Barion Pixel nuuvella

Lezáratlan múlt

Hétköznapok

1.

A Rue de Rennes sose változott. Ruben ezt szerette benne a leginkább. Megbízhatóságot és változatlanságot sugallt. Se kívülről, se belülről nem mutatott semmi újat, olyan volt, amilyennek gyerekfejjel is látta. Jóllehet minden festésnél megváltoztak egy kicsit az árnyalatok, ám a hangulat és a bensőségesség soha. Tavasztól őszig két terebélyes fa vetett árnyékot a köríves felhajtóra, még a kandeláber fényét is sejtelmesen megszűrték, ha leszállt az este. Odabent pedig a méretes hall felett a meleg barnákban, sárgákban és olykor kékekben játszó helyiségek sorakoztak. Mindegyik egyedi és alkalmazkodó a gazdája ízléséhez. Bár hallotta, hogy korábban a ház komorabb, mondhatni lélektelen volt, de amire ő vissza tudott emlékezni, az nem ilyen nyomokat hagyott benne.

Életének első hat esztendejét Svájcban töltötte, azután költöztek vissza Párizsba. A Genfi-tó varázsa után talán éppen azért nem volt lehetetlen vállalkozás megszokni a Rue de Rennes világát, mert a kert és a tágas terek feledtették a tényt, hogy be vannak zárva a város kőrengetegébe. A ház állandóságot biztosított, amire neki nagy szüksége is volt. Akárhány év telt el, amióta kirepült a fészekből, a régi szobája ugyanúgy visszavárta, bármikor előzetes bejelentés nélkül beköltözhetett. Senki nem faggatta az okairól vagy esetleges terveiről, hanem egyszerűen csak ott volt, mintha soha el se ment volna. És örültek neki. Utána pedig elmehetett az elválás fájdalma, megbánása nélkül. Mert tudta, hogy ha újra eljön, ugyanez a szeretet fogadja. Bár józan, érvektől erős magyarázatát soha nem lelte, ez a fajta támasz, a kiegyensúlyozott családi háttér az évek múlásával egyre nagyobb jelentőséget nyert. Azelőtt el akart szökni és a saját lábán állva megbirkózni az élet nehézségeivel. Mostanában viszont haza akart térni és megbizonyosodni arról, hogy semmi nem változik.

Nem csengetett, saját kulcsával jutott be a házba, ahol háborítatlan csend fogadta. A kabátját a megszokott helyre lógatta, majd a cipője következett. A kinti lucsok után örült, hogy megszabadulhat a sáros hólétől csúszóssá vált lábbelitől.

-   Jó napot, uram – az elébe siető lányra lesett. Az uniformis előírásszerűen állt rajta, a tervezője se képzelhette tökéletesebbre.

-        Üdvözlöm, Nora. Hogy van?

-      Köszönöm, uram. Hadd segítsek – a fürge kéz előrenyúlt, így a sálja nem hullott a bepiszkolt padlóra.

-        Röstellem, de összesároztam a márványt.

-      Feltörlöm, nem jelent gondot. A fivére a szalonban tartózkodik. Ön is itt ebédel?

-        Csodálatos ötlet, köszönöm.

Átvágva a hallon zárva találta a faragott ajtókat. Kilincs helyett szét kellett tolnia a szárnyakat, hogy beljebb kerüljön. Odabent a legotthonosabb társalgó rejtőzött, amit valaha látott. Corey a kandallóban ropogó tűz előtt a napilapot böngészte. Két lábát, régi szokása szerint, átrakta egymáson, jobbjában a pipáját forgatta. Ez utóbbi bosszantó szokásává kezdett válni, a dohányzásról mégsem akadt senki, aki lebeszélhette volna. Ahogy az elegáns szemüvegkeret rejtekéből élénkzöld szeme felvillant, Ruben a megtestesült üzletember maszkja mögött felfedezte a testvérét, aki komisz tréfáival annyiszor keserítette meg az életét.

-        Ejha, Ben! – a vidám üdvözlés kurjantásnak is beillett. Megölelték egymást, Corey kétszer hátba is lapogatta. – Nem vártunk a jövő hétnél korábban.

-        Az öregek?

-        Még Svájcban vannak. Ülj már le és mesélj valamit.

Ruben elfogadta a felajánlott konyakot, a javát egyetlen hajtásra felhörpintette. – Tegnap Volkov telefonált rám, hogy az anyósom beette magát a házba. Azaz napokon belül Fanni is fel fog bukkanni. Azok ketten egyetlen lépést sem tesznek egymás nélkül.

Corey nem leplezte ösztönös meghökkenését. – Egek! Kezded elölről az egészet? Mi a fenéért tűröd meg a vén sárkányt?

-        Terveim vannak.

Az összevont vörös szemöldök szavak nélkül is beszélt. – Mifélék?

-        Vége van, egyszer s mindenkorra.

Rövid csend ereszkedett közéjük. – Értsem úgy, hogy rábukkantál a titokzatos Rudira? – tudakolta Corey, csakhogy nemleges fejmozdulat válaszolt.

-        Először Fanni.

-        Azért, ugye, nem adod fel?

-        Semmiképpen! Ha szükséges, személyesen járom végig az összes istenverte halgyárat Angliában.

Corey flegmán, szinte érdektelenül hajította félre a lapot. – Bevallom, még mindig nem értem, hogyan mehettél bele ebbe a bújócskába. 

-        Nem én szabtam a szabályokat, de… követnem sem kellett volna őket. Ez viszont már késő bánat.

Corey a hajába túrt. – Nem akarja, hogy megtaláld. Nyomtalanul kisétált az életedből.

Ruben a zakója belső zsebéből előhúzta az irattárcáját. – Hátrahagyta ezt.

-        Mi ez?

-        Egy vers – hajtogatta szét a láthatóan nagy becsben tartott papírlapot.

-        Felolvasod?

-        Nem vagy éppen irodalmi lélek, bátyó, de tegyünk próbát és olvass a sorok között.

-        Halljuk!

-        A legnagyobb öröm is elenyész, hogy bízva-bízzunk s féljünk egyaránt.

       Örökké ősz se tart,

        a napnak éje, éjnek napja támad.

        Hamar derű követ sújtó vihart,

         minden madár lel évszakot dalának.

        Cserébe küld Isten mindent reánk, hogy bízva-bízzunk s féljünk egyaránt.

        Mit elvesztettél, egy nap megnyered,

         nagyhalra-gyenge hálóval kicsit fogj.

         Ez-az tilos, de minden senkinek,

          kevés kell, ám a vágy több mint a birtok.

          Az örömbe a sors epét kever. Csekély csekélyt – a nagy semmit se nyer.

Amíg Ruben visszahajtogatta és elrejtette a verset, Corey gondterhelten fújt egyet. – Kifogtál egy megtaposott és frusztrált nőt.

-        Valóban, de ezen kívül mit mond még a vers?

-        Hogy örökre felejtsd el. Találj valaki mást.

-        Ó, nem. Mit elvesztettél, egy nap megnyered… visszakapom őt.

Corey vitába szállt. – Inkább lemondást hallottam ki belőle.

-        Hamar derű követ sújtó vihart… Nem, Corey, ez az én fülemnek buzdítás. Ám sajnos e percben Fanni elsőbbséget élvez. Ismét lecsupaszította a bankszámlámat és a reptéren alig bírtam kifizetni a taxit… ezzel tényleg betelt a mérték. Ráadásul fikarcnyit se érdekli, ha rajtam röhög a fél város a viszonyai miatt.

-        Erre most válaszolnom kell?

Ruben letörten felnevetett. – Felesleges, nagyon jól ismerem a véleményed.

-        Jó, és mit lépsz?

-        Ó, már léptem is. Letiltattam a kifizetéseit. Eddig ő szórakozott velem, most rajtam a sor – a kijelentés megerősítéseképpen a konyak maradéka is lecsúszott.

-        Fannit ismerve óriási patáliára számíthatsz.

-        Pedig ez csak az első pofon, amit bezsebel.

A kopogást követően feltáruló ajtó felé fordultak. Nora állt a küszöbön. – Tálalhatok, uraim?

-        Igen, megyünk.

Corey legalább most megszabadult a pipától és a szalonban hagyta. A köralapú márvány hallon átsétálva az ebédlőként használt kisebb helyiségbe tartottak. A faragott asztal mellett ritkán ültek tizenketten, a látvány azonban így is impozánsnak tűnt.

-      Facér vagy? – érdeklődött Ruben a helyére ereszkedve. Corey-val akkor is ugyanoda ültek, ha ketten tartózkodtak itthon.

-     Igen, nekem is az anyósom… két napja be kellett vinni a Val de Grace intenzívjére. Ilya most is vele van.

-        Rosszul hangzik. Komoly a dolog?

