Barion Pixel nuuvella

Lezáratlan múlt

Sok-sok szeretet

Robert Auffret egy napot késett ugyan, ám amikor bekopogott, ugyanannak a vigyorgó gazembernek látszott, mint akire Fro emlékezett.

-        Kicsi lány! – kurjantott és felkapva őt körbefordult vele. – Szőke haj! – érintette meg a színezett fürtöket, hozzá elismerően füttyentett. – A mindenit! Fantasztikusan nézel ki.

-        Úgy találod?

-        De még mennyire! Induljunk is, hogy mesélhess.

Frót, mint azelőtt is, lehengerelte Robert életöröme. Bár kamaszkora óta ismerte és alig tizenhat hónappal volt fiatalabb nála, nem emlékezett olyan napokra, amikor nem sugárzott belőle ez a dévaj lendület és tenni akarás. Az élvezeteket fenékig merítő világfié, aki szokatlan módon nem annyira a külsejével hódított, hanem nehezen meghatározható karizmájával. Túlságosan robosztus, sérülésektől megjelölt volt ahhoz, bárki pusztán a fizikai megjelenése folytán tartsa figyelemre méltónak. Ennek dacára a nők körében elképesztő népszerűséget szerzett. Ő azonban, ahányszor ránézett, elsősorban két dologra emlékezett. Robertet a versenyek világában ismerte meg. Mindketten fiatalon kerültek a nyüzsgő körforgásba, de rajongásuk a lovak iránt a későbbiekben is eltéphetetlen kapocsnak bizonyult. Sokszor edzettek együtt és a kihívásoktól, gyűlölködéstől hemzsegő környezetre fittyet hányva szilárd barátságot ápoltak.

Emellett Robert volt az első férfi az életében, jóllehet mindvégig inkább hűséges és megértő barátok maradtak, mint szenvedélyes szerelmesek. Az első egymásra találás egy világkupa-futam után történt, ahol Robert élete első pályagyőzelmét aratta, miközben ő a korlát mellől szurkolt neki. Robert győzött. 21 éves volt, ellenállhatatlan, és aznap ő úgy érezte, igazán szereti.

-        A legszebb szobát kapod – szorította meg a kezét a férfi már Enghien felé száguldva. – Rettenetesen örülök neked, Rod. Noha legalább ennyire neheztelek is, igazán értesíthettél volna, hogy jössz. Tulajdonképpen mióta vagy Franciaországban?

-        Régen.

-        Régen, de mégis milyen régen?

Fro szégyenkezve vallott színt. – Október eleje óta.

-        És némán lapítasz? – Robert felháborodott, ezt pirosra gyúlt arca és mérges pillantása szavak nélkül is elárulták. – Nem hiszem el, hogy képes vagy ilyen álnokságra!

-        Kérlek, ne mondd ezt. Szükségem volt egy kis magányra. Hogy egyedül legyek a gondolataimmal – na, ezzel még inkább felkeltette a gyanút.

-        Ó, tényleg? Nos, ma este addig nem eresztelek, amíg mindent töviről-hegyire el nem mesélsz. Itt valami nincs rendben.

-        Hol, hol?

Robert barátian meglegyintette. – Nem tévesztesz meg a szokásos hebehurgyaságoddal.

A szállodát az öreg Auffret hagyta a fiára, eredetileg egy korábbi generáció alapította akkor még a város szélén. Tulajdonképpen a közelmúltig felejthetően szerény hotel volt, ahova az emberek többsége egy-két éjszakára tért be, majd szívfájdalom nélkül továbbállt. Robert még nem hagyott fel a lovaglással, amikor az édesapját súlyos szívbetegsége leterítette és gyors halála következtében kénytelen volt hamarabb beszállni az üzletbe, mint tervezte. Szakaszos levelezésükből Fro tudta, mennyi nehézséget küzdött le, hogy a turizmus hirtelen fellendülését kihasználva divatba hozza a szállodát. Rengeteg pénzt fektetett be és hatalmas átépítésekbe kezdett. Az útszéli, egyszerű vendégházból lassacskán luxus hotelt épített, ahova tehetős emberek érkeztek egy-két heti kényeztetésre. Ahogy közeledtek a szállodához, pazar látvány tárult fel. Robert nem fáradozott hiába, mert bár a komor december lecsupaszította a parkot és megfosztotta az épületet a neki kijáró természetes fényektől, így is lenyűgöző pompát sugallt.

Frót a szobák egyszerű komfortja sem érte váratlanul, Robert visszafogott ízlését tükrözték. Kényelmesek voltak, elegánsak. Az övé is, ahol a franciaágy mellett olvasósarkot talált egy impozáns lámpával, illetve beépített szekrénnyel. A fürdőszoba szürkés árnyalata csodás harmóniában állt a szoba kék és sárga színeivel. Az ablakból a parkot látta meg a kiterjedt mezőket. A kép annyi békét és szabadságot kínált, ami már-már Cornwallt idézte.

-        Fásult vagy, de majd én felrázlak – jött érte Robert délidőben, hogy a saját lakosztályában lássa vendégül.

A lovakról mesélt, meg hogy mennyit lovagol és legutóbb hol versenyzett. Fro nem kevés irigységgel hallgatta, nem tudva elhessegetni magától a keserűséget, mi mindenről mondott le meggondolatlanul, holott ragaszkodnia kellett volna ahhoz, ami az éltető erőt adta neki. Szégyenkezve ismerte be, hogy még a leghűségesebb lován is túladott.

-        Egek ura! – kiáltott fel Robert elszörnyedve. – És Palást mit szólt ehhez az orvtámadáshoz?

-        Ne légy igazságtalan, muszáj volt megtennem. A szívem szakadt meg, de kellett a pénz, hogy ne fojtsanak meg az adósságok.

-        Jól van, ne haragudj, csak annyira megdöbbentem. Na, és ki vette meg?

-        Valaki a Felföldön. Versenyeztetni akarta.

-        És legalább kikecmeregtél a bajokból?

-        Igen, mostanra ki, csak éppen cserébe eladtam a lelkem.

Robert látva, hogy ő máris elkomorult, nem feszegette tovább a témát. Fro sejtette, hogy ennyivel nem úszta meg, de legalább kapott egy kis haladékot. – Tartok egy lovat az istállómban, ami rád vár, Rod. Délután kilovagolhatnánk, ha van kedved. Neked való kis paripa.

Ez volt az az ajánlat, amire Fro titkon vágyott. Bár Normandiában is nyeregbe pattant, Robert lovai magától értetődően más nívót képviseltek. Végtére is egy világhírű lovas bokszában álltak, ezért nemcsak szépek, de jól edzett, ruganyos állatok is voltak. A nyergükbe szállni kitüntetés. Annyira élvezte a lovaglást, hogy észre sem vette, mennyire elrepült az idő. Gyakorlatilag besötétedett, mire visszatértek a túráról. Hideg, téli este érkezett, úszott a leheletük a levegőben, ahogy az istállóhoz vezető kavicsos úton végigvezették a lovakat.

-        Holnapra havat ígérnek – jelentette be Robert, miközben leszerszámozták a kifáradt négylábúakat. A hatalmas vágta után azok is boldogan húzódtak be a meleg istállóba. Mindenkire ráfért a pihenés. – Felhőtáncos a rendelkezésedre áll, ugye, nem tévedsz el? Nekem sajnos reggel Beauvais-ba kell mennem, és nem tudom, mikor szabadulok.

-        Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Átmegyek a híres fürdőbe és kipróbálom.

-   Ez remek ötlet, élvezd ki a nyaralásodat. Azért vacsorára itt leszek, számíthatok a társaságodra?

-        Semmi pénzért nem hagynám ki.

Frónak még nem volt része mindabban, amit a kifejezetten üdülőhelyként aposztrofált városok ajánlanak látogatóiknak, ezért Enghien bőséggel szolgált felfedeznivalóval. Kellemes légkörű kisváros benyomását keltette, ahol mintha az idő elveszítette volna jelentőségét. A főváros vonzáskörzetében már semmit nem lehetett tetten érni a nagyváros karácsonyi őrületéből. Enghien a maga élénkségével együtt is kiegyensúlyozott nyugalmat biztosított látogatóinak. A szabadságukra érkezők számtalan programot találhattak, kedvük szerint válogatva sportban, kultúrában, játékokban vagy lustálkodásban. Elsősorban a gyógyfürdő kínálta magát, ahol a gyógyvíz mellett úszómedencék is akadtak, bárki sportolhatott, élvezhette a szaunát, vagy éppen a masszőr kezének áldásait. Ha már idevetette a szerencséje, Fro maga is utánajárt mindennek. Imádta, amikor a testét iszappal, olajokkal kenték be, addig gyúratta az izmait, mígnem mindegyiket külön érezte. Emellett naponta kilovagolt. Hol Roberttel, hol egyedül. Vendéglátója engedélyével a maga kedvére használhatta az akadálypályát, ahol versenyakadályok felett repült át Felhőtáncos nyergében. Egymagában edzhetett, ugyanis más nem használta a pályát.

-   Nem is engedném – jelentette ki Robert megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Ki tudná nálunk jobban, milyen könnyen a nyakát törheti itt egy ostoba hősködő?

A tartalmas és gyakran kimerítő napok végén szívesen feküdt le korán, bár hébe-hóba Robert kedvéért kivételt tett. Szombaton a városi kaszinóba is elmentek és, a kezdők bátorságával váltogatva a téteket, kisebbfajta vagyont kasszírozott. Kétszer Robert a szálloda esti összejövetelén táncba is vitte.

-        Még mindig van mit tanulnod – nevetett a táncosa bohém fénnyel a szemében, ahogy átfogta a derekát.

Fro mindig tisztában volt azzal, hogy nem válik belőle mégcsak közepes táncos sem. Amikor azzá lehetett volna, reménytelen esetlensége miatt szégyenlősen a háttérbe húzódott, John pedig az első időket leszámítva más nőkkel járt szórakozni. A sok túlóra nyilvánvalóan félrebeszélés volt, bár ő akkoriban nem látott át a kifogásokon. Vele ellentétben Robert csodálatosan mozgott és elég ügyes volt ahhoz, őt különösebb feltűnés vagy katasztrófák nélkül terelgesse a parketten. Türelmes volt, mindössze tekintete mókás villanásai jelezték, hogy neki sem könnyű.

Karácsony este a szállodában maradtak. Robert hivalkodónak semmiképpen sem nevezhető, mégis grandiózus estélyt szervezett ünnepi fogásokkal, zenével, na meg világraszóló dekorációval. Varázslatot lopott a szállodába és már-már családias meghittséget teremtett a vendégek számára. Ő maga meglepve tapasztalta, hogy kevésbé szenved a családja hiányától, mint várta volna. A vacsora fenségesre sikerült a maga házias ízeivel, majd Robert gálánsan felkérte őt, mielőtt más asszonyokat is táncba vitt.

-        Madmoiselle Eyre – lépett oda hozzá az egyik fiatal pincér, miközben Robertet figyelte, amint egy idős hölggyel lejt a terem közepén.

-        Igen?

-        Az édesapja keresi telefonon.

-        Felkapcsoltatná a szobámba?

-        Természetesen.

-        Ha Monsieur Auffret keresne, kérem, mondja meg neki, hogy felmentem.

Frót izgalomba hozta a kilátás, hogy karácsonykor legalább telefonon keresztül beszélhet az édesapjával. Már a liftből kilépve lekapta magas sarkú cipőit és végigszaladt a folyosó puha szőnyegén. Belépve a szobába az ágyra pottyanva felkapta a kagylót. – Apukám, itt vagy? Szia. Délután tucatszor hívtalak, de nem voltatok otthon.

-   Elmentünk néhány barátot meglátogatni, mindenhol le is ragadtunk egy kicsit.

-    Így már érthető.

-   Furcsa így nélküled, drágám – vallotta be Emerico. –, főleg az ünnepek miatt… de mesélj, olyan kíváncsi vagyok.

Fro nem is nézett az órára, annyi mondanivalójuk akadt. Ő is égett a kíváncsiságtól és nem mulasztotta el, hogy kifaggassa az édesapját az otthon történtekről, a gyárról, Bradről meg a helyi ügyekről. Hallhatóan Wen is ott csiripelt a háttérben, hogy semmi lényeges ki ne maradhasson. Cserébe Párizsról mesélt, még Ru mondhatni féltékenységi jelenetéről is ejtett néhány szót.

-  Figyelemre méltó fiatalember lehet, ha belement ebbe a játékba… a szög azonban csak kibújik a zsákból.

-    Ugyan! A titokzatosság ajzotta fel, ebben biztos vagyok.

-   Én cseppet sem. Két hónapja szegődött a nyomodba, ennyi idő több mint elegendő a lángok eloltásához, ha érted, mire célzok. Na, és Robert? Gondolom, szórakoztató egy ördög, mint mindig.

