Héli, bár most nagyon el van foglalva Tjvel, még is észreveszi, hogy a kedvem elromlott. Elmesélem neki este a beszélgetést Roxival, amire ő azt mondja, ne aggódjak. Egyértelmű, hogy Jeremy végleg szakított a lánnyal, és csak azért olyan lelkes, mert még mindig odáig van érte. Szerinte nem kell túlreagálnom, inkább várjak egy kicsit, amíg lecsendesedik ez a dolog. Megpróbálok hallgatni a szavára, és inkább csak a jelenre koncentrálni.

Keddi nap a szokásosan indul. Találkozunk a fiúkkal a metrónál, lemennek a délelőtti órák, ebédszünet, és még három óra. Az utolsó előtt nagyon kész vagyok, mert szeretnék már kosarazni. Össze-vissza mozgolódom a padban, mikor megszólítanak.

– Kyro.

Nézek jobbra a hangirányába, de Jeremyn kívül senki nem néz felém. Felhúzom a szemöldököm, majd azt kérdezem tőle.

– Jeremy, te szóltál nekem?

– Igen. – Rám mosolyog, amit nem tudok mire vélni, bár libabőrös leszek. – Csak azt akarom megkérdezni, hogy mi volt tegnap Roxival?

– Már, mint? – kérdezek vissza, mert fogalmam sincs, mire gondol.

– Nagyon utál még?

Most mit válaszoljak erre? Hazudjam, hogy igen nagyon utál, és nem akar többet látni? Én nem vagyok ilyen. Lelkiismeret furdalásom lenne miatta, ezért az igazat kell mondanom, még ha ez a boldogságom hátráltatását is jelenti.

– Nem utál. Nagyon jól esett neki, hogy bocsánatot kértél tőle. – Azt viszont nem mondom el, hogy újra össze akar veled jönni. – Ami azt illeti, szerintem is rendes dolog volt tőled. Bocsi, hogy a múltkor kiabáltam veled.

– Semmi gond. Teljesen igazad volt. – Megint mosolyog. – Tehát akkor nem haragszik. Ennek örülök. 

Előre fordul, ezért én is azt teszem, mert úgy vélem csak ennyit akart, de megint megszólal.

– Amúgy, mit szólsz az újdonsült párhoz?

Tjre és Hélire mutat, akik egymás ölében beszélgetnek. 

– Hát, én elejétől fogva szurkoltam nekik, szóval örülök. Miért, te? – teszem fel a kérdést, és most rendes választ is kapok rá.

– Én is örülök nekik. Egyáltalán nem jó, amikor Alen depressziós. Olyankor otthon elviselhetetlen.

Ezen kicsit nevetünk, ekkor becsöngetnek. Utoljára még rám vigyorog, majd bekapcsolja a szemüveg helyettesítő gépét, és a padjához fordul. Teljesen össze vagyok zavarodva, de egy meleg érzés önti el a testemet. Már ettől a rövid beszélgetéstől is boldog vagyok, pedig nem kéne annak lennem, mert az exbarátnője miatt volt az egész. Nem baj, legalább a mai napom vidám lesz ezután.

Az edzés a szokásos bemelegítő futással kezdődik. A lányok már nem pikkelnek ránk, hanem jó fejek, mint év elején, és örülnek, hogy Héli boldog Tjvel. Együtt is futunk és kérdezősködnek, hogyan jöttek össze, ami az edzőnek nagyon nem tetszik, ezért szétszedi a társaságot.

– Jól van, most alkossatok párokat, és a védekezést fogjuk gyakorolni.

Héli rám néz, majd Tjre, és látom, hogy kétségbeesetten gondolkozik.

– Legyél Tj párja – mondom.

– Biztos nem gond? 

– Persze, hogy nem – legyintek. – A te mozdulataidat, már amúgy is kívülről fújom.

A nyakamba ugrik, pedig nincs miért hálálkodnia, aztán párba állnak. Lassan mindenki elhelyezkedik, én meg csak ácsingózok a pálya szélén, amikor mellettem terem Brian, a copfos csapatkapitány.

– Ha nincs párod, akkor leszek veled – mosolyog. – Persze, ha elfogadsz.

– Örömömre szolgál, ne viccelj!