Corey kelletlenül ingatta a fejét. – Trombózis. Nem az első és talán a következő már el is viheti. Megint szívtájékon történt, akárcsak megelőzőleg.

-        Úgy érted…

-        Haldoklik, Ben, akkor is, ha nehéz tudomásul vennünk.

Ruben maga elé képzelte a meleg mosolyú asszonyt. Bárcsak neki rendelt volna a sors ilyen anyóst, akkor Fanni se lenne ez a rideg, önző és pénzsóvár, olcsónak még viccből sem mondható nő. Ivona Carolyevát egészen más fából faragták. Üdítő jelenség volt a maga temperamentumával. Áradt belőle az élet, az önzetlen szeretet és jóság. Lényének összes rezdülésével adni akart, ha csak egy baráti mosolyt, akkor annyit. Cserébe soha nem kért semmit. Azért adott önmagából egy-egy darabot, mert neki fontos volt, nem azért, mert hálát várt érte. De talán ami igazán csodálatra késztette őt, hogy az asszony olyan vak hittel és hűséggel állt a fiatalok oldalán, mint kevesek. Nem mintha a lányát, Ilyát, szigor nélkül nevelte volna, mégis imádta a fiatalokat és számos baklövésüket meg tudta bocsátani, amikor mások nem.

-         Holnap bemegyek hozzá. Ugye, látogatható?

Corey felnézett az előételből. – Örülni fog. És Ben…

-        Hmm?

-        A te problémádra visszatérve… ne csinálj ostobaságot. És arra se számíts, hogy Fanni szó nélkül elenged. Fejőstehenet lát benned.

-        Túl szép is lenne.

-        Nem lesz szép, annyi bizonyos.

-      Ne aggódj, bátyó. Meg akarom keresni Rudit, ehhez pedig le kell győznöm ezeket az akadályokat.

Corey váratlanul elmosolyodott. – Különleges nő lehet, ha így megszédített. Legközelebb ne engedd el, amíg be nem mutatkozott.

-      Hiányzik – dőlt hátra Ruben a széken. – A nevetése, a fanyar humora, és ahogy átölelt… attól féltem, többé nem leszek képes így érezni, de Fanni, úgy látszik, mégsem irtott ki belőlem minden gyengédséget.

Fannival ellentétben Ruben szeretett a Boulevard Saint-Germain és a Boulevard Saint-Michel közt élni. A ház, aminek a felét vásárolta meg, akár tíz ember számára is elegendő teret és kényelmet nyújthatott volna, ám ők csak ketten éltek benne. Így az otthonuk ijesztő tágassága folytán személytelennek, sőt, idegennek hatott. Fanni méregdrága, modern bútorokkal rendezte be, hogy kellően előkelő és irigylésre méltó legyen. Ki tudja, talán az is lett, mégis lélektelen maradt. Rubent eleinte csak bántotta, de ahogy a házassága fokozatosan hullott szét, most már taszította is. Az asszony távollétében napjában egy-két órát töltött itt. Nyomasztotta a sivárság, minden emberi jelenlét hiánya. Itt semmit nem talált meg abból a hívogató bájból, amit a Rue de Rennes-ben szeretett.

A környékkel már más volt a helyzet. Először is innen húsz perc alatt a város bármely pontjára eljuthatott. Akár gyalog is, mert a tömegközlekedés megkönnyítette a dolgát. A ház felső szintjéről láthatta a Citét, a Szt. Lajos szigetet, meg a Notre Dame tornyait. A Sorbonne átellenben, a Saint-Michel túloldalán terpeszkedett, a másik irányban, lent a folyó partján pedig a Képzőművészeti Főiskola. Alig negyedórányira voltak a Luxemburg-kerttől, karnyújtásnyira feküdt a Germaine-des Prés, a város legrégebbi temploma. A két világhírű kávéházzal ez volt Párizs egyik lüktető szíve, a Café des Deux-Magots meg a Café de Flore még most is fogalomszámba ment. Utóbbi nemcsak Apollinaire egykori asztaltársaságának adott otthont, vagy a háborút követő években Jean-Paul Sartre egzisztencialistáinak, hanem ma is vonzotta a forradalmi gondolkodókat, művészeket és termékeny alkotókat. Egyetemi évei alatt bizony ő is gyakori vendégnek számított.

Ebben a városrészben tökéletesen otthon érezte magát. A Rue de Rennes és gyerekkorának világa rövid sétányira esett, éppen annyira, hogy üres gyomorral vagy csüggedt lélekkel bármikor kapja magát és hazatérjen néhány órára oda, ahol jó szóval és meleg öleléssel várták.

Bekanyarodott a boulevard-ról a saját utcájukba. Alkonyodott, bár még alig múlt fél öt. Sűrű hófelhők szürkítették az eget, hogy idejekorán kikényszerítsék az estét. A felhajtott gallér dacára fázni kezdett a metsző szélben, ám a hideg sajnos a szívét is körbeölelte. A második délutánt töltötte Ivona ágyánál, a látvány azonban ma ugyanúgy megrázta. A tetterős asszony lefogyva, karikás szemekkel feküdt a paplan alatt, valósággal elnyelte a kórterem fehérsége. Két nap alatt is látni lehetett, mennyit romlott az állapota. Az éjszakai roham kevés híján elvitte, az orvosok csodáról beszéltek, máskülönben ők sem hittek abban, hogy életben tudják tartani. Ezek után Ilya sem ámíthatta magát, keserves sírása pedig a poklok kínját idézte.

Lassan ballagott hazafelé, súlyos gondolatokkal, titkon a jövőt faggatva. Az alkonyatból azután előtűnt a piros sportkocsi, ami eltorlaszolta a fél járdát. Halkan káromkodva belerúgott a kerékbe. Már egy vagyonnyi büntetés befizetésével gazdagította a rendőrséget, ám Fanni továbbra sem volt hajlandó normális emberek módjára parkolni. Becsöngetett. Szinte azonnal feltárult az ajtó, hogy Volkov tejszőke feje bukkanjon elő mögüle. Noha elmúlt ötven, alig látszott harmincnak. Szerencsés géneket örökölt.

-      Megjött – jelentette oroszul. Amikor Fanni a házban tartózkodott, egymás között inkább a saját nyelvükön beszéltek.

-        Igen, nekem is feltűnt – bökött Ruben a háta mögé.

Volkov a válla felett kilesett az utcára. Morgott valamit az orra alatt, majd a kocsi kulcsáért nyúlt. A tartalékot ő tartotta magánál. El is kélt ez az előrelátás, mivel Fanni elkényeztetett úriasszonyok szórakozottságával mindent elszórt vagy elhagyott.

-      Nem, Aleksei – Ruben kikapta a kulcsot a kezéből, amikor rájött, mire készül. – Majd a nagyasszony törődik a saját kocsijával. Hol van?

-        A szalonban az anyjával.

Ruben megszabadult a kabátjától és miután Volkov karjára terítette, megindult a földszinti helyiség felé. Három falat bontottak le, hogy Fanni kedve szerint megszülethessen ez a túlméretezett és jellegtelen hodály, amit ma szalonként használtak. A sivár, bántóan üres helyiség minden volt, csak hangulatos nem. A tetejében ez is felesleges pénzkidobásnak bizonyult, hiszen házasságuk első évét leszámítva nem hívtak társaságot a házhoz, ezért az egész átalakítás öncélú pusztítás benyomását keltette.

A ház asszonya az anyjával együtt ott lustálkodott. A kandalló adta melegben fecsegtek és vihorásztak, akár két kamasz. Igen, lélekben hiú bakfisok voltak, mellesleg kellemetlenül egyformák. Mindketten különleges szépségek, ében hajkoronával, kreol bőrrel és igézően azúr szemekkel. A korkülönbséget leszámítva ikrek lehettek volna, ami nem csoda, hiszen az anya önnön képére gyúrta a leányát. Két csodaszép nő képzeletet rabul ejtő formákkal és tagadhatatlan eleganciával. Bárkit lenyűgöztek, aki nem ismerte azt a végtelen romlottságot, amit a jégfal ügyesen elrejtett.

-        Fanni.

A már-már goromba hangra mindkét asszony idegesen felkapta a fejét.

-        Jó estét, Ruben.

-     Örülök, ha legalább neked jó. Vidd odébb a kocsidat a járdáról, mielőtt borsos árat kér tőled a rendőrség – a kulcsot modortalanul az asszonyhoz hajította, aki az elképedéstől az utolsó pillanatban nyúlt érte, így nem esett a padlóra.

-     Mit műveltél a bankszámlámmal? – támadt neki Fanni hasonló hangnemben. – Egy sou sincs rajta!

-    Ez esetben még inkább sietnék, nehogy megbüntessenek. Én ugyanis nem fizetek többet miattad.

