Barion Pixel nuuvella

Lezáratlan múlt

Szerelemben

-        Márcsak egy hónap, apukám – ahogy Fro ezeket a szavakat kimondta, maga se tudta, öröm vagy szomorúság bujkál-e a hangjában.

-        Nem kell sietned, Brad szerint minden rendben megy. A halgyárnak igen jó tele volt, a kifogott mennyiség javát átvették tőle konzerv- és mélyfagyasztott termékekhez, Mike Ulmann pedig tegnap ismét vízre szállt.

-        Eb csont beforr. Kris Stump is egészségesnek találta?

-        Máskülönben meg is kapná tőlem a magáét.

Fro élvezettel hallgatta az édesapja jellegzetes nevetését. Valószínűleg a hosszú távollét tette, ám néhanapján megijesztette a hetvenkét esztendő, amit ez a csodálatos ember a háta mögé utasított. A lelkiismeret rosszabb napokon keményen megfeddte, amiért újra meg újra ennyi időt pazarol el tőle távol. Az ürügy mindig kéznél volt, lovagló edzések, utazások, házasság, önsajnálat, de otthon mindeközben várta valaki. Valaki, aki az életénél is jobban szerette, vágyott a társaságára, arra, hogy segíthessen. Várt, de vajon meddig? Egy szép napon talán éppúgy előzmények nélkül siklik ki az életéből, ahogyan az édesanyja tette? Hogy mindösszesen a kitölthetetlen ürességet meg a fojtogató magányt hagyja maga után?

-        Valami rettenetesen kavarog benned. Érzem.

Értetlenül nézett fel, amikor Ru maga alá hajlítva az egyik lábát az oldalára ereszkedett. – Róma boldogtalanná tesz téged.

-        Róma? Nem értelek.

Ru az álla alá nyúlva gyengéd kényszerrel maga felé fordította az arcát. Megpróbált kiolvasni valamit a tekintetéből, megérintette a haját, ahogyan az a vállára omlott. – Nem mentél a szalonba, helyette itt búslakodsz és könnyek csillognak a szemedben. Min töprengtél, hogy közben meg sem hallottad, amit meséltem?

-        Apámmal beszéltem…

-     Valami… valami történt otthon? – Fro tagadóan ingatta a fejét. – Hát, akkor?

-        Nehéz lenne megmagyarázni.

-        Azért próbáld csak meg.

-     Azt mondta, akár tovább is maradhatok, ha akarok – Ru nem siettette. Némán kivárt. – Szeretnék, mégsem tudok. Amennyiben rólam volt szó, apám egész életében áldozatokat hozott. Édesanyámmal hihetetlen csodákat vittek véghez, ahányszor azzal engem szolgáltak, vagy közelebb segítettek a céljaimhoz. Virrasztott mellettem, amikor én élni se akartam, etetett, hogy legyen erőm szembenézni önmagammal. Elviselte John sértő, durva, gyakran fölényes viselkedését, hazavitt, amikor elveszítettem a lábam alól a talajt. Miközben én annyi időt töltöttem már távol tőle… elhagyva az otthonomat. Így amikor azt mondta, maradjak, amíg akarok… rájöttem, hogy nincs időm. Elmúlt hetven és nekem még annyi mondanivalóm van… be kell pótolnunk a mindennapok kis örömeit… együtt lennünk, nevetni… ott a helyem mellette – érezte, hogy ismét keserű könnyek öntik el a szemét, visszatarthatatlanul és erőszakosan.

-        Beteg?

-        Nem arra akarok hazamenni, hogy beteg, esetleg haldoklik. Akkor hogyan ültetünk virágokat, sétáltatjuk meg Lakkcipőt a strandon, vagy főzőcskézünk a konyhában? Gyerekes és szentimentális vagyok, ugye?

-        Egyáltalán nem. Ez a valódi szeretet, amiről beszélsz…

Fro felsóhajtott. Az ölében összekulcsolt ujjaikra szegezett pillantással folytatta. A hirtelen feltört érzelmek maguk alá gyűrték. – Emlékszel a firenzei térképemre?

-        A rejtvényre, de még mennyire! A nagyapád igazi művész lehetett, miért nem árulod el a nevét?

-        Mert neked mindössze egy név lenne a lexikonban, ellenben nekem varázsló volt, akit rettenetesen szerettem. Hónapokig dolgoztunk a térképen, távolságokat számoltunk, forgattuk a papírt. Törtük a fejünket a megoldásokon, mígnem elkészült. Akkor este nagyapa azt mondta: Mára tegyük el, de holnap, meglásd, hatalmas sétát teszünk Firenzében – Fro lenyelte a könnyeit. – Soha nem jött el velem. Álmában megállt a szíve. Ahogyan az anyámnak is és… nem tudnám újra elviselni… ha az édesapám… Megérted ezt, Ru?

-        Meg, bár ez annyit jelent, hogy én elveszítelek téged.

-        Előre tudtuk, hogy ennél több nem jut nekünk.

-        Javíthatatlan álmodozó vagyok – Ru közelebb hajolt és ahogy feléje nézett, megcsókolta. – De ez az egy hónap még a miénk. Kérlek, egyetlen napot se rabolj el tőlem…

Fro a mellére húzta a kezét, de Ru inkább szétterpesztett lábakkal az ölébe vonta. A fején keresztül egyetlen mozdulattal lehúzta róla a pulóvert, hogy ajkával azonnal végigsimítsa a bőrét. Sietve kikapcsolta a melltartóját, ezzel szabad utat engedett a perzselő csókoknak.

-        Ugye, nem bűn, mert ennyire vágyom rád?

-        Bűn?! Az a bűn, hogy el akarsz hagyni.

-        Miért nézel így rám? – fogta Fro a tenyerébe Ru arcát.

-         Szerelmem versbe úgy szeretném önteni,

Fájdalmam néki így örömet ad talán

Örül: olvasni kezd, ha olvas, elhiszi

Ha elhiszi, megszán

Szán: gondja lesz reám. 

-        Ru, ne kelts bennem lelkifurdalást. Inkább szeretkezzünk, át akarlak ölelni.

-        Ha szükséges, tisztességtelenül is kész vagyok harcolni érted….vagy ellened.

Hozzá azonban már nem értek el az elszántság szavai. Egyszerűen szerelmesébe fojtotta a fogadalmait és elégtétellel nyugtázta, milyen hatással van rá a csábítási kísérlet.

Frónak rá kellett döbbennie, hogy szégyenletesen keveset tud Rómáról. Pusztán azokat a mindenki által hallott és továbbadott közhelyeket ismerte, amelyeket jobbára az iskolában szedett magára, vagy esetleg útikönyvben olvasott. Nem sok. Homályos, felületes tudás, amire se büszke nem lehetett, se elégedettséggel nem töltötte el. És hogy ez mennyire így van, útitársa akaratlanul is emlékeztette rá.

-        Egy évig tanultam Rómában – vallotta be Ru, mivel árulkodó helyismerete hamar leleplezte.

Lenyűgöző otthonosságának köszönhették, mert nem kényszerültek szállodába, helyette magánlakásban szálltak meg. – Az apartman Hugóé, a barátomé. Anno, amikor az ösztöndíjas évemet itt töltöttem, együtt béreltük. Később merőben nosztalgikus okokból megvette.