Az edző nem szedi szét a társaságot kezdőkre és haladókra, hanem mindenki ugyan azt a mozdulatsort csinálja. Nekem, mivel jó kedvem van, elég jól megy, és Briannal nem bírunk el egymással. Ő is, és én is alapjában támadó játékosok vagyunk, ezért a védelmen tényleg van mit gyakorolnunk.

– Na, jó, most nem vetek be semmilyen trükkös mozdulatot – mondom viccesen, amire ő felnevet.

– Ne kímélj, gyakorolnunk kell. A pályán nem fogják az ellenségek ezt mondani.

– Ez, igaz.

Bevetem magam, jobbra indulok először a labdával, majd átdobom a másik kezembe és balra támadok, amit sikeresen megállít.

– Ügyes vagy! – dicsérem meg, amire kicsit mintha elvörösödne, bár ez a játék miatt lehet.

– Annyira jól játszol. Miért kezdtél el kosarazni?

Rám fér egy kis pihenés, ezért válaszolok neki.

– Apunak köszönhetem. Fiúkat szeretett volna, erre két lánya lett, de így is fontos szerepet tulajdonított a sportnak az életünkben. Gyerekkorunk óta járt a család teniszezni, apu állandó tagja volt a 279-es foci csapatnak, és sok meccset nézett, ezért az volt a terve, hogy kosarazással folytatjuk.

– És, milyen volt a kezdet?

– Sajnos semmilyen, mert nem sokkal azután meghalt az autóbalesetben, ahol én ezt szereztem – az implantátumomra mutatok, Brian szeme pedig elkerekedik, elém áll és azt mondja.

– Jaj Kyro. Bocsáss meg. Nem tudtam, hogy ez történt…

– Nyugi Brian. – Megérintem a karját, hogy megnyugodjon. – Semmi gond. Már nem olyan nehéz erről beszélnem, mint korábban. Az a lényeg, hogy apu miatt kosarazunk, amiért én mindig hálás leszek neki. Amikor játszom, mindig elképzelem az arcát, ahogy szurkolt a játékosoknak.

– Nagyon büszke lenne rátok.

Ez a mondat nagyon jól esik, ezért vigyorgok és hálásan ránézek. Még mondani akar nekem valamit, amikor jajveszékelés jön nem messze tőlünk.

– Mi történt? – fut oda az edző és mi is.

– Asszem megrándult a csuklóm – mondja Mike, aki Jeremyvel gyakorolt.

– Mindenképpen nézesd meg az orvossal. – Vizsgálja az edző, amitől a srác csak még jobban felszisszen. – Brian, kísérd fel légy szíves!

– Rendben. – Rám néz. – Kyro, addig gyakorolj Jeremyvel.

Bólintok, ezért a kapitány el is indul a sérülttel az orvosiba, az edző belefúj a sípjába, és mindenkit utasít, hogy folytassa a gyakorlást. Szembe állunk Jeremyvel, és nyugtalan leszek. Vajon kedves lesz, vagy megint visszatér a közömbös egyénisége?

– Mi történt Mikekal? – kezdem a beszélgetést.

– Ki akarta ütni a kezemből a labdát, de rosszul nyúlt, és hátrarándult a csuklója. Védeni, vagy támadni szeretnél?

Újból rideg hangnemet használ, nem tudom szándékosan, koncentrál vagy mi, de elszomorodok.

– Nekem mindegy.

Végül én támadok, ő védekezik, és szó nélkül folytatjuk az edzést. Mire Brian visszaér, már az edző csapatokra oszt fel minket, és meccseket játszunk. Sajnálom, hogy nem tudtunk többet együtt gyakorolni Briannal, mert jó volt a társasága, és sokkal jobban éreztem vele magam, mint Jeremyvel.

Tj javaslatára, beülünk egy teázóba négyen az edzés után, hogy felmelegedjünk a hidegben. Nagyon nincs kedvem hozzá, de Héli kedvéért teszem. Én ülök az ablak mellett, mert megint esik a hó, és szeretném azt nézni. Mialatt várjuk a rendelést, Alen hozzám fordul, és azt kérdezi.

– Ky, mi újság azzal a sráccal, aki tetszik neked? Még mindig közömbös?

Azt hiszem, talpig elvörösödök, és megáll bennem az ütő. Hélire nézek, aki szintén megijedt, és kicsit Jeremyre pillant. Nem szabad lebukjak, ezért kinézek az ablakon, és azt mondom.