-      Majd Volkov elintézi, rég meg is tehette volna – nyúlt Fanni a csengőért.

-     Azt már nem! Nem azért tartom, hogy a te ostobaságaid következményeit hárítsa el.

-       Erre való a komornyik.

Ruben az anyósára sandított. A mosolyt igencsak lekezelőnek találta, sőt, kioktatónak. – Az enyém nem, kedves Edith. Mondd, mire vársz, Fanni? Ha fel tudtál hajtani a járdára, visszafelé is biztosan sikerülni fog – elég elszánt képet vágott ahhoz, hogy az asszony kivételesen ne vitázzon vagy keressen kibúvókat. Tétovázott néhány másodpercet, mielőtt a méregtől dúlva-fúlva kiviharzott, az anyja pedig eszesebb volt annál, mintsem közbeavatkozzon.

-        Önthetek egy italt?

Ruben a belépőre nézett. – Egy whiskyt, Aleksei, köszönöm.

-        Vacsorára bárányt készít a szakács, megfelel, uram?

Ruben titkon jót nevetett ezen a szertartásosságon, ami fikarcnyit sem jellemezte a kapcsolatát Volkovval. Volkov viszont előszeretettel játszotta el a színjátékot Fanni meg az anyja kedvéért. Mivel ő bármit szívesen megevett és sose szólt bele a menübe, nyilván a játék része volt, mert most mégis neki tette fel ezt a kérdést. Volkov nem csinált titkot belőle, hogy nem zárta a szívébe Fannit, így az összes adódó lehetőséget kihasználta, hogy éreztesse vele, mennyire idegen ebben a házban. Az ilyesfajta közjátékokkal azt hangsúlyozta, hogy neki semmi köze az asszonyhoz és nem is hajlik teljesíteni a szeszélyeit. Ma este ráadásul ő is olyan komisz hangulatban volt, hogy szívesen szerepet vállalt a játékban.

-        Nem akarok bárányt, valami orosz ételt tegyetek az asztalra.

Volkov szeme elégedetten felcsillant. Apró bosszú tüze lobbant benne, hiszen Fanni meg az anyja mindent lenézett, ami orosz. – Igenis, máris intézkedem.

Az egyik kanapén ücsörögve Ruben elégedetten szopogatta a whiskyt. Hallgattak. Edith barnára lakkozott, tökéletes körmeit vizsgálgatta, amíg ő igyekezett kiélvezni a váratlan nyugalmat. Mindössze addig tehette, mígnem odakintről meghallotta az ajtócsapódást, majd Fanni cipősarkainak közeledő zenéjét.

-     Most jobban érzed magadat? – sziszegte dühösen az asztalra csapva a kulcsot.

-        Nem szeretném, ha azt hinnéd, nekem tettél szívességet.

Fannit kihozta a sodrából a közönyösségével. – Mi az ördögöt akarsz tőlem? Még haza se jöttem…

-        Ó, igen, hol is jártál?

-        A Kanári-szigeteken voltam a mamával.

-        Nagyszerű. A sok semmittevés közepette rátok fért egy kis pihenés.

-      Kímélj meg ettől a szarkazmustól, Ruben. Inkább elárulhatnád, mit műveltél a bankszámlámmal.

Időhúzás gyanánt Ruben belekortyolt az italba. A pohár karimája felett azonban le se vette a szemét a feleségéről. Szebb volt Rudinál, kívánatosabb, érzékibb, olyan nő, aki minden férfi álmában megfordul, de vajon képes lenne arra az elsöprő szenvedélyre is, mint a megsebzett és önmagával háborúskodó Rudi? Arra az ösztönös gyengédségre? Lemezteleníteni a lelkét és adni, nemcsak elvenni?

-       Átírtam a szabályokat. Ezentúl havi apanázst bocsátok a rendelkezésedre, azt oszd be.

-     Micsoda? – Ruben elégtétellel figyelte a megváltozó arckifejezést, amely leleplezte Fannit. Az összeg hallatán majdnem elájult, egyedül híres büszkesége tartotta talpon.

-        Ennyi és nincs vita.

-        Neked elment az eszed!

-     Most jött meg, drágám. Megelégeltem a kisded játékaidat, hogy a feleségemet minden áldott nap más oldalán lehet látni…

-        Na, de fiam!

Ruben haragosan meredt az anyósára. – Edith, lenne olyan kedves magunkra hagyni minket?

-        A mama nem megy sehova!

Nem meglepő reakció Fannitól. – Akkor hallgasson! Eddig hárman éltünk ebben az élvezetes házasságban, ámde nálam betelt a pohár. Téged vettelek el, Fanni.

-        Agyrémeket hordasz össze.

Ruben felállt és az asszony irányába lépett. – Agyrémek? A pénzre gondolsz?

-       Arra is. Mégis mit gondolsz, hogyan fogok élni? A fogamhoz verem a garast?

-     Emlékeztetnélek rá, hogy én vagyok az egyetlen, aki pénzt hoz a házhoz. A házassági szerződés szerint eltartalak, ugyanakkor ez nem vonatkozik se az anyádra, se a szeretőidre, se a fényűző hobbijaidra. Ennyit kapsz tőlem. Ha nem elegendő a kiadásaidra, keress munkát.

Fanni elfordult. – Ez nem lehet igaz!

-   Még nincs vége – folytatta Ruben higgadt egykedvűséggel. – Mától megváltozik néhány dolog. Például az, hogy Edith holnap reggel kiköltözik és nem is jön vissza.

Az érintett belesápadt a bejelentésbe. Szeme villámokat szórt és hogy mi járt a fejében, nem volt nehéz kitalálni. – Mit jelentsen ez?

-      Mit, kedves Edith? Hogy elegem van magából. Felforgatja a házam a rendjét, sértegeti a személyzetet és ellenem hangolja a feleségemet. Kezdetnek ennyi is megteszi. Tehát holnap szedi a sátorfáját és elmegy innen. Volkovnak utasításba adom, hogy ne engedje be többé, ha nem vagyok itt, és mérget vehet rá, hogy ez így is lesz.

-        Nem engedem, hogy ilyen hangon beszélj a mamával!

-    Te hallgass, Fanni! Mostantól minden este itthon akarlak látni, nincs utazgatás, bálok, nem mehetsz mulatni oda, ahova engem nem hívtak meg. Tudni akarom, mikor hol jársz, kivel találkozol.

-    Erre ne is számíts, nem vagyok a kutyád! – kiáltotta az asszony első felháborodásában. – Mi ütött beléd? Fegyőrnek képzeled magadat?

-        Jó hasonlat.

Fanni indulatosan meglengette a kezét. – Te szabsz szabályokat? Te, aki akkor jön haza, amikor a kedve tartja? Gondolsz egyet és az esti vonattal Hamburgba mész, vagy Amszterdamba, ilyen előadásra, olyan konferenciára? Könyvet írsz, tanítasz, kutatsz… mindig akad valami égetően fontos munkád. Én meg igazodjak ehhez a káoszhoz? Ezt ne is várd.

Ruben összefűzte a karjait. – Ha jól értelek, rám hárítod az összes felelősséget.

-        Mivel te vagy a felelős. Veled nem lehet normális házasságban élni.

-        Akkor nincs más választás, el kell válnunk.

Ez a józan kijelentés arcul ütötte az asszonyt. Nyilván számos eshetőségre fel lehetett készülve, csak erre nem, amit nem is engedhetett meg magának. Akármilyen kilátástalanul vergődött ebben a házasságban, azért körültekintéssel mérlegelt és tudta, hogy azt a jólétet és biztonságot nyújtja neki, amiről meggondolatlanság lenne lemondania.

-      Ha mégsem akarsz válni, akkor rendet és kiszámíthatóságot kell vinnünk ebbe a… káoszba. Egyetértesz? – Fanni kényszeredetten és sarokba szorítva bólintott. – Helyes. Tehát fél nyolckor reggelizünk, nyolckor vacsorázunk. Kedden, csütörtökön és szombaton velem alszol, vasárnap délelőtt templomba megyünk.

-        Micsoda? Nem megyek templomba és nem…

Az elharapott mondathoz társuló arckifejezés önmagáért beszélt. – Nem alszol velem?!

-         Évek óta nem tartottad fontosnak.

-     Sose mondtam effélét, legfeljebb csak nem tiltakoztam, mert másoknál kerested a szenvedélyt. Csakhogy most új életet kezdünk, nemde?

-        Én nem!

Ruben, mint aki macska-egér játékot űz, magabiztosan elengedte a füle mellett a tiltakozást. Az italbárhoz vonult újratölteni a poharát. Addig Fanni idegesen tett egy kört a szalonban és bár megpróbált higgadtnak mutatkozni, ő ismerte már annyira, hogy felmérje, legszívesebben toporzékolna.