-   Robert nem változik – kacagott Fro a telefonba és kellemes ráérősséggel kezdett a férfiról, a szállodáról, meg az itt töltött napokról beszélni. Csak akkor kezdte érezni a távolságot az otthona és önmaga között, amikor a hívás megszakadt és a kagylóból a monoton, egyhangú búgás hallatszott. Mialatt beszélgettek, az édesapja akár itt ülhetett volna mellette az ágy szélén, ő volt az egyetlen ember, akiről biztosan tudta, hogy akár erre a csodára is képes. Nemcsak az édesapja volt, sokkal több annál. Valaki, aki életének nyomorult és megalázó pillanataiban ugyanúgy részt vállalt, mint a boldogság idején, és aki soha nem tagadott meg tőle semmilyen támogatást vagy szeretetet.

-    Hát, te hova tűntél? – nyitott be Robert a szobába. – Órákra nyomod veszett.

Fro némi lelkifurdalással nézett az érkező felé. A panasz jogos volt, csapot-papot otthagyott a hívás kedvéért és nem is jutott eszébe, hogy visszamenjen. – Apu hívott.

Válaszként derűs mosolyt kapott. – Ó, és hogy van az öreg?

-    Jól vannak, üdvözöl téged. Köszöni, hogy felkaroltad az elárvult kislányát.

Robert nevetve rogyott az ágy matracára, amitől Fro váratlanul ideges lett. Egyfelől mintha a bensőséges közelség csapdába ejtette volna, másrészt semmire se vágyott jobban, mint két ölelő karra. Nem örült, mert Robert a puszta jelenlétével ennyi emléket idéz benne, mégis tehetetlennek érezte magát. Valószínűleg a boldogtalanság évei tehették vele ezt a boszorkányságot, Robert pillantásában mégis vágyat vélt felfedezni. Azt a lángot, amit nagyon régen csak ő lobbantott fel benne. Akkor még összetartoztak és minden sokkal szebb színben tündökölt.

Egy végtelen percre elvesztek egymás tekintetében, hogy azután az ismerős kéz meginduljon feléje. Engedelmesen feltérdelt, Robert pedig ügyesen feltűrte az elegáns ruhát a combja fölé, hogy az ölébe ültesse.

-    Eláll tőled a lélegzetem, Rod – susogta bódultan és a szája magától értetődően talált Fróéra. A réges-régi becenév ráadásul bizsergető emlékeket idézett.

Féktelen vággyal csókolóztak, türelmetlenül, mint amikor még szeretők voltak. Robert ingerlően megharapta az alsó ajkát, ahogy régen, finoman kutakodó keze a mellére siklott. Ettől azonban, akármennyire is jólesett, Fro megijedt. – Robert… nem tudom megtenni.

-        Miért ne tudnád? – döntötte hanyatt a férfi, és ahogy a lábai közé fekve a dekoltázsába szórta a csókjait, Fro megérezte feltámadó vágyát. – Mintha semmi nem változott volna.

-        Dehogynem… én… megváltoztam.

-        Kérlek, ne mondd ezt.

-        Pedig így van…

Robert arcán harag jelei bukkantak fel. – Mit művelt veled az a disznó?

-        Elhagyott más nőkért.

Rövid hallgatás után Robert a mellére hajolt. Fro ösztönösen felsóhajtott, ahogy a ruha vékony anyagán keresztül megérezte a száját. – Sose volt érzékibb szeretőm, hogyan hagyhatott el mégis az a fajankó?

-        Talán számára csakis az örökségem bírt vonzerővel.

-        Igen, azt könnyen el tudom képzelni, kicsim… És emiatt elástad magadat a legmélyebb zugba, hogy senki ne találjon rád?

-        Részben igen, részben nem…

-        Rod, semmi nem történik, amit nem akarsz. Nem kell félned tőlem. Én semmit sem változtam.

-        Nem félek.

-        Okosan teszed.

Fro forrón megcsókolta őt. – Szeretném, ha legalább megsimogatnál. Olyan csodálatos érzés…

-        Ó, chérie, nekem is… káprázatos vagy – adta meg magát Robert. – Már nem az az édes kislány, hanem érett nő.

Fro nehéz szívvel ment bele a szerelmeskedésbe, ami Robert-nak nem hozta meg a remélt kielégülést, őt mégis azzal a gyengédséggel ajándékozta meg, amire nagy szüksége volt. – Csalódást okozok neked – súgta bánatosan odabújva hozzá. – Bocsáss meg érte.

Robert magukra vonta a takarót. A jelek szerint eszébe se jutott visszatérni a bálba, vagy a saját szobájába, Frót ez örömmel töltötte el. Szerette érezni a kezét, hol a mellén, hol a derekán, testének melegét és illatát. – Nem kell mentegetőznöd.

-        Tényleg nem?

-        Tényleg. Te is tudod, hogy akármennyire is szerettük egymást, sose tudtalak volna követni Cornwallba. És most sem várok lehetetlen ígéretekre.

-        Én azért mégis sajnálom.

-         Hát, ha éppen tudni akarod, én is. Rettenetesen.

Fro az oldalára fordulva simult Roberthez. A párnába fúrta az arcát, hogy perceken belül elnyomja az álom. Az ismerős ujjak közben a hajában kalandoztak, akárcsak egyszer régen, amikor még azt hitte, a boldogság magától értetődően az övé lehet.

A fehér karácsony annak ellenére is az igazi benyomását keltette, hogy sok hó nem esett. Mindössze annyi, ami a tájat fehér fátyol alá vonta és az alacsony hőmérsékletnek köszönhetően ez a szépség ki is tartott. Az ünnepi hangulat magával ragadta Enghient. Mindenfelé ezer nyomát lehetett felfedezni, hol kivilágított ablakokat, hol feldíszített fenyőket, vagy hívogató kirakatokat. Az élet lelassult, hogy legalább ennyivel hozzájáruljon a meghittséghez és tiszteletben tartsa az év utolsó, békés napjait. 

Szilveszter közeledtével mindez gyorsan megváltozott. Robert három nappal korábban már beindította a gépezetet, hogy a családias béke helyébe pezsgést varázsoljon. Összeszokott csapattal dolgozott, így az előkészületek fennakadások nélkül zajlottak. A szállóvendégek mindössze a jéghegy csúcsát látták a monstre munkából, ellenben Fro bepillanthatott a színfalak mögé. Számos izgalommal járt a menü kialakítása, a meghívott zenekar megbetegedéssel küzdő tagjainak pótlása, a dekoráció feltűnésmentes elkészítése. És persze semmi nem ment gördülékenyen, hol itt, hol ott történt fennakadás, ami fejtörést okozott és mindenkit emlékeztetett arra, hogy ketyeg az óra. Robert keze alatt égett a munka. Annak dacára, hogy gyakorlottságához kétség sem férhetett, a feszültséget érezni lehetett rajta. Szemmel látható módon örült a zűrzavarnak, amiért kreatív és hasznos lehet, és ez még akkor is így volt, ha az élet bizony gördített elé néhány akadályt.

Fro irigyelte őt azért, mert ennyire szerette a nyüzsgést, a kavalkádot meg azt, hogy a nap huszonnégy órájában ezer fokon éghet. Őt nem ebből a fából faragták, az utóbbi években pedig még inkább visszahúzódott a csigaházába. Frusztrált, kiábrándult nő nézett vissza rá a tükörből, aki lélekben jóval több évet számlált harmincnál. A válás óta tüskéket növesztett, ami korábban ismeretlen volt számára, félelmek gyötörték, és ha nem dolgozott, elveszettnek érezte magát. Vágyott ugyan a melegségre, valaki gondoskodására, a lehetőségeket mégis mereven elutasította. Az esze megadta az engedélyt, hogy flörtöljön és az élet izgalmas kihívásait elfogadja, ám egy belső hang minduntalan visszatartotta. Legbeszédesebben Robert-en látta, milyen drámai változáson ment keresztül.

-        Hiszen te is akarod – mondta neki a férfi egy forró ölelésekben gazdag estén. – Függetlenek vagyunk és egyikőnk se tart igényt holtomiglan-holtodiglan ígéretekre. Nem értelek, Rod.

-        Nem is értheted. Egyszer megpróbálkoztam az ilyesmivel, hogy bosszút álljak Johnon, magamnak pedig bebizonyítsak valamit, de katasztrófába fulladt. A következtetésem nagyon világos: a futó kalandok nem nekem valók.

-        Szép filozófia, de a valóság kicsit más.

Robert minden ellenkezése dacára tiszteletben tartotta a félelmeit és nem próbálta átlépni azt a képzeletbeli határvonalat, amit ő kettejük közé rajzolt. Csalódott lehetett, hiszen ő maga is meglehetősen magányos volt ebben a hatalmas forgatagban, jóllehet ennek mégsem adott hangot. A munka minden percét lefoglalta, gondolatai a még meg nem oldott problémákon időztek. Utasításokat osztogatott, az ügyei után rohangált, telefonált és a szálakat a megfelelő kezekbe helyezte. Következésképp Fro magára maradt, aminek sokszor örült. A magány valahogy megbízhatóbb társnak bizonyult és a szálloda állandó lüktetése után jólesett egyedül bolyongania a birtokon, kilovagolni a völgybe, vagy szabadon kószálni a lóval. Megszerette Enghient. Az ünnepek őrülete dacára a bűvkörébe vonta. És ugyanúgy a szívéhez nőtt Felhőtáncos is, aki a hosszú vágtákat követően legalább annyira élvezte az akadálypálya kihívásait, mint ő. Tűzbe hozta, milyen kiváló képességű állat nyergébe ültette a szerencse. A tereplovaglás valódi csemegéje számára az akadályok vétele maradt, ezért szívesen élt Robert meghívásával a saját pályájára, ami Felhőtáncost is boldoggá tette.

Elégedetten paskolta meg az állat nyakát, mielőtt nekifutottak az első akadálynak. A ló neve sokat elárult ugrásainak könnyedségéről. Akár helyből képes volt átvinni a magasságokat, bár volt annyira ruganyos és gyors, hogy erre nem szorult rá. Nem félt, nem torpant meg, bátran nyargalt bele a kanyarokba és engedelmeskedve a zabla szorításának nekifutásból repült neki a dupla akadályoknak. Élményt jelentett a levegőben úszni vele és Fro már az első alkalom után abba a tévhitbe gabalyodott, mintha régi ismerősök lennének.

Az újabb sikeres kör végeztével lelkesen ölelte meg a lovat. – Nyertünk, szépségem, te és én – az állat nyerített helyeslése jeléül. – Menjünk neki még egyszer? Helyes, én is szeretnék egy ráadást.

Pihentető galoppban kerülték meg a pályát, hogy a kezdő akadálynak lendületből futhassanak neki. Az egyenesbe érve azonban Fro megrökönyödéssel ismerte fel a bámészkodó alakot, aki a kerítésre könyökölve figyelte. Sötét, hasított bőr kabátjának gallérját felállította, hogy melegítse a nyakát, bőrnadrágja a megszokott feketében játszott. Vele született büszke tartásának köszönhetően azt az összehasonlíthatatlan hatást gyakorolta, mint nem is olyan régen abban a párizsi étteremben. Ahogy közelebb lovagolt hozzá látta, hogy kócos és borostás, jóllehet ez mitsem ártott az összképnek.

-        Egy újabb féligazság? – kérdezte Ru, amikor Felhőtáncossal melléje léptetett. – A sportolgatásnál azért többet művel ennek a lónak a nyergében.

-        Ezt bóknak vehetem?

-        Nyugodtan. Álomszerűen lovagol.

-        Köszönöm.

-        Tehát a mi híres bajnokunkat is jobban ismeri, mint célozgatott rá?

-        Igazság szerint évekig együtt versenyeztünk. Barátok voltunk.

-        Hosszú történet?

-        Nem mondhatnám, miért?

-        Elmesélhetné.

Fro megpaskolta a ló nyakát, ugyanis türelmetlenül fújtatott. Örült, hogy láthatja Ru-t és mert a vidámabbik arcát mutatja. A szórakozató, szájaló énjét. Úgy festett, mint aki remekül töltötte az ünnepeket. – Szörnyetegnek tart engem, ugye? Vagy futóbolondnak, akit, ki tudja, honnan szalajtottak? – vetette oda kihívóan.

-        Hmm, én nem fogalmaznék ilyen élesen, bár az szent igaz, hogy túl sok a ködösítés. Valaki nagyon megbánthatta.

-        Valaki nagyon meg is bántott, ezt soha nem titkoltam. A lovakról ellenben szívesen locsogok.

-        Na, ez is valami – fintorgott Ru kinyújtva a kezét, Felhőtáncos kérés nélkül is alávetette magát a simogatásnak.

-        Mit keres itt?

A barna szemek Fro arcára siklottak. – Karácsonykor ügyesen lerázott, de most megtáncoltatom.

-        Az nem lesz könnyű, ugyanis született balláb vagyok.

-        Vállalom a kockázatot, maga is?

