lassan kezdett egyre hosszabbra nyúlni. Kojak ettől egyre idegesebbé vált, csapdába esett vadnak érezte magát, akit magára hagytak a társai.

    És ha valóban így is van?

    Nem, ez teljes képtelenség - ágállt azonnal a gondolat ellen esze józanabbik éne. Az egész felhajtási cécó nem lehet csapda, ez teljes képtelenség.

    Keze akaratlanul is az övére tűzött deszantos tőrének nyelére kúszott, ujjai elszántan ráfonódtak. Olcsón nem adja a bőrét, ezzel tisztában volt.

    A fülkében ülő biztonsági őr mintha valamit megérzett volna a közelében leselkedő farkas veszélyes gondolataiból, mert előredőlt ültében, arca majdnem hozzáért az üveghez, szemei kutatón jártak körbe.

    Kojak nagyon közel állt ezekben a pillanatokban a lebukáshoz. A kiképzésen megszerzett ösztön azonban türelemre intette. Bár kiképzői mindig azt próbálták beléje sulykolni, hogy legjobb védekezés a támadás, a nagyobb tűzerő megrettenti az ellenséget, de fejjel a falnak menni sem tanácsos dolog.

    A lehető legkisebbre húzta össze magát, az a néhány négyzetméternyi árnyék a fal tövében  pedig még segített is neki.

    Hosszú másodpercek teltek el így. Kojak lábai a teste alá húzva pihentek, és ettől a kellemetlen testtartástól mindkettő lassan egészen a kislábujjáig elzsibbadt.

    Kojak tűrt, mert ezt kívánta tőle az életösztöne.

    Aztán az őr megmozdult, és újra felvette a korábbi testtartását, sőt, még az arcára is vissza kiültek az unatkozás vonásai.

    Kojak csak ekkor nyugodott meg. A kezdeti rémület után agya ismét a régi, nyugodt kerékvágásában működött. A gondolatai tisztán követték egymást, és ez az apróságnak aligha nevezhető tény helyreállította a biztonságérzetét.

    Nem csapda, most már egészen bizonyos volt benne. Még egy igazi színész sem tudna ilyen meggyőző alakítást nyújtani, különösen nem, ha egy ilyen, igen komoly veszély leselkedik rá a sötétben. Igen, az őr szemei elárulnák, ha valami nem stimmelne…

    Kojak megelevenedett, lábait kinyújtotta. Izmai fájdalmasan tiltakoztak ez ellen, de ő nem törődött vele.

    Az üvegcsörömpölés azonban meglepte. Oly váratlan érkezett a hang - bár készült rá -, hogy összerezzent, és a szíve felkúszott a torkába.

  - Nyugalom! - sziszegte maga elé, és fegyelmezettebb énje azonnal engedelmeskedett a parancsnak.

    Szükség is volt rá. Az őrbódé ajtaja kivágódott, az őr nagy szemeket meresztve kutatott a különös hang után.

    Kojak vele ellentétben jól tudta, hogy mit kell keresnie. Miután pillanatok alatt megbizonyosodott arról, hogy a nagykaput vigyázó videokamera üveglencséjét bezúzta a puskagolyó, óvatosan elkezdte becserkészni az őrt.

    Az áldozat még mindig a látása visszanyerésén fáradozott. A fülkei éles fényből lépett ki a félhomályba, a szemei így még mindég erősen kápráztak.

    Kojak nesztelenül ért az őr háta mögé. Szúrásra emelte a tőrét, majd a keze abban a szent pillanatban megállt a levegőben.

    " Nem eshet senkinek sem bántódása!"

    Bruce szavai élénken éltek az emlékezetében. Oly annyira, hogy a kritikus pillanatban eszébe is jutottak, megakadályozva ezáltal egy emberi élet kioltását.

    Kojak megtorpanása azonban csak egy pillanatig tartott. A kése fokával gyorsan lesújtott az őr tarkójára, aki élettelen zsákként omlott a földre.

    A többi már ment, mint a karikacsapás. Magára öltötte az egyenruhát, az őrt megkötözte, majd a helyére állt, mintha mi sem történt volna a kapunál…

18.

    Bagoly jól látta, hogy az egyik monitorról eltűnik a kép, és utána - jó, ha ezredmásodperc telhetett el addig - McGraw is észlelte a bajt. Egy pillanatig döbbenten figyelte a sötét képernyőt, aztán vöröslő arccal megelevenedett.

  - Hogy az a… - kezével a mikrofont maga elé rántotta, és felettébb idegesen belerivallt: - Rich, hallasz?

    Csend és időnként némi recsegés volt rá a válasz.

  - Rich! - üvöltötte most már igen ingerülten. - Hol a fenében kujtorogsz?

    A telefonszerelő megállt mellette.

  - Járőrözik?

  - Kicsoda, Rich? - képedt el McGraw a váratlan kérdéstől. - Nem, dehogy… De mi köze van hozzá?

  - Valóban semmi…

    McGraw a mikrofon felé nyúlt, hogy igazítson rajta, de a keze a levegőben lebegve megállt félúton. Hátra sem fordult, úgy kérdezte:

  - James?

    Brynner nem felelt.

    Talán kiment a szobából? Nem, az nem létezik  - adta meg magának azonnal a választ. Ugyan hová mehetne anélkül, hogy rossz szokásához híven nem jelentené be azt?

    Brynner bár többnyire az agyukra ment a sokszor jelentéktelennek tűnő közléseivel: " Kimegyek a WC - re", " Megyek, iszok egy pohár vizet", de a szolgálat biztonságos ellátásához bizony szükség volt arra, hogy mindig tudják, ki hol tartózkodik éppen.

    Most azonban nem volt semmiféle bejelentés, sőt, ami a legfurcsább volt az egészben, válasz sem érkezett a kérdésére.

  - James?

    Bagoly lekönyökölt az asztalra, és bárgyún belebámult a biztonsági őr arcába.

  - Megakadt a tű, biztos úr?

    McGraw agya eddig is forráspont közelében járt, de a visszataszító, pofátlan viselkedéstől elszakadt nála a cérna.

  - Nem vagyok BIZTOS ÚR, megértette?

    Bagoly békülékenyen rábiccentett.

  - Meg, természetesen, biztos úr…

    McGraw dühösen felpattant a helyéről.

  - Hogy merészel… - és ekkor elakadt a hangja. Brynner félrebillent fejjel, látszólag élettelenül pihent a székén.

  - James…

  A folyosó felől lépések nesze hallatszott, majd kisvártatva megjelent az ajtóban Brian Woods teljes életnagyságában.

    De nem volt minden rendben. Arca sápadtan fénylett, mely köszönhető volt a rászegeződő pisztolynak, amely a másik telefonszerelő tenyerében pihent.

  - Hogy az a … - kezdett volna újra szitkozódni McGraw, miközben a kezével a pisztolytáskája felé kapott.

    Azonban mind a két tevékenységét azonnal abba kellett hagynia, mivel fejéhez revolvercső nyomódott, hidegen és vészjósló könyörtelenséggel.

19.

    Feszült csend uralkodott a Jourdan házban. Az álarcosok nem szóltak egy szót sem, a család tagjai pedig nem mertek megszólalni.

    A vezérnek tűnő alak rágyújtott egy cigarettára. Beleszippantott néhányat, és akár egy elfuserált, természet gyilkoló gyárkémény, hatalmas füstfelhőket kezdett el eregetni. Az égett dohányszag lassan ellepte a szobát és Louis orrát ez igencsak irritálta. Oly annyira, hogy ingerülten kifakadt:

  - Legalább a gyerekre lehetne tekintettel!

    V.A.B. kezében megbillent a füstölgő cigaretta.

  - Hogyan? - nézett csodálkozón az igazgatóra.

    Jourdan a kezdeti rémületét feledve, nem esett nehezére megismételni az iménti megjegyzését:

  - Legalább a gyerekre lehetne tekintettel!

    V.A.B. továbbra is értetlenül bámult maga elé.

  - Hogyan?

    Jourdan kezdte elveszíteni a türelmét az egysíkú beszélgetés folytán.

  - Pár hónapja szoktam le a dohányzásról, a lányom pedig fiatal szervezet, oktalanság lenne mérgezni mások butasága miatt!

    Jourdan maga sem akarta elhinni, hogy ilyen szavakra vetemedett, de ha egyszer kijöttek belőle, akkor azok visszavonhatatlanul kint is maradtak.

    V.A.B. mozdulatlanná dermedt, és ezt Caldwell vihar előtti csendként könyvelte el. Ugrásra készen várta, mi következik, mikor kell majd közbeavatkoznia.

    V.A.B. nagy sokára megmozdult, és mindenki nagy megrökönyödésére a cigarettát elnyomta az egyik tányérban.

  - Most akkor jobb? - tudakolta aztán igen nyersen.

  - Sokkal jobb - biccentett a fejével megkönnyebbülten Jourdan, és a lelke legmélyén néma fohászt mondott az égiekhez, hogy kimentették szorult helyzetéből.

    Újra csend telepedett közéjük. Jourdan alaposan megrágta magában a mondandóját, és az előbbi sikerén felbuzdulva ismét megszólalt:

  - Miből gondolják, hogy ezt büntetlenül meg lehet úszni?

    V.A.B. dühösen felmorrant:

  - A cigarettázást? - és a csikket hanyag mozdulattal a zsebébe söpörte.

  - Nem, az emberrablást - felelte Jourdan.

    V.A.B. felállt, majd a maga komótos járásával az igazgatóhoz sétált.

  - Azt hiszem, túl sokat enged meg magának!

    Jourdan torkába gombóc kúszott fel, de egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégsem engedett.

  - Csak a lehetőségekre akartam felhívni a figyelmüket…

  - Pontosabban?

  - A bűnözők mindig megkapják a méltó büntetésüket.