Fro nem tudta, vajon ez a város előkelő vagy kevésbé felkapott negyedeinek egyike, mindenesetre rögvest beleszeretett. A felső emeleti lakáshoz terasz is tartozott, mint Rómában számos tetőtéri lakáshoz, onnan egyenesen a Colosseum fenséges falaira láttak rá. A közelgő tavasz egyre erőteljesebb napsugarai őket is kicsalták, hogy általában ott reggelizzenek. Bizony nem okozott nehézséget elképzelni, ez az aprócska oázis milyen lélegzetelállító menedék nyáron. A kovácsoltvas korlát mellett cserepes növények sorakoztak, egyelőre kissé kopaszon, türelemmel várva sorsuk jobbra fordulását. Bágyadtan mutogatták pattanásra kész rügyeiket, amelyekből nyárra fantasztikus lombozat fejlődik ki. A lakás maga hamisítatlan szerelmi fészek benyomását keltette, annak ellenére is, hogy Ru emlékeiben diáktanyaként élt. Mostanra szemmel láthatóan megváltoztatta az arculatát, kényelmes, hatalmas párnákkal borított bútorok, elegancia, visszafogott, mégis életigenlő színek jellemezték.

-        A barátom hírhedt szoknyabolond – kommentálta Ru a belső szobában elhelyezett széles ágyat, amit szerelmi csatározások színhelyéül szánhattak.

Otthonosságot sugalltak a helyiségek, ezeket a házigazda gondossággal és jó ízléssel rendezte be. Szembetűnő hódolata a földi örömök iránt mégsem volt bántó, minden apró jel azt üzente, ebben a lakásban él is valaki, nemcsak időről-időre megszáll. Ettől lett a hangulata sajátságos, már-már hívogatóan meleg. Komor, esős délutánokon is ugyanazt a derűt sugározta, mint napfénynél. Fro nem várt módon teljes felszabadultságot érzett, mert ha átmenetileg is, de megoszthatta ezt a fészket Ru-val. Rövidéletű házasság-félében találta magát valakivel, aki a nevét ugyan nem árulta el, ám egész lényét átadta ennek a rendhagyó kapcsolatnak. És nem titkolt elégedettséggel szembesítette őt azzal, mitől fosztotta meg John annak idején. John nem a társának tekintette, hanem az élete egyik kellékének, nem várta reggelivel és nem akarta tudni, miről mit gondol. Általában nem számított neki, mi van vele, itt van vagy valahol máshol, jó vagy rosszkedvű, egészséges vagy beteg. Minden olyan mindegy volt, a hetek, hónapok és évek úgy fordultak egymásba, hogy észrevétlenül haladtak a maguk útján. Nesztelenül, arctalanul.

-        Jó reggelt – Ru reggelente rámosolygott, amikor kócosan kitámolygott a hálószobából. Néha meghúzkodta a köntöse övét, hogy egy csók erejéig magához vonja. – Fáj a fejed?

Fro hátragereblyézve a haját biccentett. – Lekvárt eszel? – nyalta meg a száját a csók után. Kellemes eper ízt kapott. 

-        Ne haragudj, rettenetesen éhes vagyok.

Ru felpattant, hogy alátoljon egy széket. Kivételesen nem odakint terített, mivel az éjszaka órákon át zuhogott az eső, hogy végeredményben kevés híján elmossa az egész várost. Bár az üvegen túl oszladozni kezdtek a felhők, a nyirkosság alaposan lehűtötte a levegőt. Fro szomjasan beleivott a kávéba. Még sose kóstolt zamatosabbat, mint amit Ru készített.

-     Hozzak valamit a fejedre? – felnézett. A barna szemekben aggodalom tükröződött. Bezzeg John sose viselkedett vele ilyen figyelmesen. Megrázta a fejét. – Akkor egyél valamit.

Ru megcirógatta a térdét a köntös alatt. Apró gesztus volt, mégis eszébe juttatta, mennyire hiányozni fog ez a meghittség, ha hazautazik. Ahogyan a szerelmes éjszakák is. A megértés. Hogy Ru éppúgy elviselte a visszautasítást, mintha őt hívták táncba. Ő volt az, akit szégyenérzet nélkül képes volt szerelmeskedésre csábítani. Valószínűleg Ru könnyedsége szórta rá ezt a varázst, amit korábban nem tapasztalt soha.

-        Találtál valami érdekeset?

A kérdésre Ru félrelökte a reggeli lapot. – Az égvilágon semmit. Javul az idő. Van elképzelésed a mai napról?

Fro lenyelte a falatot. – Mondd csak, mennyit tudsz az ókorról?

-        Mármint az ókori Rómáról? Elboldogulok, noha a reneszánszban inkább vagyok otthon.

-        Hmmm, szerintem ez nekem így is megfelel.

-        Számomra nem létezik teljesebb mágia a reneszánsznál. De miért kérded?

-        Leginkább azért jöttem el idáig, hogy megnézzem a Forumot. Olyan sokat olvastam róla, ennek dacára az a sok betű szégyenletesen kevés, ha az ember nem látta. Elmegyünk megnézni?

-    Semmiképpen sem hagyhatod ki! Amúgy szerencséd van, a Forum Romanumot történetesen kívül-belül ismerem.

Fro kacéran kacsintott. – Jobb vagy az útikönyvemnél?

-        Ezerszer jobb és még lapoznod sem kell.

Gyalog indultak a Forum bevételére. A Via del Fori Imperiali mentén haladva Ru a legnagyobb természetességgel kézen fogta, teljes egyetértésben andalogtak a derengő napsütésben. Hétköznapi forgalom dübörgött mellettük, egy életre kelt és rohanó világváros lüktetésével, amely alighanem ugyanezt a túlterhelt és csak hébe-hóba csillapodó ritmusát élte, amióta létezett. Róma sajátságos zaklatottságában is örök maradt, sokarcú város, talán éppen ebben lelhette meg az öröklét kulcsát. A kövek, amelyek a lábuk alatt az utat alkották, amelyek a házakat létrehozták, a Colosseumot, mind-mind ezt igazolták. Róma öröksége soha nem szűnt meg létezni, sőt, akár a Főnix madár, a pusztulás hamvából kelt életre, hogy más koroknak, más embereknek és más időknek ugyanúgy bebizonyítsa, továbbra is létezik, él. Mitöbb, képes magába olvasztani a múlt letűnt dicsőségét a jelennel.

-        25 múltam, amikor átvettem a diplomámat – mesélte Ru ráérősen, ahogy a még nedves járdákon bandukoltak. – Ez nem az a szakma, amit az iskolapadban lehetne megtanulni, úgyhogy három évig fel és le bolyongtam Európában. Mindenhova elzarándokoltam, ahol a képzőművészet jelen van, és ha csak egy morzsáját is, de magamba szívhattam. Múzeumok, képtárak, kiállítások, magángyűjtemények, mindent látnom kellett. Szerencsére a családom támogatott, így hasznos tanulóidőnek tekinthetem. Közben cikkeket publikáltam és egy évre a Louvre-ban is elhelyezkedtem. Idegenvezetőként alkalmaztak, aminek nagy előnye, hogy a képtárat alaposan feltérképezhettem magamnak. Nemcsak a kiállított darabokat, de a raktárak egy részébe is bebocsáttatást nyertem, ahová a védett, vagy restaurálásra váró tételeket helyezik el. Utána két évre Olaszországba jöttem és a második évben egyéves kurzuson vettem részt itt, Rómában. Előtte az ország számos részében megfordultam…

-        Például Firenzében?

Ru elégedetten mosolygott. – Életre szóló élmény volt, ugyanis egészen addig azt a tévképzetet dédelgettem, hogy akár festő is válhatna belőlem… – önmagának szólt a vidám nevetés, amely a megállapítást követte. – Firenzében gyorsan kiderült, mekkora tévedésben vagyok.

-        Nagy csalódás lehetett.

-    No persze, frissiben igen, ám visszatekintve, nem történt tragédia. Az embernek tudomásul kell vennie a saját korlátait. Ami engem illet, sokáig tartott, de megértettem, hogy a suszter maradjon a kaptafánál.

-       És miként kerültél ilyen bensőséges ismeretségbe az ókorral?

