Az Ajándék

Fro unottan rugdosta a homokot, mely a késői óra dacára is forróságában őrizte a szeptemberi nyár ízét. Nem szerette ezt a hónapot, éppen ellenkezőleg. A hónap végén betölti a harmincat. Szokatlan érzés volt, nem mintha különösebb jelentőséggel bírna. Azért egy kicsit mégis zavarta, hogy egyelőre elképzelni sem tudta, milyen változást hozhat, ha az életkorát a kettes helyett hármassal kell kezdenie. Persze nem emiatt utálta meg ezt a hónapot, sokkal inkább mert az utóbbi évek mindegyikében jutott valami tragikus esemény erre az időszakra. 1976-ban derült fény arra, hogy a férje megcsalja. Mérhetetlen csalódás volt, ráadásul megalázó, hogy ő tudta meg utoljára. Szinte törvényszerű, hallotta nem egyszer a környezetében, ami még mélyebbre vájt a sebben. Egyedül arra tudott gondolni, mennyi áldozatot hozott egy rég léket kapott kapcsolat felszínen tartásáért, hiába. Egy évvel később aztán átélte életének legpokolibb napjait. Azóta se volt képes teljesen kitörölni a tudatából azt a hotelszobát, meg a fájdalmakat, jóllehet az este összes részletére nem tudott visszaemlékezni. Inkább csak mozaikok maradtak meg, amelyek elhomályosították a részleteket.

1978 őszén, a nyárutó egyik legszebb délutánján veszítette el az édesanyját. Jól emlékezett arra a napra. Már az után történt, hogy a szülei lankadatlan unszolására visszatért Marazionba. Eleinte rettegett tőle, vajon a falubeliek mit fognak össze-vissza pletykálni róla, de szerencsére kellemetlenkedő megjegyzések nélkül fogadták, mintha a londoni éveket dackorszaknak tekintenék, ami mindenkinek kijár. 

-        Ez a hatodik hónap, hogy itthon vagy, drágám, ünnepeljük meg – javasolta az édesanyja.

-        Ó, igen, ez csodás ötlet!

Az édesapja nem is habozott, hogy összehívja a család legközelebbi barátait és mindannyian lementek a tengerpartra. Csodás nap volt tele nevetéssel, tánccal meg játékkal. Mígnem másnap arra ébredt, hogy az édesapja simogató álmából rázza fel.

-        Az édesanyád – suttogta. Ahogy az ágya fölé görnyedt, könnyei Fro nyakába hullottak. – Álmában meghalt… csak úgy elszenderedett… békében… egy angyal mosolyával az arcán.

Előző évben végül jött Wen balesete azzal az életveszélyes tragaccsal. Évek óta szó szót követett, hogy hálni jár belé a lélek, ám Wen annyira ragaszkodott hozzá, hogy még a saját biztonságára is fittyet hányt. Meg is lett a baj. Errefelé némelyik parti út igazán alattomos és kiszámíthatatlan, életveszélyes kocsira sincs szükség a bajhoz. Annak a négy hétnek, amit Wen kórházban töltött, egy haszna mégis lett, hiszen utána végre rá tudták beszélni, hogy költözzön be a Parisianbe. Kettejüknek amúgy is túl hatalmas volt és sokszor bántóan kongott az ürességtől.

Így nem csoda, mert előre rettegett, vajon ez a szeptember milyen tragédiát zúdít a nyakukba, amit azután holtukig nem hevernek ki.

A délutáni perzselő nap jócskán megszelídült, mire rávette magát, hogy kijöjjön a vízből. A hosszú, fáradságos munkával telt nap alkonyán a mennyország se lehetett volna csábítóbb, mint a tenger. Londoni életéből ez hiányzott a leginkább, hogy ha kedve szottyan, akár fehérneműben is belegázolhasson a hullámokba. Senki nem láthatta meg, hiszen a birtok jócskán kívül esett a turisták kedvelte útvonalakon. Az édesapjától gyakorta hallott régi történeteket, amikor ez a vidék még a világ végének számított, igaz, az érintetlenség varázsából máig sem sokat veszített. Részben a nagyapja, illetve az édesapja makacsságának köszönhetően, akik megfontolni se voltak hajlandóak, hogy a földjük akárcsak egyetlen szeletét is áruba bocsássák. Pedig vevő akadt volna bőséggel.