    V.A.B. az álarcon keresztül megvakarta az állát.

  - Szerintem a mi esetünkben inkább a jutalmat…

    Jourdan gúnyosan megrázta a fejét.

  - A Bankot nem fogják tudni kirabolni!

    Caldwell annyira élvezte a párviadalt, hogy a karjait összefonta a melle előtt, és úgy figyelte tovább az eseményeket.

  - Na és ha már túl is vagyunk rajta?

  - Ezt a lehetőséget felettébb kétlem…

  - Megtudhatnám, hogy miért?

    Jourdan olyan fensőbbségtudattal húzta ki magát, hogy az valósággal sértő volta a fogvatartóik számára.

  - Majd meglátják, majd meglátják… De nem lesz sok örömük benne, azt előre garantálhatom…

20.

  - A Szentségit! - köpött nagyot a földre magából kikelve Bruce, majd hogy biztos legyen benne, mindenki hallotta, újra megismételte: - A Szentségit!

    Pedig milyen biztos volt magában, és mennyi időt beleölt a tervezésbe…

    Mikor megkapta a jelzést, hogy a Bank minden négyzetcentimétere az ellenőrzésük alatt áll, kiadta a parancsot:

  - Indulás!

    Sógora, Nighy, már korábban a fejére húzta a símaszkot, így a hátul, a " puttonyban " ülök sem tudhatták meg, ki az autó sofőrje.

    Menetközben mindannyian ugyanezt tették. A vastag anyag eltorzította a hangjukat, ezért a megszokottnál kissé hangosabban kellett beszélniük.

  - Ő jól van? - érdeklődte Nighy.

    Bruce jól tudta, hogy a kérdés Karen felől tudakolódik. A szája elé emelte a mikrofont, elfordította a megfelelő állásba a kapcsolót, aztán beleszólt:

  - Hármas jelentkezz!

    Kisvártatva felcsendült Karen elcsukló hangja:

  - Hármas vonalban…

  - Helyzet?

  - Minden rendben. Négyes a helyén, az utcán továbbra sincs semmi mozgás.

    Bruce a sógorára pillantott, majd megkérdezte:

  - Nálad?

  - Semmi vész… Attól eltekintve, hogy az utóbbi egy - két órában kissé nagyobb lett a pulzusszámom… De nem kell aggódnotok, kibírom…

    Időközben elérték a Bank hátsó kapuját. Kojak úgy sétált oda hozzájuk, mintha valóban ő lenne az igazi kapus.

    Bruce a leengedett ablakon keresztül kinyújtotta a kezét és egy papírlapot adott át neki. Természetesen semmi sem volt a cetlire írva, de az álposztos alaposan megvizsgálta.

  - Rendben - biccentett aztán -, bemehetnek!

    Kojak a kapusfülkébe visszasétálva megnyomta a zöld gombot, melynek következtében felzümmögött a közelben egy villanymotor, és a nagy, fémrácsos kapu olajozottan elgördült a betonba süllyesztett sínen.

    Az autó begurult az udvarra. Kojak hangja felcsattant a fülhallgatójában:

  - Aztán jól tapossátok meg a zsákokat, szeretnék beleszakadni a cipelésükbe!

    Bruce elmosolyodott, miközben alig hallhatóan néhány szót elmorzsolt a fogai között:

  - Remélem, bele is szakadsz!

    Kiszálltak az autóból. Mindannyiuk kezei telistele voltak üres zsákokkal, és úgy vonultak be velük az épületbe, mint egy serpa csapat, mikor az eszement fehér embereket kísérve nekilódulnak a Himalája meghódításának.

    Bagoly sietett elébük. Arca még a vastag smink alatt is felettébb izgatottnak tűnt:

  - Főnök - ezt a titulust nem Bruce követelte ki tőlük, de akció közben nem használhatták egymás nevét, még ha álnevek voltak is azok: - azt hiszem, meg kell nézned valamit…

    Bruce maga sem tudta pontosan, hogy mikor, de utólag visszagondolva, erre a másodpercre tudta elhelyezni azt a pillanatot, amikor valami megszakadt a lelkében.

    Bruce nem kérdezett semmit, csak ment előre, miközben szemeit le sem vette Bagoly hátáról.

    Aztán megálltak. A páncélajtó hatalmas volt, első látásra szinte teljesen áthatolhatatlannak tűnt

  - A kassza - közölte Bagoly tömören.

    Bruce homlokát kövér izzadságcseppek lepték el, és be kellett látnia, hogy a tökéletesnek tűnő tervén hatalmas rés keletkezett, és a hajójuk, akár a Titanic tette hajdanán, kettétört és erősen süllyedni kezdett.

  - Az őrökhöz! - adta ki elkeseredetten a parancsot, utolsó szalmaszálként ragadva meg a lehetőséget.

    A három őr - azért csak hárman, mert a külső őr, Richard Blackman még mindig megkötözve feküdt a portásfülke padlóján - elszánt szemekkel néztek a bankrablókra.

    Bruce széttett lábakkal megállt néhány méterre tőlük.

  - Ki a rangidős? - dörrent rájuk. Annyira nem volt jókedve, hogy legszívesebben bármelyiküknek átharapta volna a torkát.

    McGraw unottan felrántotta a vállait.

  - Én.

    Bruce - nak csak ennyi kellett. Megmarkolta az őr inggallérját, felrántotta a székről, majd szinte a mozdulat folytatásaként a markában vergődő alak pisztolyának csövét egyenesen a gazdája szájába nyomta.

  - Mond, vacsoráztál már?

    McGraw sápadtan tátogott, mondhatni fuldoklott a száját gusztustalanul megtöltő fémdarabtól.

    Bruce felszabadította a kezét az inggallérról, de csak azért, hogy ujjait kérdőn a füléhez tartsa:

  - Szóltál valamit?

    McGraw tágranyílt szemekkel megrázta a fejét.

  - Pardon! - tükröztek ijedtséget Bruce vonásai, majd kedves mosollyal a szája szögletében gyorsan elrejtette a pisztolyt a zsebében. - Ó, milyen faragatlan is vagyok, így hálálni meg a vendégszeretetet…

    McGraw már egész testében remegett, hiszen megvolt győződve arról, hogy egy őrült alak karmaiba került.

    Bruce egy újabb hangulatváltást eszközölt. Most aggódó apává vált, akit felettébb érdekel a fia sorsa.

  - Csak nem fázol? Mostanság elég gyakran lehűl a levegő estére…

    McGraw - nak végre megjött a hangja:

  - Mit… Mit akar tőlem?

    Bruce elcsodálkozott.

  - Akarok?

    McGraw most már teljesen összezavarodott.

  - Nem akar?

  - Kérek!

  - Kér?

  - Ühüm, kérek!

    McGraw nagyot nyelt.

  - Mit szeretne?

    Bruce elégedetten biccentett a fejével.

  - Úgy veszem észre, megtaláltuk a közös hangot. Ennek pedig felettébb örülök…

  - Mit szeretne…

  - Igen, szeretnék… Méghozzá egy ajtón átjutni!

  - A páncélajtón?

  - Azon. Vág az eszed, barátocskám!

    McGraw nemet intett a fejével.

  - Ez teljes képtelenség…

    Bruce arca eltorzult, és a kezében újra feltűnt az iménti pisztoly.

  - Valóban? Amit ember készített, azt ember el is tudja rontani. Amit ember bezárt, azt ember ki is tudja nyitni. Világos?

  - Azt hiszem…

  - Akkor pedig mozdulj meg végre, ha jót akarsz!

    A szemek szikráztak, ahogy ránéztek, és McGraw ereiben meghűlt a vér. Eszébe jutott, hogy ez a vég, vagy csak egy kezdet, valami nagy szörnyűség kezdete. Ennek ellenére mégis megrázta a fejét. Nem tehetett mást, ennyire tellett tőle.

  - A kulcs nem itt van…

  - Akkor hol van?

    McGraw lassan, vontatottan beszélni kezdett…

21.

   Megcsörrent a telefon. Caldwell egy pillanatig némán nézte, majd egy gyors mozdulattal felvette a telefonkagylót. Nem szólt bele egészen addig, amíg a vonal túlsó végén a nevén nem nevezték.

  - Én vagyok…

    Aztán hosszasan hallgatott, miközben teste egyre jobban megfeszült. Vége lett gyorsan a közlendőnek, de ettől nem könnyebbült meg egy cseppet sem.

    Az ablaknál álló Fürtöske felé intett a fejével.

  - Hozd a kocsit!

    V.A.B. nem bírta cérnával.

  - Ilyen gyorsan vége?

    Caldwell megrázta a fejét.

  - Remélem, még nem…

  - Ez most mit jelent?

    Jourdan gyors magyarázattal szolgált a kérdésre:

  - A társaik nem bírnak a páncélajtóval.

    V.A.B. ismét Caldwell felé fordult

  - Igazat mond ez a szemét?

  - Ühüm - biccentett rá a kérdezett.

    V.A.B. még mindig a korábbi párbeszédük hatása alatt állva, durván Jourdannek esett:

  - Darabokra szaggatlak, te szemét!

    Theresa, a házvezetőnő felsikoltott. A tette ragadóssá vált, mivel Brenda, Jourdan felesége, majd a lányuk, Grace is követte a példáját. Caldwell csak egy módját látta annak, hogy elhallgattassa az orosz trió mintájára működő kórust, ha az éles hangzavar okát megszünteti.

    Közös erővel V.A.B. - t leszedték a Bank igazgatójáról. A Fekete Árny banda fejének ajkai valósággal habzottak a dühtől.

  - Azt hiszi ez a szemét, hogy kukoricázhat velem!

  - Nyugodj meg, kérlek!

    V.A.B. meghökkent.

  - Te még véded?

    Caldwell fáradtan felsóhajtott.

