Úton

Párizs csupán az egyik csoda volt, amivel Fro találkozott. Október harmadikán kelt útra, Brad mutatós sportkocsijával Southamptonig fuvarozta. Noha egyetlen nagy lélegzettel meg egy szerény csomaggal indult Európa bevételére, a társaságnak nagyon örült ezekben az utolsó órákban. Máskülönben fájóan elhagyatottnak érezte volna magát a kikötőben, ahol mindenfelé búcsúzkodókat látott. Brad a maga rendíthetetlen lojalitásával erőt öntött belé, hogy felszálljon a kompra. Suttogva és gúnyos pillantásokkal élcelődött a körülöttük síró-rívókon, amin nem lehetett nem nevetni. Végül megölelte őt, a kezébe adta a táskáját, és addig integetett utána, amíg felbotorkált a pallón a fedélzetre. Még akkor is mosolyogva szobrozott a parton, amikor a degeszre tömött komp méltóságteljes lassúsággal kifarolt a szoros állásból.

Fro Cherbourgba tartott, majd céltalan kóborlással bejárta Bretagne és Normandia javát. Csodálatos volt az eldugott falvakban bolyongani, illetve a csatornát erről a partról látni. Az ősz pazar eleganciával csapott le a vidékre, a természet minden pompájával ünnepelt, hogy az erdők mélyén térdig gázolhatott a lehullott lombtenger aranyában, a reggelek pedig árulkodóan párásra és hidegre fordultak. Jelentéktelen fogadókban húzta meg magát, amelyek sok tekintetben Cornwallra emlékeztették. Bájos, puritán szobák, szívélyesség, kedvesség, finom falatok. Ennyi meg is tette. Többnyire későig aludta az igazak álmát, ami nagyon jólesett. Kivételes kényeztetésnek számított. Bár gyorsan magára szedett egy-két francia kifejezést, azért a nyelvtudás hiánya alapjában elzárta a környezetétől. Ezt sem bánta. Most jött el az ideje, hogy ráeszméljen, mennyire fásult és közönyös lett. Otthon mégcsak tartotta magát, mindig akadt új feladat, amit le kellett gyűrnie, ám visszatekintve, mintha beláthatatlan ideje már, hogy robotként hajtotta magát, ami ugyan meghozta a maga gyümölcsét, de őt magát felőrölte. Két és fél pokolian keserves éven küszködte át magát, ám a szakmai siker sem töltötte el azzal az elégedettséggel, ami lehetővé tette volna a gördülékeny folytatást. Órákon át barangolva a kihalt normandiai tengerparton bőséggel jutott ideje magába szállni, éppen csak az önanalízis eredménye nem volt ínyére.

Nem tetszett neki a kiégett Fro, aki két éve új ruhát sem vásárolt magának, akit három éve azon a vérfagyasztó éjszakán ölelt férfi utoljára, és akit ezek után nem is érdekeltek a férfiak többé. Nem akarta elhinni, hogy képes így magába fordulni, igénytelenül, a holnapok bizsergető izgalma nélkül élni. Pedig… úgy látszik, pontosan ezt teszi. Lemondott a lovaglásról és eladta Palástot, ahogyan a motorját is áruba bocsátotta, hogy visszaüljön a kocsija biztonságába. Öregasszony lettem, gondolta csüggedten elbámulva a tenger kékje felett. Szerette Angliát, noha örült, amiért egy ideig távol lehet tőle. Szerette a saját hallgatását is, hogy akadtak napok, amikor néhány kósza mondatnál többet nem is beszélt. Megnyugtatta. És ugyanennyire fel is zaklatta, mert minél tovább rágódott a múlton, annál inkább gyűlölte Johnt. Elrabolta tőle az életkedvét meg a hitét, hogy képes boldoggá tenni egy férfit. Márpedig így pusztán a keserűség maradt neki, a becsapottság érzése. Észak-Franciaország a komor télelő keretét szolgáltatta ehhez a végtelen lehangoltsághoz, hogy ha megkésve ugyan, de azért szembenézzen a kudarccal, ami örökre átírta a sorsát.

A decemberi szűrt fényben szokatlan burok folyta körbe a Diadalívet. Egyszerre tűnt sejtelmesnek és ridegen szürkének. A méregdrága étterem panorámaablakán kilesve Fro egyetlen jelét sem tapasztalta annak a derűlátó időjárás-jelentésnek, amit reggel a tévében látott. Az ábrák napsütést ígértek, ehelyett körös-körül szürkeséget talált. A L’Étoile-on hétköznapi csúcsforgalom okozott kavarodást. A hihetetlen rohanást folytonos dudaszó tarkította, ami idáig elhallott. Négy napja érkezett, ez idő alatt is megtanulta, hogy ebben az őrült városban nincs a kocsiknak becsülete. Annyi ütött-kopott, horpadt járművet, mint itt, még sosem látott. A legtöbben hajmeresztően vezettek, nem voltak tekintettel se másra, se gyalogosra, se önmagukra.

A fiatal pincér letette elé a főételt. Azonban legelbűvölőbb mosolya sem másíthatta meg a tényt, hogy a várva várt marhaszelet helyett egy tucat osztriga hevert előtte. – Elnézést, eltévesztette a rendelést. Én marhasültet kértem.

-        Marhát? Ó, nem, osztrigát. Teljesen friss, kóstolja meg.

-        Köszönöm, de maradok az eredeti rendelésemnél.

A férfinak nem volt ínyére ez a makacsság. – Azt akarja, hogy vigyem vissza? Hiszen ön kérte.

-        Talán megnézhetné a jegyzetét, még fel is írta a jól átsütött marhaszeletemet.

A szóváltásra megjelent a főpincér. Fro kifejezetten rossz néven vette, sőt, modortalanságnak találta a francia sugdolózást, amiből egyetlen szót sem értett. – Uraim, megkapom végre a húst, vagy se?

Az ingerült közbeszólásra a főpincér mosolyogni kezdett. – Biztos benne, hölgyem, hogy nem osztri…

-        Lehet, hogy franciául nem tudok, arra viszont jól emlékszem, mit rendeltem!

Tett volna még egy csípős megjegyzést, ám egy idegen közbelépése megelőzte. – A hölgy valóban marhasültet rendelt – közölte kifogástalan angolsággal és bár nyájasan beszélt, megkérdőjelezhetetlenül határozott maradt. Magabiztos fellépése meghátrálásra késztette a pincéreket.