Ru elégedetten tekintett körbe, ahogy egyre közeledtek a Forumhoz. – Amikor Rómában tanultam, a sors összehozott Hugo nővérével, Sylviával… sajnos két évvel később egy elképesztő motorcsónak balesetben fiatalon meghalt. Tudod, Syl régészként dolgozott Pompeiben és néhány hónapig megosztotta velünk az albérletet. 

-        Jó kis trió!

-        Bárcsak! – legyintett Ru. – Syl túl ambiciózus volt és, ami még rosszabb, a feje búbjáig belehabarodott valakibe, akivel együtt térdepeltek Pompei kövein. Arra viszont mindig kaphatónak mutatkozott, hogy az ókorról meséljen.

-        Vagyis tőle erednek a Forum ismereteid?

-        Valahogy úgy. Ott a bejárat, látod?

Frót ámulatba ejtette a látvány. Belépve a térre elképesztő izgalom lett úrrá rajta, ami nem csoda, hiszen réges-régi álma készült valóra válni. Azóta dédelgetett álom volt ez, hogy a nagyapjától az első történeteket hallotta a tógás rómaiakról, a háborúkról, a Circus Maximusról meg az őrült Néróról. Gyerekfejjel továbbszínezte a már amúgy is hátborzongató meséket, amelyek attól kezdve alig hasonlítottak a történelem tényeire, az ő számára ellenben kellemes időtöltést jelentettek. És az időtöltésen túl olyasféle vonzalom vert gyökeret a szívében, amely Rómát, illetve annak dicshimnuszát élete fontos részévé tette. Ahogy felnőtt és az élete más irányba vitte, egyre messzebb sodródott az álmodozótól, aki Julia szerepébe képzelve magát a lepedőt használta tógaként. Mostanáig alig merte elhinni, egyszer majd tényleg eljut ide. Eljut és a saját szemével is megnézheti. Egyszer az édesapja azt mondta, a Forum a világ közepe. Márpedig onnan, ahol most földbe gyökerezett lábakkal állt, pontosan annak is tűnt, a világ örök közepének. Alázatot érzett a láttán, alázatot valami előtt, ami elporladó szépségében is hatalmas, tekintélyt parancsoló, sőt, csodálatra érdemes.

Az ő szemében nem számított, hogy rommá zsugorodott az egykori Forum, hogy formátlan kőhalomként, igazi csillogását némileg elveszítve terült el előtte a múlt. Ezek a kövek élő mementói voltak valaminek, amit a ma embere értékén megbecsülni nem is képes. Átélni mindazt a világuralmi tekintélyt, amit a semmiből felemelkedő város kiterjesztett az egész Földközi-tenger medencéjére és még azon is túl. Elmúlásában is meghatotta, hogy része lehet ennek a csodának.

-       Jól vagy? – karolt bele Ru, miközben aggódó pillantással mérte végig. Persze, hiszen nem érthette, milyen érzések tolultak fel benne, ő pedig nem akarta megosztani vele.

-        Semmi bajom.

-      Nézd csak, nem jöttem üres kézzel – kergette szét egyszerre csapongó és megilletődött gondolatait Ru hangja. A zsebéből kis alakú könyvet bányászott elő. – Hugo ugyanis grafikus és néhány évvel ezelőtt egy barátja Syl anyagait felhasználva könyvet írt a Forumról. Hugót kérte fel a rajzok elkészítéséhez, látod?

Fro átvette az apró kötetet. Kézre álló, szerény kiadás volt, szemrevaló bordó kötésben, amelyen arany betűkkel az állt: Forum Romanum. Az igényes papírra nyomott rajzok meg az apró betűs szövegek részletes bemutatást adtak a térről. Az épületeket egykori szépségükben felidéző ábrák döbbenetes élethűséggel követték egymást. Árkádok, tetők, kupolák, timpanonok, szobrok…mintha Rómát Hugo élénk képzelete újrateremtette volna.

-        Na, drágám, rajtad a sor – mosolygott rá Ru. – Hol vagyunk?

Nem volt nagy kihívás megtalálni saját pozíciójukat, mert az alaprajz ugyanolyan nagyszerűen sikerült, akár a többi, háromdimenziós benyomást keltő rajz. – A Septimus Severus diadalív előtt.

Ru kacsintott. – És még azt mondják, a nők irányba forgatják a térképet.

-        Meg azt is, hogy nem tudnak vezetni… pedig én nagyon jól vezetek.

-        Na, és a fakanál? Azzal mi a helyzet?

Szívesen belement az ugratásba. – Válóok. Legközelebb jobban választok…. szakácsot.

Ru önfeledten hahotázott, majd tekintetével az épületeket sorra véve egy ajánlattal rukkolt elő. – Menjünk balra a Curia felé és egy teljes kört leírva visszajutunk ide.

-        Helyes, tudunk valamit erről a diadalívről?

Ru megnézte magának. – A férfi lovag volt, konzul és szenátor. Évekig Pannónia kormányzója. A csapatai kiáltották ki császárrá, utána visszatért Rómába. A bevésések feltehetően a hőstetteit magasztalják. Mi a következő?

-        A Curia Julia – olvasta le Fro a térképről. Ámulattal méricskélte a majdnem épen fennmaradt gyűléstermet, amely annyi nagyszerű és legalább ugyanannyi véres eseményt láthatott a maga idejében. Nagy embereket és hitványakat, akik mind a hatalom bűvöletében éltek és haltak. Ugyanezek a falak micsoda ékesszóló beszédeket visszhangozhattak, olyanokét is, akik közül a többség mára az ismeretlenség ködébe veszett, a maguk korában mégis képesek voltak indulatokat, sőt, lázongásokat kirobbantani. – Vajon miért nem egyszerűen Curia a neve?

Ru megvonta a vállát. – A rómaiak örömmel keresztelték az általuk építtetett templomokat és egyéb középületeket a cognomenjük alapján, ezzel a haláluk után is megtarthatták a nép emlékezetében a család, illetve személyes dicsőségüket.

-    De a Curia valójában a parlament volt, a szenátus tanácskozásainak színhelye…. Nem pedig valakié.

-     Amennyire emlékszem, négyszer égett le és kezdték újra az építkezést. Valamikor időszámítás előtt az első évszázadban Tullus Hostilius után Curia Hostiliának nevezték. Leégett és Sulla vette kézbe az építést. Legközelebb Caesar építtette fel, de még a munkák befejezése előtt meghalt, ezért Augustus folytatta. Nero idején ismét a tűz kerekedett felül és i.sz. 200 után negyedszer is. Ír a könyv valamit az alapterületéről?

Fro belenézett a szövegbe. Némi keresés után meglelte az adatokat. – 27 méter hosszú, 18 méter széles és 221 magas. Tehát a szélessége a hosszúság 2/3-a és a magassága ... a fele a szélesség és a hosszúság szorzatának. Jól számoltam?

Ru egy pillanat erejéig megdermedt, majd ellenállhatatlanul hahotázni kezdett. – Ezt meg hogy az ördögbe számoltad ki?

-        Adódik.

-      Adódik? Öt másodperc alatt? Ugye, ezzel nem azt akarod mondani, hogy fejszámolóval van dolgom?

-        Inkább úgy fogalmaznék, a számok jó barátaim. Elég titokzatosan hangzik?

-        Igen, bár erre magamtól is azonnal ráéreztem. És már azt is tudom, hogy te vagy a könyvelő a halgyárban.

-        Nyert, ennyivel közelebb kerültél a megfejtéshez, nemde?

A fancsali grimasz valahol a kedélytelen vigyor meg a kényszeredett szemöldökráncolás közé esett. – Azért forró nyomnak nem nevezném.