  - Szükségünk van rá, hát nem érted?

  - Akkor meg miért nem nyalod ki egyúttal a seggét is?

  - A férfiak NEKEM  - ezt az utolsó szót Caldwell alaposan kihangsúlyozta - nem az eseteim.

    V.A.B. elhallgatott. A maga kis titkos szenvedélyét eddig sikerült homályban tartania, és most, hogy mindenki előtt célzást tettek rá, olyan volt ez a számára, mint futó embernek feltapadni egy előre nem látott üvegajtón.

    Caldwell szemei lassan Jourdanre vándoroltak. Az igazgató gúnyosan mosolygott, kezében érezvén a győzelmet. Caldwell néhány másodpercig meghagyta ebben diadalittas tudatban, aztán Bruce utasításának megfelelően megszólalt.:

  - Van egy késed?

  - Micsodám? - rezzent össze megszeppenve V.A.B.

  - Azt kérdeztem, hogy van - e nálad egy kés?

  - Persze…

  - Akkor vedd elő!

    V.A.B. gépiesen teljesítette a parancsot. Más esetekben elküldte volna a fenébe az őt utasítgató személyt, de most ehhez nem volt elég ereje.

  - Itt van, nesze…

    Caldwell megrázta a fejét.

  - A te kezedben sokkal jobban áll - mivel látta, hogy Jourdan feszülten figyeli, tovább folytatta: - Mondd, volt már olyan ügyfeled, akivel támadt némi vitás dolgod?

    V.A.B. lebiggyesztette az ajkait.

  - Most részletezzem?

  - Nem, nem szükséges… Mondd, szerinted mi a legjobb módja annak, hogy valakit jobb belátásra bírjunk?

    V.A.B. értőn biccentett.

  - Szétlőjem az egyik térdét? - aztán eltöprengett: - De minek ehhez a kés?

    Caldwell Grace felé bökött a hüvelykujjával.

  - Menj a lányhoz! - miután V.A.B. ezt is teljesítette, kérdőn Jourdanhez fordult: - Grace - nek kontaktlencséje van?

  - Igen…

  - Egyforma erősségű?

  - Nem. A bal feles, a jobb pedig egyes erősségű.

  - Tehát a jobb szeme a gyengébb. - vonta le a következtetést Caldwell. - Akkor szúrd ki a balszemét!

    Megállt a levegő a szobában. V.A.B. durván megragadta az egész testében remegő lányt, és a kése hegyét vészjóslón közelíteni kezdte a szeméhez.

    Jourdan nem bírta tovább.

  - Jól van, legyőztek! Megígérik nekem, hogyha segítek maguknak, akkor garantálják a családom testi épségét?

  - Természetesen - biccentett Caldwell.

  - Akkor induljunk, kinyitom azt az ajtót…

22.

    Bruce külsőleg maga volt a megtestesült nyugalom. Állt rezzenéstelen arccal, miközben belül szinte remegett a lelkét a mardosó kétségektől.

    " Mi lesz, ha Jason nem bírja jobb belátásra az igazgatót? V.A.B. és az emberei ízekre szednek! "  - s ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében.

    Az emberek ugyanúgy hallgattak. Hogy mi járhatott a fejükben, azt rajtuk kívül csak a Jóisten tudhatta, de a szemeikben ott játszott a türelmetlenség tompa fénye.

    Aztán váratlanul felcsattant Kojak hangja a fülhallgatójában.:

  - Autó közeledik!

  - Hányan ülnek benne? - tudakolta azonnal Bruce.

  - Ha jól látom, hárman.

    Bruce nem ismerte az igazgató autóját, és a hátsó kaput figyelő videokamera hiányában vakon kellett döntenie.

  - Engedd be!

    Az érkezők elé Télapót küldte le, a foglyok őrzését - nem minden hátsó szándék nélkül - Knoxra hagyta, bízva az ő határozott brutalitásában, majd a többiekkel a nyomában átvonult a páncélterem ajtajához.

    Néhány másodperces eltéréssel a Bank igazgatója is megérkezett. Látszott rajta, hogy egész lényén eluralkodott a félelem. Bruce nem állhatta meg, hogy néhány nyugtató szót ne küldjön feléje:

  - Ha együttműködik velünk, egy hajszála sem görbül meg sem önnek, sem a családjának, sem az embereinek. Mi nem vagyunk gyilkosok, csak a pénzért jöttünk.

  - A szavát adja? - rebegte remegő hangon Jourdan.

  - Ha csak ennyi kell, akkor a szavamat adom!

    Jourdan a páncélajtóhoz lépet, és megnyomott rajta egy rejtett gombot, melyet addig Bruce is csak díszítésnek vélt. Felvillant közvetlenül a gomb mellett egy kék fény, amihez az igazgató beszélni kezdett:

  - Louis Jourdan.

    A kék fény elhalványult, hogy rögtön átváltson pirosra.

  - Kód: Egy - négy - zéró - kilenc - hat - négy.

    Bruce végtelenségig nyugodt hangon megjegyezte:

  - Ha ez a riasztási kód volt…

    Jourdan nemet intett a fejével.

  - A családom a tét…

    Akár egy közlekedéslámpa, az ajtón lévő lámpa is zöldre váltott. Jourdan következő lépésként a számzárat állította be. Megtekerte az apró fogantyút, mely a kilincs szerepét töltötte be, majd elég könnyedén kitárta a több tonnás fémajtót. A mögötte feltűnő fémrács zárja már egyszerű kulccsal működött, és miután az effajta zárproblémát leküzdötték, Bruce áhítattal kifakadt:

  - Szezám tárulj!

    A fémrács kitárult, és ők beléptek a Caldwell által elkeresztelt Ali Bank kincses barlangjába.

23.

    Knox hatalommal és egy töltött pisztollyal felfegyverkezve egészen kivetkőzött önmagából. A biztonsági őrök nem adtak okot semmiféle összetűzésre, de Knox begyét alaposan megviselte az ajtó kinyitási hercehurca. Így elsőszámú célpontjának McGraw - t szúrta ki.

  - Nagyon okosnak képzeltük magunkat, ugye?

    McGraw hosszú évek sora alatt volt ideje némi jártasságra szert tenni az emberi lélek  rejtelmeiben, és ezért ismerte az összefüggést a szem és a belső én között. Márpedig Knox símaszk alól kilátszó szemei vérben forogtak, és mutatták, hogy csak egy szikra kell, a gazdájuk pillanatokon belül felöklel valakit a belső feszültségének levezetéséhez.

    Mivel az áldozat békésen hallgatott, Knox agyát még jobban ellepte a vér.

  - Kérdeztem valamit!

    McGraw felemelte a fejét.

  - Én egy nagy marha vagyok!

    Knox meghökkent. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy szórakoznak - e vele, vagy csak ki akarnak térni a támadása elől.

  - Úgy! - dünnyögte miközben a biztonsági őr arcát kutatta szemeivel. - Na és megtudhatom, hogy miért ez az önmarcangolás?

    McGraw lekicsinylőn elhúzta a száját.

  - Voltam olyan bolond, hogy minden józanészt félredobva beengedtem ide néhány félőrültet…

  - Szóval félőrültet? - vigyorgott gúnyosan Knox.

  - Ühüm… Meg egy komplett őrültet… Téged…

    Knox erre már felhördült, s szinte ugyanabban a pillanatban lesújtott a pisztolya agyával. McGraw vérző homlokkal magával sodorta Woodsot is. Mikor a társai visszasegítették a székére, Knox kajánul megjegyezte:

  - Azt hiszem így viselkedik egy komplett őrült. Nemde bár?

  - Pontosabban egy vadállat - vicsorogta McGraw.

    Knoxnak igazán tetszett a kialakult helyzet.

  - Talán nem volt elég?

    McGraw szemei szikrákat szórtak.

  - Csak egyszer kerülnél a kezeim közé…

    Knox meglengette a mutatóujját az áldozata orra előtt.

  - Arról ne is álmodj! Azt a napot nem fogod megélni…

  - A reményt nem veheti el tőlem senki!

    Knox hosszasan felkacagott, még a könnyei is előbújtak.

  - Nem bírsz magaddal, a fene essen beléd! - mondta az első lélegzetvételnyi szünetben, majd kajánul elhúzta a száját. - Mindenki hasra… Kezeket - lábakat szét! A homlokot a padlóhoz nyomni… Úgy ni… Hohó! Tenyereket felfelé fordítani… Így már sokkal jobban tetszik nekem. Na, most leteszteljük, hogy meddig lehet egy ilyen lehetetlen testhelyzetet elviselni…

24.

    Bruce eleinte számolta a zsákokat, aztán feladta a hiábavaló küzdelmet. Talán a húszadiknál zavarodott bele, vagy a huszonegyediknél… A feje mellesleg belefájdult az örömkurjongatásokba, és a szemei előtt fel - alá rohangáló alakok látványába. Aztán fáradtan lekuporodott a fal tövében ücsörgő igazgató mellé.

  - Dohányzik?

  - Két éve leszoktam, de most mégis jól esne egy szál cigi…

    Bruce beleegyezőn lehunyta a szemét.

  - Nyugodtan gyújtson rá! - majd mikor már felvillanyozódott volna az igazgató arca, csendesen hozzátette: - Kikapcsoltattam a füstjelzőt a páncélteremben.

  - Ügyes…

  - Köszönöm - hajolt meg ültében Bruce. - Nekem gondolnom kell mindenre.

    Jourdan a mutatóujját körbejáratta a teremben.

  - Maga a főnök?

  - Igen.

  - Van egy cigarettája?

  - Nincs. Egy eldobott csikk is a nyomunkra vezethet.

  - Nagyon óvatos…

  - Remélem is…

    Jourdan megköszörülte a torkát.

  - Közreműködtem magukkal, így van?

    Bruce feléje fordította az álarcos arcát.