Fro felkeltett kíváncsiságtól vezérelve vette szemügyre. Nyúlánk termete dacára nem volt esetlen mozgású, épp ellenkezőleg. Mozdulatai férfiaknál ritkán tapasztalható eleganciát tükröztek. Egyébként az öltözékén is első pillantásra látszott, hogy drága holmi. Tetőtől-talpig feketében feltűnő jelenség volt, karcsú, mégis férfias. A fekete kifejezetten jól állt mélybarna szeméhez és rövidre nyírt, ápolt hajához, ami szőkésbarnában játszott.

-        Hálás vagyok a segítségért.

Az idegen gálánsan meghajolt. Ódivatú gesztus volt, ahogy tenyerét a szívére szorította. Mosolya valószínűleg varázserővel bírt volna, ha ő kevésbé érzéketlen a másik nem iránt. – Boldogan tettem, bár maga is zöld ágra vergődött volna, ebben biztos vagyok. Megengedi, hogy bemutatkozzam?

-        Távol álljon tőlem az udvariatlanság, de…

-        Nem akar megismerkedni velem – a férfi mély, érdes hangon beszélt és a tökéletes angol kiejtés mögül kiérződött a francia nyelv jellegzetes dallamossága. – Ez esetben engedje meg, hogy ismeretlenül csatlakozzam önhöz.

Nehéz lett volna szívfájdalom nélkül visszautasítani, ezért Fro a szemközti székre mutatott, a francia pedig leült. Szemében játékos fények üldözték egymást, miközben átlesett az asztal felett. – Angol? – Fro biccentett. – És nem szereti az osztrigát?

-        Teljes embernek érzem magamat nélküle.

-        És hogy áll a hallal?

-        Egyelőre nem eszem több halat.

A francia elvigyorodott. Közben megérkezett a marhaszelet, a pincér pedig a szomszéd asztalról áthozta a magára hagyott terítéket. Némán falatoztak, mígnem a férfi azt kérdezte: – Mit csinál Párizsban egyedül? Már minden turista hazautazott.

-        Mindegyik mégse, hiszen én itt vagyok.

-        Azaz tényleg turista.

-        Mondhatni.

-        Mikor érkezett?

-        Néhány napja.

-        És?

Frót kezdték szórakoztatni a tőmondatok. – És mi? – ment bele a játékba, amit új ismerőse nagyonis értékelt.

-        Hogy tetszik?

-        Szép.

-        Ennyi?

-        Borzalmasan vezetnek.

Derűs hahota felelt. – Én nem!

-        És én sem!

-        Nincsenek előítéleteim a nőkkel szemben – lökte égnek a kezét az idegen. Szép keze volt, gondozott, finom.

-        Helyes.

Közben mindketten elfogyasztották az ebédjüket, és mivel Fro nem kért desszertet, új ismerőse két kávét rendelt.

-        Gyászol?

Kérdésével meghökkentette a másikat. – A fekete miatt kérdi? Nem, egyszerűen csak kedvelem ezt a színt – kacsintott. – Maga meg a sárgát szereti.

Fro szeretetteljes pillantással a félretett orkánkabátra lesett. Noha Skóciában vásárolta, titokzatos módon a nagyapjára emlékeztette. – Családi vonás.

-        Értem. Na, és megengedi, hogy kalauzoljam egy kicsit?

Csábító ajánlatokat visszautasítani erkölcsi helytállás, ezt John alaposan megtanította neki, úgyhogy azt felelte: – Boldogulok, köszönöm…

-        Biztos benne? Párizsban hemzsegnek a…

-        Fekete farkasok?

A francia ismét nevetett az öltözékére tett megjegyzés hallatán. Jól állt neki. Enyhén szögletes álla nagyobb hangsúlyt kapott tőle. – Nem szeretem, ha valaki nem él a felajánlott segítséggel.

-        Nos, valamit mégis tehetne értem. Ajánljon egy jó fodrászt.

Hitetlenkedő pillantás előzte meg a széles vigyort. – Fodrászt? Nőit, férfit?

-        Kezdjük az elsővel.

Újabb nevetés. – Szívesen elkísérem.

-        Csak a címet árulja el.

-        És mit kapok cserébe?

-        Mit szeretne?

-        Adjon nekem egy randevút.

-        Nem ismerkedem.

-        Tudom.

Fro kopogott az asztalon. – Előbb a címet.

A férfi harag nélkül ingatta a fejét, majd elővett egy aranytollat. A tiszta szalvétára firkantotta fel a címet. – Nos, szép hölgy?

Elrejtve a fehér papírt Fro titokzatoskodva felcsapta az útikönyvét. Két percig elmerülten böngészte, majd összecsapva a táskájába süllyesztette. Ugyanazzal a lendülettel felkapta a sárga kabátot, vállára a táskát, indulásra készen állt.

-        Hékás, át akar ejteni? – lázongott a francia.

-        Hmmm, átível a folyó felett és látni róla mindkét rakpartot. Holnap kettő felé ott leszek. Ugye, nem kell lemosogatnia az én ebédemet is? Isten vele! – ezzel jól szórakozva a férfi elhűlt ábrázatán elillant. Alig ért ki a hűvös decemberbe, kipukkadt belőle a nevetés.

Nem volt bántóan hideg és némi késéssel ugyan, de a beígért napsütés is megérkezett. Jó meleg, felföldi pulóverében a Pont St. Louis egyik végénél üldögélt egy faragott emlékmű-féle talapzatán. Ebéd után kifejezetten jólesett a mosolygósan piros almát rágcsálni. Még érezte benne az argentin nyár ízét.

Szép, már-már festői őrhelyet talált, ahonnan a tél színtelenségében élvezhette a város báját. A Szt. Lajos és a Cité szigetek közti híd büszkén ívelt át a Szajna felett. Jobbra, a túlparton emelkedett a Notre-Dame lenyűgöző építménye, szinte uralva mindent maga körül. Álmélkodva gyönyörködött benne és ez a csodálat annak ellenére is jogos volt, hogy még élénken emlékezett a nagyapja történeteire egyes sötét évszázadokból. Beleszeretett Párizsba, bár előre sejtette, hogy így lesz. Látatlanban is lenyűgözte, a meséken keresztül, amelyek színessé varázsolták a gyerekkorát.

Ekkor léptek tolakodtak a végtelen csendbe. Kevéssel azután fedezte fel előző napi ismerősét a Pont Louis-Philippe irányából futva közeledni. A fekete kabát a lábai körül lobogva még tíz centit nyújtott rajta. Könnyeden sportos mozgása csiszoltan harmonikus benyomást keltett, mint akinek sportmúlt áll a háta mögött. Fro kelletlenül ismerte el, hogy veszélyesen jóképű. Nem ugyanaz a hódító szépség áradt belőle, mint annak idején Johnból, ez azonban mitsem vont le a vonzerejéből.