-        Színarany, amin ücsörögnek – ismételgette Mark Todd, a marazioni ingatlanügynök, noha ezzel az elcsépelt reklámszöveggel sem ért el semmilyen eredményt.

Jóllehet Fro kötődése ehhez a földhöz nem bírta el az összehasonlítást a felmenőiével, ennek ellenére borsódzott a háta a gondolattól, ha üdülőtelepet képzelt a lankás, dűnés területre. Még elüldögélt egy darabig a lanyhuló melegben, hogy a nap felszárítsa a bőrén csillogó vízcseppeket. Feltámadt a délutáni szellő, amely elengedhetetlenül hozzátartozott a napnak ehhez a szakához. A távolban két vitorlást pillantott meg, a hajók azonban túl messze úsztak az alaposabb szemléhez. A Lizard-Point felé haladtak. Levetett holmijai közül előkereste a karóráját, fél hetet mutatott. Az idő múlását mi más is mérhette volna érzékletesebben, mint a gyomra, így hát összeszedve a ruháit, hátat fordított a tengernek.

A bungalónál meg sem állva folytatta útját a ház felé. Nem számított, hogy a haja csapzottan lóg, vagy az úszás kedvéért eláztatott fehérneműjére páncélként tapadt a trikó meg a sort. A Parisianben senki nem adott a formaságokra, amit ilyen estéken különösen megnyugtatónak talált. Se kedve, se ereje nem lett volna átöltözni.

Az angol szetter lihegve az igyekezettől nyargalt feléje, hogy végül ledöntse a lábáról. – Szevasz, öregem – kacagott Fro a szerető ragaszkodás leplezetlen megnyilvánulásán. Lakkcipő két éve élt velük. Truróban akadtak össze. A kutya éhesen, kicsapva kóborolt fel-alá, minden rezdülésében félelem vibrált, noha elhanyagoltan, lesoványodva is megigézte a tiszta tekintetével. Nem tehetett mást, hazahozta.

-        A háború óta nem volt ilyen szeretetre méltó házőrzőnk – mondta az édesapja az új szerzemény láttán.

Lakkcipő győzött. Fro két vállra fektetve tűrte, hogy kiélvezze diadalát, miközben végigsimogatta a fülét. Bundája ragyogott a megnyúló fényekben.

-        Itt vagy, kedvesem?

A félköríves terasz felé sandított. A csupa életöröm hangját könnyű volt azonosítani. – Szia, Wen.

Rowena 74 évét meghazudtolóan vonzó látványként tornyosult föléje. A bejárati ajtótól a terasz korlátjáig sétált azokkal a hihetetlen tánclépéseivel, ami minden férfit megbolondított. Szőkére festett kontyával és megszokott sminkjével nagyvárosi nőegyletbe illett volna Marazion helyett, pedig 35 éve élt a faluban és semmi pénzért nem hagyta volna itt.

Lakkcipő vidám vakkantásokkal hagyta ott a nyertes ütközetet, úgyhogy Fro feltápászkodhatott a fűből. – Áruló – kiáltotta az eb után szemrehányóan, ám az a füle botját se mozgatta, helyette Wenhez dörgölőzött.

-        Szervusz, kedvesem – ölelte meg Wen őt is. A melegség, ami áradt belőle, jóval több volt a mostoha szereteténél. Ráadásul az utóbbi években mindennél nagyobb szüksége volt erre a töretlen és megkérdőjelezhetetlen ragaszkodásra. – Ma korán jöttél.

-        Elegem lett a papírtologatásból. Előbb megszöktem.

-        Okosan tetted. Látom, már meg is mártóztál.

-        Lehűtöttem magamat.

Wen lankadatlanul mosolygott, ami az egyik legfantasztikusabb tulajdonsága volt. – Éhes vagy?

-        Mint a farkas.

-        Helyes. Apád már panaszkodott a vacsora miatt. Gyere beljebb.

A házban valamelyest hűvösebbet találtak. A tengeri szél előtt kitárt ablakok között jóleső huzat támadt.