Fro nevetve állt tovább. A kiadós esőnek köszönhetően a romok közti gyep csodás harmatban úszott. Ha nem Anglia egyik legszerencsésebb éghajlatú szögletéből érkezik, igencsak furcsa szemmel méregethette volna a március derekán már dús és életerős gyepet. Cornwallban sem ment ritkaságszámba az enyhe tavasz, különösen hogy a tél sem volt havas vagy olyan lelket dermesztő, mint az ország északi részeiben. Ugyanakkor Európában másféle télben lehetett része, főként az Alpokban, ahol a kemény fagyok meg a hatalmas hó átrajzolták az erről az évszakról alkotott elképzelését. És most a tavaszban lubickoló Rómát élvezve kifejezetten bizarrnak tűnt az emlék, hogy nem is olyan régen, néhány száz kilométerrel északra, még a könny is megfagyott az arcán olyan hideg, metszően jeges időben síelt.

Órákon keresztül bolyongtak az élesedő fényben. Hébe-hóba felhők húztak át az égen, ám a nyomukban rögvest szikrázóan sárga napsugarak borították el az égboltot. Nem fenyegetett többé az eső réme, hogy elmossa ezt a nem mindennapi kalandot, ami a múltba vezetett. Annak is egy dicső, magával ragadó időszakába, amely valósággal életre kelt a kövekben, melyeket az enyészet soha nem tudott annyira elpusztítani, hogy ennyi se maradjon fenn. Elmerülten bújták a kis könyvet, ugyanis sokkal több információval szolgált, mint azt a méretéből feltételezni lehetett volna. Elolvasták a feljegyzéseket, követték az ajánlott ösvényeket és egymásnak mutogatták a nem várt felfedezéseket. Frónak a rajzok láttán beindult a képzelete, majdhogynem maga előtt látta az élettől nyüzsgő, tógás alakok által benépesített Forumot, a szónoklatoktól hangos Rostrát, a háborgó tömegeket, a Curia előtt várakozókat, miközben a nyitott ajtók mögött a szenátus indulatos vitái zajlottak. És az ide képzelt zsivaj, a lüktetés, amely valaha elválaszthatatlan része volt ennek a térnek, mintha túlélt volna, még mindig láthatatlanul, de jelen lenne, hogy aki beteszi ide a lábát, az libabőrössé legyen a múlt kapujának erőszakos megnyílása láttán.

A legtöbben a Vesta szüzek templománál, illetve a vele összenőtt laknál lődörögtek. Ki-ki a maga nyelvén fogalmazva meg a csodálatot, amelyet nem lehetett nem átérezni. Ru nem kevés gonoszkodással karikírozta ki egy ázsiai csoport élénk beszédét, mert valóban madárcsiripelésre emlékeztetett.

-        Ne csináld.

-        Mit? – Ru vidáman karolta át és a nyakába csókolva odébb húzta. – Nézzük meg azokat a szüzeket.

-      Attól tartok, lekésted őket – heccelte Fro az ügybuzgóságát látva. Ennek ellenére beljebb merészkedtek.

-        A Vesta szüzek patrícius családokból kerültek ki, rendszerint hat-tíz éves koruk között csatlakoztak a kollégiumhoz. Tízéves kiképzést kaptak és a fogadalmuk harminc évig kötelezte őket. A tíz év tanulás után tíz évig egyszerűen csak eleget tettek a feladataiknak, majd az utolsó tíz évben betanították az újakat. Persze a legfontosabb és legősibb kötelességük a Vesta templomban égő tűz őrzése volt, ugyanis ha kialudt, valamelyik szűz megszegte a fogadalmát.

-        Vajon ugyanolyan jogaik voltak, akár a többi patrícius asszonynak?

-       Nos, azt hiszem, magasabban álltak, már csak a közösség osztatlan tisztelete és elismerése folytán is. Ráadásul, amíg egy patrícius lánya először az apa, majd a férj fennhatósága alá került, addig a Vesta szüzek a szolgálatuk leteltét követően független nőknek számítottak. Amennyiben tisztán és makulátlanul éltek, Róma falain belül is eltemethették őket, ami, mint tudjuk…

-        Senki másnak nem engedtetett meg.

-        Nem bizony!

-        A harminc év leteltével egyszerűen vénkisasszonyként éltek?

-        A legtöbbjük, felteszem, igen, hiszen Rómában minden házasság elsődleges célja a gyermeknemzés vagy a dignitas emelése volt. Az elsőhöz ezek a szüzek már kissé öregecskék voltak. Ellenben a gazdagsággal kecsegtető hozományuk nem egy elszegényedő patríciust megkísértett, következésképp akadt köztük, aki talált férjet. Ebben az esetben viszont a férj vált a paterfamiliarissá, azaz a függetlenségüket elveszítették. Egy Vesta szüzet elvenni növelte a férj dignitasát, hozzájárult a családi kassza gyarapításához, ami már nem rossz alap a boldogsághoz.

-        Cinikus felfogás.

Ru felderülve terelte tovább Frót. – A rómaiak híresen józanok és érdekemberek, Rudi. Ha egy házasságban nem jött a gyermekáldás, a válás nem jelentett gondot. Mondvacsinált koholmányokkal is egyik percről a másikra elzavarhatták a feleségüket, hogy jöjjön a következő. Sokszor az aggastyánok gyereklányokat vettek nőül, hogy az utolsó erejükkel teherbe ejtve azokat gondoskodjanak a nevük továbbéléséről. És ha már itt tartunk, a kedvenc hősödről, Caesarról is elmondható, hogy sokat tapasztalt e tárgyban…. Nem utolsósorban a szüzekről.

Élveteg vigyora és célozgatásai előcsaltak egy önfeledt kacajt Fróból. Megtoldotta egy fenyítő intéssel is, de Ru elkapva a karját cseppet sem ijedten magához húzta. – Itt hagylak a Tullianumban, ha rosszalkodsz.

-        Én? Talán inkább te!

-        Ó, te kis ártatlan! Gyere, nézzük meg a vánkosodat.

Fro még sosem élvezte ennyire a szójátékaikat meg a heccelődést. Ahogy fogyott az idejük, a közös percek egyre értékesebbnek tűntek. Mindeközben növekvő keserűséggel tudatosodott benne, mi az, amit elveszít, amint hazautazik. Elveszít, vagy lemond róla, hajszálnyi a különbség, ugyanazzal a végeredménnyel. Maradhatott volna, talán Runak igaza volt, amikor azt mondta, maradnia kéne. Mégsem mérlegelte ezt a lehetőséget. Nem tartozott ide és nem is hitte, hogy valaha tartozhatna. Az ő világa ott volt a csatorna túlsó partján, ahol felnőtt, és ahol minden követ ismer. Ahol más a levegő, ahol igazán biztonságban érzi magát és a házasság által rákényszerített távollét után visszatalált a gyökereihez. Ahol azt remélte, a szeretett vidék megvédi az újabb, életre szóló csalódásoktól.

Maradhatott volna, de nem akart. Ru olyasmivel ajándékozta meg, ami a sebeket, amelyekről gyakran azt képzelte, sose hegednek be, mégiscsak begyógyította. Az ő oldalán ízig-vérig nőnek érezte magát, szerelemre éhes, hús-vér asszonynak. Megváltozott. Nem is annyira meg, hanem vissza azzá a bátor és kalandot kereső lánnyá, aki hajdanán volt. Hajdanán, John előtt, a könnyek meg a fájdalmak előtt, amelyek kevés híján örökre maguk alá temették. Nem akarta eltagadni, hogy ez a lélekemelő változás Ru olthatatlan szerelmének és ragaszkodásának a gyümölcse. Ennek ellenére nem érezte, hogy összetartoznának, hogy kettejük világa összefonódhat és meghozhatja számukra azt az elégedettséget, ami egy kiegyensúlyozott kapcsolathoz elengedhetetlen. És mivel nem volt vele tisztában, ez a kaland nem lobban-e el hamarabb, mint szeretné, semmilyen hatalom nem vehette volna rá, hogy kivárja a pillanatot, amikor a szerelem unalomba, vagy kölcsönös vádaskodásba fordul. Akkor akarta abbahagyni, amikor még ezt a sürgető vágyat érzi, amikor a nevetéseik őszinték, és önmagukat éltetik, nem kell másnak látszani, vagy mást mondani, mint a való érzéseik, pusztán azért, hogy a konfliktusokat elkerüljék.