-        Hahó, elkésett – nyújtotta az idegen felé a karóráját. – Elmúlt fél három.

A férfi megtorpant előtte. – A maga hibája. Hamis lapokkal játszott.

-        Én? Ugyan!

-        Pontosan tudja, hogy a leírása alapján akár négy híd is szóba jöhet.

-        Ne mondja! – adta az ártatlant, aztán mégis kipukkadt belőle a nevetés. Az idegenen látta, hogy ügyetlenül játssza a bosszúst.

-        Na, hadd lássam, mit művelt magával az a csodafodrász.

Fro beletúrt a hajába. Amióta útra kelt, kezdte növeszteni. Az új fazon rögvest meg is mutatta, hogy már hosszabb is, mint gondolta. Tudta, hogy jól áll neki, akárcsak a szőkeség, amire frissiben tett szert. Noha most próbálkozott először hajfestéssel, tetszett önmagának. A gesztenyéhez képest ez az aranyos szőke igazi újdonságot jelentett. – Nekem tetszik és ez a fő.

A férfi összefont karokkal méricskélte egy darabig, mielőtt melléje ereszkedett. – Nem mondtam, hogy nekem nem tetszik. De tudja, mit?

-        Elárulja?

Könnyed mosoly. – Hát, persze, máskülönben kényelmetlenül rövid lenne a társalgásunk. Bár nem akar ismerkedni, azért szükség lenne egy névre…úgy értem, amin szólíthatom.

Fro meghökkent az ajánlaton. – Találjunk ki egyet?

-        Miért is ne?

-        Rendben, szólítson… Frónak.

-        Fro? Miféle találmány ez?

-        Miért maga milyen nevet választ?

Az idegen a távolba révedve töprengett egy kicsit. – Én Ru leszek.

-        Ru, ez vajon férfi vagy női név?

-        Igényt tartok rá, hogy férfinak tekintsen.

-        És arra, hogy Ru-nak becézgessem?

A csipkelődés hangos derültséget váltott ki. – Mindig kíváncsi voltam, milyen az, ha valakit Ru-nak hívnak.

-         Hát, jó, Ru.

-        Na, és maga?

Fro élvezte a játékot. – Amennyiben választhatok, Rudi leszek.

-        Rudi? Hiszen ez férfinév és maga egyetlen porcikájában sem látszik annak.

-        Mit számít? – kötekedett Fro. – A maga nevéről se tudjuk, női vagy férfinév-e. Ez esetben én is lehetek Rudi.

-        Női ravaszkodás a javából. Rendben, Rudi, maga győzött.

Fro engedelmesen a feléje nyújtott tenyérbe helyezte a jobbját, de a férfi nem kezet fogott vele, hanem leheletnyi csókot lehelt a kézfejére. Barna szeme úgy csillogott, mint Lakkcipőé, ha csontot kap, és ettől még lehengerlőbb lett.

-        Meséljen, Rudi, milyen tervei vannak mára?

-        Úgy érti, az alma után? – Fro elővett egy ív papírt.

-        Uram atyám! Csak nem a házi feladata?

Ru átvette a listát, amelyet Emerico állított össze és amit Fro kiegészített a nagyapja elbeszélései alapján. Megmagyarázhatatlan dolgok ezek, de annak ellenére, hogy tízéves is alig múlt a nagyapja halála idején, kristálytisztán emlékezett a hosszú órákra, amikor Párizsról vagy Olaszországról mesélt. Ámulattal leste a szavait, az öreg született elbeszélő volt. És festő lévén számtalanszor lerajzolta azokat a helyeket, ahol fiatal és boldog volt. Fro a mai napig kincsként őrizgette a vázlatos grafikákat, amelyek ezúttal jó szolgálatot tettek a lista tökéletesítéséhez.

-        Nem gondolja, hogy felkészült utazó vagyok?

Ru nevetett. – Semmi kétség. Sokat dolgozhatott ezen.

-        A nagyapámtól kaptam.

-        Errefelé töltötte…

-        A fiatalságát, igen.

-        Értem. Alig látott még valamit.

Fro egy zsebkendőbe csavarta az almacsutkát. – Ráérek.

-        Meddig marad?

-        A lista végéig – vette vissza a papírt nevetve.

Új barátja is jókedvűnek látszott. – Hadd kísérjem el. Vagy van valaki, aki tolmácsol magának?

-        Jobban szeretek magam boldogulni.

-        Ez esetben a háta mögött kullogok és vakkantok, mindahányszor valami figyelemre méltó keresztezi az utunkat.

Frót szórakoztatta az ártatlan grimasz. – Jobb, mint az útikönyvem? – akadékoskodott szándékosan.

-        Azt nyugodtan el is felejtheti.

-        Vigyázzon az ígéreteivel, mert ez egy kiváló kalauz.

-        Én is kiváló leszek, ha hagy érvényesülni.

-        Nos, legyen. Akkor hol kezdjük?

Ru visszakérte a listát és még egyszer áttanulmányozta. – A két szigettel alighanem jó munkát végzett. Ugorjunk át a Louvre-ba. Van ott egy csomó pucér nő.

Fro felnevetett. – Gondolja, hogy ez újdonság lesz számomra?

Ru a kezét adva felállt. – Ugyan, Rudi komám, a férfiak szeretnek kukkolni.

-        Egy nulla oda – ismerte el Fro, miközben eltöprengett, jó ötlet volt-e férfinevet választania.

Minden elszántságuk dacára végül nem jutottak el a Louvre-ba. Helyette visszatértek a folyó jobb partjára, hogy folyásiránnyal szemben haladjanak a Quai de l’Hotel de Ville mentén. A tér maga nem látszott világraszóló különlegességnek, hacsak a városháza miatt nem. Ru rögvest megállt, hogy mesélni kezdjen. – Valaha itt fövenyes part húzódott, amit a gallok, majd a rómaiak is kikötőként használtak. Később, úgy ötszáz évig, itt állt a vérpad, és ha egy kicsit korábban érkezünk térdig tocsoghatnánk a vérben.

-        Remek lenne – dünnyögte Fro kissé elborzadva, ám idegenvezetője derűsen nevetett rajta.

-        Mondjam tovább?

