Barion Pixel nuuvella

A halál szele...

Szeretem a februárt! Szeretem, amikor a tél kimutatja igazi vasfogát.  A fázós hajnalokat, s a didergős nappalokat. Szeretem, mert már értem zordon haragját és az értünk tevő, tevékenykedő természeti hatását. Az elkényeztetett őszi, s a nyári napok burjánzóan túlfűtött eseményeinek lezárását. A táj elcsendesedik, s mély álomba merül. Halljuk a léptünk zaját, amint belecsörtetünk a végtelen csendjébe. Tolakodón, nem fogadva el a természet évtizedes rendjét, és igyekszünk emberi mivoltunk gyarló felsőbbrendűségét túlharsogni.

A teremtő lenéz ránk, és elmosolyodik az általa kreált porszem gyermekre. Megrázza fejét, és rendet teremte!

Újra értjük, tudjuk is már, hogy csak porszemek vagyunk a teremtő „játszóterén”.

Jó lenne, ha gyorsan visszarendeződnénk a játéktérbe. Nehogy túl korán lesöpörjön, mint egy rossz helyen terpeszkedő kéretlen porszemet: Bennünket!

A február megmutatta nekem is, milyen az, ha nem veszem figyelembe a testem, s lelkem jelzését, és a pihenés időszerűségét, szükségét. Igen, elmondhatjuk stresszes életet élünk, ez egy ilyen korszak.

Mi ebbe születtünk bele!

De meg kell tudni néha állni és megpihenni, ha ezt mi nem tesszük meg, akkor a felettes szerv megteszi helyettünk. Ő jobban tudja mikor volt elég, hol van az a határ, amit már nem szabadna átlépni. Ha mégis megtesszük, akkor már nem mi döntünk, hogy van-e még visszaút vagy nincs, akkor már „Ő” dönt.

Gondolkodjunk el ezen egy kicsit!

Mindig úgy gondoltam, nincs még itt az idő megállni, nincs még itt az ideje a pihenésnek. Még sok-sok dolgom van!

Hiszen ott van a két fiam, akiket fel kell tudnom még nevelnem. Gondoskodnom kell a jövőjükről, tanitatásukról, és mindenről, ami ezzel együtt járt. Olyan volt a munkám, hivatásom, ami a napom szinte minden pillanatát kitöltötte. Mindenre és mindenkire figyeltem, csak egyre nem, ami a legfontosabb lett volna, magamra. Elfelejtettem, hogy én csak egy ember vagyok!

Jelzett a testem, és jelzett a lelkem. Elég,…elég,…elég!

Nem figyeltem, nem vettem észre, vagy csak nem akartam észrevenni a jeleket. Hát „Ő” tudta, ennyi volt és most jön egy pihenő, vagy a vég! Azon a bizonyos estén is fáradt voltam, de igazából már napok, hetek óta annak éreztem magamat. Arra gondoltam: biztos csak kicsit kimerültem, nem olyan nagy a gond. Gyorsan elvégzem az aznapi munkám hátralevő részét és lepihenek.

A fiaim már lefürödve ott ültek a tévé előtt, s még egy kicsit elősziesztáztak a lefekvés előtt. Mellettük ott vasalgattam a szárítóról éppen leszedett ruhákat, és halkam cseverésztünk. A fiúkat zavarta már az erős villanyfény, ezért gyorsan lekapcsoltam, s leültem én is az emeletre felvezető második lépcsőfokra.

Szerettem itt üldögélni, jó rálátást adott a szobára, a fiúkra, de mégis kívül tudtam maradni a benti zajoktól. Üldögéltem, de egyre fáradtabbnak, bágyadtabbnak éreztem magam. Lehunytam a szememet, gondoltam így még kicsit pihengetek, aztán szólok a fiúknak, hogy menjenek lefeküdni. S amint nyugovóra tértek, én is lefekszem, a vasalás úgy is megvár, így biztosan másnap pihentebben fogok felébredni. Egyszer csak egy iszonyatos fájdalmat éreztem, a fejem jobb oldalában.

