Keresek egy, a pillanatnyi hangualtomat leginkább kifejező illatú füstölő pálcát, kiveszem a dobozból, majd a pálcát a tartóba helyezve meggyújtom. Felveszem szokásos térdelő pozíciómat, amiben a gyors reggeli meditatív néma imádságom szoktam tartani.
Lehunyom a szemem és megkeresem a középpontom. Figyelem a légzésem, a tudatom fókusza gyorsan be is áll egy láthatalan üres és sötét tér közepére. Megérkeztem hát...

Közben hallom az utcai zajokat, de nem visznek el sehova, a hangok csak beáramolnak a füleimen, majd szertefoszlik mind, mintha egy maréknyi apró gyöngyöt dobnánk a szoba közepére, eltűnik mind, nyomtalanul.
A füstölő illata lassan, de egyre intenzívebben tölti be a szoba levegőjét. Minden lélegzetvételemmel egyre tisztábban érzem az illatot és az illat által szelíden meglebbenő érzelem nyomokat. Gondolat még nincs. Nem is lehet, hiszen a koncentráció erőtere kívül tartja mind, a jelen pillanat horizontján kívül.
Ebben az állapotban nyugodt vagyok, türelmes és végtelenül elfogadó. Elfogadom minden dolgok létezését és hálát adok, hogy mindennek részese lehetek. Elfogadom az utcai autók keltette zajt, hiszen nem ellenem szólnak, inkább mellettem. Léteznek, ahogyan én magam is. Elfogadom, ahogyan a szobám hűvös levegőjét is és, hogy a reggeli gyors meditációkat nem a párnámon ülve tartom, pusztán csak a csupasz parketta az, ami a bokámhoz és a térdeimhez nyomódik. Mindezt észrevétlenül a háttérben maradva. Semmi sem zavar, hiszen mindennek a létezése éppúgy elrendeltetett, mint a saját létezésem.
Majd lassan, de egyre határozottabban elkezdenek bekúszni a gondolataim. Először csak halkan kopogtatnak a végtelen belső tér ajtaján, finoman belépnek és halkan jelzik felém: Itt az idő, mennem kell. Folytatom hát földi létezésem immár abban a biztos tudatban, hogy ide bármikor visszajöhetek. És ez jó, nagyon jó!