-        Semmi pénzért nem mondanék le a folytatásról.

-        Nos, a Szent Bertalan éjt követően itt fejezték le a hugenotta főkolomposokat, ahogyan a forradalom idején is itt szorgoskodott a híres-hírhedt guillotine. 1830-ban végül valaki megunta a vérontást és felhagytak a népirtással.

-        Lenyűgöző.

-        Ó, tudom én, hogy egy angol lány nem rezel be néhány szanaszét guruló fejtől! Mit jelent ez a töménytelen kísértethez képest!

Fro nem ugrott a cukkolásra. A városháza felé haladva tovább kérdezősködött.

-        Igen, reneszánsz stílus, jóllehet egészen új épület. 1871-ben leégett, de ugyanabban a formában támadt fel. A jelen tekintetében a legdicsőbb napja tagadhatatlanul 1944. augusztus 19-e. Bár von Cholitz igazgatta Párizst, az ellenállás felhúzta a trikolórt és a felszabadítási bizottság összeült. 22-éig a németek hasztalan lőttek rájuk, nem tudták kizavarni őket. 24-én este viszont már a szövetséges kötelékben harcoló egyik francia hadosztály kopogott be.

-         És ajtót nyitottak?

Ru csak nevetett. – Na, jöjjön.

A városháza után megnézték a Saint-Gerrais-Saint Protais templomot. Bármerre vitte őket a lábuk, Ru ki se fogyott a szóból. Fro számára gyorsan világossá vált, hogy sokkal jobban ismeri Párizst, mint egy átlagos helyi. A szakember szólt belőle, nem a város szépsége előtt adózó ember. Három híres házat is útba ejtettek. A Hotel Beauvist, a jezsuita rendházat a Rue Saint-Antoine mentén, meg a Hotel de Sully-t. Marais telis-tele volt nagy emberek lábnyomaival, olyan házakkal, melyek története önmagában megért volna egy-egy mesét. Végül kellően elcsigázva egy apró étteremben találták magukat a Rue de Rivoli mentén.

-        Tévedtem, Ru. Maga sokkal rosszabb, mint az útikönyvem. Azt legalább becsukhatom, ha elég.

-        Kérem, ne panaszkodjon! Kitettem a lelkem az okításáért.

-        Elárulhatná, honnan tud az utolsó macskakőről is tizennyolc legendát.

A barna szemek felcsillantak. – Vigyázzon, ez már személyeskedő kérdés. Mégis ismerkedni akar?

Fro meglepődött. – Majd ha a testsúlyát kérdezem, személyeskedésnek veheti.

-        Életemben nem találkoztam még szórakoztatóbb nővel – hahotázott a férfi. Formalitásoktól mentes, felszabadult lénye jó hatással volt Fróra. Szinte már sajnálta volna, ha nem botlanak egymásba.

-        Ezt bóknak szánta?

-        Idegeneknek nem udvarolok – Ru közelebb hajolt, hogy a szemében bujkáló nevetéssel odasúgja. – Férfiaknak meg soha. Érti… nem az én stílusom.

-        Akkor most megnyugodtam.

-        Hmmm, ne hamarkodja el – hangzott sejtelmesen.

Megkapták az előételt, az elhíresült hagymalevest. – Milyen?

Fro óvatosan ízlelgette a forró ételt. – Kevésbé aromás, mint Bretagne-ban. De ne várjon tőlem többet, ugyanis…

-        Nem tud főzni.

-        Kitalálta.

Ru elégedetten somolygott. – És jegygyűrűje sincs.

-        Sőt, férjem sincs.

-        Általában a kettő együtt jár, nem?

Fro kelletlenül megvonta a vállát. – Mindkettő használati cikk.

-        Úgy találja?

-        Most elszóltam magam?

Átható pillantás tapadt rá. – Van egy tippem.

-        Mégis mire?

-        Hogy elvált.

-        Mi a tét?

Rövid mérlegelés. – Ha eltaláltam, maga fizeti az italt, áll az alku? Ha veszítek, elviszem a Moulin Rouge-ba.

Frónak nem volt kifogása a játék ellen. – Az az a hely, ahol meztelen nők pávának öltözve ugrabugrálnak?

-        Ne csinálja, Rudi, az összes taknyos tudja, hogy az egy kulturális intézmény.

-        Vagy inkább kulturális légvár?! – Ru visszavonult a szócsatától. – Nálam kilenckor már lámpaoltás van.

Fro remekül szórakozott társa megnyúlt ábrázatán. A lelke mélyén irigyelte önfeledt jókedvét, azt a felhőtlen derűt, ami körüllengte. Éppen azt a típust testesítette meg, amilyennek a franciákat képzelte. Laza, művelt, sármos, élvhajhász.

-        Tehát elvált? – tudakolta Ru a főfogásra várva.

-        Legalább az évet tippelje meg.

-        Hmmm, egy éve – Fro a fejét ingatta. – Azon belül?

-        Három éve.

Mintha ezzel meglepetést szerzett volna. – Túl régen ahhoz, hogy még mindig búslakodjon.

-        Ó, erről szó sincsen.

-        Nincs?

-        Nincs.

-        Akkor miért van még mindig egyedül?

Fro elhúzta a száját. – Kösz, Ru, de nem akarok ismerkedni.

-        Magánmezsgyére tévedtem?

Fro bárányt rendelt. Az ízlésesen tálalt falatok fenséges illatától összefutott a nyál a szájában. Éhesen vágta fel a húst közben azon merengve, ilyen kiadós vacsorát követően mi minden őrültséget fog összeálmodni. A minőségi borral kísérve azonban úgy csúszott le a korgó gyomrába, hogy ezek a gondolatok hamarosan teljesen mellékesnek tűntek.

-        Szeretek egyedül lenni – magyarázta a férfi kérdésére. – Fárasztó évek vannak mögöttem, ez az utazás a jutalmam. Az édesapám ajándéka a születésnapomra.

-        És szép ajándék?

-        A legszebb.

-        Mondja el, miért?

Fro letéve az evőeszközeit hátradőlt a kecses fotelban. – Kamaszkori vágyálmaim egyike, ami sose teljesült. Egyetemre mentem, sportolgattam, azután John-nal letelepedtünk…. Valahogy sose fért bele.

-        Csak most?

-        Igen, az édesapám ötlete volt. Megváltotta a hajójegyet, és azt mondta, fél év múlva ugyanott vár a kikötőben.

Ru szelíden mosolygott. – Az édesapja fantasztikus ember lehet.

-        Szeret engem, ennyi a titka.