Ma sem tudom semmihez sem hasonlítani azt az éles fájdalmat, amit akkor és ott éreztem. Nagyon megijedtem, azonnal segítséget szerettem volna kérni. A megdöbbenésem még nagyobb lett, amikor kiderült számomra, hogy ezt nem tudom megtenni, hiába is szerettem volna. Próbáltam a számmal szavakat, mondatokat formálni, de nem ment. A beszéd, ami az egyik legalapvetőbb kommunikációnk, és amit már úgy kettő éves korom óta tudtam, s gyakoroltam, most az cserbenhagyott.

Azonnal éreztem, nagy baj van, és ezt valahogyan jeleznem kell. Megpróbáltam a jobb kezemet felemelni, hogy a lépcső faborításának ütögetésével hangokat adjak ki, de nem jártam sikerrel. A kezem immár nem engedelmeskedett az agyam parancsának. A pánik érzése kezdte eluralni az elmémet, már amennyi helye volt a fájdalom érzése mellett az agyamban.

Most mi lesz? Most mi van? Mi ez?

Mi lesz, ha a fiúk indulnak lefeküdni, és ott találnak engem a lépcsőn így ,vagy netán…úgy!

Akkor hirtelen az eszembe villant, hogy van még egy kezem. Ekkor a balkezemmel éktelen csapdosásba kezdtem. Vertem-vertem a faborításos lépcső oldalát amennyire csak tudtam. Ez meghozta a várt eredményt, az idősebb fiam, aki akkor még nem volt annyira elpilledve, hogy elaludt volna a tévé előtt, kifutott hozzám.

Soha nem mondta el még azóta sem, hogy milyen látványt nyújthattam, de nagyon megijedhetett, azt azonnal láttam az arcán. Odafutott hozzám, hogy felsegítsen, s bekísérjen a szobába. De nem sikerült neki, mert még annyi erőm sem volt, hogy segíteni tudjak neki ebben. Beszélni szeretett volna velem, s várta mondjam el, miben is tud ő segíteni nekem.

Láttam, amint a rémület az arcából a szemébe is beköltözött, amikor tudatára ébredt, nem tud velem kommunikálni. Elfutott az apjáért, aki éppen végzett a fürdéssel, valószínűleg elmondta neki is mi történt odakint, addig amíg ő a fürdőszobában tevékenykedett.

Emlékszem, hallottam,…. a férjem az orvost hívta, és beszélgettek.

Nem tudom mennyi idő telt el, a fájdalommal voltam elfoglalva, meg azzal a ténnyel, hogy egyre-egyre kevesebbszer tudtam már kinyitni, és nyitva tartani a szememet. 

Azt éreztem fáradt vagyok, nagyon-nagyon fáradt!

A fiam ott ült mellettem, és éreztem fogja, szorongatja a kezemet. Beszélt hozzám, folyamatosan kérte, nyissam ki a szememet, és beszéljek, mondjak valamit. Vissza-visszaszorítottam a balkezemmel, hogy érezze ő is, ott vagyok, ott vagyok még vele. Megérkezett a háziorvos, aki azonnal felmérte a helyzetemet, és ott előttem mondta a férjemnek – Nincs már idő a mentőkre, vigye el ön a kórházba.

– Talán akkor, talán….! – ismételgette.

Igaz, én akkor már nem tudtam a szememet sem nyitva tartani, de hallani mindent tisztán hallottam. Az orvos elmondása alapján a mentőautó olyan sokára érne ki, mivel nincs a környéken mentőállomás, hogy arra már nem szabadna várni. Így talán több az esélye annak, hogy időben kapok segítséget.

Mindent hallottam, és mindent érzékeltem is magam körül,….de már visszajelezni sem tudtam,….csak vártam és vártam, hogy mire, azt a mai napig sem tudom.

Talán egy csodára!

A pánik és a fájdalom uralta a gondolataimat, s az agyamat. Úgy éreztem be vagyok zárva egy olyan testbe, ami valamiért már nem akar engedelmeskedni nekem. Nem tud, vagy már nem akar szolgálni engem, valamiért.

Erre magam sem tudtam a választ!

