Barion Pixel nuuvella

KÉTES HOZAM - 1. Nap

ELSŐ NAP
Március 14.

Vasárnap

1. Fejezet


Riley Baker nyomozó robogott végig a világos folyosón. Háta közepére sem kívánta az újabb migrénnel induló napot, a kórházat meg végképp ki tudta volna hagyni a programjából. A Northportban kitört nagy felfordulás miatt egyedül ő maradt a kapitányságon, így neki kellett meglátogatnia a közúti balesetet elszenvedett férfihoz.

Tizedik napja nem gyújtott rá, és nagyon remélte, hogy valaki végre okot szolgáltat neki arra, hogy ismét kísértésbe eshessen. Eddig azonban senki nem állta az útját, de még azt sem kérdezték meg tőle, hogy mit akar, pedig elvileg látogatási tilalom volt érvényben az influenzajárvány miatt. Határozottan suhant végig az épületen, egészen a traumatológiai osztályig.

A pultból felugrott az egyik nővér, akinek a tekintete lyukat égetett Riley bőrkabátjába. A készülő letámadást elhárítandóan felmutatta a jelvényét, és mélyen a nővér szemébe nézett.

– Northporti Rendőrség. Azzal a férfival kell beszélnem, aki éjszaka rongyolt le az útról.

– Tudná kicsit pontosítani, kit keres?

– Hogyne – nézett bele a jegyzetfüzetébe. – Bill Hendersont.

– Ötös kórterem, de Dr. Green nem fog örülni, hogy vizit közben…

Riley gyorsan sarkon fordult, mielőtt végig kellett volna hallgatnia a tudálékos ápoló kiselőadását a működési rendjükről és hasonló, számára lényeges szabályokról. Szemével az ötös kórtermet kereste. A lehető leghamarabb túl akart esni a kihallgatáson, bár a piros Porschéből kiindulva úgy sejtette, hogy csak valami beképzelt pasas lehet, aki többet ivott a kelleténél, mielőtt volán mögé ült.

Meglátta az ötös kórtermet, ami előtt egy fehérköpenyes orvos állt, aki szigorú ábrázattal magyarázott lelkesen valamit az őt körülvevő rezidenseknek.

***

Bill érezte a csattanást, és hogy a teste tehetetlenül engedelmeskedik a fizika törvényeinek, a következő pillanatban pedig teljes sötétség borult a világra, amiből egészen idáig semmit sem érzékelt. Mintha egy mély álomba zuhant volna a másodperc tört része alatt. Zuhant, végig a feketeségben, de soha nem ért földet. Néha, mintha fölröppent volna pár centit, majd visszább zuhant volna. Mindig egyre feljebb emelkedett, és egyre kevésbé mélyre süllyedt vissza.

Elmosódottan hallotta a szabályos időközönként egymást követő pittyenéseket és a hangokat, amelyek – megítélése szerint – egy beszélgetés foszlányai lehettek. A feje kóválygott, mintha ébren lenne, mégis aludna.

Álmodom, vagy ez a valóság? Hol vagyok? – kérdezte Bill gondolatban magától.

A szemét lassan kinyitotta, de csak éles fényt látott, amiben apránként körvonalazódott ki néhány emberi alak. Ordítani akart, de a nyelve meg sem mozdult. A hangját csak a saját fejében hallotta, és hiába szedte össze minden erejét, az izmai fittyet hánytak a parancsra.

– Mintha megmozdult volna a lábam. Igen határozottan megmozdult. Bill, mi a fasz… Mozdulj már, a kurva életbe is! Na, még egyszer. – Ezzel újra megpróbálta megfeszíteni minden izmát, préselte a levegőt a torkán, de csak néma tátogását látta lelki szemei előtt.

– Segítség! – ordított fel hangosan, és felugrott az ágyban.

Az egyik csinos, fehérruhás nő azonnal odapattant mellé, és csitítani próbálta, mint egy éjszaka felriadt kisgyereket, míg a másik kiszaladt a szobából. Egyre sűrűbben követték egymást a szabályos pittyenések, mire Bill rájött, hogy saját szívverését hallja a feje mellett lévő szívmonitorból.

– Mr. Henderson, nyugodjon meg! Kórházba került, balesete volt – mondta a mosolygós arc, aki fölé hajolt, és mellkasát finoman visszanyomta. – Nem lesz semmi baj.

Körbenézett, és ráeszmélt, hogy egy kórteremben fekszik, egy kórházi ágyban. Kezdett neki derengeni, hogy elálmosodott, majd nagy gázzal lehajtott az útról. Egy világoskék szempár ugrott be, aztán egy fecskendő és a tompa szúrás a bal lapockája környékén. Végül a földön fekvő, öltönyös férfi. Bill egyre tisztábban látta a képet. Valaki elől menekült, valaki elől, aki megtámadta.

– Kérem, szóljanak a rendőrségnek! Engem megtámadtak! Egy férfi, és…

– Lassabban, és nyugodjon meg! Csak rosszat álmodott! – mondta a még mindig haláli nyugalommal mosolygó ápolónő.

Francokat álmodtam – gondolta, de nem akarta, hogy nyugtatókat kapjon. Elég volt az, amivel kéretlenül megajándékozták a mélygarázsban. Most már biztos volt benne, hogy az volt a fecskendőben. Ebben a pillanatban eszébe jutott a felesége és a kislánya. Ha kiütik, ha nem, nem engedhette, hogy bármi bajuk essen.

– A lányom és a feleségem!

– Nyugodjon meg, a felesége hamarosan megérkezik, értesítettük – mondta a nővér, és ismét visszatessékelte Bill emelkedni készülő mellkasát.

Az ajtó ablakán át látta, amint egy fiatal, fehér köpenyt és a nyakában fonendoszkópot viselő férfi valamit hevesen magyaráz egy nőnek. Halványan hallotta is amint az orvos arról győzködi azt, a beteg – azaz ő – még nincs olyan állapotban, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Bill meglátta a nő oldalán lévő pisztolytáskát. Hirtelen ismét szaporábbá vált a szívverése, és a gép, amibe a mellkasáról induló drótok vezettek, megvadult, és szaporán morzézott.

– Hé, kérem! Jöjjön be! – mondta, és remélte, hogy tényleg jött ki hang a torkán, mert a füle úgy kezdett el csengeni, mintha a templomi harangba dugta volna a fejét.

A hozzá képest alacsony, de csinos nő azonnal odafordult, és nem törődve az orvos tiltakozásával, belépett a kórterembe.

– Kérem, segítsen! Megtámadtak! – kezdte Bill.

– Még túl korai! Agyrázkódást szenvedett, össze van zavarodva! – mondta az orvos, aki a nyomozó után jött.

Szerencsére a nő, fiatalos vonásai ellenére, határozottnak bizonyult és nem hagyta magát eltántorítani. Vetett néhány szikrázó pillantást maga köré mogyoróbarna szemeivel, az orvos pedig válaszul felemelte a kezeit maga elé tartva, tenyérrel a nő felé, és egyet hátralépett. A legfeljebb harmincas évei elején járó nő finom bólintással jelezte, hogy ő is épp úgy gondolta, majd a füle mögé simította az arcába esett, enyhén hullámos, világosbarna tincseit, és Bill ágya mellé lépett.

– Mr. Henderson, Riley Baker nyomozó vagyok a Northporti Rendőrkapitányságról. Hogy érzi, tudna válaszolni néhány kérdésemre?

– Igen! Megtámadtak, nyomozó!

– Hogy érti, hogy megtámadták?

Bill megpróbálta összeszedni a gondolatait és higgadtan szavakba önteni azokat. A nyomozó elég furcsán nézett rá nagy barna szemeivel, de szorgosan jegyzetelt a kis noteszébe.