-        Háát…

-        Szilveszterkor, ugye, nem hajtja álomra a fejét kilenckor! – Felhőtáncos toporzékolt kettőt, ezért Ru megpaskolta. – Menjen vele még egy kört, hadd tanuljak valamit. Utána majd meggyőzöm.

Fro nevetve hátra kiáltott: – Gondolja, hogy van esélye?

-        Tudom, hogy magáról az összes csábítási kísérlet lepereg, egy próbát mégis megér.

-        Már elígérkeztem Felhőtáncosnak.

-     Ez a gyönyörűség lenne? Mindenesetre ezt a pózt én is kipróbálnám magával.

Frót zavarba hozta a nyílt ajánlat. Vidáman felkacagott, hogy valamelyest elleplezze, mennyire nincs hozzászokva a férfiak célratörő udvarlásához. Kezdte úgy érezni, Ru őszinte hódolata lassan mégiscsak megkísérti. Mintha hosszú, kényszerű álomból riadva arra ébredt volna, hogy még mindig fiatal nő, aki csodálatra vágyik.

-    Gyere, táncosom – indította neki a lovat a távnak és mint a nyeregben általában, tökéletesen megfeledkezett a külvilágról, beleértve nézőközönségét, aki a mozdulatait éber tekintettel követte a kerítés túloldaláról.

Robert szembetűnően megkönnyebbült Ru látogatása hallatán. – A fejem búbjáig le vagyok kötve, így legnagyobb bánatomra egyetlen tánc erejéig se tudlak szórakoztatni – mentegetőzött és jóslata maradéktalanul bevált. Fro egész este nyomát se látta. Ru viszont fél kilenckor ott állt az ajtaja előtt szmokingban, vasalt ingben, csokornyakkendőben. Lehengerlően jóképű volt, nyúlánk alakjára tökéletesen illett a fekete kabát.

-        A mindenségit!

Frót ez a fojtott kiáltás térítette magához bámészkodásából. Ru elfelhősödött tekintettel méregette a vörös ruhát, amit erre az alkalomra legújabb ruhatárából mégiscsak előkapott. A kutakodó tekintettől zavarba ejtően meztelennek érezte magát, hirtelen kimelegedett. – Na, milyen? – tudakolta kacéran, noha a kérdés felesleges volt. Ru ámulattal méregette a kihívó dekoltázst, a csípőjére omló finom anyagot, majd az alóla elővillanó vörös cipő hegyét.

-        Először a hajfestés, azután ez… magára se fognak otthon ismerni.

-        Szép is lenne!

-        Szép lesz! Káprázatosan fest. Az ilyen ruhákat hatóságilag be kéne tiltani.

Fro ügyesen leplezve megilletődöttségét szellemesen visszavágott. – Sajnos a tánctudásomon ez sem lendít sokat.

-        Mellékes szempont – vigyorgott Ru a karját ajánlva.

Az étteremmel csodát tett a díszítés. A klasszikus egyszerűség helyébe bohém színeket lopott, ami kifogástalan hátteret ígért a felhőtlennek szánt mulatsághoz. Az asztalokat átrendezték, hogy jóval több helyet hagyjanak a zenekarnak meg a táncolóknak. Láthatóan teltházra készültek.

-        Jó estét, Miss Eyre, uram – köszöntötte őket az ajtónál őrt álló alkalmazott. – Máris mutatom az asztalukat.

-        Miss Eyre? – kacsintott Ru már a fehér damasztterítő felett. – Egy cseppet sem emlékeztet Jane Eyre-re.

-        Nem ugyanaz a család.

A felharsanó nevetést Fro elégtétellel nyugtázta. – Szegény kis Jane egy ilyen ruhában? Az egész regényt elrontaná.

-        Nem szólva a hajfestésről.

Ru az étlapért nyúlva derűsen megjegyezte: – A másik oldalra kéne ülnöm, máskülönben egész este le se tudom venni a szememet a ruhájáról.

-        És miért nem ül? – kérdezte Fro ártatlan képpel.

-        Innen jobb a kilátás… vagyis a belátás, khm.

-        Legyezgeti a hiúságomat. Emögött valami sötét szándék húzódik?

-        Nos, talán okosabb lett volna otthon maradnom.

-        Ühüm, lehet, mégis nagyon örülök magának – ezzel Fro megkocogtatta az étlap kemény borítását. – Kezdheti a felolvasást. Egy ökröt is fel tudnék falni.

A számtalan ínyencségből a férfi fejedelmi lakomát rendelt. Első pillantásra Fro fejében megfordult, hogy meg sem tudja enni, ami a tányérjára kerül, ám kellemes csalódás érte, mert a könnyű fogásokat anélkül kóstolta végig, hogy pukkadásig ette volna magát.

-      Nem dicsekvésképpen, de jól főzök – felelte Ru. – Lélekkel kell csinálni, ez a titka.

Fro szórakozottan méricskélte őt, amikor a gyűrűsujján eddig észrevétlen csíkra lett figyelmes. – Maga… maga házas ember, Ru? – bökte ki nem kevéssé megdöbbenve.

-        Igen.

-        És hol a gyűrűje?

A választ megelőzően a férfi saját kezére nézett. – Lehúztam, amikor a feleségem a nyitott házasság jegyében fogta magát és elutazott a Kanári-szigetekre.

-   Nyitott házasság? Ez az a bolondság, amit soha nem értettem. Ha egy kapcsolat nyitott, mi értelme a házasságnak? Bár a férfiak ezt általában másként látják.

-        Ahogy John is?

-        Johnnál a mennyiség a döntő.

Ru felhajtotta az italát. Fro úgy látta, váratlan felfedezésével a sebezhető pontján találta telibe. – A legnagyobb hiba, Rudi, egy kalap alá venni az embereket. Nem minden férfi gondolkodik úgy, mint az ex-férje.

-        Vagy a felesége?

Keserű mosoly. – Hogy az ő fejében mi jár, azt nehéz lenne kitalálni. Gyanítom, hogy ő maga sincs tisztában vele. A kérdés még megoldásra vár.

Fro alig merte kimondani. – De, ugye, nem velem?

-        Magával? Ezt hogy érti?

-        Ne használjon eszközként a bosszúhoz.

-        Hogy mi nem jut az eszébe! Fannit másként kell falhoz állítani, nem így!

-        Nem akartam megsérteni, pusztán csak úgy hangzott…

Ru egy percig mélyen hallgatott. – Nem sértett meg, ugyanakkor elárulta magát. Végigjárta ezt az utat, ha nem tévedek.

-        Katasztrofális következménye lett – a további faggatózás elől Fro egyetlen kézmozdulattal mereven elzárkózott. 

Vacsora közben Ru a családi karácsonyról mesélt. Természetesen nevek vagy ismertetőjelek nélkül, ahogy máskor is, mégis elégedettnek látszott. Minden szavából kitűnt, mennyire ragaszkodik a szüleihez, a bátyjához, és élvezte azt a felszabadult hangulatot, ahogy az ünnepek teltek. Frót némileg meglepetésként érte, milyen kevés elegendő számára az elégedettségéhez. Első ránézésre túlságosan is arisztokratikusnak tűnt, kifinomult ízléssel, makulátlan iskolázottsággal, meg azzal a nőket bolondító mosollyal, amely magabiztos embert sejtetett. Az etikett természetes lételeme volt, nyelveket beszélt, világot látott. Ennek ellenére szerény maradt, gyalog közlekedett, örömmel nézegette századszor is Párizs épületeit, és beült a legolcsóbb gyorsétkezdébe, ha megéhezett. Furcsa módon mintha tudatában se lett volna annak a nem mindennapi sármnak, ami az egyéniségéből és a megjelenéséből árad. Ezek után igenis szórakoztató volt hallani, milyen visszafogottan ünnepelte a karácsonyt és nem is kívánt volna többet magának.

Fro sokszor ellentmondásosnak találta csipkelődő humorával és leplezetlenül kimondott meglátásaival, miközben számos kérdésben hallgatott és semmilyen erő vagy nyomás nem kényszeríthette ki belőle a válaszokat. Láthatóan a maga világában, a maga normái szerint élt, nem érdekelte, különcnek látszik-e, vagy a viselkedése visszatetsző-e a környezete számára. Nem tartotta magát túl jónak, túl okosnak, túl műveltnek, egyszerűen az volt. Magabiztos és tudatában annak, mi az, amit megtehet anélkül, hogy önmagát megtagadná.

-        Meséljen a lovas múltjáról.

A kérdés kiragadta Frót a férfi elemezgetésének folyamából. – Életem legszebb időszaka volt.

-        Gyerekként kezdte?

-        Igen, egyszer apám elvitt egy versenyre, akkor kezdődött. Szerelem volt első látásra. Tizenöt évig le se tudtak imádkozni a nyeregből.

-        Tizenöt évig? A fél élete!

Fro nevetve nézett át az asztal felett – Éppen a fele, szeptemberben múltam harminc.

-        Gratulálok.

-        Mihez, a harminchoz?

-        A lovaknál tartottunk – figyelmeztette Ru, mintha kitalálta volna, hogy a kora messze nem idéz felszabadult gondolatokat, ő pedig nem vonakodott belekapaszkodni a mentőövbe.

-        Kilenc évesen kezdtem lovagolni és tizenöt voltam, amikor az első címet nyertem… korcsoportos bajnokság volt.

-        Akadálylovaglásban?

-        Igen, tizennyolc évesen váltottam a tereplovaglásra. Szerettem, ha legyőzhettem a domborzat nehézségeit, a tájat, az akadályokat.

Ru figyelmesen hallgatta. – És a szülei?

-        Úgy viselkedtek, ahogy a legszebb álomban. Persze mondanom se kell, mennyire féltettek, de egyben belátták, hogy az elszántságommal szemben esélytelenek. Mindenben támogattak, így ha szükséges volt, versenyről-versenyre utaztak velem. Apám bérelt egy lakókocsit és vittük magunkkal a lovat is. Pokoli tortúra volt, ennek dacára minden pillanatát élveztem.

-        Elérte, amire vágyott?

Nehéz kérdés. – Nem lettem világhírű lovas, de amit lehetett, elértem.

Vájtfülű asztaltársa azonban átlátott ezen a kijelentésen. – Fiatal még, miért hagyta abba?

-        John miatt. Nem bírta a vándoréletet és azt sem vette jó néven, hogy én szívem szerint folytattam volna.

-        Fájhatott.

Fro megvonta a vállát. – Abban reménykedtem, gyorsan teherbe esem és akkor úgyis ez lett volna a vége. Sajnos másként alakult – rövid szünetet követően maga elé mosolygott. – Ostoba liba voltam és a szép ígéretekért odadobtam, ami sokat jelentett. Robertet, a lovaglást, a szüleim osztatlan támogatását… kár, hogy a szép remények hamar délibábbá változtak. Kemény leckét vettem hiszékenységből.

Nem várt és nem is kapott választ a lehangoló monológra, bár úgy érezte, Ru megérti. Eleinte zavarónak találta, mert átmenet nélkül ösztönös megértés alakult ki köztük, az a fajta béke, ami bizonyos kijelentéseket szükségtelenné tesz, ellenben elbír mindenféle hangulatot. Mostanra azonban már örült kettejük harmóniájának, így a magyarázatot rövidre foghatta.

Ru vacsora után kérte fel először. A zenekar modern feldolgozású lírai összeállítást játszott, amit hallomásból ismert ugyan, de nem lévén különösebben táncos lábú, semmihez sem tudta kötni.

-        Csak bátran, hercegnőm – a bátorító mosoly el is kélt. Ru szelíd szigorúsággal húzta közelebb, hogy átkarolhassa.

-        Sikítson, ha megtaposnám a fényesre suvickolt cipőjét – szabadkozott Fro jó előre.

-        Jókora feltűnést keltenénk. Jöjjön közelebb, Rudi, nem harapok, a karom pedig nem nyúlik tovább.

Jó érzés volt átengedni a vezetést, Ru nagyszerűen csinálta, anélkül, hogy komoly erőfeszítésébe került volna. Olyan közel tartotta magához, a mellük szinte összeért.

-        Fogalmam sincs, miért csinálok bolondot magamból.

-        Ne dohogjon annyit, a filozofálás később is ráér.

-        Igenis, uram.

Ru halkan nevetett, a vidám hahota nem illett volna a dalhoz. – Remekül csinálja – szögezte le a tánc végeztével.

-        Úgy találja? Azért többet is gyakorolhattam volna, nem igaz?

-        Senki sem tökéletes. Vigasztalódjon azzal, hogy jobban lovagol nálam.

Noha feltűnő katasztrófák nélkül többször is megfordultak a parketten, Fro feszengett ebben a szerepben. Akkor is, ha partnere nagy gyakorlattal irányítgatta. Összesimulva lépkedtek, ami a külső szemlélődő számára feltehetően hamis benyomást sugallt, de ez ma nem érdekelte. Mire végül az éjfélt jelző trombita felsírt és a visszaszámlálás véget ért, őt is magával ragadta az este hangulata.