  - A családjáért aggódik?

  - Igen, méghozzá nagyon…

  - Állom a szavamat. A rendőrség alaposan kifaggatja majd, de aztán el fogják engedni. Elég járatos vagyok a törvényben, volt elég időm tanulmányozni…

  - A börtönben? - csapott le rá azonnal Jourdan.

    Bruce alig hallhatóan felkuncogott.

  - Túlságosan is kíváncsi!

  - Csak szeretném megtudni, ki miatt veszítettem el az állásomat.

  - Ja, a Bank szabályzata - biccentett értőn Bruce. - Tudja mit? Van egy ajánlatom.

  - A számomra? - nézett nagyot az igazgató. - Ez most egy rossz vicc lenne?

  - Nem, dehogyis! Egyszerűen csak szeretném kárpótolni.

  - Mégpedig?

  - Elviszzük magunkkal túsznak.

    Jourdan levegő után kapkodott.

  - Szép kis ajánlat!

    Bruce felemelte a kezét.

  - Várjon, még nem fejeztem be! Mikor elengedjük, annyi pénzt adok, hogy élete végéig tejben - vajban fürödhet a családjával.

  - Meg akar vásárolni? - vonta fel gyanakodva a szemöldökét Jourdan.

  - Mondtam már, csak kárpótolni szeretném. Van itt pénz mindenkinek, sőt, még több is a kelleténél. Ezt a fölösleget visszük el mi most.

    Jourdan gondolkodás nélkül megrázta a fejét.

  - Köszönöm, de nem fogadhatom el az ajánlatát. A becsületem nekem ennél sokkal többet ér.

    Bruce nagyot sóhajtva feltápászkodott a padlóról.

  - Sajnálom…

  - A szerepem szerint most azt kellene mondanom, hogy én nem. De nem tudom megtenni…

  - Semmi baj! - tette a vállára a kezét Bruce. - Nem sokára túlleszünk mindenen…

    Jourdan akaratlanul is hosszasan nézett utána.

25.

    A páncélterembe terelték a foglyokat. Bruce végignézett az arcokon - gyors leltárt csinálva -, majd az emberei felé fordult:

  - Négyen vigyétek el a személygépkocsit! Én majd a teherautóval megyek… Te maradj még velem egy kicsit! - bökött az ujjával Knoxra.

    McGraw ezt a pillanatot használta ki, hogy előhozakodjon az aggályaival.

  - Ha megakarnak ölni, akkor azt most azonnal tegyék meg! Még mindig jobb a gyors halál, mint a lassú.

    Bruce tagadón megrázta a fejét.

  - Nincs szándékunkban bárkit is bántani…

  - Pedig ha ránk zárják a páncélajtót, pár órán belül megfulladunk. Úgy van beállítva, hogy hermetikusan lezárja ezt a termet.

  - Értem - töprenget el Bruce, majd kezével belekapaszkodott a rácsba. - Akkor eltekintek tőle. Elvégre anélkül is bezárhatom magukat.

    Knox egészen közel húzódott hozzá.

  - Legjobb lenne, ha végeznénk a tanúkkal…

  - Nem! - mondott ellent határozottan Bruce. - Add ide a pisztolyodat!

  - No de…

  - Ne ellenkezz! Inkább add már ide…

    Knox fegyvere átvándorolt Bruce kezébe.

  - És most befelé!

    Knox nagy szemeket meresztett.

  - Menjek be?

  - Ne kelljen már mindent megismételnem!

    Knox a parancs szokatlanságán morfondírozva, bárgyú arccal bevonult a páncélterembe. Csak akkor tért valamelyest magához a pillanatnyi sokkból, amikor a rácsajtó nagyot csattanva becsukódott mögötte.

  - Hé, mi a francokat jelentsen ez?

    Bruce kajánul elvigyorodott.

  - Közelebb jönnél egy másodpercre?

    Knox szinte hozzápréselte magát a rácshoz.

  - Kiengednél végre? Felettébb rossz viccnek tartom ezt az egészet!

    Bruce suttogóra fogta a hangját.

  - Emlékszel Judyra?

  - Az egy igen régi ügy volt… - nyelt nagyot Knox. - Megölted, de ezért ne engemet hibáztass! Ő nem téged választott, te pedig ezt nem tudtad megemészteni. Hétköznapi história ez, annak ellenére, hogy tragédiává fajult a végén.

  - Szóval azt hiszed, én öltem meg őt?

  - Gondolom nem véletlenül sitteltek le…

  - Persze, hogy nem - helyeselt Bruce. - Te voltál az, aki gyilkolt, méghozzá előre kitervelten. Hogy rám tereld a gyanút, arra is szenteltél figyelmet, és most itt az ideje, hogy törlesszek feléd valamit.

  - Neked üldözési mániád van! Jól tennéd, ha mihamarabb felkeresnél egy pszichológust!

    Bruce unottan megvonta a vállát.

  - Mondhatsz nekem bármit, nem téríthetsz el semmitől.

  - És ha bevallom neked, hogy én öltem meg Judyt? - próbált meg békésebb húrokat megpendíteni Knox.

  - Szóval te voltál?

  - Igen én. Minden pillanatát élveztem annak, amikor kifojtottam a szuszt abból a kis szukából!

  - Szerettem őt…

    Knox tudata újra visszarázódott a régi kerékvágásába.

  - Ugyan már! - legyintett a kezével. - Csak egy kölyök voltál, akit behálózott egy fondorlatos, számító kurva. Mert az volt, ez a színtiszta igazság!

    Bruce hitetlenkedve lebiggyesztette az ajkát.

  - Te most azt hiszed, csak játszom veled? Nem veszel komolyan, és ezért igen megütheted a bokádat!

  - Nem félek tőled, a kezemben vagy!

  - Igen? Szívesen meghallgatnám, vajon mivel tudnál eltántorítani engem attól a szándékomtól, hogy itt hagyjalak?

    Knox peckesen kihúzta magát, szinte a kezében érezte a győzelmét.

  - Tudod nagyon jól, hogy a tetted meggondolatlansága romlásba dönthet téged!

  - Nem, nem tudom - ingatta a fejét Bruce.

  - Hát nem érted? - vesztette el a türelmét Knox. - Mindent tudok rólad, és elhiheted nekem, semmi sem tart vissza attól, hogy a rendőrségen el is mondjam mindezeket.

  - Komolyan?

  - Hát persze! - tárta szét a karjait Knox.

    Bruce egészen közel hajolt néhai barátjához.

  - Hát akkor most jól nyisd ki a füledet! Éveket húztam le a sitten, és elhiheted, vannak még ott barátaim. Igaziak, amilyen te soha nem voltál nekem. Mit gondolsz, mit csinálnak ők veled, ha még egyszer ártasz nekem? Csicska leszel ott, és nem ez lesz a legrosszabb az életedben. Minden börtönben vannak melegek, akik szeretik az új húsokat, de őket még az AIDS veszélye sem riasztja vissza egy kis etyepetyétől. Tudod milyen érzés az, ha akaratod ellenére megerőszakolnak?

    Knox sápadtan hallgatott.

  - A barátaimnak is vannak barátai mindenfelé a többi börtönökben - folytatta kíméletlenül Bruce. - Sehol nem leszel biztonságban, bárhová is szállítsanak. Ez pedig nem blöff, ezek a száraz tények.

    Knox megadón lehajtotta a fejét.

  - Legyőztél. De a halálraítéltnek is lehet egy utolsó kívánsága, amit minden esetben teljesítenek neki.

  - Talán neked is van egy ilyen utolsó kívánságod?

  - Igen - Knox szemével maga mögé intett. - Könyörgöm, ne zárj be közéjük!

    Bruce elnézett Knox válla fölött, és szembetalálta magát jó néhány gyűlölködő tekintettel.

  - Tudod mit? - szólalt meg idegölő másodpercek után. - A kérésed visszautasítva. Ez lesz a hab a tortán, mely még jobban megédesíti a bosszúmat.

    Sarkonfordult, és elindult a bejárati ajtó felé. Annyi időt sem szentelt néhai barátjára, hogy lássa, mi történik vele a háta mögött.

26.

    Alighogy elhangzott a visszakozó fújása, Karen pillanatok alatt darabokra szedte a távcsöves puskáját. Minden egyes elemét gondosan berakta egy nagyobbfajta női retikülbe, amit jó negyedóra múlva véletlenül beleejtett a közeli folyóba.

    V.A.B. már jóval előbbre gondolkodott mindenkinél - nem minden hátsószándék nélkül -, hiszen Caldwell távozása után közvetlenül a székekhez kötöztette a Jourdan családot a házvezetőnőjükkel együtt. Telefonvezetékeket egyenként elvagdostatta a szobákban, és távozásukkor ami csak létezett ajtó a házban, az összeset kulccsal bezáratta maga mögött.

V.A.B. és embereinek a gyülekezőhelye a Caldwell lakás volt, ahol azonnal támadó alakzatot vettek fel.

  - Bármikor megérkezhetnek - dörögte hátulról V.A.B. - Addig egy hajuk szála sem görbülhet meg, míg el nem árulják, hová rejtették el a többi pénzt!

    A Jourdan kocsijának csomagtartójából felhordott zsákok egy kupacban pihentek az asztal mellett, melynek tetején még mindig ott fehérlett a Bank épületének kiterített tervrajza.

    V.A.B. áhítattal végighúzta a kezét a zsákok durva felületén.

  - Fiúk, ha ezen túlleszünk, mindannyian visszavonulhatunk a közszerepléstől!

    Hosszú percek teltek el, és V.A.B. az izzó vágyakozását nem tudta tovább türtőztetni. Izgatottan kibontotta az egyik zsák száját, majd kezével belemarkolt a papírpénz halomba.