Szokásosan indult a reggel, semmiben sem különbözött a többitől. Bill korán felkelt, lezuhanyozott, fogat mosott, majd felöltözött. Közben a felesége, Jessica tükörtojást és pirítóst sütött, majd felkeltette Page-et, a nyolcéves lányukat is. Bill minden nap egyre korábban indult, mindig azzal a reménnyel, hogy időben haza fog érni. A nap végén, szokásos módon, este hétkor még írt egy SMS-t feleségének, hogy késni fog. Egy leendő ügyfelével tárgyalt, aki szerette volna befektetni a rászakadt ötszázezer dollárt. Ez pedig mindennél jobban felvillanyozta, mivel elég busás jutalék elé nézett ezzel. Persze ezt kihagyta a történetből.

– Tehát azt mondja, hogy megtámadták az irodaház mélygarázsában, jól értem?

– Igen.

– Azt viszont nem tudja megmondani, hogy ki támadta meg, igaz?

– Igaz.

– Nézze, a diszpécser szerint artikulálatlanul beszélt, amikor felhívta a segélyhívót. A kollégáim nem találtak féknyomot a helyszínen. Nekihajtott az egyik fának, miután kivitt egy mérföldkövet. Szerencséje van, hogy ilyen könnyen megúszta – fejtette ki Riley.

Bill kétségbeesetten próbálta meggyőzni Baker nyomozót, hogy nem fogyasztott alkoholt. Egyáltalán nem szokása. Míg más Whiskyt iszogat esténként, ő legfeljebb citromfűteát. Szilveszterkor, születésnapokon iszik esetleg egy-két kortyot, de azzal be is éri egész évre.

Riley Baker nyomozó érdeklődéssel hallgatta, miközben finoman bólogatott. Mire kezdett olyan vonásokat felvenni az arca, hogy talán hisz neki, megszólalt az orvos.

A vérvizsgálatok alapján, amelyeket ilyenkor kötelezően elvégeznek, ellenőrzik a véralkoholszintet, illetve kábítószerre és egyes gyógyszerekre is letesztelik. Ez Billt nyugalommal töltötte el, hiszen soha nem élt ilyen szerekkel. Egészen addig tartott a nyugalom, míg az orvos meg nem említette, hogy alkoholra negatív, de benzodiazepinre pozitív eredményt adott a teszt.

– Benzo… micsoda? – kérdezte meglepettséget tettetve. Pontosan tudta, mi az a benzodiazepin, és ezzel kétségtelenül bebizonyosodott, hogy tegnap este a mélygarázsban el akarta kábítani az a különös férfi.

– Szed ön valamilyen altatót, nyugtatót vagy szorongásoldót? – előzte meg kérdésével Baker nyomozó az orvost. Bizonyára észlelte, hogy a lelkes doki rögtönzött gyógyszertan órára készül. Bill hálás volt ezért a nőnek, mert neki sem támadt kedve végighallgatni.

Bill hevesen magyarázta, hogy biztosan nyugtatót injekciózott belé a támadója, amit a traumatológus és a nyomozó is kétkedve fogadott, mígnem az ápoló, akinek a történet hallatán lefáradt az örök mosoly a szája széléről, segített Billnek felülni az ágyban, és felhúzta a pizsamát a hátán.

– Ez valóban egy szúrásnyom – állapította meg az orvos.

A nyomozó közelebb hajolt, majd pár másodperc néma csendet követően sokkal komolyabbá és érdeklődőbbé vált az arca. Kikérdezte elölről, alaposan. Bill már azt várta, hogy mikor kérdezi meg, milyen alsónadrágot vett fel reggel, de azt már maga sem tudta volna megmondani, főleg, hogy csak egy bő kórházi felső volt rajta, és a vékony takaró, amivel elfedte magát deréktól lefelé.

– Vezet nyilvántartást az ügyfeleiről? – kérdezte Riley.

– Igen, de miért?

– Szükségem lenne azon ügyfelek nevére, akikkel az elmúlt néhány hétben üzletet kötött.

– Erre miért van szükség?

– Hogy kizárhassuk őket a gyanúsítottak köréből. Már ha valóban megtámadták, Mr. Henderson…

– Nem szívesen adnám ki az ügyfeleimet, a bizalom rendkívül fontos a szakmámban – felelte Bill, és egyáltalán nem örült ennek a fordulatnak.

– És az élete? Mennyire fontos, Mr. Henderson?

Ezzel a kérdéssel Bill sem tudott vitatkozni, de tett egy reménytelennek tűnő kísérletet, hogy más mederbe terelje a beszélgetést.

– Nézze, nyomozó, kizártnak tartom, hogy egy ügyfelem támadott volna meg. Felismertem volna.

– Utána fogunk nézni mindennek, addig kérem, gondolja át még egyszer, hogy ki akarhat ártani önnek – mondta Baker nyomozó. – Még keresni fogjuk. – Miután letette a névjegykártyáját az éjjeliszekrényre, elhagyta a kórtermet.

Ártani? Hát, ha az ellenségeit kellene összeszednie, eltartana egy darabig – gondolta Bill. Elég sok ügyfél lenne azon a képzeletbeli listán, aki csalódott, ha nem jöttek be a számításai. Igazán még egy nagykutya ügyfele sem bukott, de a kedvenc típusa, a hirtelen meggazdagodott balekok között akadtak, akik rosszul jártak. Nem is kicsit. Arra viszont kényesen ügyelt, hogy a cápák pénze biztonságban legyen, de az akváriumi halacskáké annyira nem számított. Csak a jutalék és a kenőpénz.

– Kérem, szólna a feleségemnek? És ami azt illeti, úgy érzem, hogy vizelnem is kell – súgta oda Bill a két legfőbb problémáját az ápolónőnek fontossági sorrendben, most, hogy csak ketten maradtak a kórteremben.

A modelleket megszégyenítően csinos nő bólintott, majd ismét előbújt a léleksimogató mosolya, miközben felemelte az átlátszó tasakot, aminek az alján szalmasárga folyadék lötyögött. Bill szeme végigfutott a műanyagcsövön, ami vészjóslóan a takarója alatt folytatódott. Felemelte a paplant, és gyanúja beigazolódott. Megkatéterezték.

Nem elég, hogy lehet, valaki el akarta rabolni, majd ripityára tört egy kisebb ház árával vetekedő autót, még a férfiasságát is meggyalázták. Jobban nem is alakulhatnának a dolgok – gondolta, és már nem is tudott annyira örülni annak az új szerződésnek.

Mire végére ért az elmélkedésnek, felesége robogott végig a folyosón. A közeledő izgatott kopogások kétségkívül Jessica magassarkújától származtak.

– Úr Isten, Bill! Jól vagy? – futott oda a magas nő, akinek a kerek, angyali arcát most a kétségbeesettség feszítette ki.

– Jól vagyok, csak volt egy kis balesetem – mondta Bill. – Page?

– Page iskolában van. Miért?

Bill nem akarta elmondani a részleteket, de Jessica jobban olvasott a mimikából és a hanglejtésből, mint egy CIA ügynök. Nem tudott mit tenni, be kellett vallania, hogy nem egy szimpla közúti balesetet szenvedett el.

A nő kétségbeesett, angyali arca hamar ördögivé változott, mikor meghallotta, hogy valaki ártani akart a férjének. Jessica rögtön tudni vélte, hogy olyan valaki lehetett a támadó, akivel Bill kiszúrt.