Egy sötét tehetetlen fekete doboznak éreztem a máskor oly aktív, teherbíró testemet. A fájdalom mellett a félelmetes sötétség, bezártság érzése uralta az agyamat, és már robbanásig feszítette idegszálaimat. Immár egymagamban voltam, és arra vártam, hogy ennek az iszonyatos feszítő nyomásnak, fájdalomnak egyszer és mindenkorra vége legyen.

Kell, hogy vége legyen!

Kell, mert már nem bírom sokáig elviselni!

Emlékszem, vasárnap volt, tudtam ilyenkor a kórházakban csak ügyeleti rendszer működik,…a férjem beszélt egy nővérrel. Emlékszem, azt mondta a nővérke, hogy a szemész orvos van bent ő az ügyeletes, és szólt már neki, mindjárt lejön és megnézz,…éreztem, ahogy valaki nyitogatja a szememet,…az orvos volt, és beszélt a férjemhez, mondta neki, hogy ültessen fel,…nem sikerült neki, még a nővér segítségével sem. Akkor hagytak, hogy feküdjek ott a hideg asztalon. Újra egy hatalmas szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem,…aztán hirtelen már semmit sem.

Hű de jó!

Hál Istenek, végre felsóhajthattam,…mintha elvágták volna a fájdalmat,….már nem fájt sehol sem, és semmi sem.

De jó! – gondoltam magamban, már annyira vártam, vágytam ezt az érzést. S újra teljesen jól éreztem magam, és egyszerre elmúlt minden fájdalom is. Valami hihetetlenül kellemes és melengető érzés lett úrrá rajtam.

Csodásan éreztem magamat!

Olyan volt, mint amikor egy fárasztó nap után belefekszem egy kád illatos, meleg fürdővízbe. Súlytalanak éreztem magamat, mintha csak úgy lebegnék, s élvezném a víz selymes simogatását a bőrömön. Szinte lubickoltam a boldogságban, semmihez sem volt hasonlítható az az érzés, amit ott, és akkor éreztem.

Csodálatos! – gondoltam magamban, már mehetek is haza. Elmúlt az az iszonyatos fájdalom, amit már szinte alig tudtam elviselni.

Meggyógyultam!

Láttam, a nagyfiam arcán az aggódást,….ébren volt és várt,… várta, hogy hazajövök. Megsimogattam az arcát, és mondtam neki, hogy ne aggódjon, jól vagyok, és nemsokára újra ott leszek vele, velük,….kissé megnyugodott, de láttam a szemén sírt, mert még mindig könnyes és piros volt,….átöleltem, és egy puszit nyomtam az arcára,….még csodálkoztam is, hogy hogyhogy megengedte. Ő akkor már egy nagykamasz volt, és nem egy kisfiú akit csak úgy lehet puszilgatni. Most viszont megengedte ezt nekem, és én boldog voltam ezért a kegyért. Igen, ez a legjobb szó rá, boldogsággal töltött el, hogy nem a szokásos mondatát hallottam.

Jaj anya, ne má, nem vagyok gyerek!

Láttam mellette a kanapén a kisebbik fiamat is, aki mélyen aludt,…..megpusziltam a kis kobakját, és hagytam tovább aludni. Ő kimaradt mindebből, mivel már a tévénézés közben elaludhatott, és nem is ébredt fel. Sem az én tobzódásomra, sem az azt követő zajokra. Mindig mélyen tudott aludni, legtöbbször ölbe vittem fel a szobájába, persze amíg kisebb volt, és még elbírtam. Most is csendesen szundizott, arra gondoltam, biztos a testvére betakargatta, s hagyta aludjon tovább ott a kanapén, amíg ő ébren várt.

Normál emberi ésszel ma sem tudom megmagyarázni, sőt megérteni sem, hogy hogyan is volt mind ez lehetséges. De a mai napig tisztán emlékszem rá, hogy ott jártam, és velük voltam. Valami hihetetlen nyugalom töltött el. Nem aggódtam, mivel tudtam, s éreztem, hogy minden rendben lesz.

Nem hagyom őket magukra!