-     Ha nem akarsz tenni azért, hogy ez a házasság működjön, akkor tényleg elválok.

Háttal állt ugyan a két nőnek, látnia sem kellett őket ahhoz, hogy kitalálja a csend okát. Előre kitervelten húzta meg a hurkot Fanni nyaka körül, olyan feltételeket szabott, amelyeket ha teljesíteni akar, jócskán alább kell adnia a büszkeségéből, talán meg is kell alázkodnia. A hallgatás elnyúlt, ő pedig egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve meghúzta a csengőt. – Jött ma posta, Aleksei? – kérdezte a belépőtől.

-      Máris hozom, uram.

Amíg Volkov megfordult, felhajtotta az italát. Erőt merített belőle, hogy legyen ereje ezt a játszmát lezárni. – Nos – vette át a paksaméta levelet és intett Volkovnak, hogy elmehet. –, vacsoránál találkozunk.

Kifelé indult, ám Fanni hangja megállította. – Nem válhatsz el tőlem!

-      Éppenséggel, miért ne? De nem fogok, ha végre úgy viselkedsz, ahogy az egy feleségtől elvárható és szülsz nekem egy örököst.

Fanninak elkerekedett a szeme. – Egy… mit?

-      Egy örököst. Betöltöttem a harmincnégyet, te pedig a harminchetet, úgyhogy nincs értelme az időt húzni. Gyereket akarok és ez egy tökéletesen megfelelő időpont.

Fannin és Edith-en is látni vélte, hogy gyakorlatilag megszólalni sem bírnak. Ez volt az utolsó adu a kezében, és, íme, kijátszotta. Mára ennyivel meg is elégedett. – Felmegyek és lezuhanyozom.

-     Ruben – szaladt utána Fanni, kétségbeesetten kapta el a karját. – Ugye, ez valamilyen rossz tréfa a részedről?

-        Micsoda?

-        Harmincnyolc lennék, mire az első gyerekkel…

-        Hány éve is vagy a feleségem?

-        Mit számít ez most?

-        Szóval, hány?

-        Hat.

-       Igen, hat. Tehát nem rajtam múlt a dolog. Mindig is tudtad, hogy gyerekeket szeretnék, ezért ne hárítsd rám a felelősséget, mert elpazaroltad az éveket.

-        Ahogy te is elpazaroltad…

-        Ezt hogy értsem?

-        Nem láttam, hogy annyira követelőztél volna.

Ruben mérgesen fújt egyet. – Szerinted mit kellett volna tennem? Előkapni az ostort? Ezek szerint az jobban tetszett volna. Na, jó, később találkozunk – ezzel sarkon fordult és felsétált az emeletre. Átpörgetve a leveleket örömmel látta, hogy akad köztük egy Marseille-ből. Az édesapját alighanem felcsigázza majd a Dalí ritkaság.

Edith Perrone elment és aznap délután Ivona Carolyeva meghalt. Ruben nem kérte Fannitól, hogy kísérje el a Val de Grace-be, se azt, hogy eljöjjön a Rue de Rennes-re. Fonák módon kegyeletsértésnek érezte volna, noha a két nő annyira se ismerte egymást, hogy egyáltalán jóban vagy rosszban legyenek. De amíg Fanni minden erejével igyekezett kivonni magát a család életéből, Ivona jóformán már akkor is közéjük tartozott, amikor Corey mégcsak tette a szépet a lányának. Éppen ez a szeretet és ragaszkodás hozta magával azt a megrendülést, ami nemcsak Ilyával éreztette a veszteséget.

A lehangoló és kimerítő este végén Ruben gyalog indult haza. Azt kívánta, bárcsak a hideg, decemberi levegő kimosná belőle a fájdalmat, bár ebben kicsit sem hitt. A szüleivel váltott néhány szót, ennél többre nem is maradt idő, mivel azok, lóhalálában érkeztek meg Svájcból. Hiányoztak és szívesen beszélgetett volna velük, ám a mai nap teljesen alkalmatlannak bizonyult erre. Ahogy minden másra is. Még az anyósa távozása felett sem ült örömünnepet, jóllehet ez a győzelem igencsak megérte volna. Mire hazaért, tizenegy is elmúlt, komor téli este burkolta be Párizst, Volkov azonban ugrásra készen várta.

-        Teát vagy egy italt kérsz?

-        Egy teát, Aleksei.

A forró italra várva kabátostul hullott a szalon kanapéjára. A támlának döntve a fejét vak tekintete a csipkefüggönybe gabalyodott. – Mindig a jó emberek hagynak itt minket – panaszolta Volkovnak, amint visszatért hozzá. Választ nem kapott, nem is várta. – Menj, feküdj le.

-        Biztos?

-        Igen, menj csak. Jó éjt.

Lehunyt szemmel hallgatta, ahogy az éjszaka elterpeszkedik a házon. A falióra elütötte a felet. Amilyen gyorsan ketyegett, az éjfél is rohamosabban közeledett. Ruben nem tett egyebet, minthogy lustán, elcsigázva emlékeket gyűjtögetett Ivonáról. Nem volt bonyolult feladat, akadt bőséggel. Corey három évvel korábban figyelt fel Ilyára és nem sokat váratott magára, hogy a kedvesét otthon is bemutassa. Ez puszta formalitást jelentett, hiszen több-kevesebb rendszerességgel mindannyian megfordultak az orosz klub összejövetelein és Carolyevékat jól ismerték. Ruben haloványan emlékezett egy réges-régi bálra, amikor táncolt Ilyával. Mindketten éretlen kölykök voltak, akkoriban tanulgatták, hogyan kell a társaságban viselkedni, udvarolni és flörtölni. Ilyának az azt megelőző napon vették le a gipszet a lábáról, ezért a szokásosnál is esetlenebbül mozgott. Tánc közben rendre egymást taposták, de valahogy ennek ellenére is remekül szórakoztak. A családban annak dacára Corey volt az inkább orosz, hogy ezt semmiféle vérségi kötelék nem magyarázta. Az élet mégis így hozta és úgy tűnt, megtalálta a maga helyét. Számos életre szóló barátságot kötött a közösségen belül, így természetes folyomány lehetett, hogy társat is ebben a körben keresett. Ilya bájos teremtés volt, akárcsak az édesanyja. Nyitott, egyenes és melegszívű. Nem csoda, mert a Kupolyevek rögvest befogadták.

Töprengéseiből halk neszezés riasztotta. Felnézett és várt. Hamarosan már azt is tudta, hogy Fanni érkezik mezítláb. Ahogy besurrant és megállt a sejtelmes félhomályban, bárki azt hihette volna, csábításra készült. Egyedül ő tudta, hogy az igéző selyemköntös az asszonyi hiúság eszköze.

-        Későn jöttél – Ruben hallgatott. – Hogy van Ilya?

-        Össze van törve, ahogyan mindannyian.

-         Nem a legszerencsésebb időpont, de… beszélnünk kellene mindarról, amit tegnap nekem szegeztél.

Ruben gyanakvóan fürkészte az asszonyt. – Amit mondtam, komolyan gondoltam. Két lehetőséged maradt, elfogadod vagy visszautasítod. Döntsd el.

Ahogy Fanni összefonta a két karját, a köntös egyre kevésbé leplezte testének körvonalait. – Miért most?

-        Miért ne?

-        Öt évig gyakorlatilag idegenként éltünk egy fedél alatt, soha egyetlen szóval sem panaszkodtál. Most meg hirtelen válni akarsz? Nagyon furcsállom – Ruben a teához menekült. – A mama megmondta, miért. Egy nő miatt, ugye?

-        Én nem akarok válni, csak akkor tedd meg, amit kérek.

-      Te is pontosan tudod, hogy hajmeresztő feltételeket szabsz. Tehát, ki az a nő?

-      Nincs semmiféle nő. Az elmúlt hónapokban átgondoltam az életemet és nincs kedvem úgy folytatni, ahogy eddig.

Fanni végre egyszer ugyanannak a lánynak látszott, akit megismert. Mintha a saját fejével gondolkodott volna, de aztán mégis mindent elrontott, amikor megszólalt: – Nem kellett volna a mamát megsértened és elzavarnod.

-        Ugyan, régen meg kellett volna tennem. Ő a legfőbb ellenségem.

-        Hogy mondhatsz ilyet?

-     Drágám, legalább magadhoz legyél őszinte. A mama nélkül már egy harisnyát sem veszel meg. Úgy rátelepszik az életedre, szinte megfojt. Egyetlen dolgot tettél meg valaha is nélküle, hogy belém szerettél. Azután jött ő és meglátta bennem a pénzeszsákot.

-        Miért rágalmazod őt?

-       Miféle rágalom? Pontosan tudom, ki költi el a pénzemet és ki fordít ellenem.