-        Kétségtelen. Tehát kapott zsebpénzt, illetve egy tekintélyes listát.

Nem tehetett róla, Fro elnevette magát. Boldogsággal töltötte el a tudat, hogy az édesapjáról beszélhet. – Hármat.

-        Úgy érti, három listát?

-        Úgy bizony. Egyet Franciaországról, egyet Párizsról és egyet Firenzéről.

Ru elismerően ingatta a fejét. – Ezek szerint Olaszországba készül?

-        Igen. Most maga jön. Honnan tud ennyit Párizsról?

-        Úgy látom, sose adja fel.

-        Így fair.

-        Ez is olyan nagyon angol dolog, ugye?

-        Eleget tud az angolokról egy ilyen summás kijelentéshez?

-        Akadékoskodik velem, Rudi? Az egyik szülőm a maga honfitársa, ezért elég sokat. Egyébként a korábbi kérdésére felelve, művészettörténetet hallgattam.

-        Hallgatta, vagy hallotta is?

A fenyítő pillantást nem kellett komolyan venni. – Bemutassam a diplomám?

-        Eltekintek tőle. Ma igazán jelesre vizsgázott.

-        Héhé, ne udvaroljon, még a végén a fejembe száll. Különben szeretem a régi dolgokat. Eredetileg a dac terelt ebbe az irányba… tudja, az apám kifinomult ízlésű ember és elismert értője a képzőművészetnek. Szerettem volna túltenni rajta.

-        És sikerült?

-        Ebben az egyben talán igen.

Fro megitta a bor maradékát. Addigra elmúlt nyolc és erőteljes fáradtság lett úrrá rajta. Kissé segített, amikor az étterem ölelő melegéből kiléptek a decemberi estébe. A város kivilágítva lüktetett körülöttük, miközben elegáns párok taxival igyekeztek a Montmartre irányába.

-        Van kedve táncolni?

Ő azonban nem akart beleveszni a párizsi éjszakába, ahogy a titokzatos Ru-nak sem akarta megadni a lehetőséget, hogy egy bódító helyiség diszkrét félhomályában megszédítse. Azért jött el Cornwallból, hogy magának élhessen, pihenjen és lerázza magáról a múlt béklyóit, nem azért, hogy újabb kötöttségbe meneküljön. – Köszönöm, de nemcsakhogy főzni nem tudok, csapnivaló…

-        Táncos is?

Fro vidáman kacsintott. – Olvas a gondolataimban. Ráadásul álmos vagyok és térdig jártam a lábamat.

-        Kosarat ad?

-        Igen… hálás vagyok a társaságáért, de ösztönösen irtózom az éjszakai élettől. Hazamegyek, és inkább veszek egy forró fürdőt.

A férfi semmire sem akarta rábeszélni. Vagy a neveltetése tiltotta, hogy erőszakoskodjon, vagy csak belátta, mennyire esélytelen küzdelem lenne. – Mikor láthatom megint? Holnap?

-        Holnap nem.

-        Hosszú még a listája. 

Fro halkan nevetett. – Szerencsére a szabadságom is. Holnap vásárolni megyek. Csupa olyasmit, amire nincs szükségem és eddig nem is vettem volna meg…amiket szőkeségek hordanak.

-        Azért vigyázzon, ne tegye kirakatba minden kincsét – susogta Ru cinkos kacsintással. – Még nem jött bele a férfi lélek értelmezésébe, ezért figyelmeztetem: a képzeletnek nem árt egy kis táp.

-        Észben tartom.

Ru leintett neki egy taxit a Louvre sarkánál. Már elégedetten elhelyezkedett a hátsó ülésen, amikor úgy határozott, három nap új idegenvezetője nélkül elegendő lesz, hogy elfelejtse, milyen vonzó. – Találkozzunk szombaton a Mars mezőn. Tízkor a Place Joffrey-n leszek. Feltéve, ha ráér.

Éppen azt a választ kapta, amit remélt. – Már alig várom.

Ru becsapta a taxi ajtaját, megkopogtatta a tetőt és a sofőr elindult. Fro utoljára visszaintett, ám gondolatainak tárgyát gyorsan elnyelte a sötét estében szikrázó, visszaverődő és körbe-körbenyargalászó fényár.

Közeledtek az ünnepek. Fro némi bizonytalansággal gondolt arra a két hétre, amikor mindenhol megáll az élet, hogy családok és barátok együtt lehessenek. Párizsba jóval karácsony előtt már özönlöttek az emberek. Az áruházak, ékszer- és ruhaszalonok vészesen túlnépesedtek, mintha a világ egyetlen lakója se tudná elkerülni ezeket a helyeket. Jóllehet hébe-hóba ő is vett ezt-azt, ám a magányos ünneplés tudatában hazaküldött néhány apróság beszerzésével túl is esett a kötelező feladaton.

Mostanában többet gondolt magára. Betartva a tükör előtt tett ígéretét, új hajszínéhez és az új életszemlélethez megfelelő öltözéket keresett. Nem akart kibújni a bőréből és elhitetni, hogy nem egy eldugott cornwalli halgyár igazgatója és nem ment tönkre az a kapcsolata, amire pedig az egész életét feltette, ugyanakkor ezt a néhány hónapot ajándékba kapta, hogy megkísértse önmagát. Eljátssza, hogy több egy csalódott marazioni lánynál, akinek mostanában a munkánál több nem is jut az életből. Átmenetileg szívesen kibújt volna a rákényszerített szerepből és ehhez tökéletes színpadot biztosított Párizs a maga lenyűgöző pompájával és díszleteivel.

Az áruházakban kóborolva parfümöt vásárolt, vett egy vörös ruhát, életében az elsőt, ami botrányosan kacér, sőt, kihívó. Belenézve a tükörbe azonnal beleszeretett. Bár soha nem büszkélkedhetett nádszál karcsú termettel, amihez a sport meg a gyárban végzett alkalmi fizikai munka sem segítették hozzá. Ennek a ruhának mégis sikerült azokat a tulajdonságait érvényesíteni, amit érdemes megmutatni. Az ügyes szabás vékonyította a derekát, a hosszú szoknya pedig csak sejtette, hogy nyurga, bár izmos lábakon jár. A dekoltázs tetszett neki a legjobban, ahogyan a mellét érzékien formázta. Egyelőre ugyan ötlete se volt, valaha felveszi-e ezt a különleges darabot, mégis megvette, hogy megadja a John által megsebzett önérzetének, ami járt.