– Baszd meg, Bill – préselte ki fogai között a két szót, amit a férfi gyakran hallott, ha sikerült felhúznia az egyébként nyugodt természetű hitvesét. – Ez azt jelenti, hogy veszélyben vagyunk? – kérdezte, miközben megpróbálta a szemével megfojtani a férjét.

– Nem tudom, de az lenne a legjobb, ha most egy szállodában töltenétek az éjszakát.

Jessica sosem nézte jó szemmel férje megkérdőjelezhető ügyleteit. Ugyan Bill számtalanszor elmondta, hogy semmi törvénybe ütközőt nem csinál, azon kívül, hogy néha kicsit torzít a befektetések megtérülésének esélyein, de Jessica ezt is undorítónak találta. Hát még, ha tudta volna a teljes igazságot… Ezért Bill újabban nem is mesélt feleségének arról, ha éppen egy megkopasztott ügyfél révén mentek háromhetes álomutazásra. Bár egyáltalán nem hitte, hogy az ügyfelei közül bárki felbérelt volna egy bérgyilkost. Főleg azok után nem, hogy szinte bebizonyosodott, nem megölni, csak elkábítani akarták. Nem mintha ez a tény annyira megnyugtatta volna. Viszont így végképp nem értette az egészet. Meg akartak kínozni? – csapott bele a torkát összeszorító gondolat.

– A rendőrség mit mondott? Szóltál nekik egyáltalán? – kérdezte Jessica, és dühét ismét az aggodalom váltotta fel.

– Szóltam. Utána fognak nézni, azt mondták.

– Nagyszerű! – csapta össze tenyerét a nő. – Utána fognak nézni… Tudjuk, az mit jelent.

Jessica nem túlságosan bízott az ilyen kijelentésekben. Egy évvel ezelőtt ellopták a táskáját. Csak egy pillanatra akasztotta le azt a válláról, amikor egy suhanc kikapta a kezéből és elfutott vele. A rendőrök akkor is azt mondták neki, hogy utána fognak nézni. Jessica azóta is néz az idegen lábakon elszaladt táskája után.

Egyre kevesebb villámot szórt Jessica szeme, arca is kezdett ismét angyalivá szelídülni, és végül még egy búcsúcsókot is lehelt Bill ajkaira, mikor visszatért a nővér, és közölte, hogy ideje távozni, mert már így is csúszik a terápia megadása, ráadásul látogatási tilalom van.

Bill még megígértette Jessicával, hogy felhívja, amint hazaér, majd összepakol és szállodába mennek.

Tíz éve házasodtak össze, és attól kezdve jóban-rosszban együtt voltak. Nem számított, hogy lent vagy fent, Jessica mindig ott volt az oldalán. Hiába dolgozott sokszor éjszakába nyúlóan, hiába hagyta az ágy mellett a koszos zoknit, Jessica szerette, és ő is szerette Jessicát. Két év házasság után megajándékozta egy tündéri kislánnyal, akinek születésétől fogva ugyanolyan gyönyörű, barna szeme, sötétszőke haja és elragadóan bájos arca volt, mint az édesanyjának.

– Mr. Henderson, hogy érzi magát? – állta Bill gondolatai folyamának útját az orvos kérdése.

– Fáj a fejem és a mellkasom, az orromról nem is beszélve, de ezt leszámítva egész tűrhetően. Muszáj feküdnöm?

– Még egy kicsit igen. Csodával határos módon egyetlen csontja sem tört el, viszont néhány bordája megzúzódott, agyrázkódása van és az orrcsontja is megrepedt – sorolta az orvos.

– Mikor mehetek haza?

Az orvos elmosolyodott, de kegyes volt hozzá. Még egy koponya CT vizsgálatot kellett kibírnia. Ha nincs duzzanat vagy vérzésre utaló jel az agyában, és nap hátralévő részét is eseménymentesen tölti, akkor holnap hazaengedik. Legalábbis egy kis unszolás után ezt ígérte Billnek a traumatológus. Nem volt oka, hogy ne higgyen neki, és minél hamarabb a szerettei mellett akarta tudni magát.

Hogy jó, vagy ostoba ötlet volt-e a történtek után ezt kívánni, nem tudta.

2. Fejezet


Riley ugyan már csak egy évvel és kicsit több mint egy héttel állt a negyedik iksz előtt, sokszor mégsem nézték harmincnak sem. Nem szerette ezt. Nyomozóként kezdetben úgy érezte, kerek arca, vékony ajkai olyan kislányos hatást kölcsönöznek neki, ami miatt nem veszik komolyan. Ezt azonban a későbbiekben megtanulta a saját hasznára fordítani. Kedves, megnyerő, ártatlan jó zsaru benyomását keltette, de ha szükség volt rá – kollégái elmondásai alapján – barna szeme villámokat szórt, és a hangjában tekintélyt parancsolóan rengett a határozottság, akár a vihart kísérő kegyetlen mennydörgés.

Belépve a kapitányságra a kávé aromája csapta meg az orrát. A kellemesen csalogató illat átitatta az egész épületet, ami szinte kongott az ürességtől. Egyedül Mary, a negyvenes évei közepén járó, magas, vékony alkatú, fején vörös, göndör hajkoronát viselő technikus libbent át egyik helyiségből a másikba, és közben Riley felé intett.

Riley a teakonyha felé vette az irányt, ahol legfontosabb munkaeszköze, a kávéfőző volt. Párszor megfenyegette a gépet, de végül bekapcsolt. Tekintete megakadt a páfrány egyre jobban száradó apró levelein, amelyek nagy része már az ablakpárkányon volt a növény szárai helyett. A másik cserepes virág sem örvendett jobb egészségnek. Egyedül a kaspójára festett lila virágok jelezték, hogy egykor levendula lehetett. El is gondolkodott, hogy van itt valami, ami kiszívja szerencsétlenekből az életet. Kezdett attól tartani, hogy ő maga az.

Egyedül ült le a kis asztalhoz, egy kopott székre. Az összes rendőrtisztet és nyomozót kirendelték egy őrülthöz, aki egy csatornafedélhez láncolta a meztelen testét a városháza előtt. De hogy mit akart, vagy voltak-e követelései, azt Riley már nem tudta meg, hiszen időközben egy közúti balesetet elszenvedett férfi vallomását kellett felvennie a St. Joseph Kórházban. Bill Hendersonét.

Leszenvedte magát a kávé, Riley felállt, és rögtön kitöltött egy adagot a macskás bögréjébe – amit kollégáitól kapott, amikor elköltözött, és ezzel munkahelyéről is távozott –, majd visszaindult az irodája felé. Félúton szembe jött vele Oliver Gibbs. A férfi szabadkozni kezdett, míg kísérte végig a folyosón.

– Ne haragudj, hogy téged küldtelek ki, de te voltál elérhető közelségben. – Hangja kellemesen mélyen búgott. Riley kissé felszegte a fejét, hogy megteremtse vele a szemkontaktust. Főnöke magassága átlagos volt, alkata szikár, de Riley így is nagy kontrasztot eredményezett mellette százhatvanhat centijével.

– Ugyan – legyintett Riley. – De jó, hogy itt vagy, beszélnünk kell – folytatta, majd Gibbs irodájába mentek.

Gibbs vezette a kapitányságot. Csupán egy év korkülönbség volt köztük a férfi javára, de képességei, elhivatottsága és gyors észjárása alkalmassá tette a feladatra. Nem főnök volt, hanem vezető, ami nagyban segítette, hogy elismerjék a munkáját, és elfogadják őt. Korábban is különleges bűncselekményeken dolgozott Rileyhoz hasonlóan. Drog, emberkereskedelem, fegyverkereskedelem és sok más, ami szem szájnak ingere, mielőtt kinevezték kapitánnyá.