– Ami azt illeti, történt valami előrelépés, de nem biztos.

– Tényleg? Ennek örülök! – Vigyorog rám, Héli pedig továbbra sem mer megszólalni. – Akkor elmondod végre, ki az?

– Tj! – Löki meg a nővérem. – Ne kíváncsiskodj!

– Nem mondom el – felelem gyorsan.

– De azt mondtad nekem, hogy elárulod, ha valami lépést tesz! – erősködik, ezért már nagyon kellemetlenül érzem magam.

– Azt mondtam, de ami ma történt, az semmiség volt, nem változás.

Elszóltam magam, és mindannyian el is hallgatunk, erre Jeremy is engem néz. Hélire nézek segítségkérő szemekkel, amire ő átkarolja Tj nyakát, és kicsit megszorongatja.

– Elég legyen! Ez csak a húgomra tartozik, és ha ő nem mondja el neked, akkor fogadd el.

– Jól van, megértettem! – Nevet, pedig kicsit elvörösödött a feje. – Nem hozom fel többet a témát.

– Nagyon helyes! Ügyes fiú! – szájon csókolja, ezért lezárhatjuk a témát.

A teák és a sütik megjönnek, ezért én magamba zárkózom, és többet egy szót sem szólok egész idő alatt, mert le kell nyugodnom. Egynek örülök ebben az egészben, hogy Tj még mindig nem jött rá, Jeremy tetszik nekem, és ő sem reagált semmit erre a furcsa párbeszédre.

A másnap is változatlanul telik, de anyu küld egy üzenetet, hogy ha ma tudok, akkor menjek be hozzá a kutatás miatt. Ez felvillanyoz, ezért semmi más nem érdekel, még az sem, hogy Jeremy rám sem néz egész nap. Elmondom Hélinek, hogy suli után nem megyek haza, aminek ő azért örül, mert így kettesben maradhat Tjvel.

Még sosem voltam anyu munkahelyén, ezért nagyon kíváncsi vagyok. Az iskolától hat megállót kell menni metróval, aztán gyalog. A szektor tele van fémszerkezetes hidakkal, amik valójában gyalogos közlekedésre szolgálnak, mert néhány épület olyan magas, hogy fent is van bejáratuk. Ahogy kijövök a metrótól, balra kell mennem, és ott találok egy rövid hatósugarú teleportot, ami felvisz a hídra. Valóban. Ahogy az emberek rálépnek a fém négyzetre, eltűnnek a szem elől. Bátorságot veszek, én is ráállok, és egy üveggel zárt folyosón találom magam. A széléhez lépek, lenézek, és látom, hogy ugyan ott vagyok, csak pár száz méterrel feljebb. Elindulok jobbra, és közben figyelem a lenti kilátást, bár már sötétedik. Egészen közel vagyok a szektor széléhez, látom a falat és a kaput, ezért tudom, hogy jó helyen járok. Most véget ér az üvegfolyosó, és egy nyitott felüljárón találom magam, ami párhuzamos a szektorunk falával. Anya azt mondta, ha itt vagyok, csörögjek rá, én ezt meg is teszem. Amíg őt várom, felkapcsolódnak a város fényei, nézelődök a távolba, és felfedezek egy olyan épületet, aminek a tetején egy mesterséges tó van, padok és növények. Anyu az azzal szemközti épületből jön ki, és integet nekem, ezért oda megyek.

– Szia! – adok neki egy puszit.

– Szia, kicsim. Rendben idetaláltál?

– Igen persze, csak itt hideg van – vacogok, mert megindul a szél.

– Akkor gyere, menjünk be.

A hídról az ügyvédi iroda épületébe lépünk, egyenesen a legfelső emeletre. Anyu lehúzza a kártyáját, és bemegyünk a melegbe. Ez az építmény is fantasztikus. Van egy olyan előtere, ami a földszinttől egészen a legtetejéig üres, és egy vízesés van benne. A szintekről üvegfalon át lehet lenézni, ami nem éppen szerencsés, ha tériszonyod van. Anyu irodája legfelül van, ezért bevezet oda. A közös helységben egy titkárnő ül, akinek bemutat engem. Innen öt ajtó nyílik, mindegyikben egy-egy ügyvéd, akikhez a hívásokat a kinti nő intézi.

– Hát, ez lenne az én kis helyem. Ha még ablaka is lenne, teljesen meg lennék elégedve.