Ha a szívére tette a kezét, hazavágyott. Látni az édesapját meg Went. Hogy hat hónap után visszakapja a szürke hétköznapokat, a kiismerhető jövőt, a nyugalmat. Kár lett volna tagadni, hogy Ru mélyebb érzelmeket ébresztett benne, mint amit egy futó kalandtól vár az ember, ám ez sem tarthatta vissza. Különben is, a férfi nős, az élete összes apró láncszemével egy másik nőhöz és Franciaországhoz bilincselve. Majd magával viszi ezeknek a hónapoknak az emlékét, akár valami pótolhatatlan kincset, többet azonban nem akart. Nem mert többet kérni vagy többet kockáztatni. Egyszer az életben már mindent feláldozott egy férfiért, aki nem érdemelte meg az odaadását. Kifordította önmagából, megtaposta és eldobta, hogy soha többé ne tudjon hinni a szép szavaknak meg a fellángolásoknak. Merthogy nem voltak többek fellángolásnál. Ez a lelki keserűség ugyanakkor nem akadályozta meg abban, hogy a nyaralását az utolsó napjáig kiélvezze és önző módon újra meg újra megmártózzon egy meghódított szerető szenvedélyében. Miért is ne? Azért vágott neki az útnak, hogy átélje, amit soha korábban. 

Nyakig merült a fürdőkádba. A forró víz meg az illatos hab ellazították, kicsit el is szundított, mert amikor az ajtócsapódásra felriadt, már langyos volt a víz és a hab is jelentősen összeesett. Rögvest azután Ru hangját hallotta, ahogy a nevén szólongatja. Egyszer csak ott termett a fürdőszoba küszöbén és az ajtófélfának vetett vállal pillantott feléje. Szórakozott félmosoly táncolt a szája körül, miközben egy gyönyörű répát rágcsált. – Hát, te?

-        Ne is próbálj cukkolni, mert megérdemlem.

Ru halkan kuncogott, ahogyan egyedül ő tud. – Szóval, megérdemled? Valóban? Mégis mit műveltél, hogy ilyen fejedelmi kényeztetést érdemelsz?

-        Ajándékok után szaladgáltam az otthoniaknak.

A varázsütésre elkomoruló arckifejezést nem lehetett félreérteni. Megbánta, mert nem hazudott valamit a fájó igazság helyett. Mindkettejüket nyomasztotta a közelgő elválás visszavonhatatlansága, ezért gyakran a kényszerű hallgatás kíméletesebbnek tűnt. Engesztelésül Ru felé nyújtotta a kezét, ám beletelt egy végtelen percbe, mire az megadva magát megmozdult. A mosógépre hajította a megrágott répát, majd a tetejére ejtette a bőrkabátját. Fro el sem tudta szakítani tőle a pillantását. Nézte, ahogy az nézett rá, kisvártatva pedig letérdelt a kád elé. Hallgatagon előrehajolt és mitsem törődve az ingujjal, benyúlt a langyos vízbe. Frót elvarázsolta az érintés finomsága, amint ujjai végigszaladtak a combján, fel a hasára és vissza. Tekintetük nem eresztette egymást, ennyivel is sikerült a vágyat lángra lobbantani. Ru előrehajolt, hogy megcsókolja. Szája türelmetlenül simult az övére. Játék volt, méghozzá csodálatos, ahogy a csókja megszelídült. Megvárta, amíg ő is megtette a maga első lépését és akkor megint úgy csókolta, mint azon az első éjszakán szilveszterkor. Vágytól űzve, mégis haditerv szerint, fokozatosan csábítva el őt, bevonva a játékba, noha lehetőséget sem adva a visszavonulásra. De ő már nem is akart elfutni. Ru keze a víz alatt észrevétlenül a mellére lopakodott. Dédelgette, simogatta, mintha fáradságos munkával szeretné a szunnyadó parazsat felhevíteni.

-        Ru, drágám… – Fro-tól mindössze ennyire tellett.

Suttogott. Ru ennél a megadásnál nem is várt többre. Felállt, épp csak azért, hogy kiemelje őt a fürdővízből. Azzal sem törődve, hogy végigcsöpögteti a lakást, átvitte a hálószobába. Úgy tette le a széles ágyra, hogy rögvest ráfeküdjön. Fro didergett a hideg ingétől, ezért inkább türelmetlenül végiggombolta rajta. Ölelték, csókolták egymást, mígnem Ru is meztelenre vetkőzött. Bódító volt érezni őt.

-        Szeretlek, Rudi – nyögte Ru átkarolva a csípőjét.

Fro megcirógatta az arcát és telhetetlenül szorította magához. Mohón fogadta be ezt a dübörgő, mindent felemésztő vágyat. Ru már nem tudta visszafogni magát, ő amúgy sem tartott rá igényt. Ahogy a combjaival bilincsbe fogta, elárulta saját vágyát. Ru beletúrva a hajába sutyorgott valamit, ami szerelmi vallomás lehetett. Hamarosan egész teste megfeszült, és a kielégülés hullámai minden porcikáján őrjöngve száguldottak végig. Fro a saját hangját hallotta ismeretlenül magas fekvésben, rögvest azután Ru-ét. Egy végtelen percre elszakadt a valóságtól és lehunyt szemmel feküdt mozdulatlanságban, még erősebben kapaszkodva Ru-ba. Arcán érezte vállának nyomását, mellén doboló szívének makacs zenéjét.

Beletelt egy-két percbe, mire Ru megmozdult, ő azonban igyekezett visszatartani, szüksége volt a melegére. – Maradj velem.

Ru az övébe fúrta a tekintetét, megfejthetetlen fény villant benne. – Szeretlek.

-        Tudom.

-        Mondd, te is szeretsz engem ennyire?

-        Érezned kellene.

-        Érezni érzem, csak nem tudom.

Ahogy Ru megfordult, magával húzta őt is. Békésen hevertek ebben a bizalmas testhelyzetben, boldogan, elégedetten.

-        Elfáradtam.

Ru felnevetett. – Remélem is – mondta ki sem nyitva a szemét.

Csend ereszkedett a lakásra, a nappaliból hallani lehetett az óra serény, ám annál dallamtalanabb ketyegését. Odakint autó dudált, a nyomában derűs ugratás hangjai szűrődtek fel.

-        Mire gondolsz? – kérdezte Fro valamivel később.

Ru mintha háromszor is megfontolta volna a választ. A lemondó sóhaj, ami megelőzte a szavait, önmagáért beszélt. – Közel hat éve vagyok nős, de gyakorlatilag négy éve hozzá se nyúltam Fannihoz – hogy ez pontosan mit jelent a számára, sokatmondóan kiült az arcára. A szenvedés, a kudarc, illetve a soha nem múló belső vívódás keserűségét Fro is jól ismerte, nem kellett neki bemutatni.

-        Vajon mi következik ebből?

Bántó mozdulat volt, ahogy Ru visszavonhatatlanul elhúzódott tőle. Ne haragudj-félét dünnyögött az orra alatt. – Hogy mi? Vannak szemét emberek, Rudi, akik riasztó példaként állnak előttünk, mi azonban nem tanulunk a leckéből. Nézz magadra, vagy nézz rám! Valakik megbántottak minket és attól kezdve mi ugyanolyan aljasul bánunk egymással… pedig pontosan az ellenkezőjét kéne tennünk.

Fro visszahanyatlott a párnára. Onnan figyelte, ahogyan Ru előkeríti az alsóját és magára kapja. Düh égett a szemében, és összepréselt ajkai sem tanúskodtak egyébről, minthogy forr benne az indulat.