  - Csípjetek meg, nem álmodom - e? - aztán gyorsan észbekapott. Nem volt még túl az ügyön, és szerette nyugtával dicsérni a napot.

    Lassan eltelt az első óra, majd a második is. V.A.B. lelkét valami különös rosszérzés fogta el. Bagoly valahonnan egy rádiót varázsolt elő - ami igen nagy tett volt, tekintettel a lakásban uralkodó rendetlenségre -, és a hajnali szürkület sejtelmes fényénél izgatottan várták az ötórás híreket.

    Aztán az is elmúlt, minden különösebb következmény nélkül. V.A.B. kezdte felfogni, hogy ez a késlekedés nem a véletlen műve, és nagy valószínűséggel átverték mindannyiukat. Az mellesleg fel sem merült benne, hogy ő sem játszott tiszta lapokkal, mert ő most áldozat volt, egy szélhámosság szenvedő alanya.

  - Megölöm mindkettőjüket! - sziszegte dühösen a fogai között, és a halálnemek, melyek a pillanat törtrésze alatt átvillantak az agyán, már magukban is rettenetesek voltak.

    Megvirradt. Pénz, posztó, álnok társ még mindig sehol. V.A.B. a terve megsemmisülése folytán, valamint az eltelt idő lélekpuhító volta által elveszítette lába alól a néhány órával előtte még oly szilárd talajt.

    Váratlanul csengettek. Finoman, szinte diszkréten.

    V.A.B. az ajtóhoz lopakodott.

  - Ki az?

  - A postás, ajánlott levele érkezett, uram!

    V.A.B. csalódottan Fürtöske felé intett a fejével.

  - Intézd el! - azzal hátatfordított az ajtónak.

    Ezzel a tettével mindenről lemaradt. A berohanó feketeruhás, fegyvereikkel harciasan hadonászó rohamrendőrök fantasztikus látványáról, de nem utolsó sorban arról, hogy ne verje be a fejét valami kemény tárgyba, amikor durva alakok hátulról, szinte meglepetésszerűen ledöntötték őt is a lábáról.

  Aztán nem sok választása maradt. Hátrabilincselt kézzel el kellett ismernie, bizony lekapcsolták, méghozzá életében először.

27.

    Knox egész testében remegve kuporgott a terem legtávolabbi sarkában. A lehető legkisebbre húzta össze magát, hogy ne lássák, ne hívja fel magára a figyelmet, és ha lehet, ne verjék tovább a már amúgy is összetört, védtelen testét.

    McGraw elégtételt érzett, és bizsergető fáradtságot. Az a vadállat csak azt kapta vissza, amit ő is adott, és még egy rossz szava sem lehet, hiszen  banki dolgozó révén akár kamatos kamatot is felszámolhatott volna a kölcsönre.

    Az igazgató csak ezek után került a látószögébe.

  - Uram, rendesen bepaliztak bennünket. Úgy gázoltak át rajtunk, akár egy gyorsvonat.

    Jourdan lelkiekben azonban egészen máshol járt.

  - Remélem, mindannyian jól vannak…

    McGraw egykedvűen legyintett:

  - Csak néhány horzsolás. Eb csont beforr…

    Jourdan összerezzent. Néhány másodperc kellett neki ahhoz, hogy felmérje a helyzetüket.

  - Mikor jön a váltás?

    Mivel már régen elmúlt éjfél, McGraw kapásból válaszolt:

  - Este hétkor.

  - A fenébe!

    A biztonsági őrök némán egymásra néztek. A megközelíthetetlennek tűnő, mindig magabiztos és elegáns Bankigazgató szájából ez a szitok felettébb furcsán hangzott.

    Jourdan a rácsajtóhoz sétált és két kezével dühösen megrázta azt.

  - Addig ezen aligha juthatunk át…

    McGraw ezidő alatt pont az ellenkező irányba vette útját, és megállt közvetlenül a kuporgó alak előtt. Knox rémülten kushadt össze.

    McGraw a korábbiakhoz képest igen kíméletesen megbillentette Knoxot a cipője orrával.

  - Hé, hogy hívnak?

  - Samuel… Samuel Knox … Uram…

    McGraw dühöt színlelve felmorrant:

  - Nem vagyok " uram "!

  - Igenis, uram…

    McGraw gyorsan túltette magát a problémán. Azon a tényen sem morfondírozott tovább, hogyan vált egy Orca Samuelből néhány perc alatt Beszari Sam.

  - Miért zártak be ide!

  - Nem tudom…

  - Naaaa! Szerinted tollas a hátam?

  - Nem hiszem…

  - Akkor pedig válaszolj értelmesen a kérdésemre! Tehát miért kerültél velünk hasonló sorsra?

    Knox úgy vélte, ennyit még elárulhat:

  - Összekülönböztem a főnökkel…

McGraw az ujjbegyével megtapogatta a homlokán csúfoskodó, de már nem vérző sebét.

  - Látod, ezt a saját példámon megtapasztalva elhiszem neked.

  - Más, régebbi ügyből kifolyólag kerültem ebbe a szorult helyzetbe.

    McGraw meghökkent.

  - Te tényleg hülyének nézel engem! Ha ilyen rosszban voltatok egymással, akkor miért vett be téged is a buliba?

  - Bosszúból…

  - Aha! Akkor te most bosszúból elárulod nekem a főnök és a cinkosai nevét!

    Knox határozottan nemet intett a fejével.

  - Nem, ezt soha nem fogom megtenni…

  - Neeem? Pedig este hétig hosszú az idő, addig sok minden történhet…

    Knox védekezőn már húzta is az arca elé a kezeit.

  - Várj még egy kicsit! - tette McGraw vállára Jourdan a kezét. - Ehhez mit szólsz?

    McGraw nézte az igazgató tenyerében fénylő kulcsot, és emberesen be kellett vallania, nem értette a helyzetet.

  - A zsebemben találtam - magyarázta Jourdan. - Olyan, mintha a rácsajtó kulcsa lenne…

    McGraw csak most szemlélte meg komolyabban a tárgyat.

  - Valóban annak tűnik… Előre látó volt, igazgató úr, hogy tartalékkulcsot is hozott magával…

    Jourdannek leesett az álla meglepetésében.

  - Tartalék kulcsot? Hiszen nincs is tartalékkulcs!

    Most McGraw - n volt a meglepődések sora.

  - Ha jól láttam, akkor az eredeti kulcsot elvitték magukkal a rablók!

  - Valóban…

  - De akkor honnan került elő ez a kulcs?

    A mellettük álló Woods töprengőn megvakarta az állát.

  - Szerintem teljesen kizárt, hogy ez is a rácsajtó kulcsa lenne… Egyszerűen nem tudom elhinni…

    McGraw a kulcsért nyúlt.

  - Megengedi, igazgató úr? - azzal a kérdéses zárhoz sétált. Talán ő lepődött meg rajta a legjobban, hogy az ajtó csendesen kinyílt. - Ez valóságos csoda!

    Amilyen hirtelen érkezett a sokk, oly gyorsan tértek magukhoz az ámulatból.

  - Pucolás, fiúk!

    Mikor azonban Knox is magára értette a fiúk megszólítást, McGraw megálljt parancsolva feltartotta a kezét.

  - Te maradsz! - és hogy még egyértelműbb legyen a parancs, egyszerűen becsapta az orra előtt a rácsajtót.

    Jourdan a legelső telefonkészülékhez rohant.

  - Süket! - bömbölte elkeseredetten. Pillanatokon belül azonban eszébe jutott a telefonszerelői mizéria, és azonnal tudta, hogy mi a teendő: - Lent az utcán van egy telefonfülke. Valaki menjen le oda, és értesítse a rendőrséget!

    Szíve szerint inkább taxit hívatott volna, hogy hazarohanhasson vele, és meggyőződjön a családja hogyléte felől. De az ötlet felvillanása ezredmásodpercében az is az eszébe jutott: ezt mégsem teheti meg. Még nem fedheti fel a rablók előtt, hogy korábban szabadult ki a börtönéből, mert ez a meggondolatlansága akár a családja életébe is kerülhet.

    Ezt a tragédiát pedig mindenféleképpen el akarta kerülni, ha egy mód van rá.

28.

    Nighy nem nyomta padlóig a gázpedált. Nem volt értelme sietni, sőt, tanácsos sem. A győzelem kapujában elbukni felettébb kínos lett volna. Egy ártatlan rendőri igazoltatás gyorshajtás miatt, egyenlő a balszerencsével.

  - Hű, egészen beleizzadtam! - húzta le a fejéről a sísapkát Caldwell. - Ilyen szaunát bármikor újra elvállalnék.

  - Soha többet nem lesz rá szükséged - felelte Bruce, és ő is megszabadult az álarcától.

  - Vedd le te is, kolléga! - javasolta Caldwell. - Most már nincs mitől tartanunk.

    Nighy - mint aki süket - rá sem hederített a jóindulatú szavakra, szemeit továbbra is az úton tartotta.

    Bruce gyors magyarázattal szolgált:

  - Az inkognitó tiszteletben tartása egyik alapfeltétel volt a részéről. Remélem, nem haragszol ezért?

  - Én? Ugyan, dehogy! - ingatta a fejét Caldwell, de a szemei mintha az ellenkezőjét sugallták volna.

    Nighy a város hátáránál megállította az autót.

  - Én innen már nem megyek tovább   - közölte.

    Bruce a zsebébe nyúlt, és egy köteg papírpénzt nyújtott át neki.

  - Ez az előleg. Óvatosan költekezzetek belőle…

  - … mert felfigyelhetnek ránk - fejezte be a megkezdett mondatot Nighy. - Tudom, már ezerszer elmondtad!

  - Meg is jegyezted?

    Nighy dühösen felmorrant:

  - Te, én mindjárt bevágok egyet a szemed alá!

    Bruce nyugtató hangsúlyra váltott.