Szándékosan kerülte Ru-t, bár az kitartóan unszolta, hogy találkozzanak sűrűbben. Nélküle azonban több ideje maradt körbenézni a boltokban. Kissé keserűen gondolt arra, hogy John árulása a mai napig mennyire fáj. Félszegen próbált fel olyasmit, ami neki nem tetszene, és számos önmarcangoló nap kellett, mire túltette magát a múlt sérelmein. Erőszakkal vette rá az új Frót, hogy a saját ízlését és hangulatát követve válogasson. Legyen egy kicsit kihívó az unalmas szürke után, merészebb az átlagosnál. És amikor megtette, meglepő érzés kerítette hatalmába, hízelgő volt, valóságos gyógyír az önérzetére.

Utolsó lépésként vett három garnitúra fehérneműt. Csupa csipkét és férfiakat bolondítót, ami elsősorban önmagának szólt. Annak az önfelfedezésnek, amire három évet várt. A sötét bordó, kifejezetten tetszetős holmiban a tükör előtt nézegetve magát, elégedettség szállta meg. A rövidnadrágot idéző alsó kevésbé erősnek láttatta lovaglástól izmos combjait, miközben a melltartó csodás vonalat rajzolt. Ó, igen, ha ilyesmit hord akkortájt, John sem kéredzkedik be más nők ágyába. A múlt előlopakodó emlékei azonban haraggal töltötték el. Volt valami beteges abban, hogy a történtek után is annak a pojácának a mércéjével mérte önmagát.

Daccal keveredő dühvel rántotta fel a próbafülke függönyét. – Kisasszony!

Az eladónő helyett azonban Ru-t pillantotta meg. Elkerekedett szemekkel méricskélte őt a bordó csábításban és kifejezetten olyan képet vágott, mint akinek nagyon is tetszik a látvány.

-        Hogy kerül ide? Csak nem a női osztályon vásárol?

-        Megláttam az utcán és a nyomába szegődtem – a férfi elvigyorodott. –, de ahogy így elnézem, a Rudi elnevezés igencsak méltatlan magához.

-        Köszönöm a bókot – mivel a barna tekintet vad csillogása felbátorította, hetykén odavetette a férfinak. – Ugye, lovagiasan segít nekem, Ru? Ha kilép innen, balra az első állványról hozzon egy kék szettet.

A méret ismeretében a férfi gyorsan megfordult. Amíg ő felpróbálta a kéket is, a függöny előtt foglalt helyet. Fro derűsen vigyorgott maga elé a gondolatra, milyen feltűnést kelthet ez a jóképű alak talpig feketében a női szakasz közepén.

-        Kezdem gyanítani, hogy le akart rázni – hallotta odakintről.

-        Ugyan, mi okom lett volna?

-        Legutoljára másfél hete adott nekem randit. Amikor a Montparnasse-ra mentünk.

Frónak hízelgett a bosszús hanglejtés. Bánatos panaszként hangzott. – Azt ne mondja, hogy unatkozott nélkülem.

-        Hiányzott a cserfes szájú barátném, mi ebben olyan rendkívüli?

-        Ez, Ru.

A férfi mintha nem is hallotta volna, úgy folytatta: – Mi a fenével tölti az időt, kérdeztem magamtól… de most már látom. Felszedett valakit, ugye?

Fro felöltözve lépett elő a próbafülke magányából és kifelé vette az irányt. – Ha nem tudnám, hogy nevetséges feltételezés, a szemrehányását féltékenységnek venném.

-        Féltékenységnek?

-        Miért ne? Egészen úgy viselkedik.

A barna szemek gyanakvóan lesték, amint a pénztárosnő a csábos darabokat leszámlázza, majd becsomagolja.

-        Miért duzzog? – folytatta Fro a másik sértettségén felindulva. – Nem akartunk ismeretséget kötni és nem is tettük. Maga otthon van Párizsban, a családjával meg a barátaival. Örülök, ha néhány órát rá tud szánni egy-egy barangolásra, de eszemben sincs minden idejét igénybe venni.

-        Túlságosan veszélyes lenne?

-        Veszélyes? Mire vagy kire?

-        Ugyan!

-        Semmi, ugyan. Megmondtam, hogy…

-        Nem akar ismerkedni – legyintett Ru. – Ellenben én nem mondtam, hogy én se akarok… Különben is, ne áltassa magát. Annak dacára, mert nem árulja el a valódi nevét, vagy homályosan említi a családját, még őszinte volt minden szava. Többet elmondott, mint gondolná.

-        Lehet, sőt, magát egy kicsit a barátomnak is érzem. Előzékeny és szórakoztató. Én viszont régen nem lehettem ennyire a magam ura, kérem, ne vegye el tőlem ezt a kis időt.

Már indult volna, ám Ru a karjánál visszahúzta. Szorítása, bár nem fájt, határozott volt. – Szóval, nem akar ismerkedni? Akkor kinek mutogatja majd ezeket a vérlázító csecsebecséket?

-        Hmmm, ebédidő van – nézett félre Fro. – Tud egy jó helyet errefelé?

Válaszul mindössze szúrós pillantást kapott, úgyhogy a hallgatást beleegyezésként értelmezve elindult a mozgólépcső felé. Ru némán követte, látszott rajta, hogy legszívesebben megfojtaná. A morcos ábrázat, amit vágott, hízelgett neki, hiszen napnál világosabban elárulta, hogy jóval többet szeretne a közös csavargásoknál. Ő azonban semmi ilyesmire nem készült fel. John volt az, aki rákényszerítette, hogy olyan ostobaságot kövessen el, aminek az emlékétől most is kirázta a hideg. Szégyen, megbánás és önostorozás, ami hátramaradt, hogy elévülhetetlenül beárnyékolja az életét. Ráadásul még sosem ment bele olyan flörtbe, amiről előre tudni lehetett, hogy nem tart tovább néhány hétnél. Idegen volt tőle az ilyesmi, márpedig tavasszal mindenképpen hazautazik, nem akarta itt hagyni a szívét.

-        Itt a karácsony a nyakunkon – jegyezte meg Ru. A jellegtelen gyorsétteremben panírozott csirkét ettek amerikai ízlés szerint sok sült krumplival és majonézzel. – Milyen terveket szövöget?

-        Pár napra Enghien-les-Bainsbe megyek.

-        Enghienbe? Minek?

-        Foglaltam egy szobát, kipróbálom a gyógyfürdőt meg az istállót.

-        Ne legyen csalódott, ha nem sikerül lovagolnia, ott nem ülhet nyeregbe akárki.