-     Tudod, mit neveznek prostitúciónak? Ha valaki érdekből, pénzért, befolyásért odaadja magát. És én pontosan így kaptam meg Fannit. De az ujjára húzott jegygyűrűtől a lényeg fikarcnyit sem változott… noha elismerem, jóval hízelgőbben fest. Iszom valamit – morogta és ezzel kidübörgött a szobából.

Fro a plafont bámulva fekve maradt a szétdúlt ágyon. A lelke mélyén bántotta, mert minden rábeszélés dacára arra készült, hogy cserbenhagyja Ru-t. Az ő szavaival élve arra, hogy ugyanolyan aljasul viselkedjen, ahogy egykor vele szemben tették. A megállapításban felfedezett némi igazságot, jóllehet kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy a maga helyzetére is érvényesítse. Igaztalan párhuzamot erőltetett volna magára, hiszen ő csak védekezett. Gyenge és gyáva volt ahhoz, hogy fejest ugorjon egy másik életbe, ahogy Ru várta tőle. Ideig-óráig szívesen belegondolt, milyen álomszerű lenne a férfival élni, ugyanakkor eléggé kinőtt a rózsaszín ábrándokból ahhoz, ne hagyja magát megtéveszteni. A szürke hétköznapok egyszer mindenképpen lecsapnak és semmilyen szerelem vagy varázslat nem vonhatja ki magát elementáris hatásai alól. Ebbe a tévhitbe kergetni magát óriási hiba lenne, még akkor is, ha önmagának be merte vallani, mennyire szereti Ru-t. Az elmúlt hónapok boldogsága ellenére mégis hitte, hogy vissza kell térnie ahhoz az életéhez, amit itt túl könnyen el lehet felejteni.

-    Nem is mondtam, hogy ma belebotlottam egy régi ismerősbe – Ru lusta léptekkel sétált be a szobába. Ismét önmaga volt, a keserűség tüze ellobbant, úgy viselkedett, mintha az imént semmi nem történt volna. Megkerülve az ágyat leült Fro mellé. – Kisebb összejövetelt trombitált össze holnaputánra és ragaszkodik hozzá, hogy mi is csatlakozzunk – mialatt beszélt, ujjai érzékien cirógatták Frót, hol a nyakán, hol a karján, hol a lábszárát kényeztetve. – Elmegyünk?

-        Persze, miért ne? Hátha valamelyikük elkotyogja az igazi nevedet.

-     Erre ne is számíts – vigyorgott Ru magabiztosan. – Előre figyelmeztetem őket – közelebb hajolt. – Csakis tőlem tudhatod meg… de könyörögnöd kell érte.

-        Sose fogok könyörögni.

-        Nem?

-        Nem.

-        Biztos?

-        Ru! Ne csiklandozz! – Fro némi dulakodás árán kimenekült az ágyból és a túloldalon magára kapta az első ruhadarabot, hogy eltakarja meztelenségét.

Ru élvezettel hahotázott rajta, meg sem próbálta leplezni, mennyire élvezi szorult helyzetét. – Sellőnek nagyon tetszettél, de a dacos lázadó is levesz a lábamról – ahogy elkapta őt és magához húzta, semmi túlzás nem volt a szavaiban.

-     Mire készülsz? – ingerkedett vele Fro tetten érve a jól ismert tüzet a szemében.

-        Mit szeretnél?

-        Menjünk el valahova vacsorázni. Éhes vagyok.

Ru bolondos arcot vágott. – De utána azt csináljuk, amit én szeretnék – tehát alkut kötöttek.

-        Mennyire ismered azt a környéket a Via del Corsónál? – váltott témát Fro.

-        Via del Corso?

-        Még egyszer sem jártunk arra.

-        Valóban nem, pedig számtalan érdekessége akad.

-        Számtalan? Példának okáért mi?

-        A Corso a reneszánsz és barokk Róma fő ütőere – Ru eleresztve őt a térkép után kutatott az éjjeliszekrényen.

Fro melléje kuporodott a matracra. – Képtárak vannak arrafelé?

-        Vannak, igen. Például a Galleria Doria Pamphilli. Ott látható Tiziano ’Salome Szt. János fejével’ című képe, Caravaggio, Correggio és Velazques is van néhány. Mégis inkább arról híres, hogy nagy múltú családok előszeretettel építkeztek azon a tájékon. Á, megvan! – Ru széthajtogatta a térképet. – A Via del Corso itt kezdődik a Piazza Veneziánál. Nézd csak! Palazzo Bonaparte, itt halt meg Napóleon anyja, Palazzo Doria meg a képtár, Palazzo Salviati. Aztán a SS Apostoli-templom. Többek közt Michelangelót is itt temették el 1564-ben, mígnem régi barátunk Cosimo Medici az éj leple alatt el nem lopta a testet és Firenzébe vitette.

-        Hogy mit csinált?

Fro hitetlenkedő kacajára Ru elszántan ingatta a fejét. – Itt van a Piazza di Spagna. A nevét érdekes módon a spanyol követségről kapta. Ez a római Montmartre, művészekkel, kalandorokkal, szép nőkkel. És itt van a Trinita dei Monti meg a híres lépcsősor.

-        Ahol a bárka-alakú szökőkút áll, ugye?

-        Igen, a Barcaccia. 1626-ban készült el. A Via del Babuino, itt, látod? A római műkereskedelem utcája.

-        Kezdem érteni, miért olyan ismerős itt neked minden – Fro Ru vállára ejtette a kezét. Rámosolygott. – Csodállak téged – ezzel láthatóan meglepte.

-        Ugyan, miért?

-        Az elképesztő műveltségedért, a rengeteg barátodért… téged a sors igazán a tenyerén hordoz, a kegyeltje lehetsz.

Ru morcosan felvonta a szemöldökét. – Udvarolsz nekem?

-     Eszemben sincs!

-     Pedig kísértetiesen úgy hangzott. Azzal a szépséghibával, hogy nem szólítottál fel lánykérésre.

Fro kinevette a fintorát. – Engedelmeskednél?

-     Ha nem lennék már odabilincselve egy házisárkányhoz… szó nélkül – ezzel Ru újfent a térképre meredt. – Ne feledkezzünk meg a Trevi-kútról. De oda csak az utolsó este lehet pénzt dobni.

-        Megnézni azért megnézhetem?

-        Távolból. Tehát?

-        Menjünk! Farkaséhes vagyok, te választod az éttermet.

-      Kapj fel valamit ide is – paskolt Ru Fro meztelen hátsójára. – Tizenöt percet kapsz.

Fro nagyszerűen érezte magát Ru baráti társaságában. A minden tekintetben szedett-vedett kis kör éppen sokszínűsége miatt állt készen arra, hogy fenntartások nélkül magába olvassza. Legfeljebb a koruk alapján mutattak némi azonosságot. Mindannyian harmincas értelmiségiek voltak, tanárok, költők, üzletemberek, mérnökök, ruhatervezők. Akadt köztük francia, német és spanyol is.

-     Szükségünk van egy hidegvérű angolra – bolondozott az egyik széles mosolyú férfi, aki Herbertként mutatkozott be.

-      A szívem szakadna meg, ha így lenne – kacsintott Ru.

Az élénk, keresztbe-beszélésektől hangos vacsora filmekből ismert olaszos hangulatban zajlott. A hosszú asztalnál szorosan ültek, körbevették magukat tálakkal, italokkal, poharakkal, így az étkezés órákig elnyúlt. A társalgás olykor heves vitákat, majd a nyomában kirobbanó hahotákat eredményezett, hogy már-már hangorkánnak beillő zajt csaptak. Aznap este a szakács is alaposan kitett magáért. Hamisítatlanul helyi menüvel rukkolt elő, gusztusosan tálalva és megtöltve a lakást ellenállhatatlan illatokkal.