  - Arra semmi szükség. De most már menj végre!

    Bruce vezetett tovább. Néhány perces hallgatás után Caldwell megtörte a csendet:

  - Ki volt ez az alak?

  - Nem mindegy?

  - De, csak ha titkaid vannak előttem…

    Bruce kutatón barátja szemébe meredt.

  - Erre valóban nem válaszolhatok… De miért érdekel téged ennyire a személye?

    Caldwell állta a merev tekintetet, még a szeme sem rebbent meg.

  - Az ember egyik fő tulajdonsága a kíváncsiság. A mesterlövész és a sofőr személyét olyan misztériummal vontad be, hogy az magában hordozza az imént feltett kérdéseket.

    Bruce gondolkodott egy sort, aztán másik irányból közelítette meg a témát:

  - Tudod, miért vettem fel a Bruce Reynolds nevet?

  - Persze, már elmondtad - felelte megértőn Caldwell, bár a lelke legmélyén a társát emiatt kissé flúgosnak tartotta. - A nagy vonatrabló előd emlékére.

  - Tiszteletére - pontosított Bruce. - Na már most az ő akciójánál is volt két olyan személy, akinek a kilétére a mai napig sem jöttek rá a zsaruk.

  - Ők voltak azok, akik megbabrálták a szemafort…

  - Pontosan. Így ne csodálkozz el azon, hogy nálam is felbukkant két ilyen titokzatos egyén.

    Caldwell aggódva lebiggyesztette az ajkait.

  - Nem veszed észre, hogy kezdesz tudathasadásos állapotba kerülni?

  - Most meg akarsz bántani?

  - Szó sincs róla! De ez a Reynolds Istened kezd beteges formát ölteni benned. És ezt, mint barátod - mert feltételezem, annak tartasz - mondatja velem.

    Bruce unottan megvonta a vállát.

  - Tőled ezt fel sem veszem. De ha valaki bélyegeket, vagy mit tudom én, mondjuk baseball kártyákat gyűjt, és azt a nap bármely szakában akár órákig is el tudja nézegetni, ide - oda rakosgatni, babusgatni, akkor bizonyos fokig ő is valamiféle tudathasadásos állapotban van. Nekem az angliai nagy vonatrablás a heppem, és ha ez betegség, akkor is szívesen felvállalom ezt.

    Caldwell tehetetlenül legyintett a kezével, s ezzel le is zárta a témát.

    Knox farmja hamarosan feltűnt az út szélén. Bruce bekanyarodott a járművel az udvarára, majd megállt a csűr előtt.

  - Akkor ahogy megbeszéltük. A megadott útvonalon visszatérsz a városba, és a kocsit elrejted a bérelt garázsban - adta ki az utolsó utasításokat Bruce, mielőtt még kiszállt volna az autóból. - Aztán a legelső telefonfülkéből telefonálj…

  - Bízd csak rám nyugodtan! - biccentett a fejével magabiztosan Caldwell.

    Bruce megvárta, míg a volt cellatársa visszafordul a város felé, aztán fütyörészve bevonult a csűrbe.

    Így nem láthatta, hogy Caldwell rádiótelefont húz elő a zsebéből, és csak úgy, vezetés közben bepötyögi a számokat a készülékbe…

29.

    Bruce kitárta a két hatalmas faajtószárnyat, és a felkelő nap fényénél akadálytalanul benyomult a csűrbe.

    A repülőgép típusát nem ismerte - a látványból és főleg Knox mezőgazdasági voltára utaló szavaiból kifolyólag elnevezte őt Rovarirtónak - sőt, igazán a működését sem.

    Nagy levegőt vett, majd beült a gépbe. Rövid gondolkodás után becsukta maga mögött a gép ajtaját. A bezártság érzése a börtönévek után ismét rátört és ezt felettébb rosszul viselte. Nagyon fulladt, az arcát, majd az egész testét verejték lepte el.

    Elfordította a gyújtáskapcsolót. A motor a gép orrán felmorrant, aztán engedelmesen beröffent. A csűrt lassan ellepte a füst, és az erőteljes hangok alapján Bruce jó néhány zabolátlan lóerőt sejtett meg a kezei között.

    A propeller egyre csak nyomta visszafelé a füstöt, és ez a sötétlő szmog kezdett beszivárogni a pilótafülkébe is.

    Bruce kiengedte a féket, a gép pedig nekilódult. Fejét visszafordítva nyugtázta, hogy a tömör gumikerekek vastag nyomokat hagynak a puha földben. Mosolyogva gondolt arra, hogy eddig pont a nyomok eltüntetésén fáradozott, mostantól kezdve pedig a minél több árulkodó jelek gyártásán.

    A gép orra egyenesen Mexikó felé állt. Bruce a kelleténél is tovább futtatta a Rovarirtót, hogy megfelelő lendületet szerezzen és nem mellesleg, egyértelművé tegye a pilóta szándékát: a Mexikóba való menekülést.

    Bruce lelkiekben lapozott egyet abban a kézikönyvben, melyet még a börtön pihentető nyugalmában táplált az agyába. Minden karmantyú és minden műszer nem volt azon a helyen, mint ahol a kézikönyv képes ábráin látszottak, de amelyekben nem volt egészen biztos, azokat a segédeszközöket inkább figyelmen kívül hagyta.

    Megemelte a gép orrát. A Rovarirtó felemelkedett a földről, majd nagyot bakkanva, visszazakkant a gravitációnak engedve. Aztán ismét fel, és most már a levegőben is maradt - igaz, csak néhány méterre a szilárd talaj felett -, legalábbis egyelőre.

    A repülési magasság fokozatosan nőt, majd jó tíz percnyi repülés után Bruce nyugatnak fordította a gépet.

    Mexikót, mint lehetséges útirányt, csak egy elterelési hadműveletnek szánta, ami első hallásra nem is tűnt olyan rossznak…

30.

    Jourdan eddig is csak úszott az árral, de a rendőrség kiérkezése után azt a kevés bizadalmát is elveszítette, amiben addig sem dúskált túlzottan.

    A felügyelő a filmekben megszokott különleges figurákhoz képest egy egyszerű, hétköznapi figurának tűnt, aki a Sherlock Holmi éles logikáját azonnal meg is csillogtatta:

  - Aha, szóval sikerült kirabolniuk a Bankot…

    Jourdan érezte, hogy felettébb sok bambaság árad a tekintetéből, de a családja iránti aggódása átlendítette ezen az észbeli megtorpanásán.

  - Persze - horkant fel felettébb ingerülten -, hiszen ezért hívtam ki magukat!

    A felügyelő Jourdan felé fordította a fejét.

  - Ön a Bank igazgatója?

  - Igen, az vagyok…

  - Akkor nyugodjon meg, kézben tartom a helyzetet!

    Jourdan ebben nem is kételkedett, no de a családja…

  - Uram, a feleségemet, a lányomat és a házvezetőnőmet túszul ejtették a rablók! Mióta eljöttem otthonról, nem tudok róluk semmit.

  - Nincs semmi bajuk…

  - Ez biztos? - nézett rá gyanakodva az igazgató.

  - Igen. De ha úgy gondolja, meglátogathatjuk őket…

    Jourdan minden vágya ez volt, s mivel úgy nézett ki, ez teljesülhet is, nem tette szóvá a felügyelő látszólagos közönyét.

    A többi már úgy játszódott le, akár egy rossz minőségű, harmadosztályú krimiben. Végigszirénázták az utat a házáig, sőt, még a ház előtt is tovább folytatódott a hangzavar.

    Jourdan nem állhatta meg szó nélkül:

  - Nem veszélyeztetik így  a túszok életét?

    A felügyelő továbbra is maga volt a megtestesült nyugalom.

  - Nem forognak életveszélyben. A rendőrségi sziréna csak nyugalmat árasztja feléjük…

    Jourdan egyszerűen már az ellenérveit is elveszítette. Vajon hogyan nyugtatja meg egy ilyen fülsüketítő hangzavar a túszokat, ha őt magát sem tudja, sőt, inkább még az ellenkezőjét teszi, elég rendesen feljebb tornássza a pulzusszámát.

    Már a bejárati ajtónál elakadtak.

  - Hm, zárva - vonta le az újabb következtetést a felügyelő, majd elgondolkodva megkérdezte: - A lakáskulcsa nincs véletlenül kéznél?

    Jourdannél ekkor elszakadt a cérna.

  - Törjék be az isten szerelmére, ha már nem látnak más megoldást!

    A bejárati ajtót még két belsőajtó is követte, mire eljutottak a megkötözött foglyokhoz. A kötelek gyorsan lekerültek a csuklókról, a bokákról, és a Jourdan család könnyes szemekkel ölelték át egymást.

    Az addig oly szenvtelennek tűnő felügyelő is lopva elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, miközben, szinte csak magának, dünnyögte:

  - Úgy megy minden, akár a vízfolyás. Hiába, ha remek a rendezés, remek lesz a finálé is…

31.

    A Rovarirtó egyre csak repült, bár igen bukdácsolva, akár a viharos tengeren úszni tanuló kiskacsa. Igazából ez igen rossz hasonlat volt, hiszen tiszta volta az ég, nem tombolt vihar, amely kényszerpályára parancsolhatná a repülőgépet.

    Bruce ezt a repülést érezte a legnehezebben megvalósítható résznek a tervében. De most már nyakig benne volt, visszavonhatatlanul.

    A gép orrát nézte, akárcsak a kezdő női autóvezető-tanuló. Időnként le - lepillantott, hogy betájolja magát, ilyenkor a gép is vészesen elindult lefelé, míg Bruce észbe nem kapott, és némi nehézségek árán vissza nem terelte a Rovarirtót az addigi repülési magasságba.

    Hamarosan - csak a földi időszámítás szerint volt hamarosan, Bruce biológiai órája éveket mutatott - a távolban feltűnt a folyó, a maga zavaros, szürkésbarna vizével.