-        Isten hozta 1981-ben – susogta Ru koccintásra emelve egy pohár pezsgőt, majd óvatosan szájon csókolta. Pillanatnyi varázs volt, nem több, rögvest azután felemelte az italt. – Boldog új évet, Rudi.

-        Magának is.

-        Ó, igen, egy boldogabb év rettenetesen rám férne.

A férfi visszahúzta a parkettre. Visszafogva a fényeket, a rendezők meghitt félhomályt teremtettek, alighanem az újesztendő első csókjainak elcsattanását tartva szem előtt. Csalóka érzést keltett a zene és a fények összhatása, ahogyan Fro önmagát is másként észlelte ma este. Nem akarta, hogy ezek a fantasztikus benyomások félrevezessék, mégis így történt. A vörös ruha, Ru buja tekintete, a tánc meg a pezsgő, ő pedig máris úgy érezte, szerelmes, akár egy kis fruska. Még akkor is, ha a mámor nyilván tiszavirág életű lesz és az ital bódító hatásával együtt el is száll. Ám most még itt volt és Ru semmilyen kifogást nem emelt, amiért a vállára hajtva a fejét élvezte az ölelését. Keveset beszéltek, mindent elrontott volna. A csipkelődő vidámság nem illett a romantikus perchez és ezt mindketten jól tudták.

Mindahhoz a kialakuló gyengédséghez, ami váratlanul lecsapott rájuk, egyáltalán nem illett a terem vidám, szikrázó és zajos közege. Egy idő után észrevétlenül siklottak ki a tömegből, hogy magukra maradhassanak. Magyarázkodás, felesleges kérdés-felelek nélkül indultak neki az emeletnek és így egyre nagyobb távolságot találtak a lenti mulatozástól.

-        Friss levegőre van szükségem – tárta ki Fro a folyosó kanyarulatában megbújó apró terasz ajtaját. 

-        Tessék, nehogy megfázzon.

Fro hálásan fogadta a zakót, hogy csupasz vállait felmelegítse. Odakint a leheletük is meglátszott. Tél volt hideggel és hóval.

-        Rudi.

Felnézett. Ru feléje nyújtva a kezét beleszántott feltűzött hajába, hogy a csattok szanaszét röpködtek, hajtincsei megadóan a vállára omlottak. A tarkóját simogatva magához ölelte. Szája meleg volt és hívogató, pezsgő íze egészen kábító, akárcsak a szenvedély, ami felizzott ebben a csókban. Fro teljesen átadta magát az újszerű élménynek, hogy olyasvalaki csókolja, aki ennyire vágyik rá. Ösztönösen közelebb lépett, hogy átkarolja Ru nyakát, mellét az ingéhez préselte, amitől felbuzdulva Ru még szorosabban húzta magához. Úgy csókolták egymást, akár a fuldoklók, és ő úgy érezte, ez már az elejétől elkerülhetetlen volt. Ru a maga titokzatos sármjával akkor is egyértelmű vonzerőt gyakorolt rá, ha történetesen nem akarta elismerni. A vörös ruha mindössze azt bizonyította, hogy ez fordítva is igaz.

-        Nem hívsz be egy kicsit? – Ru kifulladva lehelve a szavakat. Ő azonban a fejét ingatta. – Miért nem?

-        Gyávaságból.

-        Nem jelentek veszélyt rád.

A tegezés természetes fordulatként hatott a bensőséges csók után, a pillanat mindkettejüket felajzotta. – Néhány nap múlva elutazom. Nem akarok olyan érzéseket magammal cipelni…

-        Tényleg gyáva vagy.

-        Igen, miközben te számadással tartozol valakinek.

Ru olyan hirtelenséggel engedte el, mint aki parazsat szorongat a kezében. Dühös arccal nézett vissza rá. – Te csak ne védd Fannit! Vajon milyen érzés volt tudnod, hogy a férjed más nőknél kandúrkodik? Mert engem ugyanúgy sért, hogy a feleségem egyszerűen faképnél hagyott. Ezért nem kell ez a női szolidaritás! Ki mit főzött…

-        Nem róla beszélek, hanem magamról. Három éve valaki porig alázott és én riadtan elbújtam a saját életem elől. Még a sebeimet sem jutott időm nyalogatni, mert váratlanul óriási felelősség szakadt a nyakamba… nem hagyom, hogy az újonnan szerzett kiegyensúlyozottságomat bárki romba döntse.

Az összeszaladt szemöldök önmagáért beszélt. – Romba döntse? Az ég szerelmére, miről beszélsz? Mi lehetne hízelgőbb számodra, minthogy nemcsak üdítően szórakoztatónak és értelmesnek talállak, hanem izgalmasnak is?!

-        Ru, nem kezdek bele egy viszonyba, ami egy hét múlva véget ér. Ostobaság lenne és különben is félek. Sajnálom, ha ezt képtelen vagy elfogadni.

Fro tüntetően visszaadta a zakót, majd a teraszról besurrant a melegbe. Megijedt a féligazságoktól, amelyeket kimondott. Másra se vágyott, mint egy szerelmes éjszakára, ugyanakkor nem akart belegondolni, utólag milyen nyomorultul és egyedül érezné magát. Ez az egyetlen csók is elárulta, hogy néhány óra együtt egyikőjüket sem elégítené ki.

Ru a szobája előtt érte be és hátulról átkarolva magához vonta. – Sajnálom, amit… illetve ahogy mondtam. Elveszi az eszemet ez a ruha, a parfümöd, te magad…

-        Ne mondj ilyeneket.

-        Miért ne? Pontosan tudod, milyen hatással vagy rám.

Fro megremegett a nyakszirtjére hulló csókoktól. Ahogy Ru ajka alig érintve a bőrét lejjebb kirándult, a testét átjáró borzongás már majdnem szerelmes előjátékra emlékeztette.

-    Kaptál szobát valahol? – kérdezte magára erőltetett józansággal, ami lehűtötte a másik szenvedélyét. Amint ellépett mögüle, gyorsan megfordult.

-        A negyediken… velem reggelizel?

-        Hánykor?

-        Kilenckor.

-        Rendben és… nagyon köszönöm ezt a feledhetetlen estét.

A feszült percek fényében meglepetésként hatott Ru majdnem vidám mosolya. – Semmi pénzért nem maradtam volna nélküled Párizsban. Még egy csók?

Megkapta, Fro pedig boldog volt, hogy kérte.

-        Jó éjt, királylány – búcsúzott Ru. – Zárkózz be, nehogy valami részeg idióta rád törje az ajtót.

Fro felkacagott. – A rémülettől mindenkit felsikítanék. Pocsék alvó vagyok. Jó éjszakát – bele se gondolva, mit jelent a gesztus, még egy csókot hintett Ru-nak, mielőtt besiklott az ajtó résén. Élete legvarázslatosabb szilveszter éjszakájának is vége lett.

Egy lépéssel délebbre

Párizsból útra kelve Fro egyre jótékonyabban érezte, hogy ki kellett kerülnie Ru bűvköréből, mielőtt egy nap arra ébred, már késő. Egész személyiségével elbűvölte őt, ami nem is lehetett másként. Nem dúskált férfi-ismerősökben, őket egyébként is vagy túl régóta ismerte ahhoz, hogy átütő meglepetéseket okozzanak, vagy egyáltalán nem álltak közel az ideálhoz, amit a francia gyakorlatilag megtestesített. Minden józansága és elszántsága dacára a búcsú elviselhetetlenül nehezére esett. A szíve mélyén meg is gyászolta ezt a barátságot, ami, ha jobb csillagzat alatt születik, mindkettejüknek sokat adhatott volna. Így azonban érzéketlennek tűnő arccal mondott búcsút Párizsnak meg a férfinak, hogy megpróbálja elhitetni magával, a kellemetlen szájíz nem tart tovább, mint a pillanat, amelyben született.

Január dereka táján a hegyekben megállíthatatlanul havazott. Az Alpokat belepte a fehér dunyha, úgyhogy Chamonix környéke három napra megközelíthetetlenné vált. A pályák egy részét lezárták, veszélyes lett volna ennyi embert rájuk engedni, őt azonban se ez, se más nem tántorította el attól, hogy kiélvezze a gyönyörű telet. Az esküvője előtti évben volt utoljára alkalma síelni, ami újfent arra emlékeztette, hány értelmetlen áldozatot hozott a közelmúltban.

Kivételes szerencséje révén botlott bele az olasz párba, akikkel hamarosan már együtt étkezett és, ha tehette, együtt is síelt. Egy nap, miután az utakat megtisztították, egész napos kirándulásra indultak Svájcba. Élvezte Luigi és Helga Sarti társaságát, akik 15. házassági évfordulójukat ünnepelték a feledhetetlen téli üdüléssel. Torinóból érkeztek, hogy egy teljes hónapra a hátuk mögött hagyják a mindennapokat, munkát, gyerekeket, háztartást. Ez tehette velük azt a csodát, hogy rossz kölykökre emlékeztető felhőtlen örömmel vetették magukat a kalandokba. Nem zavarta őket se elzártság, se hideg. Boldogok voltak, felszabadult hangulatuk pedig őt is magával ragadta.

-        Innen tehát Olaszországba készülsz? – tudakolta Helga, aki a szász név dacára ízig-vérig liguriai lány volt. Temperamentuma, életfelfogása, humora.

-        Igen, van még két hónap a vakációmból, úgyhogy irány Itália.

Luigi lelkesen helyeselt. – Jól teszi. Ezzel alaposan megelőzi a nyári őrülteket.

-       Nem kétséges – kuncogott Fro a férfi felé emelve a poharát, mire az cinkosan hozzákoccintotta a sajátját.

Helga elmerengve húzta maga alá a lábát. – Akad néhány dolog, amit érdemes észben tartanod.

-        Minden tanácsért hálás vagyok.

Helga cégénél a vezetőket gyakran utaztatták, ezért nem kevés tapasztalatot szerzett már az ilyesmiben. – A legtöbb panaszt amiatt kapjuk, hogy a vendégeink nem látnak eleget se Rómából, se Velencéből, se Szicíliából. Pedig ami az idejükbe belefér… – a széttért karok beszédesen pótolták a félbehagyott mondat hiányzó részeit. – Azt javaslom, ne darabold fel magadat ezer célpont között.

-        Mire gondolsz?

-       Két hónapot mondtál, ugye? Válassz ki két-három várost, ami igazán érdekel, és ne rohangálj feleslegesen fel-alá. Van közelebbi terved?

-        Róma és Firenze.

-      Ó, igen! Egyedül Rómában hónapokat bolyonghat az ember és minden áldott nap fellel valami elképesztő újdonságot.

Luigi és Helga számos hasznos ötlettel látták el az utazás előtt. Minden szavukból kitetszett, hogy sokat járnak-kelnek Olaszországban és mindent kipróbálnak, ami csak az útjukba esik. Legyen az étterem, fürdő, vagy bármi más, így egy sor olyan címet kapott tőlük, amit érdemes volt kincsként megőrizni. Elbeszéléseikből többet tudott meg az olasz valóságról, mint azt a legjobb útikönyv leírhatta volna. A tetejébe annyi humorral fűszerezték a meséket, hogy már alig várta, maga is utánajárhasson az igazuknak.

Utazás a múltba. Fro ezt kapta útravalóul és erre is talált rá. Firenze nem volt olyan színpompás, mint amilyennek Velencét vagy Rómát elképzelte, inkább mutatósan homogén. Bámulatos, gazdag, eleven kincstára mindannak, amit tévesen neveznek letűnt kornak. Némileg szürke arcát mutatta, nemcsak a tél komorsága miatt, hanem mert az épületek alapanyaga főleg pietra serena volt, azaz szürke homokkő. Ám ez a szín se volt képes elnyomni a klasszikus építészet tiszta, kortalan szépségét.

A Lungarno Soderinin megbújó magánpanzióból indult hosszú felfedezőútjaira és fáradhatatlanul járta a várost. Mindent látni akart, amiről az édesapja, illetve a nagyapja annyi vágyódással regéltek. Érezni akarta, amit ötven évvel korábban érezhettek, a bőrükbe bújva visszatérni boldogságuk színhelyére. Az ő szemükkel körbenézni, a szívükkel látni és behódolni. Így már az első nap nekiveselkedett az egykori lakhely felkutatásának, ott azonban, mélységes csalódására, semmit sem talált. A villa, ahol a nagyapja valaha alkotott, időközben gazdag emberek luxusotthonává lett és a szem elől elrejtve, kerítés, no meg sűrű park védelmében lapult.

-        Ne légy letörve, drágám – a vigasz elkélt a kudarc után. – Várható volt… semmi nem tart örökké és… ezek csak házak.

Ám őt nem vigasztalták az apai szavak. Különben is megérezte, hogy az öreg is csalódott, jóllehet nem meri szavakba önteni. Őt magát a saját illúziói hagyták cserben. – Elkéstem – jelentette ki keserűen.