Fanni elfordult. Hosszú percekig bámult ki az ablakon, ám a kertben teljes sötétség terpeszkedett, ezért csakis saját arcképét láthatta az üvegben. Végül, továbbra is a hátát mutatva, szólalt meg: – Nem kellettem neked – panaszosan hangzott.

-   Nekem? Hiszen azért vettelek el, mert az eszemet vesztettem tőled. Emlékeztetnélek, hogy nem én költöztem külön hálószobába – nem jött se válasz, se magyarázat. Furcsa, Ruben közel öt év távlatából is élénken emlékezett arra a borzalmas éjszakára. – Mit mondott neked a mama? Hogy ha elhanyagolsz, nagylelkűbb leszek? Vigyázz, Fanni, hallgatás, beleegyezés.

-      Gyűlölöd a mamát és képes vagy bármivel megvádolni.

-      Fején találtad a szöget. Tudod, ha lenne benned józanság, te is megtagadnád. Tönkreteszi az életedet.

Ahogy Fanni megpördült, tekintete fátyolosnak látszott a szalon kegyetlenül éles fényeinél. – Te ezt nem értheted. Apa nélkül nevelt fel, iskoláztatott és mindig a legjobbat akarta nekem…

-      Kérlek, ne áltasd magadat – sétált oda Ruben. Fanni könnyeit látva közel járt hozzá, hogy megsajnálja. – Luxusbabát nevelt belőled, hogy magasabb áron adhasson el. És el is adott… én pedig megvettelek.

-       Milyen kegyetlen vagy.

-      Az igazság sokszor kellemetlenül fájó. De mondok neked valamit. A mama hatalmasat fog csalódni, ha mégis válásra kerül a sor. A szerződésünk szerint ugyanis semmi nem jár neked, még feleségtartás sem… hát, igen, el sem olvastad, amikor aláírtad… mert akkor mindketten szerelmesek voltunk és csakis a nászútra tudtunk gondolni. Pokoli régen volt, nem igaz? – megérintette Fanni arcát. – Nem látszik rajtad, de azért a lelked többet öregedett hat évnél – még búcsúzóul belenézett a kék szemekben tükröződő szenvedés örvényébe, mielőtt nekilódult az emeletnek.

-        Ruben.

Megtorpant a hall sötétjében és akkor látta, hogy az asszony a küszöbig követte. Ahogy kibontott hajjal, a selymen átszüremlő fény bűvkörében állt ott, nem keltette szörnyeteg benyomását. Ő mégis látni vélte a testén azoknak a keze nyomát, akik helyette szerették. Már a gondolattól is undorodott.

-     Ennyi éven keresztül boldogtalan voltál, mégis tűrted. Történnie kellett valaminek.

-     Talán csak ráébredtem, hogy még élek… és hiányzik egy nő, akit szerethetnék. Aludj jól, Fanni.

Miközben átvágott a hallon és megindult a szőnyeggel borított lépcsőkön felfelé, a hátába fúródott az asszony kérdő tekintete. Szomorú felfedezés zakatolt Ruben fejében. Elkésett. Ha korábban eszmél, mindkettejüket megmenthette volna. Fannit az anyjától, magát pedig a kudarc és az elutasítottság kínzó érzésétől. Akkor most boldog és elégedett lehetne. Nem élne olyan nővel, aki nem kell neki többé, és nem szeretné azt, aki sehol sincs.

Az élet a temetés körül forgott. Egy hosszú, pokoli hétbe telt, mire minden megnyugtatóan lezárult. Más volt tudni és más volt látni, hányan szerették ezt a szerény, ám rendkívüli teremtést. Azok mind ott álltak a sírjánál és a kegyetlen, decemberi szélben fagyoskodva rótták le a kegyeletüket. Azután mindennek vége lett és az életükből egy kicsit kiszökött a fény. Corey, noha a feje búbjáig merült a munkába, egy hónapra elvitte Ilyát a városból. Először a svájci házba, később pedig más terveket akartak szőni. Nélkülük csendes és nem kevéssé elhagyatott lett a Rue de Rennes. Ráadásul Rubent cseppet sem dobta fel a kilátás, hogy a karácsonyt is a távollétükben kell megülni.

Lenyelt egy újabb teasüteményt, mire az édesanyja felbukkant a szalonban. A legszebb nő volt, aki csak ismert. Nem is annyira fizikai valójában, hanem a lénye rendelkezett olyasfajta kisugárzással, amivel kevesen. Különben egyetlen nappal sem látszott többnek ötvennél. A korral együtt teltebb lett, mégis öröm volt ránézni. Olyan nőnek vallhatta magát, akin látszik, hogy szeretik. Akadt is rajta bőven szeretnivaló. Tiszta tekintetét, még mindig szőkés haját azokkal a vörös tincsekkel, amelyeket gyerekfejjel számtalanszor kísérelt meg az ujjára csavarni. Elnézve őt, arcán azt a nyugodt mosolyt, sokszor irigyelte az apjától ezt a kiegyensúlyozott boldogságot. A titkos pillantásokat, amelyek egymást szerető embereket rendszerint lelepleznek. Ő is ilyesmire vágyott, csak nem volt szerencséje. Fanni alkalmatlannak bizonyult arra, hogy mély intimitást átéljen. És Rudi? Bezzeg ő, igen. A mai napig nem fért a fejébe, hogyan volt képes kisurranni az életéből a meghitt napok és az utolsó forró csókok után.

-        Itt is vagyok, drágám.

Ruben örült a szoros ölelésnek. Az édesanyja nem származott a felsőbb körökből, nem bírt az embereket elkápráztató családfával és gyanította, hogy nagymértékben éppen ennek köszönhető, mert Corey-val olyan közegben nőttek fel, ahol a távolságtartásnál és a társasági képmutatásnál nagyobb hangsúlyt kapott a szeretet meg a bensőségesség. Az ő édesanyja millió formában fejezte ki az érzéseit, amit ők örömmel fogadtak.

-         Kivel beszéltél?

-        Emerico hívott Marazionból.

-      Kitalálom, lemondta a karácsonyi meghívást? – a fejmozdulatban minden benne rejlett. – Sajnálom, mamman, tudom, mennyire vártátok őket.

-      Igen, elképesztően balszerencsések vagyunk – Lathea a kanapéra ereszkedett és gondosan megigazította a szoknyáját, hogy kényelembe helyezze magát. 

-        Mi történt?

-      Fro, a lánya, néhány hónappal ezelőtt komoly motorbalesetet szenvedett, amikor egy kamion alá sodródott… ráhajtott valami piszokfoltra az úton… Nem meséltem?

-        Nem, erről most hallok először. Talán Corey-nak említetted.

Lathea lecsapott a megoldásra. – Ó, igen, valóban. Akkor voltál Varsóban. Corey át is ugrott Plymouth-ba. Szegény kislány csúnyán összetörte magát, már kétszer operálták és Emerico azt mondja, néhány hete még egyszer műteni kellett.

-        Emericónak van egy fia is, nem?

-        Volt, de Samuel sajnos hét éve meghalt.

Ruben a homlokát ráncolta. – Szégyen, mennyire kiestem a képből.

Ezt még így is túlzás volt kijelenteni, mivel valójában soha nem is volt benne a képben. Doornékról nagyon keveset tudott. Hiába járt össze a két család, hiába fűzte össze őket a legszorosabb barátság, ő szerencsétlenül kívül rekedt ezen a kapcsolaton. Összesen kétszer fordult meg Marazionban. Először hét évesen töltött ott egy nyarat. A kislány két-három éves lehetett, a fiú valamivel idősebb, a részletek azonban azóta maradéktalanul kitörlődtek az emlékezetéből. Második alkalommal 1966-ban tért vissza, akkoriban már intenzíven érdekelték a művészetek. Sajnos addigra Laurel Doorn meghalt, a fia viszont számos anekdotával ajándékozta meg. A két Doorn-gyerekkel se akkor, se később nem találkozott és nem állíthatta volna, hogy bármilyen élménye vagy kapcsolata lenne velük. Corey-val ellentétben, aki gyerekkorának nyarait kivétel nélkül Cornwallban töltötte és azóta is évente többször megfordult arrafelé. Emericót második apjaként szerette és tisztelte. A háború alatt a két apa között szövődött ismeretség idővel jóval többe fordult, ezt a köteléket soha többé nem lehetett eltépni. Corey a Doorn-lányt is gyakorlatilag a testvérének tekintette. Akármilyen távol éltek egymástól, napi kapcsolatban álltak és ahányszor a szigetországban járt, igyekezett meglátogatni a marazioniakat. Fróhoz fűződő barátsága minden próbát kiállt, miközben ő maga csak hallomásból tudta, hogy a lány házassága, majd válása során Corey volt az egyik legfőbb támasza.