Fro szelíden mosolygott. – Igen, figyelmeztettek rá. Nekem ellenben van egy ismerősöm, aki vendégül lát.

-        Nocsak! Oda kell a fehérnemű?

-        Ne ízetlenkedjen. Emlékeim szerint Robert Auffret különben is világszép lányok közt válogathat.

A név hallatán a férfi szemöldöke a magasba szökkent. – Auffret? Honnan ismer olyan alakokat, mint Auffret?

-        Hadd maradjon az én titkom.

-        Rendben. Végtére is nem nagy ügy, bárki találkozhat és lovagolhat együtt világbajnokokkal.

-        Ma nagyon harapós kedvében van – jegyezte meg Fro óvatosan, mire Ru eltolta maga elől a félig teli tányérját és hátradőlt. Arcán bosszúság ült. – Igen, ért egy-két balszerencse. No, és meddig marad abban a paradicsomban?

-         Valószínűleg újévig. Robert majd elszórakoztat valamivel, ugyanis neki sincs családja.

-        Nem kétséges. Leleményes alak lehet.

Fro szándékosan elengedte az epés megjegyzést a füle mellett. – És maga?

-        A családommal ünnepelek, mint mindig. A szüleimnek nagyon fontosak a hagyományok. Eredendően meg akartam hívni, hogy csatlakozzon, de Auffret ajánlatával nem vetekedhetek.

-        Nem fogadhatnám el.

-        Túl sokat jelentene? – a gúnyt nem lehetett félreérteni.

-        Nem hatalmaz fel erre ez a rövid, felszínes ismeretség.

-        Ki miatt felszínes?

-        …mellesleg a karácsony családi ünnep, betolakodónak érezném magamat. Ettől függetlenül hálás vagyok a társaságáért. Maga nélkül jóval unalmasabban telt volna ez a párizsi két hónap.

Ru baljós pillantással azt mondta: – Ezen a ponton váltsunk témát – színlelt könnyedséggel tett eleget saját felszólításának. – Ígértem egy látogatást oda, ahol a színjátszást élet-halál kérdésnek tekintik. Emlékszik?

-        A Comédie Francaise?!

-        Úgy ám! Hozza a bugyogóit és mehetünk.

Késlekedés nélkül felkapták a kabátjukat és kimenekültek a fülledt, nehéz illatoktól terhes helyiségből. Három sarokra az áruháztól Ru szemrevaló sportkocsihoz terelte Frót. A fekete Jaguár illett a gazdájához és nem mellesleg elárult róla valami fontosat, hogy tehetős.

-        Valami baj van? – Fro tagadóan ingatta a fejét. – Kezdem kiismerni a grimaszait, Rudi – a mai napon első ízben bukkant fel valami mosoly-féle Ru szigorú arcán. – Na, ugorjon be!

Elindultak. Fro még soha nem ült Ru kocsijában. Ha mentek valahova, azt gyalog, metróval, vagy taxival tették. A kocsi azonban szó szerint jól állt neki. Az a megfoghatatlan elegancia áradt belőle, ami a tulajdonosából is. Nem volt új, ám annál takarosabban karbantartott. A bőrülések kellemes illatot ontottak magukból. Feketeségük előkelően elütött a műszerfal aranyként csillogó gombjaitól és díszeitől. A kifényesített fogantyúk gondos kezeket sugalltak, így a kocsi egésze elvarázsolt szelencét idézett.

-        Mi jár a fejében? – lesett oldalra Ru.

-        Hogy vannak gazdag emberek.

-        Igen, akadnak – furcsa, mert a férfi éppen ezen a megjegyzésen nevette el magát. – És nyilván maga is közöttük lehet, ha egyszer fél évre megengedheti, hogy hátat fordítson az állásának.

-        Kódolva ugyan, de a foglalkozásomra kíváncsi?

-        Miért is ne? Annyit már tudok, hogy egyetemet végzett. A többi hétpecsétes titok?

Fro megrántotta a vállát. – Nem mondhatnám. Egy halüzemben dolgozom.

-        Hal? – Ru-t ismét elfogta a nevethetnék. – Nem túl hasznos kapaszkodó egy szigetországban. Előbb deríteném ki, hol nincs halüzem.

-        És maga? A képzőművészet ilyen jól jövedelmező tevékenység? Lehet, hogy átképzem magam.

-        Írok.

-        Ír? Mit ír?

Megálltak egy lámpánál, amíg a gyalogosok átkeltek a zebrának tekinthető felfestések között. Már a St. Honoré végén jártak, kőhajításnyira a Place du Théatre Francais-tól.

-        Könyveket publikálok.

-        Ó, és miről?

-        Általában történelmi témák érdekelnek, de megjelent egy kötetem a Louvre-ról is.

-        A kocsijából ítélve nincs oka panaszra.

-        Panaszkodtam én?

Leparkoltak az első adandó helyen. A párizsi romos gépkocsiparkból a hibátlan karosszériájú sportálom feltűnően kirítt. A tetejébe olyan tiszta volt, akár a futószalagról is legördülhetett volna.

A Palais Royal délnyugati sarka a Théatre Francais épületéhez csatlakozott, a Comédie Francaise világához. Átvágva az összes parkon és járdán Ru a hátsó bejárathoz igyekezett. Szembetűnő otthonossággal mozgott, akárcsak a Louvre-ban, ahol elképesztő módon az összes tárgyról történetek százait ismerte és mesélte el. Saját bevallása szerint a festészethez húzott a szíve, ennek ellenére az ókori tárlatról meg a középkor szobrászatáról is kiapaszthatatlan tudással rendelkezett.

Ru bekopogott az ajtón, ami eredetileg a színészeknek fenntartott porta lehetett. Csontsovány öregember tipegett elő. – Bon jour! – kiáltott fel, majd a kézfogást egyetlen levegővétellel elhadart vidám monológ követte. Ru többnyire udvariasan hallgatott, vagy bólogatott az öreg felé.

Eközben Fro kíváncsian leskelődött a kis előtérben kiakasztott plakátok irányába. A színes poszterekről grafikák köszöntek vissza, szereposztások, régi emlékek. Akaratlanul is elmerengett azon, mikor járhatott utoljára színházban, de szégyenszemre nem emlékezett rá. Amióta visszaköltözött Cornwallba, egészen biztosan nem.

-        Jöjjön – karolt belé Ru váratlanul. – Ma nincs előadás, úgyhogy Pierre beenged minket.