A következő pillanatkép az volt,…hogy indultam volna kifelé a szobából, amikor is arra lettem figyelmes, hogy mindenki valamit mond, és kiáltozik körülöttem.

Nem értettem, most mi is van? Mi történik?

Miért nem indulhatok, amikor a fiaim már nagyon várnak!

Visszafordultam, és nagyon-nagyon meglepődtem a látványon, ami elém tárult. Valaki, aki úgy nézett ki mint én, ott feküdt a vizsgálóasztalon.

Ki lehet az?

Miért néz ki úgy, mint én?

Ez milyen játék?

Ne má! – Ez nem jó vicc! – kiáltottam.

Ott, az a valaki mellett állt a férjem meg az orvos, és immár kettő nővér is. Szóltam hozzájuk, hogy én itt vagyok, s nincs is már semmi bajom, jól vagyok. De nem figyeltek, és nem is reagáltak rám.

Most mi van, ezt nem értem?

Az a valaki nem lehetek én, mivel én itt vagyok!

Odamentem a férjemhez, és elkezdtem húzkodni a kabátját, hogy menjünk már. Haza akarok menni a fiaimhoz, és nagyon unom már ezt az egészet. Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a játékot, de nekem nem tetszik.

De ő sem figyelt rám!

Nem értettem, miért is nem velem foglalkozik végre, miért nem örül velem, hisz meggyógyultam.

Sőt, miért nem foglalkozik velem senki sem?

– Most mégis mi van? – kérdem.

Miért nem örülnek annak, hogy már végre jól vagyok, és nem fáj semmim sem. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy színdarabot néznék. Amelyben én csak egy néző vagyok, akinek nincs beleszólása a színpadon történtekhez. Kívülállóként szemléltem az eseményeket, és értetlenül néztem a szereplőkre. Újra és újra próbálkoztam, odamentem egyenként mindenkihez, és csak mondtam, mondtam a magamét. De semmi érdemi visszajelzést nem kaptam.

Mintha nem látnának, és nem is hallanának engem. Pedig akkorra én már kiabáltam….!. Hiába mondtam el egymás után többször is a férjemnek, hogy nyugodjon meg.

Itt vagyok! – Miért nem érted? – kérdeztem.

Számtalanszor elmondtam: ne aggódjon, jól vagyok, és nem megyek sehová sem. Az igaz, hogy nagyon-nagyon fáradt voltam, de már minden rendben van. Biztos a sok munka, az állandó stressz volt az oka a fáradságomnak. De ezentúl majd jobban odafigyelek magamra, és többet is fogok piheni. Csak mondtam, mondtam a magamét, hátha valaki végre már rám is figyel, de minden kísérletem hasztalanak bizonyult.

Pár pillanat múlva, újra egy hatalmas fájdalmat éreztem, és egy nagyot sóhajtottam,…s kinyitottam a szememet,….még mindig a vizsgálóasztalon feküdtem. Végigfutott rajtam egy hűs fuvallat, és éreztem fázom,…oly hideg volt az az asztal.

Újra fáradtnak éreztem magamat, és újra nagyon nehezemre esett nyitva tartani a szememet. Minden tekintet rám irányult, és oly fájó volt az az erős fény is ami fölöttem villogót,…mindenki beszélt, mindenki kérdezett valamit. Szerettem volna válaszolni is rá, de a szavak nem jöttek ki a számon a gondolataimmal egyidejűleg. Valahol útközben elvesztek….!

Emlékszem – azt mondta az orvos – minden rendben van, aludjon egyet. Már pontosan nem tudom, hogy mennyi időbe is telt, hogy végre igazán jól kialudjam magamat. Arra viszont emlékszem, hogy még napok múltával is bódult voltam. Éberen is úgy történtek körülöttem az események, mintha csak valami filmet néznék.

Igaz, most már én is szerepeltem benne, de nem teljes értékűen. Inkább csak úgy, mint egy háttérszereplő, akinek nem jutott túl nagy szerep az események körforgásában. Gondolatban számtalanszor, újra és újra végigjátszottam az elmúlt pár óra eseményeit, történéseit. Megpróbáltam érteni, megérteni, hogy mi is az a valami, ami velem történt?