Gibbs várakozva nézett a nőre mélyen ülő, ében szemeivel. Bezárta maga mögött az ajtót, leült, megsimította szolid körszakállát, ami hajához és vastag szemöldökéhez hasonlóan fekete volt, mint az éjszaka. Enyhe terpeszben kissé előredőlt, és várta a beszámolót.

Riley erősen gondolkodott a jegyzeteit bogarászva. Kételkedett Bill Henderson szavahihetőségében, hiszen elég meseszerű volt a történet, amit előadott a vérében talált nyugtatóra, de a riadt tekintete és a szúrásnyom a lapockáján, mégis azt sugallta, hogy igazat mondott.

– Szóval… magam sem tudom, mit higgyek, de tény, hogy alkoholt nem fogyasztott, és állítása szerint nem szedett gyógyszereket sem – mondta Riley.

Gibbs maga elé húzva a nyomozónő jegyzeteit, egy percre mélyen belemerült, majd bezárta a noteszt, és a nőre emelte a tekintetét.

– Elég valószínűtlennek tűnik ez az állítás, hogy finoman fogalmazzak – mosolyodott el Gibbs. – Hamarosan visszatérnek a többiek, mindenképp ellenőrizzétek a helyszínt, aztán meglátjuk mi lesz. Valami nem stimmel, az biztos.

Riley is erre gondolt. Valami azt súgta senki, hogy a Henderson által előadott mese túl hihetetlenül hangzik ahhoz, hogy ne legyen igaz. Sokat nem árult el a Bill Henderson a munkájáról, arra hivatkozva, hogy az ügyfelei bizalmát nem akarja elveszíteni, de tudnia kellett, ha mégis van valaki, aki ártani akart neki.

– Úgy lesz. Én pedig beszélek vele újra, ha kiengedték a kórházból. Biztosan van néhány haragos ügyfele – mondta Riley.

Gibbs bólogatott, majd Riley elhagyta az irodát.

Kedvelte a felettesét, mert nem okoskodott bele túlságosan semmibe, amihez az is hozzájárult, hogy az itteniek tudták a dolgukat. Ugyan Rileyt nem régóta helyezték át ide a saját kérésére, de jó emberismerőnek tartotta magát.

Még a kávéja sem hűlt ki, mire kezdtek visszaszállingózni a kollégái, köztük a két másik nyomozóval, akivel szorosabban dolgozott együtt. Szinte hasukat fogva érkeztek, még mindig az ügyet tárgyalták, amihez riasztották őket is.

Tyler Scott, magas, jóképű, jókötésű, de nem izompacsirta benyomását keltő nyomozó kék tekintetével találkozott össze az övé. Jobb napjain pontosan úgy festett szőke hajával és kék szemével, mint a daliás herceg. És mióta Riley ismerte, e tekintetben nemigen volt rossz napja.

– Riley, te máris bent?

– Igen, hamar végeztem. Legalábbis egyelőre – felelte, és gondolkodott, hogy megossza-e azonnal az ügyet, amibe épp kezd belefolyni.

A két férfi rövid élménybeszámolót tartott, miután csatlakozott Frank Reed nyomozó is hozzájuk. Még ebéd előtt riasztották a rendőrséget, hogy vonuljanak ki, mert egy meztelen férfi a városháza előtti úton egy csatornafedélhez láncolta magát, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát. Mint kiderült nem volt valós a veszély, a fogda helyett pedig a kórházba szállították. Frank szerint eléggé elmentek neki otthonról. A kövér férfi úgy gondolta, hogy stílszerű demonstráció a nudistastrand bezárása ellen, ha pucéran pózol a főtéren.

– Frank, kérlek… nem kell részletezni. Így is egy életre beleégett a kép a retinámba – mondta Tyler.

– Bezzeg, ha valami jó pasi lett volna, nem bánnád, igaz? – cukkolta társát Frank, amire Tyler csak ingatta a fejét.

Riley is megmosolyogta a történetet, bár amikor a hívás befutott, valóban attól tartottak, hogy akár fegyvere is lehet. Volt már rá példa, hogy szélsőséges csoportok tüntetése fajult el olyannyira, hogy ártatlan emberek is megsérültek.

Frank és Tyler már régebben dolgoztak együtt, hozzájuk csatlakozott Riley, aki korábban egy másik városban dolgozott a kábítószerellenesekkel, de a történtek után jobbnak látta, ha elhagyja a várost. Az udvarlóját sokkal jobban érdekelte Riley munkája, mint a személye. Egyedül Tylernek beszélt az átélt rémálomról, neki is csak érintőlegesen, és bízott benne, hogy ez így is marad.

Nem okozott neki gondot a túlnyomó többségében férfiakból álló csapatba beilleszkedni, sohasem volt az a plázázós típus, ezért is választotta a rendőri pályát. Az egyik technikusukkal, Maryvel is jól kijött, aki iszonyatosan jól értett az adatgyűjtéshez és elemzéshez, ezért Riley csodálta őt.

Korgó gyomra jelezte számára, hogy rossz ötletnek bizonyult nemet mondani a két férfi ebédmeghívásának, de még előtte összegezni akarta a történteket, és megszervezni a nyomozást. Ugyan nem volt biztos benne, de az érzés nem hagyta nyugodni, hogy egy embert talán el akartak rabolni. Egy csalódott és dühös ügyfél? Vagy csak mese az egész? Erre a kérdésre kellett választ találnia.

Beírta a Bill Henderson nevet a Google-be, és nem lepte meg, hogy találatok ezrei jelentek meg a monitoron. A férfit igen ismert brókerként tartották számon. A környék egyik legnagyobb befektetési cégénél dolgozott, a Sheverporti Befektetési Irodánál. Riley nem sok mindent talált Bill közösségi oldalán. Egy-két családi fotón és születésnapi jókívánságon kívül gyakorlatilag semmit. Utolsó posztja is hónapokkal ezelőtt került fel.

New Yorkhoz képest az itteni élet unalmas volt, mint egy matekóra. Northportot csendes kisvárosnak ismerte meg, és ahogy teltek a napok, nem sokat változott az első benyomása.

Riley összehívott egy megbeszélést, hogy megossza társaival a részleteket. Ültek az asztalnál, és a két férfi arckifejezése elárulta, hogy nem is bánnák, ha végre történne valami. A kisvárosban leginkább betörések, rongálások, és droggal kapcsolatos törvényszegések fordultak elő. Riley néha el is bizonytalanodott döntésének helyességét illetően, amikor maga mögött hagyta az izgalmas munkáját, és egy sokkal kisebb, ellenben biztonságosabb környéken telepedett le. Bár saját magához képest hamar túltette magát a történtek egy részén, szüksége volt a környezetváltozásra. Más ezt biztosan megfutamodásként értékelte volna, de neki csak az számított, hogy ő tudja, mit miért tesz.

Épp emberhiánnyal küzdött a Northporti Rendőrkapitányság. Nem tervezte, hogy sokáig marad. Itt csak helyettesített kezdetben, és bár túl közel nem akart egyikőjükhöz sem kerülni, de egyre jobban megkedvelte a kollégáit. Aztán itt ragadt.

– Szóval, a tegnap történt közúti baleset elszenvedője Bill Henderson. A gyanú szerint alkoholos befolyásoltság alatt letért Porsche típusú gépjárműjével a 287-es útról, és nagy sebességgel egy fának csapódott. – A két nyomozó érdeklődve hallgatta Riley szavait. Jó lehet az őrangyala, mert kisebb sérülésekkel megúszta. Amíg ti a meztelen rejtélyen dolgoztatok, én meglátogattam a kórházban. A vizsgálati eredmények szerint alkohol nem, de benzodiazepin volt a vérében. Ez magyarázza azt, hogy miért nem találtunk féknyomokat.