Ennél többet se Emericóról, se a lányáról nem tudott. Ha Kupolyevék Cornwallba utaztak, őt az ösztöndíja, vagy más halaszthatatlan kötelezettség tartotta vissza attól, hogy csatlakozzon, így mindig le kellett mondania a közös programokról. Sajnálta, mert úgy érezte, értékes barátságokat szalaszt el.

-        És az utolsó műtét jól sikerült? – tudakolta az édesanyjától.

-  Emerico hazavitte a kórházból – hangzott a válasz feltűnő megkönnyebbüléssel. – Azt mondja, sokat őrlődött azon, mihez kezdjen, de nem meri Frót kitenni az út fáradalmainak Párizsig, ugyanakkor ott hagyni sem szeretné.

-        Tökéletesen érthető.

-        Hát, hogyne, sokat kell még pihennie, mire összeszedi magát – kinyúlt egy kéz feléje. – Beszéljünk inkább rólad. Nyúzott vagy.

Ruben hátragereblyézte gyorsan növő, szőkésbarna fürtjeit. – Mamman…

-        Tessék, drágám?

-        Honnan tudtad…. azt a dolgot a versekkel?

-        Miféle versekkel?

-        Hogy a versek utat találnak.

Lathea elmosolyodott. – Egyszer szerettem valakit, aki gyakran szavalt nekem.

-        És?

-        Ennyiből is értettük egymást… közelebb hoztak minket.

Ruben felállt és az ablakhoz lépve kinézett a behavazott kertre. – Az az igazi, aki megérti az… üzenetet, ugye?

-        Talán, igen. Mi történt, Ben? Valami nyomja a szívedet?

-        Fanni, mint oly sokszor.

-        Fanni?

-        El akartam válni – Ruben, miközben felelevenedtek benne az elmúlt napok gyötrő kétségei, végigsimított az állán. – Olyan egyszerű haditervet készítettem. Egy kis bosszúállás, mielőtt kidobnám és új életet kezdek. De nem tudtam végigcsinálni. Az anyja befolyása nélkül más ember. Szent sose lesz, mégsem az a felszínes, ostoba liba, akinek nevelték. Sokat beszélgettünk és lehet, hogy igazságtalan vagyok, ha mindenért őt vádolom.

-        Ben drágám, Fanni felnőtt ember, valahol azért az ő hibája, ha hagyja, hogy az anyja ilyen hatalmat gyakoroljon felette.

-        Becsapták.

-      Nem, hanem így kényelmesebb neki. Kérhette volna a támogatásodat, mögéd bújhatott volna, mégsem tette, inkább Edith mellé állt.

Ez további magyarázatot nem is nagyon igényelt. Ruben mégsem tudott úgy kisétálni ebből a házasságból, ahogyan eltervezte. Ma már nem. Tegnap még megtehette volna, de mára késő lett. Várnia kell. Legalább néhány hetet. – Előfordulhat, hogy Fanni állapotos – a megrökönyödött pillantás menthetetlenül megtalálta. – Ez a helyzet.

-        Értem. 

A józan, ennek ellenére szükségszerűen semmitmondó szó fájt Rubennek. – Gyenge ember vagyok, ugye?

-        Nem, drágám, ne is mondj ilyet! Pusztán csak ki vagy éhezve a szeretetre.

-        Csakhogy nem az övére – a hallból lépteket hallottak, majd az apja ismerős hangját. – Bezzeg tőle távol állnak az ilyen botlások – bukott ki belőle keserűen.

-        Ne hidd. Apádnak is megvannak a maga tévedései, ne hasonlítsd magadat hozzá. Más idők más gondjai voltak. Különben is….

-        Ne versenyezzek vele, tudom.

A kinti párbeszéd vidám ugratásba torkollt, utána a ház ura toppant be hozzájuk. Az ősz haj keretezte arcon két élénk szem ragyogott. Hetvenkilenc eltelt éve dacára Michel Kupolyev irigylésre méltóan egészséges és fürge mozgású férfi maradt, büszke tartással és arisztokratikus megjelenéssel.

-        Nos, mi hír Emericóékkal? – kérdezte azonnal Latheához hajolva, hogy egy csókot hullajtson a feje búbjára.

-      Lemondta. Fro éppen csak kikerült a kórházból, még nagyon gyenge. Ágyhoz van kötve.

-        Az ördögbe!

Ez a csalódottság hangja volt. Ruben szeme megakadt az apján. Eddigi életét azzal töltötte, hogy megpróbáljon felnőni hozzá, esetleg túl is szárnyalja, noha ez értelmetlen versengés volt, amit soha senki nem várt el tőle. Ez a délceg gróf pedig még annyira sem. Ezt hangsúlyozandó, a dologról soha nem vett tudomást és remélte, ezzel belőle is kiöli a késztetést.

-      Szevasz, fiam – nyújtotta Mischa a kezét és ugyanazzal a lendülettel magához is ölelte. – Büszke vagyok és rettenetesen hálás neked. Ivonának sokat jelentett a társaságod.

-        Szívesen mentem.

-     Tudom jól, hidd el, tudom – Mischa kiemelt két kekszet a tálból, hogy elropogtassa. – Fanni ellenben újfent csalódást okozott. Legalább a temetésen az oldaladon lett volna a helye.

-        Nincs hatalmam felette, te is tudod.

Mischa Lathea mellé ereszkedett, balját végigfektette a kanapé támláján. – Akkor hogyan lesz a karácsony, ma belle?

-     Igazán nincs ötletem. Corey és Ilya Svájcban, Emericóék nem jönnek… mindössze ennyien leszünk.

-        Nagy kár. És említetted Bennek a dűnék ügyét?

-        Még nem. Van elég más gondunk.

Ruben kíváncsian lesett egyikről a másikra. – Miféle dűnék?

-        Annak idején Laurie egy kis darab földet anyádra íratott a sajátjából. Most viszont terveznek Marazionban egy-két nagyobb beruházást és ennek kapcsán rendezik a telekkönyveket. Akkor derült ki, hogy Laurie földjei keresztülhúzzák a befektetők számításait… vagyis anyád földje is ugyanúgy.

-        Na, és Emerico? Eladja a földjeit?

Mischa nemlegesen intett. – Eszében sincs. Ám mivel meglehetősen csábító összegek röpködnek, anyádat is megkérdezte.

-        Értem, és?

-        Eladásról szó sem lehet – hangzott a kategorikus elutasítás. – Gyönyörű a táj – mosolygott Lathea, ahogy Ruben már sokszor látta mosolyogni, ha Cornwallról esett szó. – Bűn lenne beépíteni. Ugyanakkor eszünkbe jutott, hogy Corey vagy te jó hasznát vehetnétek. Akár építhetnétek is rá – Rubent váratlanul érte a felvetés, hiszen pontosan tudta, mit jelent az a földdarab az édesanyjának. – Ilyen förtelmesen hangzik?

Elnevette magát. – Nem, mamman, dehogy! Buta képet vágtam?

-        Mondhatni – kacsintott Mischa.

-        Corey mit mond?

-        Amit tulajdonképpen várni lehetett. Így is túl sokat barangol távol hazulról, különben pedig semmi pénzért nem cserélné el a Parisian-beli szobáját. Ezzel szemben te mozgékonyabb és kevésbé lekötött vagy, Ben.

-      Nem tudom. Olyan bizonytalan most körülöttem minden, nem tudok ennyire előre tervezni.

-       Megértem, drágám, de azért töprengj el rajta. Fannival vagy nélküle, otthont kell teremtened magadnak, egy helyet, amit annak is érzel.

-        Marazion túlságosan tyúkszaros egy párizsi dámának – fanyalgott Mischa.

-      Kérlek, Mischa, hagyjuk ezt – intette le Lathea, mire megadóan égnek emelte a kezét.

Ruben elnevette magát, ahogy az apjára nézett. Az kajánul visszakacsintott a grimasz mellé és ez eszébe juttatta azt a tanácsot, amit egykoron kapott tőle, amikor a nősülési szándékát bejelentette.

-    Jól tartsd észben, te gyerek, hogy az a nő, aki megbotránkoztató és simulékony az ágyban, csapnivaló feleség – éppen amilyen Fanni volt, megbotránkoztatóan gátlástalan, tegnap éjjel mégis túlzottan simulékony.

-        Gondolkodsz rajta, drágám?

-        Persze, mamman, szólok, ha döntöttem. Különben, apa, megvan a Dalí.

Mischa összecsapta a két tenyerét. – Nem igaz! Hol?

Rubent, mint mindig, most is ámulatba ejtette a lelkesedése. – Marseille-ben. Leugorhatnál valamelyik nap, megadom a galéria címét.

-        Óriási, köszönöm.