A pótolhatatlan veszteség érzését hamarosan háttérbe szorította más kalandok íze. Egyedülálló térképet hozott magával, ami feltárta előtte Firenze varázsszelencéjét. A nagyapjától kapta ajándékba. A viseletes rajzot egy közös játékhoz készítették, hogy azután világéletében úgy őrizze, akár valami felbecsülhetetlen örökséget. Ma viszont kulcsnak tűnt, ereklyének, vagy annál is jóval többnek. Megmosolyogtatta, ugyanakkor könnyeket is csalt a szemébe az a lelki kapcsolat szeretett nagyapjával, amely  éppen ennek a papírdarabkának köszönhetően éledt fel. Laurie városában volt és az ő nyomdokain lépkedve fedezhette fel. Hűen követte az útmutatást a Boboli kertből a Fortezza de Bassóig, meg vissza. Kincskeresés volt a javából. Az egykori játék megelevenedett és ő annyi év után ismét meglelte az öreg mesemondót, akit bár soha nem veszített el, mégis jólesett közelebb tudni magához, mint egyéb hétköznapokon.

Halálosan kimerült, elmerevedett lábai ellenszegülésével dacolva a Piazza del Signoritától gyalog tért vissza a panzióba. A február talán nem számít a legszebb hónapnak Firenzében, ő mégis maradéktalanul elégedett volt vele. Az Alpok csúcsaiból aláereszkedve elmaradt a hó és meglepő módon az Appenninek délnyugati lankáin már visszavonulót fújt a tél. Ha halványan is, sütött a nap, ez hosszú álomból ébredezve ismét életet lehelt a tájba. Napközben a pulóver meg a tavaszi kabát többnyire megtette a vastag télikabát helyett.

-        Jó estét, Signorina Eyre – a széles mosolyú, mackós férfi irigylésre méltó derűje betöltötte a panzió recepcióját. – No, ma merre vitte a lába? Elnyűttnek látszik.

-        Ne is mondja! – rogyott az egyik hívogató fotelba, még a hátizsákjától sem szabadult meg.

-        Hol fáradt el ennyire?

-        Délután bejutottam a Palazzo Vecchio-ba.

-        A Loggiában is járt?

-        Hol?

-        A Loggia del Lanziban. Ó, oda mindenképpen érdemes benéznie!

-        Meglesz, signore… csak hadd térjek magamhoz. Holnap ne is számítson rám a reggelinél.

A férfi nem fogta vissza a nevetést, amely öblösen szakadt fel a torkából. – Jut eszembe, vendége érkezett.

-        Vendégem?

-        Igen, igen. Egy fiatalember kereste. Átsétált a kocsmába, hogy ott várja meg magát.

-        Nem mondta a nevét? Nem ismerek senkit Olaszországban.

A házigazda némileg tanácstalannak látszott, ahogy felvonta a szemöldökét. – Nem hinném, hogy olasz, de menjen, nézze csak meg!

Frót a kíváncsisága lábra állította. Corey-ra gyanakodott, hiszen az édesapját leszámítva senki nem tudta, merre jár és főleg, hogy hol szállt meg.

A kocsma alig háromszáz méterre feküdt, éppen a kis tér sarkán. Még soha nem járt az ajtón túl, így némi fenntartással dugta be a fejét. Meglepődött, hogy ebben a népszerű órában ilyen kevesen üldögélnek odabent. Alig egy tucat vendég iszogatott a pultnál meg a terítővel takarosan leborított asztaloknál. A helyiség időtlenséget tükrözött, akárcsak Firenze maga. Lekoptatott fapadok, kőfal, félhomály. A legmodernebb berendezési tárgy a pult feletti neonreklám volt. A többi viszont, a csapost is beleértve, a reneszánsz hagyatéka lehetett volna.

Hiába tekintgetett körbe, egyetlen ismerősön sem akadt meg a pillantása. – Egy külföldit keresek – szólította meg a szakállas alakot a söntés mögött. – Esetleg angol…?

-        Francia – a tekintélyes pocak meglódult. – Ott, a sarokban.

Fro abba az irányba fordult. Magányos sziluett talpig feketében meg egy pohár bor az asztalon, mindössze ennyit lehetett kivenni a félhomályban. Az illető, amint megérkezett, észrevehette őt, mégsem szólt, nem intett.

-        Italt?

Fro nem kért, helyette tétován megindult Ru felé. Meglepte, hogy ilyen váratlanul felbukkant és még inkább, hogy már a puszta jelenléte milyen hatással van rá. Öt hete váltak el Versailles-ban. Szomorú búcsú volt, adott esetben mégis a legbölcsebb lépés. A titokzatos francia ennek ellenére most itt ül és szótlanul méregeti, mintha nem akarna többé szavakkal kommunikálni.

-        Szia – állt meg az asztala előtt és zavarában összefűzte a karjait.

-        Nem jó jel.

-        Micsoda?

-        Ez a mozdulat. Védekezel.

Tehát leengedte a karjait. – Hogy kerülsz ide?

Ru belenézett a szemébe, úgy felelt: – Még nem döntöttem el, maradok-e.

Mindketten jól tudták, hogy nem vette volna a fáradtságot, és nem teszi meg ezt a hosszú utat pusztán azért, hogy beköszönjön. – Hogy találtál meg?

-        Egy tucat telefonhívás a nyitja. Igyál velem valamit.

Nem volt szomjas, de azért a padra csusszant Ru mellé. A finom kéz kihajtott egy szőke fürtöt az arcából. – Lesültél.

-        Egy kicsit.

-        Chamonix? – Fro biccentett. – Mikor érkeztél?

-        Négy napja.

-        És? Hogy tetszik Firenze?

-        Sok a látnivaló.

Ru hallgatott. Barna tekintete simogató melegséggel táncolt végig az arcán. Akármit is gondolt magában, nem akarta kimondani. A gyér világosság dacára nyúzottsága nyilvánvalóan kiütközött, ettől megfoghatatlan melankólia lengte körül.

-        Miért jöttél ide?

-      Látni akartalak – lehangolt félmosoly következett. – Szükséged lesz egy megbízható idegenvezetőre.

-        Úgy gondolod?

-        Határozottan. Te talán nem? – Fro ezekben a tőmondatokban nyilvánvaló áthallást fedezett fel azzal a párbeszéddel, amit az első alkalommal folytattak Párizsban. Ru mestere volt a szócsatározásoknak és semmitmondó kötözködéseknek. – Versailles-ban haragudtál rám.

-        Nem, Ru.

-        De igen… beszélnünk kellene, őszintén.

A fejét ingatva Fro elfordult. – Lehetetlen.

-      Elegem van ebből a misztikumból. Szerinted mindennapos dolog, ami velünk történik?

-        Fáradt vagyok az emelkedett vitákhoz.

Ru is felállt az asztaltól és a nyomába szegődve követte ki a péntek estébe. A kocsma védett terein kívül megcsapta őket a hűvös levegő. – Ne fuss el – kapta el Fro karját és maga felé fordította. – Nem vagy egyenes.

-        Egyenes? Dehogynem! Sose titkoltam, hogy tavasszal hazamegyek, vissza az unalmas, frusztrált nő szerepemhez. Kérlek, Ru! A csipkefehérnemű meg az a vörös ruha nem én vagyok!

-        Nem érdekel a fehérneműd. Sokkal inkább az a teremtés, akivel nevetni tudok, beszélgetni, vitázni és csókolózni, mígnem már nincs levegő a tüdőmben.

-        Mondtam, hogy lehetetlent kívánsz.

-        Tudod, mi az alapvető különbség kettőnk között? Hogy én élni akarok…

-        Miközben én gyáva vagyok?

-        Igen, valaki csúnyán elbánt veled… átérzem, mennyire fájhat ez neked, de miatta életed végéig önsajnálatba fogsz menekülni?...Én semmiképpen nem követem ezt a példát. Találkoztam valamivel, ami újdonság, csábító és sokat jelent nekem. Nem bírnám elviselni, ha a lehetőség úgy száguldana el mellettem, hogy ki se nyújtottam utána a kezemet… utánad – az egyenes beszéd kényelmetlenül közel állt ahhoz, amit Fro is érzett, máskülönben érdektelenül legyintett volna, mert a férfit Párizsban kellett hagynia. Ám magának nem tudott hazudni. – Nézz rám, Rudi – minden ellenállás hasztalan volt. – Még két hónap és életed legnagyobb kalandja véget ér. Szeretni akarlak… úgy tenni, mintha aztán nem utaznál el örökre. Tartsd meg a titkaidat, ha akarod… de ne fossz meg minket valamitől, amit az ember olyan ritkán lel meg.

-        Mestere vagy a szavaknak, született csábító.

Ru váratlan mosolya fátyolosan villant. – Nem vagy biztos magadban, igaz?

-        Egyáltalán nem, viszont nem csak a holnapokra gondolok, amikor védem magamat, hanem a jövőre. Sokkal könnyebb felelőtlenül belevetnünk magunkat valamibe, mint józanul visszautasítani azt, amire máskülönben nagyon vágyunk.

-        Egy így van, a mindennapokban józanul élünk, milliónyi felelősség húzza a vállunkat… de nem engedhetünk meg magunknak néha egy kis hirtelen jött merészséget? Elengedni a gyeplőt és sodródni az árral?

-       Erre mondtam, hogy túl gyáva vagyok hozzá. A merészségemet elveszítettem egy rögös úton. Mostanra pedig nagyon elfáradtam, Ru, rosszkedvű vagyok és leragad a szemem.

-        Annyit árulj el, veled maradhatok-e?

Fro válasz helyett a szálloda felé lódult. – Van egy csodás rejtvényem. Segíthetnél megfejteni.

Ennyi meg is tette. Ru hálásan megszorította a kezét. – Köszönöm.

Megfogni a kezét és kéz a kézben bolyongani neve-sincs utcákban, egyszerű öröm forrása, mégsem volt kevesebb, mint amire Fro vágyott. Apró csókokra, amelyekhez nem kell indok vagy magyarázat, ártatlan pajtásiasságra, meghitt beszélgetésekre. Hogy bízni tudjon. Ne kelljen csapdában éreznie magát, kényszerítve. Márpedig Ru, azokkal az irigylésre méltó érzékelőivel szavak nélkül is megértette ezt. Megértette, mi játszódik le benne. Talán mindössze ösztönösség volt, átérezte a félelmeit, a gátlásait, a fenntartásait. És várt. Zokszó nélkül, reménykedve valamiben, amiről azt gondolta, elkerülhetetlen, és persze mindkettejük számára öröm forrása lehet. Ő mégsem volt ilyen magabiztos. Tartott a csalódástól, hogy a fehér feketébe fordul, és ismét három esztendőbe kerül meglelnie a lelki békéjét, vagy napirendre térnie a tévedései felett. Utána meg attól, hogy annyi boldogságot kap, amiről többé nem képes lemondani. Nem tud majd elmenni anélkül, hogy a szívét itt ne felejtené. Talán sose fog újra önzetlenül és tisztán szeretni, mint egyszer régen Johnt, de nem mondott le arról, hogy valahol azért meglelje a társát. Valakit, akinek ő kell, nem más nők és tengernyi hazugság a csalárdságait elleplezendő. Ez a valaki ugyanakkor nem lehet más asszony férje, olyan ember, akit valahol hazavárnak.

-        Bárcsak olvasni tudnék a gondolataidban.

Az asztal túloldalán várakozó férfira emelte a tekintetét. Szemében különös békét vélt felfedezni. Fekete nagymacska benyomását keltette, akinek a következő vadászatig semmire sincs gondja. Nem felelt neki.

-        Mesélj Robert Auffret-ról. Sokat jelentett neked?

-        Valamikor igen. Elhagytam Johnért, ostobaságból és megszédítve. Fiatal fruska voltam, aki összekeverte a vágyat, a szerelmet meg a hiúságot.

-        Szerelmes voltál. Megbocsátható bűn.

-        A vakság viszont nem.

Ru felkelt, hogy közelebb üljön. Az étterem mostanra kihalt. Az ebédidő elszaladt, mindössze néhányan kávézgattak a bárpult közeli asztaloknál. – Még mindig szereted a te Johnodat?

-        Nem.

-        Akkor hogy lehet, hogy három év után továbbra is itt kísért az életedben?

-        Nem ő, hanem a saját baklövéseim. A hibák, amiket elkövettem miatta… John soha nem bánthatott volna meg olyan mélyen, ahogy képesek vagyunk magunkat megkínozni.

Ru hallgatott. Miközben a kávéscsészét kiszámítható ütemben forgatta, Fro nem látta a kezén a jegygyűrűt, a nyomát sem.

-        Vannak gyerekeid? – kérdezte Ru.

-        Nincsenek.

-        Nem is akartál? – Frót szíven ütötte a kérdés. Őszinte érdeklődésből fakadt, ennek ellenére őt megrázta. Fullasztó gombócot érzett a torkában, a szemébe árulkodó könnyek tolultak. - Rudi – a meleg kéz szorítása sem segített. Félrenézett.