-        Apukám, merre vagy? – kiáltotta Fro követve Went az étkezőbe. Látszott, hogy az asszony már készült és az asztalon három terítéket helyezett el.

Fro szerette a Parisiant, ami minden porcikájában a nagyapja bohém szellemét őrizte, akár egy különleges szelence. A legjobban mégis az étkező nőtt a szívéhez, bolondos falaival, a felakasztott festményekkel meg a jókora társaságot is üdvözölni kész ebédlőasztallal. A legbarátságosabb helyiség volt mindközül.

-         Kopognak a szemeim – érkezett a ház ura. Tekintete boldogan felcsillant a lánya láttán. – Hogy vagy?

-        Szia, apukám.

-        Emerico, üljetek le.

A könnyű salátából és párolt húsból álló vacsora rögvest elébük került. Wen mindannyiuknak telemerte a tányérját. – Mi volt ma a gyárban?

Fro megvonta a vállát. – A szokásos. Neil Heymről kiderült, hogy a múltkor egy enyhe infarktustól csuklott össze, pár hétig biztosan nem látjuk.

-        Hmm, elég sokáig halogatta, hogy orvoshoz menjen.

-        Férfiak, Wen!

Emerico vigyorogva elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Kettő ellen nem lett volna esélye.

-        Mi az ott a zsebedben? – tudakolta Fro percekkel később.

-        Ez? – húzta elő Emerico a feltépett borítékot, ami árulkodóan kandikált ki az inge zsebéből. – Párizsból jött a mai postával.

Frónak összeszaladt a szemöldöke. – Csak nem Corey?

-        Ó, nem! A legény elment arra a bizonyos körútra, ahogy illik.

-        Jól tette. Ilya ennyi várakozásért cserébe megérdemel két nyugodt hetet. Akkor mi történt?

Fro meglehetősen furcsállotta az édesapja habozását. Nem különben a már-már cinkos összekacsintást Wennel. Biztosra vette, hogy sántikálnak valamiben.

-        Miért nem kezded az elején, Emerico?

Wen javaslata egy bólintást érdemelt. – Legyen! Be kell vallanom, drágám… hogy egy kis összeesküvésről van szó.

-        Volt rá egy fogadásom – dünnyögte Fro kelletlenül.

-        Hosszan megvitattuk, mit kezdjünk a közelgő születésnapoddal, de sajnos semmilyen használható ötlet nem jutott eszünkbe… Bár a harminc igencsak tiszteletre méltó kor.

Az élveteg vigyoron még Frónak is nevetnie kellett. – Ó, igazán köszönöm.

Emerico szívből mosolygott. – Nincs mit.

-        Olyasmit szeretnénk neked ajándékozni, ami sokat jelenthet most és, reméljük, a jövőben is – szorította meg Wen Fro kezét. – Arra gondoltunk, tölts el néhány hónapot külföldön. Mindig is kötetlen csavargásra vágytál Franciaországban vagy Olaszországban és mi… az eddig halogatott álmaidnak szeretnénk esélyt adni.

Fro értetlenül bámult oldalra, azután tekintete megint az édesapjára siklott. – Ezt nem biztos, hogy értem.

-        Akkor elmagyarázom. Kapsz hat hónap szabadságot a gyárból, és azt ott töltöd el, ahol szeretnéd. Megkértem Bradet, segítsen a helyettesítésedben és nem látta akadályát.

Ebben Fro nem is kételkedett. Brad Hyland-Flake nemcsak jól képzett üzemgazdász volt, de megbízható és gyors eszű is. Nem utolsósorban pedig megszállott, akinek se alvásra, se magánéletre nem volt szüksége. E tekintetben valamelyest hasonlítottak egymásra, jóllehet ő kényszerűségből robotolt annyit, míg Brad egyelőre nem vágyott egyébre. Legalábbis úgy látszott.

Amíg a váratlan ajánlaton merengett, odakint a szalonban megcsörrent a telefon. Wen volt az, aki felállt, hogy kimenjen.

-        Drágaságom… – Fro az apja kezére nézett, ahogy szelíd kalickába zárta az övét. – Szeretném, ha elfogadnád tőlünk ezt a csekélységet. Jól tudod, hogy nincs nálad nagyobb kincsem, ezért eszem ágában sincs belekontárkodni az életedbe, vagy befolyásolni a terveidet. De azért most hallgass meg…

-        Szeretlek, apukám, és sokszor örültem, amikor belekontárkodtál a döntéseimbe.