-    Ez főtt Fettucine – magyarázta Ru a soron következő fogásnál. – Színes főtt tészta. Errefelé spenóttal készítik. Sajtot, reszelt húst, vajat és tojást ütnek össze, a szósz rákerül a tésztára. Hidd el, fenséges, kóstold meg, de tartalékolj a sült bárányra is, az Franco igazi remekműve.

A jóslat maradéktalanul bevált. Mire a menü végére értek, Fro úgy érezte, egy ültében jó néhány kilóra szert tett. Ru, mint aki a gondolataiban olvas, rákacsintott. – Segítek ledolgozni ma éjjel – szemében csalfa fény játszott azonnal felpezsdítve a vérét. Igen, más sem járt az eszében, mint ez a határtalan vágy, ami összeláncolta őket. Amikor utoljára hasonlót élt át, még tapasztalatlan fruska volt, éretlen és naiv, hogy ennyi örömöt leljen a szerelemben.

-        Merre tovább, Ru?

Szerelmese elfordult tőle és a vörös nőre nézett a szemközti oldalon. Rita átlagosnak egyáltalán nem nevezhető nőies idomaival büszkén feszített két férfi között. A mélyen dekoltált blúz magamutogató módon hívta fel a figyelmet gömbölyded adottságaira. Valószínűleg ezért hatott olyan meglepően festetlen arca, jóllehet smink nélkül is káprázatosan mutatott hatalmas szemeivel és piros ajkaival.

-       Velence. Még maradt két hetünk, hogy felfedezzük. 

A terítő takarásában Ru keze Fro combjára kúszott. Végigszaladt rajta, majd megállapodott a térde hajlatában.

-     Velencében állít ki Rodolfo – vetette közbe a házigazda. – Élete nagy kiugrása előtt áll, látogassátok meg. Örülni fog a baráti támogatásnak.

-       Meglesz.

-       Mivel foglalkozik, Rudi?

Szokatlanul csengett ez a játékhoz kitalált név egy vadidegen szájából, de mivel így mutatkozott be, már nem látta értelmét magyarázkodni. – Könyvelő vagyok egy halgyárban.

Constenza felkiáltott. – Imádom a halat. Nincs is egészségesebb étel.

-      Rudi a nyaralása alatt nem eszik halat – jelentette be Ru cinkos vigyorral. – Lehet, hogy hasonló esetben te is így tennél, Con.

-        Azt kétlem! Bár, ki tudhatja? És merrefelé lakik?

Ru élvezve a helyzetet kíváncsian sandított oldalra. Fro érezte a becéző simogatást a térdén, no meg felfedezte a szemtelen kárörvendést a rátapadó pillantásban. – A tenger mellett keleten. Apró hely, a térképek se mind jelzik.

A szó másra terelődött, ám Ru továbbra is őt fürkészte. – Azaz a nyugati parton és nem kis faluban, ugye?

-        Ilyen ravasznak látszom?

-        Ilyen ravasz vagy. És ilyen bizalmatlan.

-      Még csodálkozol? Soha egyetlen szavamat sem hiszed el fenntartások nélkül.

Ru olyan közel hajolt, hogy más nem hallhatta meg, mit súg. Ilyen közelről, ahogy Rudi ránézett, még a fekete pöttyöket is láthatta a szemében. – Egyedül akkor vagy őszinte, amikor szeretkezel velem. Akkor elárulod, hogy összetartozunk. Elárulod a csókjaiddal, az odaadásoddal, azzal, amit feltételek nélkül nekem adsz. Legalább magadat ne csapd be, kérlek.

Vacsora után az asztalról szemvillanás alatt eltüntették a piszkos edényeket. A társaság szétszéledt, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Fro élénk beszélgetésbe merült két nővel, akik korábban tőle távol ültek, így kiabálás nélkül szót sem válthattak. A nevükre ugyan nem emlékezett, ez azonban nem jelentette akadályát, hogy Londonról, majd Párizsról véleményt cseréljenek. Mindketten független és világlátott nő benyomását keltették, egyikőjük hosszabb időt töltött mindkét fővárosban.

-        Restaurátor vagyok, ennek megfelelően megrögzött vándormadár – mesélte a barna hajú. – Ahova hívnak, oda megyek.

A másik nő olaszokhoz képest feltűnően fehérbőrű volt, észak-itáliai szőkeség. – Ru mesés idegenvezető, nemde? – kérdezte szembeötlő melankóliával a hangjában. Fro nem is annyira féltékenységnek, jóval inkább részvétnek értelmezte. – Gyakran jöttünk Olaszországba, amikor még nekem udvarolt.

-        Azt hittem, olasz vagy.

-        Ó, nem! A nevem Lucy, csak a barátaim hívnak Luciának. Emberemlékezet óta itt élek, ezért ragadt rám.

-        Csodálatosan beszéled a nyelvet.

Lucy elpirult, nem éppen szokványos reakció az ő korában, különösen egy ennyire ártatlan megjegyzés esetében. – Köszönöm. Ru-val együtt tanultuk a nyelvet – pillanatnyi habozást követően valami egészen váratlannal folytatta. – A mai napig fel nem foghatom, mi a fenét látott abban a karót nyelt Fanniban. Elképesztően fennhéjázó liba, öntelt és nem mellesleg született élősködő. Ru nem is választhatott volna rosszabbul.

Frót kellemetlenül érintette a kifakadás, amely ezúttal nem nélkülözte a féltékenység zöngéit. – Nem ismerem – próbált sután kihátrálni a harapófogóból, miközben úgy vélte, már most is többet tud arról a nőről, mint szeretné. – Hamarosan magam is hazautazom Angliába, úgyhogy ez a házasság nem tartozik rám.

A Carola nevű lány helyeslőleg bólogatott, láthatóan többre tartva a békességet. Fro szerette volna saját hazugságait komolyan venni, ám Ru-t a barátai közt látni, ebben a vidám, oldott légkörben, indokolatlanul felkavarta. Most jóval nagyobb fájdalomba került emlékeztetnie magát a valóságra. Sebezhetővé tette, amit érzett, és ez valahol legbelül nyomasztó teherré változott. A tavaszi estében meglapult egy dísznövény védelmében, amikor a lányok magára hagyták. Örült a lélegzetvételnyi magánynak, a csendnek, és hogy átadhatta magát felkavaró töprengéseinek.

A csillagos égbolton a város fényburája ívelt át, mindössze néhány csillag ragyoghatott keresztül rajta. A lenge szellő édes illatokat hozott, amelyek egyre jobban bántották és elszomorították. Elnézett balra a simogató estében. Idefelé jövet Ru megmutatta neki Pompeius színházának romjait. A színházhoz tartozott egy templom, illetve a pompás csarnok, ahol i.e. 44-ben a szenátus ülésén Brutus patrícius konspirátorokkal szövetkezve a halálba küldte Caesart. Ebből mostanra semmi látható nyom nem maradt, ő mégis maga elé tudta idézni a hátborzongató jelenetet, amely az idők folyamán az irodalmárok és történészek által az egyik legsűrűbben megidézett gyilkossággá változott. Valamivel távolabb kivilágítva domborodott a Campo de Fiori. Ru történetei szerint a reneszánsz város pletykafóruma, idegenforgalmi központja és az elmaradhatatlan kurtizánok közkedvelt vadászterülete, illetve egyben látványos kivégzések színtere. Ugyancsak útba ejtették Giordano Bruno bronzszobrát, ez éppen azon a helyen állt, ahol a művészt 1600-ban megégették.

-        Eszemben sincs elrontani az örömödet, haver…

-        Hagyd a köntörfalazást – Fro felismerte Ru hangját. Továbbra is a növény takarásában álldogált, így a balkonra kilépő férfiak nem vehették észre. – Ha ilyen képet vágsz, mindig nyomja valami a bögyödet.