-        A helyedben még karácsony előtt lemennék, ki tudja, hányan vetnek szemet egy ilyen ritkaságra.

-        Jogos, Thea, mit szólsz egy hétvégi kiruccanáshoz?

Ruben nem is tagadhatta, hogy komolyan vette a váratlan ajánlatot és Cornwallt. Szerette Angliát és bár nagy gyakorisággal nem fordult meg arrafelé, tudta, hogy a szülei és Corey milyen múlhatatlanul rajonganak érte. Számtalanszor mentek nyaralni Kentbe, Essexbe, Sussexbe, többnyire akkorra időzítve a nyaralást, amikor Corey az apját látogatta. Egy hetet kötelességből Kester Frostra áldozott, utána viszont a családdal tartott, hogy bebarangolják a vidéket. Később Corey amúgy is felszínes viszonya az apjával elmérgesedett, így ezek a kirándulások is fokozatosan elmaradoztak. Pedig ő nagyon szép emlékeket őrzött és sokszor fájt, amiért nem gyűjtött többet belőlük. A gondolat, hogy Cornwallban telepedjen le, igazán csábítóan hangzott. Noha minduntalan Párizs forgatagának varázsa alá került, a vidék továbbra is ellenállhatatlanul vonzotta. Az eddig publikált három kötetéből kettőt vidékre visszavonultan írta. Az avignoni történet kedvéért beköltözött egy farmházba, legközelebb pedig Toscanában bérelt egy villát arra a kilenc hónapra, amíg a Medici-könyvön munkálkodott. Akkoriban fedezte fel magában ezt a mély késztetést is, ami a csend, az egyszerűség és a vidék felé húzta. Ott a Párizsban elképzelhetetlen nyugalmat és kiegyensúlyozottságot találta meg, amibe belekóstolt és a lelke mélyén azóta is sóvárgott utána.

A vonzó kilátást valami mégis megkeserítette. Méghozzá a házassága jelentette bizonytalanság. Néhány hete még pontosan tudta, mit akar, illetve kit. Rudit igen, Fannit nem. Ám a sorozatos kudarcok, ha nem is szívesen ismerte el, felőrölték. Március óta hiába ölt időt és fáradtságot a kutatásba, semmiféle eredményt nem mutathatott fel. Legfeljebb annyit, hogy Robert Auffret feljelentette testi sértésért és garázdaságért. Ő lett volna közel s távol az egyetlen, aki a megoldáshoz elvezetheti, ám ilyen előzmények fényében tőle többé semmit nem várhatott. Talán előtte se, Auffret ugyanis kincsként őrizte Rudi valódi személyazonosságának titkát.

Ruben még soha nem érzékelte a helyzetét ennyire nyomasztónak. Ráadásul Corey vers-értelmezése is ott motoszkált a fejében, hogy elültesse a kétely magvait. Sok-sok kételyét. Ez a küszködés egyre inkább azt éreztette vele, milyen boldog volt abban a néhány hónapban Rudival. Szerethette a lányt, aki elfogadta az érzelmeit. Elfogadta egészen addig a hajnalig, mígnem arra riadt, hogy üres mellette az ágy és üres az élete is. Jóval később egy este Fanni besurrant az ágyába, gyengéd volt, tele szenvedéllyel és vággyal, amilyen Rudi lehetett volna, ha nem szökik el gyáván és nyomtalanul. Helyette Fannit ölelte át. Először valószínűleg botlásból vagy merő gyengeségből, de azon a második éjszakán örült az asszonynak. Rudi elhagyta ugyan, ő azonban nem akarta megadni magát a magánynak. És egy kósza villanásra megint olyan volt, mint azelőtt. Valamikor szerette Fannit, vagy legalábbis azt a vidám, tüzes nőt, aki volt, és egy percre ezt a kedves lényt vélte visszakapni.

-        Mi lesz most? – tette fel az elkerülhetetlen kérdést Fanni másnap reggel. – Megpróbáljuk rendbe hozni a dolgokat?

-        Egyetlen feltétellel.

-        Mi lenne az?

-       Edith a közelünkbe se jöhet – egy furcsa, bizonytalan percig az az érzése támadt, mintha Fanni szinte megörült volna ennek a kikötésnek. Újabban, ha beszélt is az anyjával, a viselkedésén nem hagyott nyomot. Fokozatosan megszabadult attól a nagyvilágiságtól és mesterkéltségtől, ami elsősorban az anyját jellemezte. Már nem járt el otthonról annyit. Vagy azért, mert továbbra sem állt rendelkezésére a régi, degeszre tömött pénztárca, vagy a színjáték kedvéért. Ő éberen leste a változásokat, ám ha fanyalogva is, be kellett látnia, hogy többnyire tetszettek neki.

A házasságuk legelején fordult elő utoljára, hogy a délutánt ágyban töltsék. Akkoriban ez bevett szokásukká vált, jóllehet nem tartott néhány hónapnál tovább. És ahogy most az asszony meztelenül elnyújtózott mellette, Rubennek úgy tűnt, mintha húszéves lenne. Hamisítatlan szirén, aki csábításra született. A természet bőkezűen mérte számára a szépséget és, Edith-et látva, gyanítani lehetett, hogy a kor mindig nagylelkű lesz vele.

Fanni kinyújtotta felé a karját és ő szavak nélkül is engedelmeskedett. Összebújva vele izzón megcsókolta. Bőrén a saját illatát érezte, az iménti ölelkezés melegét. Fanni izgatóan végighúzta az ujját a hátán. – Szeretem, amikor ezt csinálod.

-        Tudom, talán lehet ez valaminek a kezdete, nem?

Az évődéshez társuló pillantás sokat ígért. – Nem tudom… még nem.

Ekkor diszkréten kopogtak, majd szelíd surrogással apró cédula surrant be az ajtó alatt. Volkov lehetett, nehéz léptei leleplezték. Ruben feltápászkodott és odasétált az ajtóhoz. – Apád átjön, hogy elkísérd a Jouchet-házba. Most indul otthonról – üzente a papiros.

-        Mi történt?

Válasz helyett Ruben átadta az üzenetet Fanninak. – A folytatásra este lesz időnk.

Fanni csalódott volt, durcásan magára húzta a plédet. Amikor a zuhany alól kilépve Ruben visszatért a szobába, a tetejébe úgy is tett, mintha elnyomta volna a buzgóság. – Ne csalj!

-        Muszáj elmenned?

-      A választ te is tudod. Rég megállapodtunk, hogy elmegyünk a Rue Bonaparte néhány kereskedőjéhez, csak eddig minduntalan közbeszólt valami – Ruben magára kapta az első inget, ami a keze ügyébe akadt és gyorsan végiggombolta. – Ha akarod, este elmehetünk valahova. Van kedved hozzá?

-        Nem is tudom.

-        Színház, mozi vagy vacsora? Találd ki és mondd meg Alekseinek.

-        És ha itthon maradnánk kettesben? – susogta Fanni, ahogy odahajolt hozzá egy búcsúcsókért.

-        Azt is megtehetjük.

Mire leért a földszintre, az édesapja megérkezett. Gyalog jött a Rue de Rennes-ről és együtt indultak tovább. A Rue Bonaparte-t ezerszer végigjárták már, akárcsak a környék egyéb utcáit. Ez a tájék telis-tele volt apró, jelentéktelennek mutatkozó boltokkal, amelyek egyaránt kínáltak képet, bútort, porcelánt, ezüst- és aranyneműt, órákat. Egyedül a pénz szabott határt az álmoknak, máskülönben mindent meg lehetett szerezni. Márpedig ők ráérősen, türelmesen járva portáról-portára böngésztek, mígnem általában bele is botlottak valami kincsféleségbe.

-        Élénken emlékszem az első közös sétánkra – somolygott Mischa elégedett képet vágva. – Hát, te?

-        Én is. Mindenáron meg akartam venni mamman-nak azt a brosst. Hattyú volt két kővel.

-        Úgy van, és mivel azóta is viseli, jó vételnek tekintheted.

Menetközben két kereskedőhöz is bekukkantottak, ámde üres kézzel távoztak. 

-        Mi újság otthon, fiam?

-        Fannira célzol, vagy udvariaskodunk?

Mischa elnevette magát. – Természetesen az első. A céltalan udvariaskodással nem sérteném meg magunkat.

-        Mi az oka, hogy olyasmiről kérdezel, ami amúgy nem érdekel?

Ruben némileg harcias reakciója arra késztette az apját, hogy különös érdeklődését alátámassza. – A héten Edith hívott fel. Összehordott egy rakás sületlenséget. Szerinte kidobtad a házból és elzárod előle a lányát.

-        Nos, ha ezt mondta, igaza van.