Emerico hálatelten mosolygott, mégis szigorú hangon folytatta. – Három éve jöttél haza Londonból, és azóta körömszakadtodig gürcölsz, hogy a gyárat megmentsd az én ostobaságaimtól…

-        A bútorgyár nagyon is jó befektetés.

-        Igen, mégis rosszul fogtam neki és gyorsan csődbe vittem. Te viszont a halüzemet meg a bútordát is egyenesbe hoztad. Ez a hivatásod, ráadásul az édesanyád tehetsége lakozik benned.

A nyílt dicséret könnyeket csalt Fro szemébe. Az édesapja sose titkolta, milyen büszke rá. – Köszönöm.

-        Ugyan, én köszönöm neked. A rengeteg munka után azonban itt az ideje, hogy lazíts egy kicsit. Barangolj kedvedre Európában, vegyél magadnak új ruhákat, egyél-igyál, fürödj a tengerben… élvezd ki a fiatalságodat. Fél év alatt annyi csodálatos dolog történhet veled.

-         Például mi?

-        Először is kiszabadulhatsz a nyomás alól, ami itt aludni se hagy. Flörtölj egy kicsit és használd ki, hogy megteheted. Túl vagy a váláson, nem beszélve a csalódásról… Semmit nem kockáztatsz, ha elfogadod egy-két fiatalember udvarlását. Itt amúgy sem akad annyi lehetőség, nem említve, milyen nehéz lenne később az illetőt elkerülnöd.

-        Te… te arra bíztatsz, hogy…? Úristen! John ettől a szemét forgatná.

Emerico haragosan legyintett. – Már ne haragudj, de John Myers képmutató és kétszínű alak, aki mindent kettős mércével mér. Cseppet sem mérvadó.

Fro az asztal lapján összekulcsolt kezeikre nézett, majd az édesapja csillogó szemébe. –Tényleg azt szeretnéd, hogy elmenjek?

-        Hogy elmenj?! Nem, ettől minden idegszálam irtózik – jött a megrázóan őszinte felelet. – Legszívesebben sose engednélek el… Ugyanakkor, ha nekem nem tetszik, akkor is felnőttél. Tudod, hogy mindig támogattalak. Amikor édesanyád óvott a lovaglástól, amikor Myerst akartad férjedül…

-        Holott ki nem állhattad.

-        Te viszont szeretted. Veled voltunk azokban a napokban is, amikor kórházba kerültél, és bármiben lesz még szükséged rám, számíthatsz a segítségemre. Mindössze boldognak szeretnélek látni.

-        Ehhez nincs szükség férfiakra.

Emerico a fejét ingatta. – Talán nincs, ezt nem tudhatjuk biztosan, amíg rá nem bukkansz valaki érdemesre. Ha pedig mégse, legalább utazol egy nagyot és élvezed a szabadságodat. Vagy ostoba ötlet tőlünk?

Frónak mégcsak hazudnia sem kellett. – Nem, apukám. Örülök, hogy mehetek. Nagyapa annyit mesélt Párizsról meg Firenzéről, szeretném én is felfedezni magamnak… Ha sikerül, talán az ő szemüvegén keresztül szeretem meg.

-        Hopp, Párizs! – Emerico a levél után kapott. – Mischa írt. Szomorú volt, hogy nem lesznek otthon, ennek ellenére felajánlotta, hogy szállj meg a Rue de Rennes-ben, amíg a városban vagy. Latheával Ausztriába utaznak, Ben pedig tudomásom szerint Spanyolországban marad még egy ideig.

-        Jobb lesz nekem egy szállodában, bár nagyon hálás vagyok nekik.

-        Ahogy gondolod.

Amikor Wen visszajött, nem kellett semmit sem kérdeznie. Apán és lányán is látszott az a fajta megkönnyebbülés, ami nehéz beszélgetések nyomán születik. Már a kerti munkákról fecsegtek és a közelgő őszről. Így egyszerűen csak megborzolta Fro gesztenye haját és letette eléjük a desszertet.