-        Igen, és neve is van.

-        Akkor nevesítsd.

-        Az édes kis nejed.

-        Fanni? Mit művelt már megint?

-        Párizsban van, a kocsiddal pedig elgázolt valakit… és hogy tetézze a bajt, cserbenhagyta.

Ru durva káromkodást eresztett meg. Amikor legközelebb megszólalt, jéghidegen azt tudakolta: – Honnan tudsz te erről?

-        Akit elütött, a Sorbonne kollégiumában az unokaöcsém szobatársa. Alaposan elintézte a gyereket. Csípőtörés, végtagok, borda… egy időre tetőtől-talpig gipsz, utána ki tudja. Egy járókelő jegyezte fel a rendszámot.

-        Az én rendszámomat.

-        A te rendszámodat.

-        A pokolba azzal a nővel! – tört ki Ru.

-        Hagyd ezt abba.

-        Csak ne csitítgass engem, Nico! És mi lett a kölyökkel?

-     Túléli, már hazahozták Rómába. Fannit az apád menekítette ki az előzetesből, de a neve se fogja automatikusan kirántani a pácból. Nem szívesen állok eléd ezzel, amikor ennyire boldognak látlak, de a cimborám vagy…

-        Köszönöm, Nico. Jobb, ha tudok róla.

-        Meggyőződésem, hogy haza kéne menned.

Ru hosszasan hallgatott. – Nem mehetek. Még nem, Rudival először Velencébe utazunk.

-        Nézd, szükség van rád otthon. Fanni póráz nélkül megveszett kutya. És az apád hamar kijön a béketűrésből, ha még sok hasonló jócselekedet követi egymást.

-        Hagyjam itt Rudit? Ezt ne is várd tőlem!

-        Nagylány már! Utána mehetsz Angliába, amint a hullámok elülnek.

-        Szó sem lehet róla! Nem gondolom meg magamat, úgyhogy menjünk vissza.

A felszólítást léptek távolodó kopogása követte, mígnem Fro magára maradt. Idő. A fülébe visszacsengett Nico jó szándékú figyelmeztetése.”Haza kell menned”. Nyomorúságosan érezte magát. Mintha a sors gonosz játéka révén satuba került volna. Ha ő nem lenne itt, Ru minden bizonnyal az első géppel repülne Párizsba. Akármit is érez a felesége iránt, felelősséggel tartozik iránta. Márpedig Nico hangjából félreérthetetlenül kicsengett, hogy a gázolás mindenkire nézve komoly következményekkel járhat. Nemcsak az asszonyra, de a kocsi tulajdonosára is, aki nem más, mint maga Ru.

-        Itt vagy, drágám?

Lemondással tudatosult benne, hogy Ru kizárólag a legbensőségesebb pillanatokban hajlandó a szerelmesének, vagy a kedvesének szólítani. Na meg most, hogy senki nem hallhatta. Talán magát védte, vagy őt akarta büntetni, de akárhogy is volt, rosszul esett.

-     Itt vagyok – nézett hátra elfordulva a pazar kilátástól. – Varázslatos ez az éjszaka.

Ru szorosan hozzábújt és szenvedéllyel megcsókolta. – Tegyük meg varázslatosabbá otthon, kettesben. Velem tartasz?

-        Mehetünk.

-        Boldoggá tesz a türelmetlenséged.

Fro hagyta, hogy az ismerős kar átölelje, így legalább elrejthette kikívánkozó könnyeit. Most már tudta, hogy nem mehet Ru-val Velencébe. Az csak elhalasztaná az elkerülhetetlen búcsút és a tetejébe még ennél is több sebet ejtene rajtuk. Ideje volt hazafelé vennie az irányt. Egyedül.

-        Gyere – Ru kézen fogta, ő pedig nem tiltakozott.

Drága Ru!

     Igazad volt, gyáva vagyok kockáztatni. Egyszer pórul jártam és számomra ez az az élmény, ami mindent átírt. Sajnálom, hogy nem előtte találkoztam veled, de ezt se könnyek, se kesergés nem orvosolhatja. Örökké hálás leszek, amiért visszaadtad az elveszettnek hitt illúzióimat. John gyalázatos árulása után nem hittem, hogy létezik még férfi, akit egyszerre találok vonzónak és szórakoztatónak. Szeretlek, ám úgy látszik, ennyi nem elegendő. Akárhogy is küzdöttem, nem sikerült túllépnem a múlton.

      Elmegyek. Egy ilyen boldog este után kell megtennem, amikor még van erőm hozzá. Vár otthon a családom, a kötelezettségeim, meg az a nő, aki valójában vagyok. Az a világ, sajnos, túl messze van a te Párizsodtól, Firenzédtől vagy Rómádtól. Nincsenek benne Vénuszok, Medicik, se kaland, vagy lovagiasság. Bánt, amiért csalódást okozok, de hidd el, én csalódtam keservesebben. Mivel én magamban csalódtam.

Szeretlek, Rudi.

Összehajtogatta a levelet és az asztal közepére állította. Minden szó, amit papírra vetett, sebet karistolt a szívébe, ráadásul ócska, tucatfilmbe illő drámának hatott. Mégis így érzett, ezt a végtelen bánatot, ami összepréselte a mellkasát.

Lábujjhegyen osont vissza a hálószobába. Ru mélyen aludt. A takaró éppen csak a hasát takarta, fejét kedvenc szokása szerint a párnába fúrta. Arckifejezéséből ítélve elégedett álma lehetett. Egy utolsó, szorongó pillantást vetve rá megragadta a hátizsákját és kihátrált az ajtón. Sikerült hangtalanul összecsomagolnia, és ahogy jött, úgy távozott. Nehéz volt az első lépés, mégis megtette, és utána kényszerítette magát a következőre, meg a harmadikra is. A kulcsot az előszoba tükör elé helyezve jóformán kimenekült a lakásból. A zár engedelmesen, de véglegesen kattant mögötte. Ezzel elmúlt életének legszebb hat hónapja.

Alig huppant be a taxiba, a torkát fojtogató sírás első könnycseppjei végiggördültek az arcán.

-    Ne forduljunk vissza? – ahogy összekuporodott a hátsó ülésen, a sofőr egészen megrendülten nézett rá a tükörből. Válaszolni nem maradt ereje, inkább nemlegesen megrázta a fejét.

A motor felbőgött, a kocsi engedelmesen nekirugaszkodott az álmos utcának. Nem volt bátorsága visszanézni a legfelső emelet vaksötét ablakaira, hanem makacsul előre meredt, mint aki nem lát, nem hall. Mindössze annyit látott, hogy a Colosseum romjai mögött az égbolt egy bátortalan csíkján derengeni kezd a hajnal.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd S.Bardet 58 történetét!


  • 1213 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S.Bardet

Lezáratlan múlt

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A Lathea c. regény négy kötete öt év hányattatásait meséli el, mígnem a háború végén, 1945-ben Lathea letelepszik Párizsban. Azóta 35 esztendő telt el és 1980-ban az asszonyt egy boldog családtól körülvéve láthatjuk viszont. Ám ahogy ő, úgy a családjának egyetlen más tagja sem számít arra, hogy a maguk mögött hagyott évtizedek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyos konfliktusok végleg a múlt ködébe vesszenek. Márpedig a régi ellenségek alig várják, hogy a hosszú várakozásért kárpótolva magukat kegyetlen revansot vegyenek.

Rövid összefoglaló

"Régi ismerősök a Lathea c. regény lapjairól.
Ismert, mitsem változó helyszínek
Felmelegített szerelmek
Elfeledett, szép napok
Elveszített barátok
Itt van már a második generáció
Elképesztő összefonódások
Letagadhatatlan bűnök
A múlt kísértetei feltámadnak
Fel kell venni a kesztyű"

Olvasási idő

39 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S.Bardet nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!