– Tehát benyugtatózva ült a volánhoz – vonta le a következtetést Tyler.

– Nem egészen… vagyis igen, de Henderson előadta, hogy megtámadták a munkahelyén, a Sheverporti Befektetési Iroda mélygarázsában, tegnap este tíz óra környékén.

Riley ismertette a részleteket, miszerint Bill Henderson egy egykilencven magas, tagbaszakadt, kékszemű férfit írt le elkövetőként, akit nem ismert fel. Sötét öltönyt viselt, amivel nem keltett feltűnést egy olyan helyen, ahol gyakorlatilag minden ember hasonlóan öltözködik.

– Mese habbal, nyugibogyóval a tetején – jegyezte meg Frank.

– Én is így gondoltam, de az orvos megerősítette, hogy valóban talált egy szúrásnyomot Henderson bal lapockája alatt. Ha igaz, amit elmondott, és a szúrásnyom nem csak a baleset következménye, feltételezhető, hogy benzodiazepin-származékot akart beadni neki a támadó, ami részben sikerült is.

– És miért tett volna ilyet bárki is? Emberrablási kísérlet? – kérdezte Frank.

– Nos, erre keressük a választ – mondta Riley.

Az ötletelés végére a legvalószínűbbnek azt tartották, hogy egy bosszúszomjas, dühös ügyfél, vagy egy olyan személy állhat a támadás mögött, aki váltságdíj reményében akarta elrabolni Bill Hendersont. De a megfelelő bizonyítékok hiányában ez nem volt több holmi találgatásnál, mégis golyóként fúródott Riley szívébe az emberrablási kísérlet lehetősége.

Megbeszélték a teendőket. Frank az irodaházat látogatja meg, Tyler utánanéz Henderson múltjának drog vagy nyugtatóhasználatra utaló jelek után kutatva, Riley pedig újra kikérdezi Hendersont, az ügyfélkörére kiélezve.

Nem tetszett neki, hogy a férfi olyan hamar elzárkózott előle, adatvédelemre hivatkozva.

3. Fejezet


A szebbnél szebb és bizonyára drágábbnál drágább luxusautók a föld alatt sorakoztak. Frank csodálattal nézte, ahogy a neonfény megcsillan a makulátlan karosszériákon. Az ő fizetéséből legalább húsz év kellett volna ahhoz, hogy egy hasonlót megengedhessen magának, ha nem több. Rajongott a lenyűgöző járgányokért, de mindig csak tisztes távolból gyönyörködhetett bennük. Kisfiúként mindig sokat töltött autók között, és az apja büszkén adta át az ismereteit az autószerelés rejtelmeiről, amit gyerekkorában ő is az édesapjától tanult. Frank apja nyomdokait követte, amikor rendőr, majd nyomozó lett, és az autók iránti szeretetét is tőle örökölte.

Elengedte az elérhetetlennek tűnő álmot, miszerint egyszer ő is egy hasonlót fog vezetni, majd elseperte izzadt homlokára tapadt sötétbarna haját, és munkához látott. Lassan indult el, és szemügyre vett mindent, amit csak lehetett. Jó szeme volt, nem kerülte el semmi a figyelmét. A legjelentéktelenebbnek tűnő nyomokat is észrevette.

Bill Henderson parkolóhelye üresen állt, Frank csupán két kikanyarodó, halvány, fekete csíkot látott a betonon. Gyorsan hagyhatta el a helyszínt. Minden bizonnyal zaklatott volt, mintha menekült volna valaki elől. Ez beleillett a képbe.

Frank a magasba emelte tekintetét, és örömmel nyugtázta, hogy ez egyszerűbb lesz, mint gondolta. Megpillantott egy ipari kamerát, ami a milliós kocsisort őrizte. A felvételekből egyértelműen kiderül, hogy igazat mondott-e Henderson.

Léptei visszhangoztak a tágas mélygarázsban. Nem akart túl nagy port kavarni, de a kamera felvételeit okvetlenül meg kellett szereznie. Belépett a liftbe, és a földszintet célozta meg. Főleg, hogy más gombokat hiába nyomogatott, a lift nem reagált.

A biztonsági szolgálat pultjánál egy szakállas fickót pillantott meg, aki hevesen próbálta betolni az arcán viselt bozontja közé a jókora szendvicset. Úgy elbűvölte a kis televízió, hogy észre sem vette őt. Frank zsebre dugott kézzel állt, megköszörülte a torkát is, de semmi. A rend éber őre tudomást sem vett róla.

Közelebb lépett, és megkocogtatta az üvegfalat, ami elválasztotta a biztonsági őrtől.

A ránézésre másfélmázsás férfi ugrott egyet, és kis híján az uzsonnáját is kiejtette a kezéből. Frank elővette a jelvényét és felmutatta a férfinak, aki a terebélyes hasán fennakadt morzsákat lefelé söpörgetve fordult felé.

– Frank Reed nyomozó vagyok a Northporti Rendőrkapitányságról. Szeretnék feltenni néhány kérdést.

A férfi kibújt a kis kalitkájából, és úgy nézett fel az előtte tornyosuló Frankre, mint egy nagyra nőtt kisgyerek. Alig lehetett több százhetven centinél.

– Nathaniel Wood – mondta, és nagyot nyelve még lepréselte nyelőcsövén az utolsó falatot.

– Tapasztalt valami szokatlant az elmúlt huszonnégy órában? – kérdezte Frank, bár úgy gondolta, hogy egy bombarobbanásról sem vett volna tudomást ilyen éber figyelemmel, mint amit bemutatott az előbb.

– Nem, nem. Legalábbis reggel óta. Tegnap este nem én voltam szolgálatban.

Frank nem is számított másra, így a bemelegítő kérdéseket követően rátért a lényegre, ami igazából érdekelte. A kamrák felvételeire.

– A biztonsági kamerák felvételeit hogy kaphatnám meg? Esetleg bele tudunk most nézni?

– Csak az igazgatóság jóváhagyásával juthat hozzá – mondta a köpcös biztonsági őr. – És nem is fér mindenki a felvételekhez. Én sem. Csak az élő kameraképet látom.

Mint mindig. Nem nagyon rajongott ezért a hozzáállásért. Munkájukkal segítették és védték az embereket, de azok folyamatosan falakat emeltek eléjük, mintha legalábbis ők lennének az ellenségek, nem pedig a jófiúk. Egy sóhajjal elengedte a dolgot, és lenyelte a véleményét, úgysem tartott túl soká egy engedélyt szereznie, annak pedig nem mondhatnak nemet. A papír mindig nagyobb meggyőzőerővel rendelkezett a szép szóénál.

Először az tűnt fel neki, hogy senki sem állta az útját, amikor lesétált a parkolóba. A sorompókat ugyan rendszámfelismerő nyitotta a lefelé vezető úton, de gyalog minden nehézség nélkül lejutott. De miért ment volna le valaki gyalog, aki emberrablást tervezett? – kérdezte gondolatban magától, de a választ egyelőre nem tudta.

Frank nem sokkal később a hatalmas épület legfelső szintje felé tartott a liftben, ahová egy másik biztonsági őr kísérte. A felvonókat csak az itt dolgozók tudták használni. Egyedül a földszintre lehetett bejutni azonosítókártya nélkül. Ezt is feljegyezte telefonja virtuális jegyzettömbjébe.

A brókerház aulája sem volt semmi a maga – legalább – hatméteres belmagasságával, és ízléses díszítettségével, de ami a tizenkettedik szinten fogadta, az minden képzeletét felülmúlta. Vörös szőnyeg futott végig a széles folyosón, a falakon festmények lógtak és a cég eredményeit kiemelő aranyplakettek. A végében az igazgató irodájával.