-        Elvetéltem – makogta végül. Emberfeletti önuralommal tartotta vissza a sírást. Tompa mozdulattal felkapta a kabátját, ahogy kijelentette: – Szívok egy kis friss levegőt.

Nem tudta az okát, miért tört rá ez a fojtogató fájdalom, aminek az évek múlásával halványulnia kellene. Vasmarokkal szorongatta a torkát, hogy már-már vakon ténfergett ki a szabadba. Botladozva, mint akinek a lába nem akar engedelmeskedni. Akár egy mozifilmen, de ezúttal fekete-fehérben peregtek előtte a jól ismert képek, fájdalom, vér, harc, kiáltások, majd a dermesztő üresség, ami nemcsak a testét taposta el, hanem a lelkét is. Még a szívébe is befurakodott, megtelepedett és azóta is ott tenyészett, akárcsak egy parazita.  Néhanapján azt gondolta, a saját bűnbánata élteti, a tudat, hogy meggondolatlanul elrontott mindent és egyedül magának köszönheti a szenvedést, amin keresztülmegy. Amikor Ru felbukkant, ő már a Ponte S.Trinita korlátjának támaszkodva bénultan bámult maga elé. A kristálytiszta időben messze ellátott az Arno felett. A gyenge napfény kedveskedése dédelgette az ódon várost, amely máris a szívéhez nőtt. Amennyire szomorúnak és meggyötörtnek érezte magát, a város annyira szikrázott az tavaszelő szépségében. Kegyetlen játéka a sorsnak!

-        Sajnálom, drágám – suttogta Ru megbánóan. – Nem sejtettem, milyen sebet tépek fel.

-        Nem a te hibád. Érzékenyebb vagyok, mint hittem. Lefogadom, hogy te mindent remekül csinálsz, utólag pedig soha nem kell megbánnod semmit.

-        Most nekem támadsz? Ne légy igazságtalan.

Fro bocsánatkérését elnyelte a mögöttük elhaladó kocsik zúgása. Tanácstalanul elnézett a víz felett.

-        Elvettem egy nőt, akit minden férfi jobban érdekel nálam, és akivel egy évben ha egy hónapot egy fedél alatt töltök… Ezt azért nem nevezném sikertörténetnek.

Az öngúny hallatán Rudi a szemébe nézett. – Fáj neked?

-        Egyre kevésbé. Beleszerettem a hajába, a derekába, a mellébe… ám sose tettem fel magamnak a kérdést, nem keverem-e össze a vágyaimat az érzésekkel. Amikor mégis eljutottam erre a pontra, már évek óta a feleségem volt, ennek ellenére idegen, akárcsak az első napon. És nem tetszett a válasz, amit az apám összehozott. Főként, mert igaza volt. Fanni átkozottul anyagias, mindenből a legjobbra meg a legdivatosabbra tart igényt. Az otthonunk akár valami lakberendezési áruház… egy vagyont áldoztam rá, élni viszont nem lehet benne. Hivalkodó, rideg és lélektelen. Úgyhogy a remekül csinálom jelző nem állja meg a helyét.

-        Nem értem, miért nem válsz el. Vagy Párizsban még nem hallottak erről a megoldásról?

Ru először halovány derűvel mosolygott, majd sejtelmes csillogással a szemében Fróra lesett. – Talán sok minden megváltozik.

Az Uffici valószínűleg mindenképpen életre szóló élmény, Ru-val pedig ennél is több. Összefonódó ujjaik bilincsében sétálták végig. Ráérősen, egy teljes napot szánva rá. Olyan alapossággal, mint Ru, feltehetően kevesen mustrálják a kiállított darabokat. A képtár alaprajzát böngészve elismerően jelentette ki: – Hihetetlen, hogy még soha nem jártál Olaszországban.

-        Miért? Aligha vagyok vele egyedül.

-        Mert úgy beszéled a nyelvüket, mint egy helyi, akcentus nélkül – Frónak hízelgett a dicséret, ha akarta sem tagadhatta volna. – Az édesapád tanított?

Büszkén biccentett. – Itt született és… egyedül a nyelvet vitte magával, amikor elment.

-        Milyen felfoghatatlan csoda ez, nem? Életre szóló kötelék.

Amúgy Ru sem panaszkodhatott. Hazatérők otthonosságával mozgott a termek között, a mások számára labirintushoz hasonló, átláthatatlan kavalkád neki magától értetődött. Ahogy a képekről beszélt, no meg a kezekről, melyek azokat vászonra álmodták, a lelkesedés egészen más emberré varázsolta. Tekintetében az a fajta csodálat égett, amivel nemcsak a világ legnagyobb mestereinek adózott, hanem zsenialitásuk valódi mértékének, megpróbálta az ecsetvonásokba rejtett titkaikat megfejteni. Olyasféle varázslat volt ez, amit más emberek nem nagyon fedeztek fel, vagy tudtak értelmezni. Ellenben ő igen, és ezzel együtt máris jobban meglátta azt a mérhetetlen tehetséget, amivel ezek a festők újraértelmezték az alkotás lényegét. Közülük is hallhatóan Botticelli bűvölte el a legjobban.

-        A quattrocento harmadik gárdájához tartozott. Kivételesen hosszú életet élt, 66 évet. Az egységesnek nevezhető irányzathoz képest formabontóan alkotott. Elsősorban rajzolt, nála a színek másodlagosak. Ezt úgy éri el, hogy a vonalak ennyire határozottak, látod? – hosszas anekdotázás után otthagyták a Madonnát. – Technikailag mesterien képzett, modern és letisztult, kissé fanyar és nyers. Az általa megrajzolt alakokban testesül meg a bimbózó fiatalság, sokszor a jó értelemben vett éretlenség, szépek és… – Ru a ’Vénusz születése’ előtt állva elragadtatottan mosolygott.

-        És?

-      Árad belőlük a szexualitás. A nők, nézd Vénuszt, csodálatosan üdék. Nyúlánk alakok, kicsit hűvösek ezekben a színekben, mégis… hús-vér alakok. Ölelni való asszonyok. Némileg stilizáltak az akkor már a realitáshoz ragaszkodó reneszánszban, de vitathatatlanul ott van az ecset hegyén a szépség. És a háttér maga a tökély.

Frót elvarázsolta, amit látott. ’Vénusz születése’ egyszerre sugallta azt a megközelíthetetlen ártatlanságot, halovány kékeket, fehéreket és pasztell árnyalatokat, amiből annyian táplálkoztak a reneszánszban, másfelől megtévesztően hitelesek voltak az emberi alakok.

-        1483. táján készült Lorenzo di Pierfrancesco házába, a Villa di Castellóba. Egyes felfogások szerint a képnek Guliano de Medici szerelme Simonetta Cattaneo Vespuccio iránt adott ihletet. Az istennő alakja a vízen úszó kagylóból emelkedik elő. Zefírek tartják fenn, a lelki szenvedélyek szimbólumai. Az egyik évszak istennő, Ores, átnyújt neki egy virágos köpenyt, itt. Persze tudnunk kell, hogy Botticelli számára a meztelenség nem földi vagy testi szerelmet jelent, hanem a lelkek összefonódását. Vénusz, akár egy márványszobor, karcsú, hosszú végtagokkal és önmagával végtelen harmóniában. Fantasztikus kép, és mennyivel több, mint amit ténylegesen látunk! – Ru karba tett kezekkel egy darabig elmerengett. – Ámulatba ejtő, hogy az ifjúság virulásába is bele tudta lopni az elmúlást. Ebben az időszakban került közelebb a festészet és a mitológia. Botticellié az egyik első Vénusz-akt. Könnyen el lehet képzelni, mit jelentett ez a sötét középkor után, amikor a vallás tabunak minősült és csakis megfelelően szentséges ábrázattal lehetett a témához nyúlni.

-        Erre itt egy meztelen istennő? – kuncogott Fro.

-        Rosszabb annál. Érzéki nő.

-        A képzőművészet neked tulajdonképpen alibi, nem?

A vidám nevetés dicséret volt. – Gyere, megmutatom a kedvencemet – ugyanabban a teremben függött. – ’Primavera’ – torpant meg előtte Ru. Olyan büszkének látszott, mintha csak ő festette volna a saját kezével. – Ebben a gyümölcsös ligetben Botti egész eszköztára benne rejlik. Mintha egy kis esszenciája lenne a nagyszerű életműnek.

-        Mesélj róla – kérte Fro belehabarodva a mesékbe meg a reneszánsz Ru által életre hívott varázsába. Menthetetlenül műveletlennek érezte magát és ezt a lemaradását be akarta pótolni, ha már egyszer összehozta a sors ezzel a kiművelt baráttal.

Ru-nak nem volt szüksége további buzdításra. – Allegorikus kép. A kor egyik híres szerelmi történetét ábrázolja. Vájkáljunk benne? – Fro összedörzsölte a két tenyerét, mire Ru felnevetett. Ezt a választ remélhette. – 1475-ben Lorenzo il Magnifico lovagi tornát rendezett. Az öccse, Guliano, lett a győztes és a neki járó szalagot Marco Vespuccio gyönyörű, szőke hitvese adta át. Név szerint Simonetta Cattaneo, Firenze szépe – a név hallatán Fro kíváncsian lesett vissza a kagylóból kiemelkedő sudár Vénuszra. – Ismerős, ugye? Poliziano szonettet írt erről a híres szerelemről, ahogy Ámor megnyilazza a két fiatalt, majd az anyjához, Afroditéhez repül…

-        Afrodité?

-        Olyan furcsán mondod…

Fro elpirult. – Nem mindennapi név.

-        Szeretem ezt a nevet… dallama van… romantikája – Ru ismét a kép felé fordult. – A szonett ihlette Bottit. Látod középen Vénuszt? Abban az igéző kis ruhában? – halk nevetés. – Nevezzük annak. Felette Ámor-puttó lebeg, balra a három grácia. Körtáncot lejtenek. Kecsesek… fantasztikusak. Inkább érezni őket, mint látni. Az ott Merkúr, azaz Guliano. Kifejező, ahogyan az egésznek hátat fordít…. Leolvasol valamit az arcáról?

-        Bánatot?

-        Úgy van. A kép 1478-ban készült. Simonetta addigra meghalt, de Botti feltámasztotta. Itt, látod? Ő Flóra…

-        Flóra? A tavasz istennője?

-      Pontosan. Simonetta Flóra képében libben szerelmeséhez. A kíséretében Chloris és Zefír. Dús május van, az ifjúság és szépség diadala, de… valahogy ott leng a szomorúság, az elmúlás is.

Már hazafelé andalogtak, amikor az élmény hatása alatt Fro a ’Nagyszerű Medici’-ről kezdett faggatózni. Annyi kép és történet főhőseként elkerülhetetlenül felkeltette az érdeklődését.

-        A reneszánsz humanizmus egyszerű elvekre épült – felelte Ru szokása szerint nem szorítkozva a legrövidebb válaszra. – Az ember szabadságát és méltóságát hirdette, a mindenek felett álló individualizmust. A tudatlan tömegeket lenézték, a közösség érdekei elsikkadtak, egyedül az egyén érvényesülése számított. A gyarapodó nagypolgárság, felhasználva a hozzá csapódó feltörekvő értelmiség szellemi potenciálját, a művészeteken keresztül fitogtatta mérhetetlen vagyonát és hatalmát. Gátlástalanul, telhetetlenül. A teljes képhez hozzátartozik, hogy ezek az évtizedek kifejezetten bizonytalan időszaknak tekinthetők. Máról holnapra elképesztő vagyonokat lehetett megteremteni vagy éppenséggel elveszíteni. A kornak ezt a jellegzetességét Lorenzo il Magnifico fogalmazta meg a legtetszetősebben. Akár mottónak is nevezhetnénk. „Szép ifjúság, csodakorszak! De mi gyorsan tovaillan… Ha vigadni vágysz, légy vígan. Ki tudja, mit hoz a holnap?”

-        És így volt?

-        De még mennyire! Ez a hedonista szemlélet a felsőbb köröket, de még az egyházat is átitatta. Szerezd meg, amit az élet kínál. Még ma, mielőtt valaki elhappolná az orrod elől. Pompa, gazdagság, kéjvágy, jöhet mindegyik, nem tudunk betelni vele. Így éltek. Ez a kurtizánok híres-hírhedt fénykora. Ám ne feledkezzünk meg Borgia Sándor pápáról meg a lányáról, és persze az unokájáról. Lucrezia és Cesare árulással, rablással, néha méregkeveréssel próbálták a hatalmukat kiterjeszteni Romagna városai felett. Na, és a kedvencem Milánó tejhatalmú ura, aki aktuális hatalmi érdekeit kiszolgálandó behívta a francia király csapatait az országba. És vajon mi történt? – Fro tanácstalanul megvonta a vállát. – Nemcsak a félszigetet dúlták fel, de egyben őt is kiseprűzték. Jókora ballépés – vigyorgott Ru élvezettel.