Ruben jól látta az apján a meghökkenést. Ennek ellenére egyszínű hangon azt kérdezte: – És hogyan tovább? – tőle nem várt indiszkréció volt a kérdés, önszántából se Corey, se az ő magánéletébe nem avatkozott bele. Hogy mégis megtette, sokat elárult a dolgok jelenlegi állásáról.

-        A jelek szerint teszünk még egy kísérletet.

-        Meggyőződéssel hittem, hogy máshol vagy érdekelt.

-      Nem is tudom… mintha délibábot kergetnék. Mondd, téged sose bántott, hogy mamman valaki mást szeretett előtted?

-        Dehogynem, csakhogy az illető odaveszett Normandiában.

-        Féltékenynek igazán nem tudlak elképzelni.

Mischa megtorpant, ahogy szembefordult vele. – Hallgass ide, Ben, uralkodni mások felett, vagy akár a saját érzelmeinken… ez az, ami sokáig nem működik. Okker elég okos volt ahhoz, hogy arra buzdítson, várjak türelemmel. Anyád a gyászban senki másra nem vágyott, ellenben hagyta, hogy a barátja legyek…és ez a barátság azóta is kitart. Megjegyzem, szükség is volt rá olykor. Kritikus pillanatokon segített át minket.

-       Vajon mi a tanulság ebből számomra?

Mischa habozott. – Valóban az én számból akarod hallani? Néha azt hiszem, érzéketlen és közönyös embernek tartasz.

-        Néha az is vagy.

-    Lehet – a mosoly valamelyest oldotta az előzmények nélkül támadt feszültséget. – Csakhogy a véleményemmel cseppet sem javítanék ezen a benyomásodon.

-        Sokra tartom a véleményedet, ha nem is mindig osztom. Tehát?

-      Nem titok előtted, miként vélekedek Fanniról. A háború előtt sok hasonló nőcske keringett a gyarmatokon, halászflottának gúnyolták őket, mert leplezetlenül férjre vadásztak. Ami azt illeti, Fanni nem hozzád való. Nem érti meg az ambícióidat, nem tud támogatni, ezért számomra elképzelhetetlen, hogy valaha is jó házasságban élhess vele.

-        Mamman-ról már az első időkben látszott, hogy melletted áll?

A választ egy vállrándítás előzte meg. – Alapvetően más világban éltünk, Ben. Nekem nem volt hivatásom, csak egy nyavalyás címem… a válaszom mégis: igen. Hamar kitűnt, hogy hasonlóan gondolkodunk. Családot akartunk, ő is, én is, egy otthont és nyugalmat. Anyád hősiesen megbirkózott a számára ismeretlen és új környezettel, megtanulta a nyelvet. Soha nem vártam tőle, hogy grófnénak tettesse magát, helyette hús-vér asszonyra vágytam. De vajon te rábízhatod a feleségedre a legbensőbb titkaidat? Méghozzá abban a tudatban, hogy biztosabb helyen vannak, mint egy svájci bank? Hmm?

Időközben odaértek a Jouchet-házhoz. Az utca egyik legpatinásabb régiségkereskedésében közel két órán át bóklásztak. Törzsvevőket megillető tárlatvezetést kapva olyan rejtett kincseket is szemügyre vehettek, amit a tulajdonos nem tett közszemlére. Végül egy Picasso tulajdonosaként távoztak, bár a képet a biztosítás rendezéséig a raktárban hagyták. A hosszú túra végén Rubent felmelegítette a forró tea, amit otthon Volkov szervírozott. Fanni szokása szerint kávét kért, a teát sose volt hajlandó meginni, hacsak nem bujkált benne valami betegség.

-        Hogy vagy, kedvesem? – tudakolta tőle Mischa, bár a kötelező formalitáson túl a kérdés fikarcnyi érdeklődést sem sugallt.

-        Köszönöm, Michel, és ön?

A nehézkes indítást félbeszakította Volkov az italokkal. Ruben maga mellé vonta a feleségét, ahogy a kanapéra ereszkedtek. Már torkig volt azzal az érzéssel, hogy minduntalan meg kell védenie, de mi egyebet tehetett volna? Különösen az apja jelenlétében, aki ráadásul világéletében vitathatatlan udvariassággal kezelte az asszonyt. Lesújtó véleményét amúgy sem a szavai nyilatkoztatták ki.

-        Vettetek valamit? – törte meg a hallgatást Fanni.

-        Apa egy festményt. Tényleg, mihez kezdesz vele?

-    Még nem döntöttem el. Talán kiakasztom az egyik emeleti szobában. Mondjátok, van tervetek az ünnepekre?

-        Semmi számottevő.

-      Helyes, 25-én otthon a helyetek. Corey telefonált, hogy előbb hazajönnek. Ilya ugyanis kisbabát vár, ezért nem síelhet.

-        Ez aztán a ragyogó hír! – vidult fel Ruben. – Repdesnek a boldogságtól?

Mischa kacsintott a fia felé. – Egyszer rád kerül a sor és megtudod.

-        Talán hamarabb, mint gondolná, Michel.

A barátságtalan közbevetés megfagyasztotta a levegőt. – Úgy legyen, Fanni, semmi ellenvetésem.

-     Elég legyen – intette Ruben az apját, aki felvette volna a kesztyűt. – Van egyéb meglepetésed is?

-     Ó, persze, majd elfelejtettem. Fetya és La Petit hazajönnek Bostonból, úgyhogy az egész család együtt lesz szenteste.

Félreérthetetlen volt az a pillantás, amit Ruben tetten ért az apja és Fanni között. Nyílt titoknak számított, hogy Fanni milyen megveszekedetten gyűlöli Galinát, ez nem is volt egyoldalú. Galina az összes kínálkozó alkalmat megragadta, hogy kritizálja őt, egy közös vacsorán mindenki füle hallatára nemes egyszerűséggel lelotyózta. Ha akkor Ruben nem ugrik közéjük, a két nő egymásnak esik. A konfliktusok zömét azóta pusztán azért kerülték el, mert Fanni kivonta magát a családból.

-        Leszünk néhányan.

-        Szerencsére igen – mosolyogott Mischa Rubenre. – Nos, köszönöm a teát, most viszont ideje mennem. Akkor a jövő héten találkozunk.

Fanni boldogtalan ábrázattal ácsorgott a hatalmas hodályban, amikor Ruben ismét csatlakozott hozzá. – A családod semmibe vesz engem.

Nyilvánvaló tény volt, ezért Ruben nem szándékozott vitába bonyolódni. – Ott a helyünk, tudod jól.

-        Olyan emberek között, akik ócska lotyónak tartanak? A szeretet ünnepén?

-        Elismerem, hogy La Petit nem mindennapi eset, ennek ellenére a családhoz tartozik, így kénytelenek leszünk elviselni.

-        Ha képes leszek rá – duzzogott Fanni.

Ruben a hátának válaszolt. – Nincs egyéb alternatíva. Ha valóban újra akarsz kezdeni mindent, itt a remek alkalom. A házasság nemcsak jó szexből áll.

-        Hiszen azok az emberek lenéznek engem!

-        Ne vess mindent az ő szemükre. Ha jól emlékszem, te se nagyon akartál a kedvükben járni.

Fanni ellenségesen meredt vissza rá. – Azok fenevadak, Ruben, és mind rám feni a fogát.

-        Ha ezt is teszik, én szeretem őket. Úgyhogy amennyiben komolyan gondoltad, amit mondtál, igyekezz megnyerni őket. Most pedig elintézek néhány hívást vacsora előtt – épp csak megérintette az asszony karját, ám az durcásan elkapta magát. – Ha ezt csinálod, kár az erőfeszítésért – mondta neki, mire Fanni összeszorította a száját, ahogy durcás gyerekek teszik.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd S.Bardet 60 történetét!


  • 1294 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S.Bardet

Lezáratlan múlt

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A Lathea c. regény négy kötete öt év hányattatásait meséli el, mígnem a háború végén, 1945-ben Lathea letelepszik Párizsban. Azóta 35 esztendő telt el és 1980-ban az asszonyt egy boldog családtól körülvéve láthatjuk viszont. Ám ahogy ő, úgy a családjának egyetlen más tagja sem számít arra, hogy a maguk mögött hagyott évtizedek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyos konfliktusok végleg a múlt ködébe vesszenek. Márpedig a régi ellenségek alig várják, hogy a hosszú várakozásért kárpótolva magukat kegyetlen revansot vegyenek.

Rövid összefoglaló

II. fejezet : Megbolygatott múlt (1981. december - 1982. szeptember)

Van, amikor az ember nem is tud róla, hány konfliktus maradt nyitva a múltjában. Van, amikor az ember azt hiszi, az idő eljelentékteleníti a haragot. És van, amikor a múlt árát nem neki, hanem a fiának kell megfizetnie.

Olvasási idő

45 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S.Bardet nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!