Aranyszínű betűkkel írták a tejüvegbe Mr. Donald Wilkins vezérigazgató nevét. Az egészében üvegből készült ajtó mellett ismét olyan kártyaolvasót pillantott meg, mint a liftben lévő. Adnak a biztonságra, az biztos, leszámítva a biztonsági őrt – jegyezte meg magában -, mégis támadás érte az egyik alkalmazottjukat, amiről valószínűleg a cég még tudomást sem szerzett.

– Kérem, várjon néhány percet, hamarosan beengedik – mondta a biztonsági őr, és nem messze Franktől megállt, és őt figyelte.

Kezdte magát úgy érezni, mint amikor még ifjonc korában rabokat szállított a bírósági tárgyalásokra. Csak ezúttal ő volt a fogoly.

Az ígérethez hűen nyílt az ajtó, és egy zöld szempár nézett rá. Fekete ruhája rátapadt feszes idomaira, vastag ajkai mosolyra húzódtak, és csilingelő hangja kérte Franket, hogy lépjen be.

– Foglaljon helyet, egy kis türelmet kérek – mondta mosolyogva, és felemelte a telefonkagylót.

Le sem tudta venni a szemét a bájosan bazsalygó, csinos szőke nőről, aki kedves hangon, tárgyilagosan jelezte a főnökének, hogy vendége érkezett Frank Reed nyomozó személyében.

Frank teljesen belemerült az iratokat rendezgető titkárnő látványába, mikor megcsörrent a telefon. A nő felvette a kagylót, igenelt és bólogatott, mintha csak látná a vonal túl oldalán lévő, majd felállt, és a kis helyiségből nyíló hatalmas ajtóhoz sietett.

– Kérem, jöjjön – fordult Frank felé –, az igazgató úr várja – mondta, és kinyitotta az ajtót, utat engedve a nyomozónak.

A hatalmas tölgyfaasztal mögött egy öltönyös férfi állt fel. Megigazította a nyakkendőjét, és Frank elé lépett.

– Doland Wilkins – nyújtotta barátságosan a kezét. Határozott, férfias kézfogása volt. Nem tűnt feszültnek, de komolynak annál inkább. Mr. Wilkins egy igen magabiztos és tekintélyt parancsoló férfi benyomását keltette első látásra is. Magas, jókötésű, szépen ápolt, de rövidre nyírt szakálla és csontos, szögletes arca keleti vonásokat sejtetett.

Hellyel kínálta a nyomozót, és rögtön a tárgyra tért. Hamarabb tette fel a kérdést, hogy miért keresi a rendőrség, mint ahogy Frank felocsúdhatott volna ámulatából. Ilyen lehet az elnök dolgozószobája is – gondolta, ahogy a vörös szőnyeg selymes puhaságát érezte a talpa alatt, és a finom, hűvös bőrfotel ölelését. A dolgozóasztal mögötti falon újabb aranykeretes oklevelek bíztatták az ide betérőt, hogy hagyja ott a pénzét, jó kezekben van.

Frank pénzzel nem sokkal rendelkezett, de kérdéssel annál inkább, így röviden ismertette látogatása apropóját. Még átfutott az agyán, hogy Henderson aligha örülne, ha tudná, hogy a nagyfőnöknek készül beszámolni a történtekről. De egy nyomozást ilyen szempontok nem korlátozhattak.

– Mr. Wilkins, egy támadás ügyében nyomozunk, ami ennek az épületnek a parkolójában történt.

– Támadás? Miféle támadás? – rántotta fel a szemöldökét Mr. Wilkins. Úgy tűnt, tényleg nem tudott az esetről. Honnan is tudott volna? Nyilván Henderson nem azzal kezdte, hogy a vezérigazgatót felhívja ezzel.

– Tegnap este, miután végzett a munkájával, és lement a mélygarázs harmadik szintjére, ahol parkolt, megtámadták Mr. Bill Hendersont.

Mr. Wilkins meglepettséget tükröző vonásai közé most egy kis izgatottság is kezdett megjelenni a vonásaiban. Biztosan nem töltötte el örömmel egy ilyen incidens.

Frank e gondolatát hamar meg is erősítette az igazgató, ugyanis az azonnal kérte, hogy véletlenül se szivárogjon ki ez az eset. A sajtó azonnal mindenféle találgatásokba bonyolódna, és ezt szerette volna elkerülni. Ezzel Frank sem volt másképp.

Mr. Wilkins beszámolt arról, hogy a parkolóba valóban rendszámfelismerés alapján lehet behajtani, csak az itt dolgozók nyilvántartásba vett járműveivel, és ugyanez vonatkozott az épületen belül való közlekedésre is. Mágneses belépőkártyával nyíltak az ajtók, és a liftek is, amit már Frank is megtapasztalt, mire feljutott ide. Ezek alapján annak a lehetőségét, hogy illetéktelenek belépjenek az épületbe, teljességgel kizárta. Az ügyfelek számára egy másik parkolót tartottak fenn, oda lehetséges, hogy bejuthatott a támadó, de a dolgozói szintre biztosan nem.

Arra viszont az igazgató nem tudott mit mondani, amikor Frank közölte vele, hogy a kutya sem kérdezte meg tőle, mit akar. Simán besétált a sorompó mellett. Igaz, onnan csak a fölszintig jutott a lifttel.

– Érte bármelyik alkalmazottját bármi atrocitás az elmúlt időszakban? – folytatta kérdéseinek sorát Frank.

– Ilyesmiről nincs tudomásom – felelte a Mr. Wilkins.

– Bill Hendersonnak lehettek olyan ügyfelei vagy kollégái, akik esetleg a támadás mögött állhatnak?

– Elképzelni sem tudom! – tagadta az igazgató, de az eddiginél jobban megfeszült az arca. Vajon mégis tud valamit? Mi az, amit eltitkol? Vagy csak egyszerűen attól fél, hogy csorba esik a jóhírén? – fogalmazódtak meg a kérdések egymás után Frank fejében.

– Kik alkotják az ügyfélkörüket?

– Sajnos erről nem beszélhetek, remélem, megérti.

Persze, hogy nem beszélhet – gondolta Frank. Sejtette, hogy Donald Wilkins nem akarja elapasztani a fejőstehenek tejét. Arra viszont nem sok esély mutatkozott, hogy bizonyítékok nélkül, engedélyt tud szerezni arra, hogy betekintsen az ügyfeleket nyilvántartó adatbázisba. Ez reménytelennek tűnt első gondolatra is.

– Úgy értettem, lehetséges, hogy Mr. Henderson valami kétes ügybe keveredett?

Wilkins egy pillanatra elgondolkodott, majd felelt.

– Nem. Mr. Henderson az egyik legjobb brókerem. Előléptetés előtt áll.

Ezzel Frank meg is tudta, amit akart. Máris ott lebegett a lehetősége, hogy egy rivális akarja eltenni láb alól Bill Hendersont. Ezt a felvetését megőrizte magának, hátha Hendersonnak lesz tippje.

– Azt tudja, hogy kivel tárgyalt tegnap estébe nyúlóan Mr. Henderson?

– Nem. De ha tudnám, sem árulhatnám el, sajnálom. Mint mondtam, ezek bizalmas adatok.

Frank tett még egy reménytelennek tűnő próbát, és elkérte a biztonsági kamerák felvételeit.

– Nézze, Reed nyomozó, nem adhatjuk ki csak úgy. Az adatvédelem és a diszkréció kiemelkedően fontos ebben a szakmában. Ha hivatalos végzést hoz, a biztonsági cég minden további nélkül a rendelkezésére fogja bocsátani. Annak hiányában viszont nem segíthetek – tárta szét a kezét.