Frót Firenze misztikus ékszerdobozra emlékeztette. Teljes egészében felfedezhetetlen, állandóan változó, mégis ugyanaz. Minden egyes nap más arcát mutatta, szeszélyesen és kihívóan, akár egy régi szerető, mondta Ru. Játszott azzal, aki ki akarta lesni a titkait, bepillantást nyerni a múlt fátyla mögé. Akadt ugyan egy-két szerencsés, akiknek sikerült, a többiek azonban sose juthattak közel a varázs valódi lényegéhez. Ru is a beavatottak közé tartozott. Őt hallgatva bárki azt hihette, Párizs iránti rajongása egyedülálló és oszthatatlan. Mekkora tévedés. Firenzét ugyanazzal a csodálattal imádta és Fro kezdte gyanítani, hogy akármerre jár, ez feltehetően nem változik. Mert a szépet szerette, a művészit, az illúziókat, amit az ember nem talál az utca porában, csakis a faragott kőben, márványban, vásznakon. Mindez a felbecsülhetetlen szellemi erő neki, mint kívülállónak, mindössze töredékében mutatkozott meg, mialatt vezetője számára logikus egészet alkotott. Korok, emberek, ideológiák, mind a barátai voltak, életének szerves részei, feltárt titkaiktól lecsupaszítva bár, ám elementáris hatásukat egy fogékony lélekre megtartva.

A maga részéről a művészetek szerelmesében olyan társra lelt, aki boldogan megosztotta vele határtalan rajongását. A reneszánsz városa minden ízében történeteket mesélt, minden utcában rábukkantak valami említésre érdemesre. Ru korábban is számtalanszor átélhette már a barangolás izgalmát, ennek ellenére ámulattal járta végig újra az utat.

-        Szép, nem igaz?

A Palazzo Medici-Riccardival szemben üldögéltek egy padon. A tartományi székházzá avanzsált egykori palota betöltötte a látóterüket. Fenségesen, tiszteletet parancsolóan tűrte az évszázadok komótos múlását.

-        A Mediciek gazdagságát Giovanni d’Averardo teremtette meg. A pápa bankára és neves pénzember volt. A fia hányatott ifjúság, majd rövid száműzetés után tért haza, hogy harminc évig irányítsa a várost. A bölcsessége, no meg az általa garantált béke példátlan népszerűséget szerzett neki. A köz javára bőkezűen adakozott, és mint akkoriban elfogadott volt, támogatta a művészeteket. A palazzót is Medici Cosimo építtette az 1400-as évek közepén. Jól mutatja azt a felbecsülhetetlen vagyont, amit kezelt, stílusában mégis visszafogott. Amíg ő állt a város élén, jelentős gazdasági fejlődés ment végbe. Például kereskedelmi, kézművesipari, ennek nyomán pedig megerősödtek a reneszánsz világnézetek. Az idősebb fiú csak öt évvel élte túl az apát, a fiatalabbik már életében elhalálozott, így az unokája, Medici Lorenzo lépett az örökébe. Mindössze húsz esztendős korában.

-        Il Magnifico?

Ru bólintott. – A jelző kiérdemelt. Művészetpártoló zseni volt, kiterjedt udvartartásában hemzsegtek a reneszánsz harmadik generációs nagy koponyái. Huszonhárom évig uralkodott, huszonhárom békés, boldog évig, ami egyértelműen a diplomata vérét dicséri. Költő, filozófus, politizál, mondhatni, hogy tehetséges polihisztor. Pezsgő korszak ez, főleg a szobrászat illetve a festészet terén. Domenico Ghirlandaio és Botticelli fénykora. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Filippino Lippiről és Verrocchióról, vagy Michelangelóról. Máskülönben Lorenzo remekül nősült. A hitvese Orsini lány volt, a római hercegi dinasztiából. Valószínűleg többre vihette volna, ha nem hal meg olyan korán.

-        Negyvenhárom éves akkor? Jól számolom?

-     Igen, jól. A halálával Firenze elindult a lejtőn. Két fiú maradt utána. A kisebbik egészen az ő természete. Az egyház embere, később X. Leóként vonult be a történelembe. A bátyja, Piero, ellenben izgága fráter, imádja a hatalmat, gőgös, erőszakos. Ráadásul nem elég okos vagy rátermett, hogy az apja által jócskán kimerített kincstárból gazdálkodjon, ne adj’ isten, feltöltse. A pökhendiségével maga ellen fordította a népét. Hallottál már Savonaroláról?

Fro nemlegesen ingatta a fejét.

-    Az egyház megtisztításáért lépett fel szerzetesi fegyelmet követelve mindenütt. Mocskolta a pápát, nem mellesleg bőven akadt miért, és elítélte azt a szabad, szellemi és testi élvezetekben dúskáló Firenzét, ami a művészetet éltette. Savonarola szájából a sötét középkor beszélt, pusztulás és kárhozat. Ilyen zűrzavarban érkezett meg a francia király, akinek Piero harc nélkül tálcán adta át a várost, mielőtt elmenekült. A megszállást követően három évre a szerzetes lett a város ura és kikiáltotta Krisztus királyságát. Nem untatlak tovább, mert a később visszatérő Medici nagyhercegekről lexikonnyi ármányt meg ügyeskedést lehetne elregélni. Vannak köztük pápák, fattyúk, léha nők, bár ezek már nem a Medici főág leszármazottai.

A vacsora felett Fro elismerően kijelentette: – Mindent tudsz a Mediciekről. Talán erről szól a második könyved?

Szerény mosolyt kapott cserébe. – Telitalálat.

-        A címe?

-        Medici Firenze.

-         Dedikálsz nekem egy példányt?

-        Nagyon szívesen.

Aznap változott meg minden, amikor megnevezett cél nélkül kóboroltak a városban. A februárból még hátra volt néhány nap, de az időjárás egészen megenyhült, a hegyekből érkező szél dacára sem volt hideg, inkább már tavaszias. Fro a szépségszalonban töltött délelőtt, illetve a kiadós ebéd után legszívesebben végigdőlt volna az ágyon, hogy kialudja az előző napi fejfájást.

-        Ne légy ünneprontó! – unszolta Ru a bevásárló utca irányába terelgetve. – Tudom ám, mivel lehet téged jobb kedvre deríteni.

-        Mi lenne az?

-        Este elviszlek mulatni. A kultúrából is megárt a sok, ideje kirúgni a hámból.

-     Ó, nem! Nem akarok táncolni – tiltakozott Fro, ám egy gyors csók belefojtotta az érveket.

-      Én viszont szeretnék. Gyere, veszünk neked egy megfelelő kis rongyot hozzá.

-        Ott a vörös ruhám, az nem elég jó?

-        Dehogynem! Én azonban ezúttal feketében szeretnélek látni.

-        Olyanok leszünk, akár két pingvin.

A hőbörgése lepergett a férfiról. Pompásan szórakozva a megjegyzésein makacsul haladt tovább a főutcán, hogy a szégyentelenül drága butikok előtt meg-megtorpanva gyors szemlét tartson. – Ez az! – kiáltott fel végül elégedetten. – Ezt megvesszük! Gyere, próbáld fel!

-        Én aztán nem!

Fro a ruha láttán úgy érezte, a hódító vörös a nyomába se ér. Ez a szemérmes fekete a maga ravasz visszafogottságával még többet mutatott, mint a másik. Spagetti-pántos felsőrészével egészen meztelenül hagyta a vállait, a hátát, meg a dekoltázsát, a hatást pedig tovább fokozta a fátyolszerű kiskabát.

-        Ez nem adod rám, Ru!

-        Miért nem?

-        Nem illik egy halgyári lányhoz.

Ru azzal a mosolyával nézett rá, amelyik leleplezte, hogy az úri modora mögött tántoríthatatlan. – Ne kéresd magadat. Legyen ez a születésnapi ajándékom.

-        Nincs is születésnapod.

-     Márciusban lesz. Különben is Firenzében vagyunk, itt kötelező egy kicsit belekóstolni a hedonizmusba. Hamarosan úgyis visszamész a kopoltyúüzembe és a csábos fehérneműd meg a ruhák a fogasra kerülnek.

Frónak, bár nem akarta, mosoly kívánkozott az arcára. Attól a hangsúlytól, ahogyan Ru beszélt, nem volt szív, amely meg ne lágyult volna. Ezt bátorításnak véve a férfi habozás nélkül beterelte az üvegajtón.

-        Nem vagyok Fanni.

-     Ne dohogj! Amúgy sem számít, Fanni mit aggat magára. Jó napot, kisasszony – fordult a negyvenes éveiben járó, makulátlanul öltözött eladónőhöz. – A feleségem beleszeretett abba a fekete kisestélyibe a kirakatban.

-        Hogy tudsz hazudni! – súgta oda Fro csípősen, amíg a nő elsietett a ruháért.

-        Nagyon.

Nem volt apelláta, tehát felpróbálta. A tükörbe nézve ismeretlen nő bámult vissza rá. Elegáns, kicsit talán hűvös a szőke loknikkal és nem feltűnően telt kebleivel, mégis olyasvalaki, akit érdeklődve szemrevételeznek a férfiszemek. Szükségét érezte, hogy összeszedje a bátorságát. A vörös ruhát puszta gyógyírnak szánva vette meg, szeszélyből, azt bizonyítandó, hogy ízig-vérig nő. És tulajdonképpen hatott, mert szépnek érezte benne magát. Most mégis habozott. Ez a ruha Ru ízlését tükrözte, a reményeit testesítette meg. Mindazt a vonzalmat, vágyat és szerelmet, ami percről-percre erősödött köztük, ő pedig a ruha anyagán érzékien végigsimítva jól tudta, hogy ha felveszi és megmutatja benne magát, az a sokáig kordában tartott szenvedély szabadjára engedését, egy igent jelent. Válasz lesz Ru szavak nélkül feltett kérdéseire.

Eszébe villant a pillanat, amikor Ru azzal vádolta, hogy nem akar élni, nem akar kockáztatni és elutasítja az örömöket, amelyeket az élet felkínál neki. Akkor fájtak ezek a szavak, sőt, most is fájtak még. Leginkább azért, mert kimondták azt az igazságot, ami elől ez idáig sikeresen bújt el. De elbújhat mindörökre? És ha sikerül? Mi lesz utána? Ahogy a válaszokat keresgélve ismét saját tükörképére lesett, mély, elégedett sóhaj tört fel belőle. A boldogtalanság bélyege eddig is itt égett a homlokán, de bénító volt a tudat, hogy mindörökre ott is maradhat, amennyiben nem lép túl végre a saját árnyékán. És akkor megfeledkezve minden okoskodásról, elhúzta a próbafülke függönyét és kihívó pózban megállt Ru előtt. – Na?

A barna szemek felnéztek az újságból. Az elismerés, amit kiolvasott belőlük, drága kincset jelentett. Azt a csodát, amit John folytonosan megtagadott tőle. – Ennyire borzalmas? – kötözködött a játék kedvéért.

Ru kimért tempóban felemelkedett a székről, félrehajította a reggeli lapot és egy nőket fűző kacsintással közelebb merészkedett. – Ó, igen, borzalmas.

-        Hol borzalmas?

-        Mutassam meg?

-        Légy szíves.

-        Először is itt – simított végig Ru a kabátka gallérján, majd ujjai beosonva alá leheletnyi mozdulattal a bőréhez értek. – De itt is – az ujja egészen a dekoltázs aljáig szaladt, éppen csak nem érintette meg a mellét. – És most látom, hogy itt is – folytatta a keze a maga útját a derekára, le a csípőjére. – Bár mégsem olyan szörnyű. Becsomagoltassam vagy magadon hagyod?

-        Jó vicc!

Ám amint elfordult, Ru magához ölelte. – Nem vicc. Lélegzetelállítóan festesz – megcsókolta.

Ettől a csóktól változott meg minden. Este tánc közben egyszerűen összesimultak, a világ megszűnt létezni. A falak leomlottak, a szavak elveszítették a jelentőségüket, és nem is kellett mondani ahhoz semmit, hogy tudják, ugyanarra vágynak.

-        Elfelejtesz táncolni – évődött Fro és boldogan hallotta, ahogy Ru reszelős hangon elneveti magát. 

-        Pocsék hatással vagy rám, illetve…

-        Illetve?

-        Ilyennel is, olyannal is.

-        Örülök.

Ru vidám kacsintással méregette. – Végre – mondta némi késéssel, de elégedetten.

Nem táncoltak, mindössze egymásba kapaszkodva topogtak. Néha összetalálkozott a tekintetük, egy-egy mosoly villant. Érezni egymást, ennek a különleges percnek a varázsát, ami elmúlt, és ami még várat magára. Szünetet kaptak, villanásnyi megálljt, hogy lássák az elmúlt hónapok barátságát, meg amivé lehet. Vajon hova vezet, ha belemennek a játékba? Vezet egyáltalán valahova?

Fro gyűlölte magát a gyengeségért, hogy képtelen elcsábulni, hagyni, hogy Ru szeresse.