A szoba olyan három négyzetméternyi, halvány narancs falakkal, szürke bútorokkal, és mű növényekkel a komfortérzés miatt.

– Szerintem aranyos – mondom, leveszem a kabátom, és leülök egy székbe. – És most? Hol kezdjük?

– A többiek már elmentek, Lara fél óra múlva végez. Addig meséld el, milyen napod volt.

Beleegyezek, és el is mesélek mindent. Anyu figyelmesen hallgatja, mint mindig, közben pedig valamilyen iratokat pakol a polcra. Így hamar eltelik az a fél óra. A titkárnő bekopog az ajtón, mielőtt elmegy, aztán hozzáláthatunk a nyomozáshoz.

– Jól van. Mehetünk. A gép, az emelet másik végén van – mondja anya, és elindulunk, előtte pedig kivesz egy kártyát a titkárnő fiókjából.

– Ez a szoba kulcsa. Azért akartam megvárni, hogy elmenjen, mert sokat szokott kérdezősködni, és pletykás.

– De akkor nem lesz ebből bajod, ugye? – kérdezem aggódva, de rám mosolyog.

– Nyugi. Bárki, bármikor használhatja, csak mondom, nem akartam, hogy kérdezősködés legyen.

Őszintének érzem, úgyhogy meg is nyugszom a válaszától. Az épület tényleg elég üres. Egy két emberrel találkozunk csak, de ők mind hazafelé mennek. Az a bizonyos szoba, teljesen egyedül álló helység. Lehúzzuk a kártyát, és már bent is vagyunk. Meglepően üres, mert csak egy asztal, egy szék, és a számítógép van benne, nincsenek ablakok, csak a fehér falak. Anya a saját belépőkártyájával kapcsolja be, aztán a három falra kivetíti a képernyőt. Alig van a gépen néhány program, amik közül anya elindítja az elsőt.

– Ez csak a körzetben keres vagy világszerte?

– Világszerte, de rá lehet állítani csak egy helyre is.

Összeszedem a gondolataimat, hogy mivel is kezdjük, de ő megelőz ebben.

– Szerintem, nézzük az elejétől. Behívom a nyilvántartásból az ügyemet. – Beírja a számát, amit ki is ad pár perc kutatás alatt, de nem tudunk belemenni, mert kódolt. – Ne aggódj, ez mindegyikkel így van. Csak azok férhetnek hozzá, akiknek van jelszavuk, vagy a főnök engedélyt ad rá. 

Belépünk, és ott mindenféle mappát látok. Hivatalosan én egyikbe sem nézhetek bele, ezért anyu célirányosan a végrehajtás mappájára kattint, ahol megnézzük az ítéletet. Ugyan az áll ott, mint amit eddig is tudtunk.

– Ötven év letöltendő börtön, a 188 Büntetés-végrehajtás Intézetben – olvasom fel. – Ez stimmel. 

– Igen. Leellenőrzöm a személyeket, akik a tárgyaláson voltak.

Gyorsan átfutja a szemével ki volt a bíró, kik voltak az esküdtszék tagjai, és nagyon bólogat, vagyis ez is egyezik a történtekkel.

– Ez is jó. Dátum egyezik, és itt a dokumentum, ami bizonyítja, hogy a bűnös megérkezett a börtönbe. Az igazgató aláírása és pecsétje. Látod?

– Igen – felem, és közelebb megyek a falhoz.

Jó lenne, ha bele tudnánk nézni valamiféle börtönnyilvántartásba, de az ötlet hülyeség, mert ez egy ügyvédi iroda, és nem a bíróság vagy a rendőrség. Azért kicsit még mindig aggódom, hogy anyunak baja lesz ebből, mert valószínű, hogy kamera is van a teremben, és a gépet is ellenőrizhetik, ezért azt mondom.

– Szerintem nézzük meg akkor, amiért jöttünk.

– Egyetértek.

Bezár mindent és elindítja a személykereső programot. Nagyon sok mindent meg lehet adni az illetőről, aki után kutat valaki, biztosan azért, mert nem mindig van meg az illető neve. Fel is merül bennem, hogy miért lehetséges ez itt, hiszen valaki megtalálása a rendőrök és a nyomozók dolga. Nem is fontos, hanem az, hogy a mi emberkénk meglegyen. Anyu nem aprózza el, minden részletet beír. Név, születési dátum és hely, anyja, apja neve. Ezeket persze nem fejből, hanem egy papírról írja le, amit korábban készített. Helynek a 188-as szektort írja. Indul a keresés. A szívem majd kiugrik, ahogy az ablakban futnak a sorok. Anyura nézek, aki szintén feszülten figyeli a képernyőt, ahol ebben a pillanatban a következő jelenik meg.