Frank megköszönte a segítséget, bár túl sokra nem ment vele. Izgatta, hogy mit rögzíthetett a kamera, így az útja a kapitányságra vezetett vissza.

4. Fejezet


Helen izgatottan robogott végig a lépcsőházon, vállára akasztott táskája lobogott utána. Amint meghallotta a férfi hangját a telefonban, azonnal lekapcsolta a vízforralót, és búcsúzott az újabb mennyei zacskósleves vacsora gondolatától.

Nem várhatott, még naplemente előtt oda kellett érnie. Ujjai máris viszkettek, amikor az informátorának köszönhetően megtudta, hogy előző éjszaka Bill Henderson balesetet szenvedett a 287-es úton. Állítólag nem volt féknyom sem, és ha szerencséje van, még nem vontatták el a roncsot. Ivott? Drogozott? Vagy miért nem fékezett? – futtatta át gondolatban Helen a szerinte lehetséges okokat.

Lelki szemei előtt már látta is a szalagcímet, hogy a gátlástalan milliomos, aki mások pénzén gazdagodik, egy bárból hazafelé menet, bepiálva lerongyolt az út széléről. Legalábbis remélte, hogy valami hasonlót fog megtudni. Ha nem, akkor egy kicsit kiszínezi, mint mindig.

Három hónappal ezelőtt állt rá Bill Hendersonra. Helen sikerre vágyott, szeretett volna beleülni a nyomozóriporter megüresedett székébe, de főnöke még túl korainak találta ezt. Így mindent elkövetett annak érdekében, hogy megszerezze élete sztoriját, amivel beírhatja magát a történelembe.

Egy napilapnál helyezkedett el, de főleg apró-cseprő sztorikat bíztak rá. Nem hagyta nyugodni a tény, hogy nem ismerik el a tehetségét kellően. Már gimnáziumban is ez volt. Folyamatosan a háttérbe került, akárhogy próbálkozott. Ki nem állhatta, hogy vékonyka hangja és apró termete alapján ítélték meg, és még az előtt beskatulyázták, hogy megismerték volna.

Azonban a főiskola alatt kezdett kibontakozni. Határozott lett, bármennyire is nehéz volt annak mutatnia magát kezdetben, de még így sem vették sokszor komolyan a cincogó hangja miatt.

Az évek alatt viszont megtalálta azt a területet, ahol igazán ki tudott bontakozni. Ahol hallathatta a hangját, anélkül, hogy kinevették volna. És imádta ezt. Az újság hasábjairól nem az erőtlen hangja mondta el a történeteket, hanem egy erős, határozott, mindent bátran kimondó hang. Az igazi hangja.

Egy olvasói levelet kapott, amiben egy férfi panaszkodott, hogy úgy érzi, átverték, mert a pénze teljes egészében elúszott, amit befektetett. Először nem is találta érdekesnek, és nem foglalkozott vele. A befektetéseknek mindig is meg voltak a maga kockázataik, de aztán kapott egy újabb levelet, ugyanattól a férfitól, aki továbbra is váltig állította, hogy egy bróker szándékosan vezette félre. Bill Henderson.

Sajnos akármerre fordult, Helen mindig falakba ütközött. Bill persze tagadott mindent, a Sheverporti Befektetési Iroda, ahol a férfi dolgozott, még válaszra sem méltatta a megkeresését. Akkor döntött úgy, hogy utána jár a dolgoknak. Bill természetesen egyszer megpróbálta megvesztegetni, de nem járt sikerrel. Helen szerette a pénzt, de a jó sztorit még annál is jobban, főleg ha közben mások magánéletében turkálhatott.

Helennek voltak erkölcsei és szabályai is, de ha az érdekei úgy kívánták, lelkiismeretfurdalás nélkül hányt fittyet azokra. Aki igazán ismerte, tudta, hogy valójában nem riporter, hanem egy angyalbőrbe bújt démon, sajtóigazolvánnyal. Hallott ehhez hasonló jellemzéseket többször is magáról az élete során, de nem sértődött meg, inkább bóknak vette. Végre olyannak látták, amilyen valójában volt. Erős és félelmetes.

Körülnézett, egy fa félig megdőlt, körülötte üvegszilánkok szóródtak szét, és egy szétcincált bokor kókadozott. Valóban nem látott féknyomot, de helyszínelők krétarajzani egyértelműen jelezték, hol térhetett le az útról az autó. Egy mérföldkövet ki is vitt a lendület. Elővette a telefonját, és néhány képet készített a helyszínről.

Be kellett érnie ennyivel. Elkésett. A roncsot már elvontatták.

5. Fejezet


Riley a kávéját – jobb híján egy ceruzával – kavargatva elmélkedett a jelentés felett. Türelmetlenül várta két kollégája érkezését. Nem akart útra kelni anélkül, hogy tudna valami részletet, amin elindulhat.

Végre kinyílt az ajtó, és Tyler lépett be rajta.

– Találtál valamit? – kérdezte azonnal Riley.

– Találtam – felelte a férfi, és leült ő is az asztalhoz, majd letette Riley elé a papírköteget, ami Bill Henderson egészségügyi dokumentációját foglalta magában. Riley lapozgatta, de először nem vett észre semmi érdekeset. Aztán elért egy három évvel ezelőtti zárójelentésig.

– Ezek szerint Henderson hazudott – jelentette ki.

– Nagyon úgy néz ki – erősítette meg Tyler.

Riley csalódottan forgatta a lapokat, és egyre jobban elmerült a feljegyzésekben. Túl sok mindent nem tudott meg a férfi gondjáról, de a legfontosabbat igen. Bill pszichiáterhez járt, és nyugtatót írtak fel neki. Ennek mi értelme? Csak a felelősséget akarta lerázni magáról egy kitalált történettel? A legvalószínűbbnek ezt találta, viszont a szúrásnyom kétség kívül ott volt a bróker hátán. Talán a baleset következtében szerezte? Ennek az esélyét sem vethette el. De akkor mi volt az a félelem a férfi szemében?

– Szerinted valaki képes lenne kitalálni egy mesét egy állítólagos támadásról? – kérdezte Riley.

– Ezek szerint. És azt sem tudhatjuk, hogy mi miatt járt pszichiátriai gondozásra – felelte Tyler.

Riley tovább olvasta a kórelőzményt, amiből annyit sikerült még kihámoznia, hogy öt évvel ezelőtt járt először az orvosánál, de három évvel ezelőtt utoljára. Lehet, hogy elhiszi, amit állít?

A hideg futkorászott a hátán, ahogy eszébe jutott egy volt szomszédjuk. Riley még alig tíz éves lehetett, és nagyon félt az öregasszonytól, aki meg volt róla győződve, hogy valaki üldözi. Persze a saját gondolatain kívül más nem akart az életére törni.

– Utána kell járnunk, hogy mi miatt kezelték – mondta Riley.

Pedig már kezdte magát beleéni egy izgalmas ügy lehetőségébe, most viszont ezzel leomlani készült a rejtély. Az egyik lehetőség szerint Henderson nyugtatókat vett be, ami kiütötte, és balesetet szenvedett. De akkor miért ült autóba? Ha valaki ilyen szereket szed, annak tudnia kell, hogy milyen hatást gyakorolnak rá. Riley nem akarta elhinni, hogy ennyiről lenne szó.

– Szerintem nem a felelősséget akarta lerázni – szólalt meg Riley. – Lehet, hogy valami pszichiátriai betegsége van.

– Paranoid skizofrénia?