-        Anyám azt mondta, egy szerelmes vers ilyenkor csodát tesz – susogta Ru egyetlen pillanatig se véve zokon a habozását, azt, hogy görcsösen menekülne. – Kipróbáljuk?

Fro biccentett, miközben egy meleg száj szerelmesen tapadt a nyakán lüktető érre. – Egy angol lánynak angol szerzővel illik kedveskedni, nem igaz? Nos: Csak azt akarom mondani, megettem a hűtőszekrényből a szilvát. Pedig alighanem a reggelihez tetted el, Bocsáss meg, felséges volt. Olyan hűs, olyan édes.

Fro hüledezve meredt a sötét szemekbe. Hitetlenkedve, egy másodpercre kételkedve abban, amit hallott. Az a hamis fény Ru tekintetében leleplezte őt. Kipukkadt belőle a kacaj, melyet nem is akart visszaparancsolni.

-        Na, jó! Legalább nem kezdtél sírni – Ru végigsimított a hátán, ráérős mozdulat volt, érzéki.

-        De nem is vettél le a lábamról.

-        Majd ezzel…

-        Hmmm?

-         A szürke tenger, a fekete táj, a hold, mint sárga, görbe kés;

S az álmukból riadó pici hullámok tüzes gyűrűi,

Mikor az öbölbe fordulok és csónakom a parton megáll.

Aztán egy mérföld sós homok; három dűlőn túl a tanya;

Ablak, kopogás, gyors sercegés, kék gyufaláng, mely elenyész,

Egy nő halk s boldog sikolya, S két szív, mely egymáson dobog!

Fro le se tudta venni a szemét Ru-ról. Jóképű volt, megnyerő és ő bezzeg nem félt. A vágy leplezetlenül ott égett a tekintetében, a szavaiban, az érintésében.

-        Robert Browning: Éjszakai találkozás.

-        Nem ismertem.

-        Browningot?

-        Ne ugrass, Ru.

-        Gyere, csókolj meg végre!

Ru gyengédsége ledöntötte a falakat. Olyan érzés volt átölelni, mintha most élvezné először egy férfi hódítását. A csókokat, az izgalmat, hogy végig tudja játszani ezt a játékot. Ru megállt a háta mögött, és ahogy átkarolta a csípőjét, ajka a vállán kalandozott. Gyötrő lassúsággal lejjebb vándorolt a hátára, hogy szelídségétől megborzongott. Nem emlékezett rá, mikor érzett utoljára ennyi örömöt. – Rudi… – a hangja simogatott. – Nincs okod félni.

-        Tudom… csak olyan régen volt… utoljára.

Ru megcirógatta. – Semmit nem jelent…hidd el. Szabad?

Nem tiltakozott, amikor a cipzár halk surrogással engedett. Két gondos kéz lesodorta a pántokat a válláról, a fekete anyag a bokájához omlott. 

-        Fekete csipke? – sóhajtott Ru elragadtatással. – Istenem, megigéztél. A humoroddal, a visszavágásaiddal, a nevetéseddel… és mert káprázatos vagy.

-        Azt hiszem, ma éjszaka egy kicsit…

-        Egy kicsit mi?

-        Egy kicsit szerelmes lettem beléd.

Ru elégedetten mosolygott. – Ezt nagyon szeretem hallani, drágám.

Ahogy a melltartó is aláhullott, Fro lecsupaszított hátán érezte a fekete ing hűvös anyagát. A gombok szétnyíltak és őt meglepte, milyen forró a hozzásimuló mellkas. Megégette a bőrét. Gátlástalanul csókolóztak. Ru szerelmesen játszott vele, ő pedig kiéhezve hagyta, hogy a kíváncsi kéz meghódítsa, ahol csak akarja.

-        Jó ez?

-        Csodálatos – feszítette Ru tenyerének a mellét.

Ru nem sietett és ettől ő is megnyugodott. A csókjai elmélyültek, ujjai finoman kalandoztak a testén, ám az egész nem érződött többnek kamaszok próbálkozásainál. Nem volt több, míg a cirógató kezek be nem óvakodtak a fehérneműje alá. Fro egyre nehezebben szedte a levegőt, már ezek az illetlen érintések is a gyönyör határára kergették. Elhanyagolt, évek óta boldogtalan nő volt és a teste most elárulta. A kétség végül a semmiből tört rá. Lehunyt szemei előtt a legutolsó megalázó kaland feltartóztathatatlan képei villantak fel. Olyan sebet kapott, ami beárnyékolta a jelent és talán a jövőt is. Hirtelen támadt védekező ösztöntől vezérelve el akarta tolni magától a férfit, ám elkésett. A pillanat pedig, amitől annyira félt, minden reményét felülmúlta.

-        Mire gondolsz? – lehelte később Ru. Ujjai szerelmesen kalandoztak Fro szőke hajában, másik karjával magához húzta. – Még érzem a melegedet… az illatodat.

Fro végighúzta a kezét a karján. – Hadd tartsam meg magamnak.

-        Miért?

-        Mert úgy érzem… kiszolgáltatnám magamat… sebezhető vagyok.

Ru megérintette. – Sebezhető vagy, ahogyan én is.

-        Akkor hibát követtünk el.

-        Hiba, ha az ember boldog?

Megfontolta a választ. Hogy hangjának remegése ne árulja el, kivárt egy keveset. – Igen, mert utána egész életemben boldogtalan leszek.

-        Rudi…

Ő azonban megrázta a fejét. – Felejtsd el.

-        Hogy tehetném? – Ru felkönyökölt mellette és a hátára fordította, hogy a szemébe fúrhassa a tekintetét. Ujjai könnyedén végigszaladtak az orrán, a száján, végül az állán. – Tudod, mit kell tenned. Áruld el, hol találhatlak meg.

-         Nem, Ru. Nős ember vagy…

-        Ez nem érv.

-        De igen, az.

-        Szeretsz engem, ahogyan én is szeretlek téged… ez az egyetlen, ami számít.

-        Illúziókat kergetsz, ha ezt gondolod…

Ru kiábrándultan felnyögött. – Illúziók? Fanni rég elrabolta az összeset.

Fro fásultan lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, kétkedő barna szempár méregette. Igéző pillantás, szavak nélkül. Akár a szerelmesek bújtak össze, talán ez fájt a legjobban. Kinyúlt a karja és tenyere Ru mellkasára simult. Jó volt megérinteni őt. Túl jó.

-        Tudtam, hogy ilyen lesz – súgta Ru élvezve a kényeztetést. Hogy pontosan mit tudott, sose derült ki. Szája az övére talált, miközben ujjai lefelé kalandoztak a combján. Szenvedély, gondolta Fro, ami újra része lett az életének.

Ru már ébren volt. A függöny túloldalán ébredező reggel kósza csíkokban osont végig a vállán, hogy vidám nyargalászással a falra szaladjon. Fro sután felnézett. Ennyi is elegendő volt, hogy tudja, ez a torkát fojtogató érzés kölcsönös. Még soha nem volt egyszerre ennyire boldog, ugyanakkor elveszett.

-       Bárcsak korábban találkoztunk volna – búslakodott a vágyat szító érzésektől lenyűgözve. Az éjszaka Ru csillapíthatatlan étvággyal szerette, ám hogy még mindig kívánja, ez ugyanazt az első elégedettséget hozta vissza. Nem akart trófea lenni, ez volt az a szerep, ami ellen minden porcikája tiltakozott.

Az elnyúló előjáték végén Ru lefogta a kezét, őt pedig legyűrte a hőség, amint megérezte őt. Az izgalmát átragasztotta rá is, hogy rávegye, bújjon közelebb és adja meg magát az elsöprő késztetéseknek.

-       Reggel a legszebb – suttogta Ru felvillanó mosollyal, amit az erőfeszítés, hogy mindkettejüket boldoggá tegye, gyorsan tovaűzött.

Fro úgy repült vele, mintha szárnya nőtt volna. Még az is lehet, hogy egészen eddig ennek a félig-meddig ismeretlen férfinak a gyengédségére várt, hogy felfedezzen magában olyasmit, aminek a létezését nem sejtette, vagy kényelmesebb volt nem tudomást venni róla.

-        Rómában csak egy szobára lesz szükségünk. Ez jó…

Érezte Ru hangjában, hogy legbelül remekül szórakozik. – Jó?

-        Igen, megtakarítom a különbözetet.

Fro felnevetett. Amikor fel akart kelni, Ru szerelmesen visszahúzta. Kócosan, a szétdúlt ágyneműn lustán elnyújtózva lehullott róla a megszokott arisztokratizmus és ő is csak egy férfi volt, aki átszerelmeskedte az éjszakát. – Rudi, azt szeretném, ha közelebb kerülnél hozzám, nem pedig távolabb… ugye, nem fogsz kizárni a gondolataidból?

-        Nem…

-        Ez nem hangzott meggyőzően.

Fro egyenesen a szemébe nézett. – Tudod, hogy félek. Kételyeim voltak… és menetközben…

-        El akartál futni. Nem lehetett. A futás nem illik hozzád.

-        Örülök, amiért nem hagytad. Ám ettől semmi sem változott. Március végén felszállok a kompra és visszatérek a régi életemhez.

-        És szerinted én ezt szó nélkül hagyom?

-        Igen, mert elfogadtad a döntésemet. Addig viszont nem érdekel más, egyedül te. Emlékeztettél arra, hogy még élek, ezért nem lehetek elég hálás.

Ahogy a fürdőszoba felé lépett, Ru hangja állította meg. – Drágám, ez csak szex. Annyival többet adhatnék neked, ha lélekben nem tervezgetnéd máris a haza utat.

Fro letört pillantást vetett rá. – Mindent elfogadok, mindent, amit nekem szánsz. És szándékom szerint ez volt az utolsó alkalom, amikor a búcsúról beszéltem. Legközelebb a kompnál állok.

Ru kiemelkedett az ágynemű közül és meztelenségétől nem zavartatva magát odasétált hozzá. – Született önámító vagy – támaszkodott egyik karjával a falnak, másikkal megigazította Fro sebtében felkapott köpenyének gallérját. – Semmivel se tudtalak volna rávenni, hogy ilyen őszintén megnyílj nekem, ha nem éreznéd ugyanazt, amit én. Noha nem vagyok született kalandor, azért annyit én is megtanultam, hogyan különböztessek meg egy olyan nőt, aki kitombolja magát attól, aki velem akar maradni. Az éjjel a szívedet is nekem ajándékoztad… meglátjuk, mi legyen, de tudom, hogy még soha nem éreztem ehhez hasonlót.

-        Bántóan őszinte vagy, ami nem férfi erény.

-      Rákényszerítesz, kicsim. Nem azért szeretlek, mert akarlak… hanem azért akarlak, mert szeretlek. És most már mindketten tudjuk a különbséget. Akkor is így éreznék, ha púpos lennél, mert itt – a szívére szorított tenyérrel várt néhány kósza másodpercig. – gyönyörűnek talállak.

Fro kevésbé árulkodó gesztusnak találta, hogy átkarolja Ru nyakát és hozzábújjon. – Látom, nem akarod megkönnyíteni a helyzetemet – mondta nehezen uralkodva a hangja remegésén.

-     Nem. Elárulnám vele magamat és amit érzek. Ezt ne is kérd tőlem – megcirógatta Fro arcát, majd kötözködőn, kaján vigyorral hangnemet váltott. – Nem akarsz behívni zuhanyozni?

Fro megkönnyebbülten felnevetett. – Piszkosnak érzed magadat?

-        Inkább le kéne hűtened.

-        Hát, jó! Abban egész jól megállom a helyemet.

-        De, ugye, nem úgy akarod csinálni, mint az éjjel?

Fro a bordái közé fúrta a könyökét. – Van egy biztosabb trükköm is…

-        Na, lássuk! – ezzel Ru a karjaiba emelte és egészen a zuhanyig vitte.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd S.Bardet 58 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S.Bardet

Lezáratlan múlt

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A Lathea c. regény négy kötete öt év hányattatásait meséli el, mígnem a háború végén, 1945-ben Lathea letelepszik Párizsban. Azóta 35 esztendő telt el és 1980-ban az asszonyt egy boldog családtól körülvéve láthatjuk viszont. Ám ahogy ő, úgy a családjának egyetlen más tagja sem számít arra, hogy a maguk mögött hagyott évtizedek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyos konfliktusok végleg a múlt ködébe vesszenek. Márpedig a régi ellenségek alig várják, hogy a hosszú várakozásért kárpótolva magukat kegyetlen revansot vegyenek.

Rövid összefoglaló

Régi ismerősök a Lathea c. regény lapjairól.
Ismert, mitsem változó helyszínek
Felmelegített szerelmek
Elfeledett, szép napok
Elveszített barátok
Itt van már a második generáció
Elképesztő összefonódások
Letagadhatatlan bűnök
A múlt kísértetei feltámadnak
Fel kell venni a kesztyű

Olvasási idő

66 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S.Bardet nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!