„A keresett személy nem található.”

– Ettől tartottam – mondom, amire anya kicsit bepánikol.

– De ilyen nincs! Miért nincs a szektorban? Várj, megpróbálom, hogy csak a nevet írom be.

Szerintem semmi értelme, de tegye azt. Újabb keresés, de a találat semmi. Egyetlen egy Peter O’Connal sincs abban a körzetben.

– Terjeszd ki a keresést minden szektorra – javaslom, amit anyu megfogad.

A korábbi paramétereket megadja, helyhez nem ír semmit, aztán várunk. Ez természetesen több ideig tart, ezért ő hátradől a székben, én pedig fel-alá mászkálok, és nézem a falakat. Mi lesz, ha ez sem talál semmit? Ettől tartok a legjobban. Tíz perc telik el, de olyan soknak érezzük, mintha órák lennének. És a végeredmény…

– Semmi?! Nem létezik ilyen személy? – ugrik fel anya a székből, és szinte kiabál.

Én meg sem tudok szólalni. „A keresett személy nem létezik.” Ezt írja ki, de nem hiszek a szememnek. Ha ez igaz, akkor ki a fenét ítéltek el? De miért volt a börtön weboldalán a neve? Mi folyik itt? Anyában is hasonló kérdések merülhetnek fel, mert csak bámul maga elé. Éppen mondani akarok neki valamit, amikor kopognak az ajtón. Mindketten megijedünk, és anya kimegy.

– Dr. Xin, lassan záróra lesz és jönnének takarítani. Sokáig tart még a munkája? – kérdezi egy férfihang.

– Köszönöm, hogy szólt. Tudja, van, hogy nagyon belemerülök, de már csak pár perc, és megyünk haza.

Gondolom, a férfi elmegy, mert anya visszalép a helységbe.

– Nyugi, csak a biztonsági őr volt. – Néz rám, miközben visszaül az asztalhoz. – Ezt a keresési eredményt nem tudom elfogadni. Valamelyik nap vissza fogok jönni, és újból lefuttatom.

– Nem akarlak megijeszteni, de szerintem felesleges – mondom ki őszintén. – Ez a program megbízhatónak tűnik, és még a neten sem találtuk meg a börtönben. Engem is bosszant, ezért arra gondoltam, hogy folytassuk más irányba.

– Jól van. Van is egy ötletem. Keresni fogok olyan ügyeket, mint az enyém volt. 

– Ez jó ötlet.

Nem fecséreljük itt tovább az időt, anyu mindent bezár, visszamegyünk az irodájába, összeszedjük magunkat, és haza utazunk. Anyu és én is a gondolatainkba meredünk, így nem is beszélgetünk. Bennem csak gyűlnek a kérdések, amiket fel fogok írni otthon, de most összefoglalom. 

„Az adócsalási ügyet rábizonyították egy férfira, akinek van múltja. Ott volt a tárgyaláson, és be is vitték a börtönbe. Kézzelfogható bizonyítékok vannak a létezésére, a tárgyalására, de a világ legjobb kereső programja nem találja a Földön, sőt tagadja létét. Én, KyroXin és anyám RoseXin az igazság után kutatunk, de egy ismeretlen forrás ezt nem nézi jó szemmel, ezért kitörli az adatokat a gépeinkről. Kinek vagy minek állhat ez az érdekében? Ez a kis ügy, ami jóformán csak minket érint, vajon egy nagyobb dolog része? Vajon szándékosan törölték el a föld színéről O’Connalt vagy elrejtették? A megbízónak, aki anyát felkérte, lehet köze mind ehhez?”

Sok mindennek kell utána járnom. Meg kell találnom az összefüggéseket. Ezen kívül lezárom ennek a férfinak az ügyét, mert nincs értelme tovább rágódnom rajta. A végletekig elmentünk, hogy megtaláljuk, de zsákutcába botlottunk. Egyet értek anyuval, hogy keressünk hasonló eseteket. Ezt is fogom tenni.