    Bruce akaratlanul is nagyot nyelt. Felszállni még felszállt valahogy, de most már pont az ellenkezőjét kell tennie: épségben leszállni.

    Newton törvénye szerint, melyben a tömegvonzásokat ecseteli, bizonyított tény, hogy ami fent van a levegőben, az a föld tömegvonzása miatt előbb - utóbb le is esik onnan.

    Leeshet? Lezuhanhat!

    Bruce hátán végigborsózott a rémület. A földet érést, akarom mondani a… No mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy épségben akart megszabadulni a Rovarirtótól.

    A folyó egyre csak közeledett. Vagy inkább ő a folyóhoz? Igazából már maga sem tudta meghatározni a helyes fogalmakat, az előtte álló feladat valahogy leblokkolta az addig még oly tiszta gondolatait.

    A folyó egyre nagyobb lett előtte, félelmetesen nagy.

    Bruce azt sem vette észre, hogy a szája tátva maradt. Ha most kitöri kezét - lábát, mit ér majd a gazdagsága? Tolószékben, vagy bizonyos mélységbe bekaparva - ha egyáltalán megtalálják a holttestét - az élete elveszíti minden szépségét.

    A szépségekből egyelőre azonban csak a folyó maradt meg neki, de gyönyörködni valahogy mégsem tudott benne, hiszen időközben szinte észrevétlenül föléje is ért.

  - A francba! - sziszegte dühösen.

    Alighogy ezt kimondta, már túl is szaladt a fodrozódó hullámokon.

  - A francba! - ismételte meg az előbbi kifakadását, és hogy a szókincsét fitogtassa, sietve hozzátette: - A rohadt életbe!

    Megdöntötte a Rovarirtót, ami a gépnél a fordulást jelentette. Az egyensúlyi helyzetből kibillentve a gyomra megmozdult, a tengeribetegséget a saját bajaira lefordítva légibetegségnek nevezte el azonnyomban.

    A folyó ismét megjelent a horizonton.

    Bruce sohasem volt jó matematikából, de úgy számolta, most már bele kell vágódnia. Nem vágnia, nem - nem, igenis vágódnia.

    Lefelé irányította a gép orrát, és a Rovarirtó azonnal tudta, mit a teendője: egyszerűen zuhanni kezdett.

    Bruce eleinte még látta a két partot, aztán már csak a vizet, majd a hullámokat, az egyre nagyobbá váló hullámokat.

    És összetalálkozott a vízzel. A Rovarirtó egyenesen belefúródott, és Bruce ettől a megrázó élménytől próbababának érezte magát egy modern autógyár kísérleti telepén, aki egy autóval épp az imént úgy kb. százhúszas tempóval, frontálisan nekirohant egy betonfalnak.

    A befolyó folyóvíz hidege térítette magához. A nedvesség egyre feljebb kúszott a nadrágszárán, de ő ennek ellenére türelmesen várakozott.

    Talán egy percbe tellett, mire a víz annyira megemelkedett, hogy levegő már csak a gép mennyezete alá beszorulva maradt meg. Bruce nagyokat szippantott belőle, aztán úszni kezdett a vízben. A gép ajtaját kinyitni nem volt éppen gyerekjáték, de hamarosan maga mögött tudhatta a süllyedő Rovarirtót.

    Mikor végre felbukkant a feje a víz alól, fuldokolva kapkodott éltető oxigén után. A tüdeje sípolt az igénybevételtől, és még ott, a vízben megfogadta, soha többet nem vállalkozik sem bankrablásra, sem magánrepülésre, a folyókat pedig egyenesen kerülni fogja ezentúl.

    A sodrás nem volt erős, de még így is jó néhány száz méterrel lejjebb ért partot a " balesete " helyszínétől. A szilárd föveny meredek és nem kevésbé csúszós volt. Kezei kapaszkodó után kutattak, de csak egy másik kezet találtak meg.

    Bruce csodálkozva emelte fel a fejét. A hajáról a folyó piszkos vize a szemébe folyt, homályossá téve vele a látását.

    De az ismeretlen ruházata igen ismerős volt, oly annyira, hogy első homályos látásra nagyon is rendőrinek tűnt, Bruce hangja pedig ennek ellenére felettébb emberinek:

  - Segítenél kimászni?

    Persze hogy segített.

  - Kösz, igazán rendes dolog volt tőled - hálálkodott a vízből kikecmeregve Bruce. - De most már igazán mennem kell…

    De az útjába kerülő rendőr különleges fajta lehetett, hiszen - feltehetőleg osztódással - szaporodni kezdett. Pillanatokon belül egyről legalább húsz - harminc főre gyarapodott fel a létszámuk.

  - Hoppá! - próbálta rendezni a hirtelen stressztől szétkuszálódott gondolatait Bruce. - Szépen összegyűltek…

    Az addig segítőkezet nyújtó rendőr arca komorra változott.

  - Mit keres itt?

    Bruce meghökkenést színlelt.

  - Úsztam egyet.

  - Ruhástul?

  - Természetesen. Mivel nem volt kéznél a fürdőnadrágom, anélkül pedig nagyon szégyenlős vagyok…

  - Aha - dünnyögte a rendőr, miközben a vállain megcsillantak az őrmesteri rangjelzései: - James Morrison, a törvény nevében letartóztatom! Jogában áll hallgatni…

    Bruce lelkében összeomlott valami. Nem a csuklójára szoruló bilincs fájt neki a legjobban, hanem az, hogy a nevén nevezték. Ez pedig azt jelentette, hogy valamit elrontott, a jelekből kiolvasva nem is akárhogyan…

32.

    Bruce két éjszakát töltött el egyedül a fogdában, szinte teljesen elfeledve. Időnként ételt hoztak neki, majd később elvitték az üres tányérokat. Olyankor, amikor a kémlelőnyílás nagyot csattanva kinyílt, összerezzent, és szinte a veséjében érezte az őt vizslató szemeket.

    Csak az ablakon beáramló napfényből érzékelte a napszakok váltakozását. Az idő - az órák, a percek - összefolytak előtte, és a gondolat, hogy elfogták, lekötötte minden pillanatát.

    Egyszerűen nem tudott rájönni, hol hibázott. De ő hibázott - e egyáltalán?

    Eleinte Knoxra gyanakodott, aztán túllépett rajta. A taktikai lépést, hogy eljátsszák, miszerint Mexikóba repültek a pénzzel, csak ketten ismerték: ő és Caldwell…

    Ezek szerint ő csacsogott a rendőröknek… De akkor hol van a pénz?

    Hétfőn reggel aztán végre érte jöttek. Bilincset nyomtak a csuklóira és bekísérték egy üres szobába.

    Következik a kihallgatás - tisztában volt a helyzetével, hiszen nem először történik meg ez vele. Az sem lepte meg, hogy hosszú percekig megvárakoztatták - Had főjön a saját levében a gazember! -, nem dühöngött miatta, nem könyörgött ügyvédért.

    Aztán kinyílt az ajtó, és fényözön áramlott be a helyiségbe. Glóriába vonva egy alak lépett be rajta, farmerban és egy szál fehér pólóban.

  - Jason… - suttogta hitetlenkedve Bruce. - Mit keresel te itt?

    Caldwell az asztalhoz sétált és leült a fogollyal szemben.

  - Hello, Bruce!

  - Hello…

  - Sejtettem, hogy meg fogsz lepődni.

    Bruce a váratlan sokkból felocsúdva ingerülten felmordult:

  - Kígyót melengettem a lelkemen, és megmart az álnok!

    Caldwell alig észrevehetően elpirult. Feszengett egy sort a székén, aztán mellőzve a bocsánatkéréseket, beszélni kezdett:

  - Talán a legjobb az lesz, ha elmondok neked mindent…

  - Nem vagyok rá kíváncsi! - vont vállat közönyösen Bruce.

  - Dehogyis nem! Van egy ajánlatom számodra…

  - Ha egy újabb bankrablás, akkor nem vagyok rá vevő!

    Caldwell figyelmet kérve felemelte a kezét.

  - Csak várd ki a végét!

    Bruce gúnyosan felnevetett.

  - Csak egy komoly indokot mondj, hogy végighallgassalak!

  - Egyet? Mindjárt kettőt is! A sógorodat és a nővéredet. Ha jól tudom Karen és John…

  - Hogyan? - nyelt nagyot Bruce.

    Caldwell a győzelmet a tarsolyában érezvén hátradőlt a székében.

  - Volt elég időm egy kis szaglászásra. Tudom, hogy neked ők jelentik a családot. John Nighy teherautó sofőr volt, míg a közelmúltban el nem bocsátották, Karen pedig országos lövészbajnok tizenévesen. Ugye milyen érdekes összefüggések ezek? Olyan így, mintha a személyükben megtaláltam volna a mesterlövészt a tetőről, és a pénzszállító furgon vezetőjét…

  - Hallgass! - suttogta erőtlenül Bruce.

    Caldwell a beszélgetésük folyamán most először mert a néhai társa szemébe nézni.

  - Csak ketten vagyunk jelen, és amit mi most itt beszélgetünk, az kettőnk között  is fog maradni.

  - Magnófelvétel?

  - Nem készül…

    Bruce szürkeállománya újra dolgozni kezdett, és a következtetését hangosan ki is mondta:

  - Te akarsz tőlem valamit, így van?

  - Jól látod a helyzetet - biccentett beismerőn Caldwell. - De még mielőtt rátérnék, néhány dolgot el szeretnék mesélni neked…

  - Ha nagyon muszáj…

    Caldwell elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést.

  - Rendőr vagyok, aki beépült az alvilágba. A Fekete Árny bandát szerettük volna lekapcsolni, de közéjük, kívülállónak felettébb nehéz bekerülni. Csak ajánlólevéllel válhat valaki bandataggá, de megfelelő protektort szabadlábon sajnos nem találtunk.