– Akár – felelte Riley, és meglepődött, hogy társa milyen tájékozott ezen a téren. Nem gondolt konkrét betegségre, de most felkeltette az érdeklődését.

Tyler nekilátott a hivatalos engedélyek megszerzéséhez. Többet nem voltak hajlandóak elárulni neki a kórházban, így is sokáig győzködte a kezelőorvosát, hogy kiadja ezeket az orvosi papírokat. Megkereshette volna a pszichiátert is, de legfeljebb újabb akadályokba ütközött volna. Engedéllyel a kezében viszont kénytelenek lesznek beszámolni neki Bill Henderson mentális állapotáról.

Riley kihajtotta a laptopját, és beírta a keresőbe a skizofrénia szót. Ahogy olvasta a tüneteket, rögtön maga előtt látta az idős hölgyet gyermekkorából. Meglepődött, hogy mennyi típusa létezik a skizofréniának. Eddig abban a tudatban élt, hogy a skizofrénia annyit jelent, valakinek több énje van. Azonban most kiderült, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Egészen belemerült az olvasásba. A cikk írója nagyon olvasmányosan fogalmazott, és úgy magyarázott, hogy az átlagember is megértse. Minél többet tudott meg erről a betegségről, annál jobban kezdett eltávolodni annak lehetőségétől, hogy Henderson skizofrén. Ráadásul a gyógyszeres kezelésben nyugtatók nem szerepeltek elsődleges szerként, főleg nem benzodiazepin.

Egy emberrablási kísérlet lehetősége felkavarta Riley szörnyű emlékeit. A teakonyhában töltött egy fél bögre kávét, elővette a vészhelyzetekre magánál tartott Marlborós dobozt, és a teraszra ment.

Rápillantott az órájára. Már régen elmúlt nyolc óra. Nem túlórázott az elmúlt hónapokban, tekintve, hogy egy izgalmas ügy sem volt. Kezdett beletörődni a gondolatba, hogy ez most sem lesz másként, és csak egy hazug embert sikerül utolérniük Henderson személyében, aki próbálja megúszni a közúti veszélyeztetés vádját.

Visszament az irodájába a táskájáért. Nem is számított már rá, hogy Frank még befut.

– Örülök, hogy még bent találtalak – mondta a férfi, és lihegett, mint aki egy maratonon van túl.

Riley lelki szemei előtt ismét felcsillant a reménysugár. Frank nem lenne olyan izgatott, ha nem talált volna valamit. Riley visszatette a táskáját a szék támlájára, majd leült a férfival szemben.

– Holnapra meglesznek a kamera felvételei.

6. Fejezet


Utoljára még főiskolás korában nézett ki így, mikor Jimmy Henricks nekiesett, és teljes erőből orrba verte. Nézegette Bill a tükörből visszatekintő lila, megduzzadt orrát. Óvatosan tapogatta a hüvelyk és mutató ujjával. Évekkel ezelőtt még jobban bírta a fájdalmat, és büszkén hordta a monoklit, amit Jessica becsületének megóvása közben szerzett, most viszont bevett egy fájdalomcsillapítót. Azon tűnődött, hogy lehet, mégsem kellett volna még hazakönyörögnie magát a kórházból, de úgy érezte, nem bírja ki az éjszakát ebben a bizonytalanságban.

Halkan lépdelt a bársonyos, puha szőnyegen a hálószoba felé. Félúton benézett Page-re, aki maciját ölelve szuszogott a rózsaszín paplan alatt. Jessica kegyeiért megérte megküzdenie Jimmyvel – állapította meg magában. Elmosolyodott, és belépve a hálószobába feleségét az ágy szélén ülve találta.

Bill leült Jessica mellé, óvatosan odahúzódott hozzá és átölelte a karcsú derekát. Éles pillantásai árulkodtak, hogy még mindig neheztel rá.

– És most féljünk?

– Dehogy is! Nincs mitől – válaszolta Bill, de ő is érezte, hogy a hangja nem olyan megnyugtató.

– Végül is, csak valaki el akart rabolni… Aztán azt mondtad, menjünk Page-dzsel szállodába, majd felhívsz, hogy mégse menjünk, mert jössz haza… Van valami, amiről tudnom kellene? Mi ez az egész?

– Nincs semmi, nyugodj meg!

Ma este ridegen takarta a paplan, Jessica pedig hátát mutatva Billnek, elfordult a fal felé. Nem számított másra, megértette felesége feldúltságát. Ő sem akarta, hogy veszélybe kerüljön a családja. Viszont a gondolat nem hagyta nyugodni. Az a kék szempár, ami a magas, izmos férfihoz tartozott. Nem tudta kiverni a fejéből.

Ellenőrizte, hogy Jessica ébren van-e még. De mélyen aludt, arra sem kelt fel, hogy Bill óvatosan kikászálódott az ágyból. Mezítláb lépkedett, mint egy betörő, hogy a legkisebb zajt se csapja. A konyhába érve engedett egy pohár vizet, közben meredten bámult kifelé az ablakon. Kihagyott egyet a szíve, amikor körvonalakat vélt felfedezni a távolban, de jobban szemügyre véve rájött, hogy csak a szél mozgatta a bokrokat.

A dolgozószobájába ment, leült az asztala elé, és előhúzta a billentyűzetet. Apró pittyenés követte a számítógép indítását, majd életre kelt.

A szél halkan suttogott, a hűtőventilátor ciripelt a gépházban.

Bill gépelt, majd törölt, és ez így ment még egy órán keresztül, de nem jutott sehová. Képtelen volt a munkára összpontosítani. A számok mindig megnyugtatták, de most valahogy olyan baljós előérzete támadt.

Kisétált a nappaliba, bezárta a bukóra nyitva hagyott ablakot, majd a bejárati ajtóhoz ment. Ellenőrizte a zárakat, és beélesítette a riasztót is. Betörés nem volt még a környéken sem mióta itt laktak, de most valamivel meg kellett nyugtatnia magát.

Meglátogatta a mosdót, majd az órára pillantott. Hajnali egy is elmúlt már, így óvatosan visszalopódzott a felesége mellé, aki az igazak álmát aludta. Közelebb húzódott hozzá, és átkarolva őt, megpróbált álomba merülni. De az álmok még sokáig elkerülték.

Lehet, hogy mégis be kellett volna számolnia legalább Jessicának arról a levélről.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S. K. Hide

KÉTES HOZAM - 1. Nap

Műfaj

thriller

Rövid leírás / Beharangozó

Billt, a híres brókert megtámadják, majd menekülés közben autóbalesetet szenved. Elmondása szerint el akarták rabolni, vagy megölni, ezért a kórházban Riley Baker nyomozó látogatja meg.
Valóban az életére akartak törni, vagy csak a közúti veszélyeztetés vádját akarja megúszni egy kitalált történettel, és minden hátborzongató részlet pusztán Bill fantáziájának szüleménye?
Riley és társai igyekeznek erre a kérdésre választ adni, de az egyszerű közúti balesetnek tűnő ügy egyre homályosabbá, sötétebbé és szövevényesebbé válik, ami Rielyban régi sebeket szakít fel. Nem csak az ügyben elé gördülő akadályokkal kell szembenéznie, hanem saját démonaival is.

Rövid összefoglaló

Valóban Bill, a bróker életére akartak törni, vagy minden hátborzongató részlet pusztán Bill fantáziájának szüleménye? Riley és társai igyekeznek erre a kérdésre választ adni, de az egyszerű közúti balesetnek tűnő ügy egyre sötétebbé és szövevényesebbé válik, ami Rielyban régi sebeket szakít fel.

Olvasási idő

36 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S. K. Hide nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!