Fro hálás mosolyt villantott a szikár alakra, aki érthetetlen okból elvörösödött. Ru kaján vigyorral húzta beljebb. – Még infarktusba kergeti a szerencsétlent!

Az üres színházba tett látogatás felfoghatatlan élményt jelentett. A túrát a hátsó traktussal kezdték, ahova máskülönben kizárólag bennfentesek léphetnek be. Öltözők, dohányzó, jelmeztár, padlástér, rejtett akna, próbaterem, az egésznek ódon illata volt, ami az ürességet is élettel töltötte meg. A hátsó részből egyenesen a nézőtérre bukkantak ki. Némi bámészkodást követően Ru az egyik sor felé terelte és elfoglalták a két külső széket.

-        Van hozzá mese? – tudakolta Fro az első sornak feszítve a térdét és felbámult az aranyozott plafonra.

-        A forradalom előtt épült, az 1900-as években pedig egy tűzvészt követően restaurálták. Az épületnél mégis fontosabb, hogy a Comédie Francaise a város és az ország első prózai színháza. El tudja képzelni, ez milyen lehetőségeket hordozott magában egy abszolutista és cenzúrázott világban? Ez nem Anglia, a szólásszabadságért véresebb harcot kellett vívni – Ru körbenézett. – A mese 1680-ban kezdődik, amikor három társulat egyesült, köztük Moliére-é. A színészek létszámát és gázsiját szigorúan, törvényileg szabályozták. Napóleonnál lehet folytatni, meglepő módon az orosz hadjárat közepén írta alá a dekrétumot, ami megteremtette a társulat azóta is példa nélkül álló jogkörét.

-        Ennyire szerette a színházat?

-        Ezt el kell ismerni. Meg azt is, hogy kivételes ember volt. Ám a pletykák szerint még a színháznál is jobban felkeltette a figyelmét egy bizonyos Madmoiselle Mars.

-        Nagy emberek kis botlásai?

-        Valahogy úgy. A Comédie Francaise a moliére-i hagyományokat őrzi, ez még ma is alapvető. Ha érdekli, kint az előcsarnokban áll egy-két érdekesség, amit nem láttunk. A Tragédia és Komédia alakja. A tragikus színjátszást Dachel segített megtestesíteni. A szobrász Tomas pedig azt a bizonyos Mars kisasszonyt kérte fel a Komédia ábrázolásához. Aztán van ott egy Voltaire remekmű Jean-Antoine Houdon keze alól, 1781-ből. Ő a francia portrészobrászat atyja. Vagy legalább is az irányzat legelismertebb mestere. És látható még egy Voltaire, illetve Moliére mellszobor is. Voltaire a kedvencem. Houdon elképesztő zseni volt. Majd meglátja, milyen élethű az öreg gúnyos mosolya, ami méltán jellemzi a humorát és életfilozófiáját. A mellszobrok közt akad Rodin, Dalon és Carpeaux remekmű is.

-        Sajnos… nem vagyok ebben túl járatos, Ru…

A férfi somolyogva felállt. – Az ember mindig tanul valamit.

A kezét nyújtva kisegítette a mély ülésből és kifelé sétáltak. A portrészobrokat valóban érdemes volt körüljárni. Ru újabb történeteket regélt, éppen abban a tónusban, mintha a szobrászok vagy a modelljeik a közeli ismerőseik lennének. Rég elfeledve az áruházi vitát, humorral fűszerezte mondandóját és ettől minden szava megtelt élettel. Frót mindez fájdalmasan emlékeztette a nagyapjára, akit előbb veszített el, mintsem akár emberi, akár festői géniuszát kellőképpen értékelhette volna.

-        Elszontyolodott – jegyezte meg Ru már a kocsiban.

-        A nagyapámra gondoltam. Szerette a festészetet.

-        Párizsban élt?

-        Igen.

-        A kettő sokszor ok-okozati összefüggésben áll.

-        Én is azt hiszem – Fro két hosszú percre kinézett az ablakon, ahogy elsuhantak a Tuileriák kertje mellett. – Ru.

-        Tessék?

-        Azt hiszem, január közepe táján továbbállok. Mit gondol, el tudna egyszer kísérni Versailles-ba?

-        Csak szóljon, mikor.

-        Újév után visszajövök Enghienből.

-        És merre viszi az útja?

-        Elmegyek síelni az Alpokba. Ez is a megvalósítandó álmaim egyike – mosolygott Fro maga elé. – Azután jöhet Itália. Hosszú a lista.

-        Jól hangzik. És tud síelni, hogy bevegye a lejtőket?

A kétkedő fintoron Fro felderült. – Maga szerint a havas hegyoldal meg a halak világa ütik egymást?

-        Miért, nem?

Amikor a Jaguár leparkolt a kis motel előtt, Ru kiugrott, hogy előzékenyen kitárja az ajtót Frónak. Kisegítve őt megfogta a könyökét. – Furdal a lelkiismeret. Maga teljesen egyedül van itt, a családja nélkül… pocsék kilátás karácsonykor. Nem fogadja el a meghívásomat? Kötelezettségek nélkül.

A szelíd hangon előadott kérés csábítóan csengett. – Köszönöm, de nem lenne helyes. Volt ennél sokkal pocsékabb karácsonyom is, nem lesz semmi baj. Hazatelefonálok, gyertyát gyújtok és megtömöm a hasamat. Ne aggódjon miattam.

-        Erről úgysem tud lebeszélni. Ahogyan azt sem hiteti el velem, hogy ez pusztán futó ismeretség köztünk.

-        Persze, hogy nem az! Én viszont elutazom és ezzel a szép napoknak vége.

-        Az a Mr. John alaposan a lelkébe taposhatott.

Fro egy csapásra begubózott. – Egyik kutya, másik eb. Jó éjt, Ru, hálával tartozom a színházi tárlatvezetésért. 

-        Várjon még – húzta vissza a férfi egy pillanatra. – Látom még az ünnepek előtt?

-        Nem hiszem. Robert holnap Párizsba jön és rögtön el is visz Enghienbe. Itt a perc, hogy boldog ünnepeket kívánjak magának és, ha ismeretlenül is, de a családjának ugyanúgy. Januárban találkozunk.

-        Úgy legyen. Boldog karácsonyt. Megvárom, míg bemegy.

-        Viszlát.

Fro a néhány lépcső tetejére felkaptatva visszaintett a fekete alaknak, aki a kocsijának dőlve figyelte minden mozdulatát. – Viszlát – kiáltotta, mielőtt besurrant a melegbe.