  - Dagadék Jack…

  - Pontosan. Ő is ott raboskodott, ahol te. Bekaszliztattam magamat, hogy a közelébe kerülhessek. Csakhogy összefutottam veled, és te egy sokkal jobb tervvel álltál elő: egy nagyszabású bankrablással.

  - Én hülye!

  - Ne emészd magadat, hiszen jót tettél! - csillapította az önmarcangolásában Caldwell. - Ezzel minden fejfájásomra gyógyírt adtál. Így persze bolond lettem volna, ha nem szegődöm a társaddá. Előtted két hónappal szabadultam, és volt elég időm előkészíteni mindent. A rajzokat a Bankról az én összeköttetéseimmel gyerekjáték volt megszerezni, csak neked kellett a fáradozásaimat megfelelő körítéssel beadni. Feltérképeztem a Bank igazgatójának a lakását is, majd beszereztem az épület maketteket. Sajnos eléggé sete - suta a kezem, ezért a terepasztalt mással kellett megcsináltatnom… No mindegy… Aztán megérkeztél hozzám, és ezzel felgyorsultak az események. Vágott Arcú Bill bekapta a csalit és mozgósította az embereit. Én persze nem elégedtem meg ennyivel, szóltam a kollégáknak is, hogy…

  - Kollégáknak! - ismételte meg undorodva Bruce. - Eddig azt hittem, én vagyok a te kollégád… Vagy a barátod… Vagy legalább a… A fene essen beléd!

    Caldwell legszívesebben befogta volna a fülét, annyira érzékenyen érintették a néhai cellatársa szavai. De aztán mégis erőt vett magán.

  - Lezárhatnám az ügyet azzal is, hogy egy visszaeső bűnözővel van dolgom. De én ehelyett inkább mégis itt ülök veled szemben, és a szándékom szerint megpróbálok segíteni rajtad.

  - Segíteni? - Bruce ezzel az örökös ismételgetésével eléggé groteszk külsőt mutatott: - Talán megszöktetsz?

  - Azt azért mégsem, de még nem tartok a megoldásnál…

    Bruce dühösen az asztalra csapott.

  - Pedig jobban tennéd, ha végre a lényegre térnél. Az, hogy bezárattál egy cellába, még nem jogosít fel téged az időm elpazarolására!

    Caldwell tagadón megrázta a fejét.

  - Míg nem öntöttem ki a lelkemet előtted, addig képtelen vagyok erre…

  - Jól van, jól van, csak essünk már túl rajta!

    Caldwell megtörölte kézfejével a kiszáradt ajkait. Jól esett volna a számára egy ital, de ilyesfajta menedékre egyelőre még nem számíthatott.

  - Szóval ott tartottam, hogy a Bank környékén leállíttattam minden rendőri mozgást. Mindenképpen el akartam kerülni a lövöldözést…

  - Az akció közben is lekapcsoltathattál volna bennünket, vagy nem jól gondolkodom?

  - Nem egészen. Mint mondottam az imént, nem kockáztathattam meg egy komolyabb tűzpárbajt. Ahol túszok vannak, és nem mellesleg, ahogy a Fekete Árny bandát ismerem, egy ilyen hirtelen akció vérfürdőbe torkollik. De a kezemre játszott az a tény is, hogy az utasításod szerint egyetlen fogolynak sem eshet bántódása…

  - Bruce Reynolds is így akarta annak idején a vonatrablásnál…

    Caldwell dühösen kifakadt:

  - Hagyd már azt az embert! Egyszerűen az agyamra mégy vele! Te James Morrison vagy és nem Bruce Reynolds! - majd miután nem érkezett ellenvetés, tovább folytatta: - A bankrablás simán lezajlott, bár így utólag be kell neked vallanom, hogy egy kulcsot beledugtam az igazgató zsebébe…

  - A rácsos ajtóhoz?

  - Igen.

  - Végülis most már teljesen mindegy… - legyintett unottan Bruce.

  - Tehát miután elváltunk egymástól, azonnal elindítottam az akciót. A Fekete Árny banda szinte ellenállás nélkül megadta magát, a bérelt lakásom nagyszerű csapdának bizonyult. Kissé puhítani kellet előtte őket, de megérte, a várakozás elaltatta a figyelmüket… Aztán te is horogra akadtál…

  - … és engemet is kissé megpuhítottatok az elmúlt két nap alatt - fejezte be a megkezdett mondatot Bruce. - Csak most veszem észre, hogy a magánzárka valóban jót tett nekem.

  - Talán vissza akarsz oda kerülni?

    Bruce talányosan elmosolyodott.

  - Úgy sejtem, tudsz annál sokkal jobb helyet is a számomra…

  - Természetesen - ismerte be Caldwell -, hiszen ezt eddig sem titkoltam előtted.

  - Tehát?

    Caldwell szemmel láthatólag elérkezett feladata legkellemetlenebb pontjához. Némileg kiszolgáltatottá vált ezáltal, de nem teljesen védtelenné.

  - A Fekete Árny banda hallgat. Knox is mintha leharapta volna a nyelvét és mivel mindannyian álarcot viseltünk az akció idején, a bíróság előtt az én szavam az övékkel szemben semmit sem ér. Ezért nagyon nagy szükségem van rád, Bruce, érted most már?

    Bruce egy röpke pillanatig kutatón vizsgálta extársa arcát.

  - Tönkretetted az életem főművét…

  - Ettől függetlenül az én szememben te vagy a tökéletes bankrablás kiagyalója.

    Bruce lelkének ez némi kárpótlást jelentet, bár nem volt teljesen meggyőződve a szavak valódiságában.

  - Nem értelek téged - szólalt meg némi hallgatás után. - Hiszen az autójukba is pakoltunk a rablott pénzből.

  - Természetesen a zsákokat a pénzzel együtt hiánytalanul megtaláltuk náluk. De az egész nem ér semmit, hiszen a motyót felhordták az általam bérelt lakásba, és most valamennyien egyöntetűen azt vallják, hogy ők nem tudnak semmit a származásukról, az egész egyedül az én bulim. Így most úgy van beállítva a dolog, mintha szándékosan húztam volna csőbe őket.

  - Végtelenül szomorúvá tettél ezzel - vigyorgott Bruce. - Na és mi lesz akkor, ha most nem segítek neked?               

    Caldwell fáradtan felsóhajtott.

  - Knoxszal karöltve viszed el a balhét. Így majd a legnagyobb ellenséged lehet a cellatársad. Azt hiszem, ez a tudat felemelő érzés a számodra.

  - A nővérem…

  - Nem esik bántódásuk. Nem merül fel még a nevük sem az ügyben, és ezáltal a pénzt is megtarthatják.

  - És én?

  - A tanúskodásod után, ha börtönbe kerülnél, az a halálos ítéletedet jelentené, a Fekete Árny banda keze messzire elér. Ahogy hallottam, V.A.B. különösen feni rád a fogát, és egy ilyen ellenség közelében élni neked nem jelentene egy hosszú távú életbiztosítást.

  - Mindezekből mi következik?

  - A tanúvédelmi program keretében a tárgyalások befejeződése után új személyazonosságot kapnál, és lehetőséget arra, hogy az általad választott országában letelepedhessél.

  - Jól hangzik… - dünnyögte Bruce.

  - Szerintem is - értett vele egyet Caldwell, majd egy papírost húzott elő a zsebéből. - Ezen a főügyész írásba adja azt, amit az imént felvázoltam előtted.

    Bruce nem sokáig gondolkodott a felkínált lehetőségen, hiszen a börtönt egyetlen porcikája sem kívánta.

  - Rendben van - Bruce megmert volna rá esküdni, hogy az asztal túlsó oldalán Caldwell megkönnyebbülten felsóhajtott. - Azonban van egy kikötésem…

  - Hallgatom!

  - Ez egész bírósági tárgyalás alatt a nevemnek az újságok címoldalán kell szerepelnie!

    Caldwell értetlenül széttárta a karjait.

  - Fel nem foghatom, hogy miért van erre szükséged…

  - Hírnevet akarok, hogy az emberek örökké emlékezzenek rám.

    Caldwell egy pillanatig habozott, de aztán eszébe jutott Bruce gyerekes ragaszkodása  Az angliai nagy vonatrablás főszervezőjéhez.

  - Na és hogyan szerepeljen a neved, mint Bruce Reynolds?

    Bruce büszkén kihúzta magát, mintha máris a riporterek és a fotósok kereszttűzében lenne.

  - James Morrison, A nagy bankrablás megszervezőjeként…

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Rompos Tibor

A nagy bankrablás

Műfaj

krimi

Címkék

Rövid leírás / Beharangozó

Talán sokan nem is hallottak még az évszázad bűnügyéről Az angliai nagy vonat-rablásról, hisz oly régen volt már az. Nem úgy James Morrison, aki azon túlmenőleg, hogy felvette az akkori főszervezőnek, Bruce Reynoldsnak a nevét, hozzálátott a privát, tökéletes bankrablásához. Természetesen ehhez társakra is szüksége van, és emiatt még a Fekete árny rablóbandával is képes lepaktálni. Aztán megkezdődik az akció, és minden úgy megy, akár a karikacsapás… De vajon minden arany - e, ami fénylik? Ezt előre senki sem tudhatja, még ő sem…

Rövid összefoglaló

Az ember mindig szeretne tökéleteset alkotni, mégha bűnőző is az illető. A tökéletes bankrablás mellett a legfőbb cél, hogy James Morrison felnőjön nagy példaképéhez, Az angliai nagy vonatrablás kitervelőjéhez, Bruce Reynoldshoz, mind hírnévben, mind a rablott pénz nagyságában.

Olvasási idő

109 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Rompos Tibor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!