Ésszerű magyarázatokat próbáltam keresni a magam számára. Meg akartam mindenáron érteni, s magyarázni a történteket, és nagyon be akartam tuszkolni valami elfogadható skatulyába. Ami valóságossá és értelmezhetővé teszi az általam átélteket.

Mert olyan nincs, amit én érzékeltem, s láttam!

Vagy van? – Vagy ez hogyan is van? – kérdem.

Hogyan is lehetek egyszerre kettő helyen?

Vagy inkább hogyan is lehet a testem más helyen, mint ahol én vagyok?

Akkor én ki, mi vagyok? – a gondolatok csak úgy tolongtak az elmémben. Amiben biztos voltam, az az volt, hogy bizonyosan egy darabig nem mondom el senkinek sem az általam átélteket. Hisz amire én sem tudom még a választ, azt hogyan magyarázhatom el egy másik embernek, egy idegennek.

Az orvosoktól is folyamatosan azt hallottam: milyen nagy szerencsém volt ahhoz képest, hogy milyen hosszú ideig nem voltam az eszméletemnél. Magamban ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy vajon mit mondanának, ha tudnák, hogy szinte végig a tudatomnál voltam. Lehetséges, hogy a látszat az volt, hogy én semmiről sem tudok, semmit sem látok, de a valóság éppen ennek az ellenkezője volt.

Külső szemlélőként néztem, figyeltem a történteket,….egy furcsa kissé érthetetlen film forgott előttem,….melyben néha ki-kimaradnak részletek, mintha egy régi, s megkopott filmtekercs kópiáját vetítenék. Visszatérésem után egy ideig még nem tudtam kommunikálni senkivel sem,….talán ez így jó is volt, mert még a végén bolondnak néztek volna.

Na akkor tuti, hogy bent tartanak még egy ideig! – gondoltam magamban.

Így eltöltöttem még pár hetet, újra tanultam beszélni, járni, fogni, és minden olyan tevékenységet elvégezni, amit az ember úgy egy-két éves korában egyszer már megtanult.

Csak néztem és figyeltem körülöttem a világot!

Egy időre nem érdemi részeként éltem, voltam a környezetemben, hanem csak a tárgyaként. Kiszolgáltatottan mindenek, és mindenkinek. Tiszta elmével, de még némán, csak a gondolataim „rohangáltak” veszettül az elmémben,… válaszokat keresve, kutatva az agytekervényeken. A kezeim, s a lábaim a mély álom alatt mintha elfelejtették volna a tanultakat. Furcsa, groteszk, és egyben kínzó érzés is a tehetetlenség. Szerencsés ember vagyok, hogy kaptam újra lehetőséget a tanulásra, újra kaptam lehetőséget az életemet élni, megélni.

Köszönöm Istenem, köszönöm!

Szeretem a februárt, mert új életet, értelmet adott a napjaimnak. Szeretem, a fagyos álomból ébredező új kezdetet. Szeretem, a februári hólepelen meg-megcsillanó napsugár mosolyát. Szeretem a hó alól előbukkanó hóvirágok varázsát. Szeretem a februárt, mert hipp-hopp elmúlik, és már itt is a nyár. Szeretem, mert szeretem!

Tetszett a történet?

7 7

Regisztrálj és olvasd Rudolf Terézia/ Zia 22 történetét!


  • 1201 szerző
  • 791 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Rudolf Terézia/ Zia

A halál szele...

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Egy halálközeli „élmény” örökre ott marad a tudatunkban. Általa, s miatta kezdünk máshogy gondolkodni. A fontossági sorrendünk átalakul az életünk hátralevő éveiben. Ezt bizton állíthatom!

Rövid összefoglaló

A munka rengeteg időt és energiát vesz el a mindennapjainkból. Gyorsan meg kell tanulnunk jól beosztani az időnket, hogy elkerüljünk a testi-lelki leépülést, mert az már akár tragédiához is vezethet. Egy halálközeli élmény előzményeinek, s végkifejletének az eseményeit írja le, e novella.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Rudolf Terézia/ Zia nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!