Barion Pixel nuuvella

Lezáratlan múlt

Hétköznapok

2.

A karácsony kiemelt jelentőséggel bírt a család számára. Részben az örökbe fogadott Corey, részben a jelentős mértékben szétszóródott családtagok miatt. Mindenesetre már megvoltak a maga szokásai és ezekről lemondani komoly bűnnek számított. A tetszetős külsőségek nem öncélú magamutogatást szolgáltak. Amit valójában sugalltak, azt egy szerető anyai szívnek köszönhették. Gyerekfejjel Ruben természetesnek vette, hogy az édesanyja képes erre a minden évben ismétlődő varázslatra, bár ma már úgy tartotta, inkább az egyéniségéből fakad. A sors ugyanilyen adományaként volt képes arra, hogy a két gyereket édestestvérként nevelje fel. Két fiút olyan szeretetben, ami tartósnak bizonyult és soha nem vezetett rivalizáláshoz. Visszatekintve, nem emlékezett olyan helyzetekre, amikor Corey-t akármilyen formában is, de fogadott gyerekként kezelték volna. Soha nem kellett éreznie, hogy kívülről érkezett a családba. Nem volt helye érzelmi kitöréseknek, panaszoknak vagy ellenségeskedésnek, hiszen semmiféle megkülönböztetés nem érte.

-        Corey a testvéred, fiam, ezt egyszer s mindenkorra jegyezd meg magadnak – intette az apja erélyesen az első gyanús esetnél. – Amit te megkapsz, megkapja ő is, amit neked megengedünk, megengedjük neki is, és hallani sem akarom azt a szót, hogy befogadtuk.

Ez az első és egyben utolsó alkalom is volt, hogy a téma felmerült. Ruben nem érezte magában a vágyat, hogy bárki ellenében élre törjön vagy olyasmit könyököljön ki magának, amit mástól vesz el. Ebben a tekintetben soha nem is változott meg a véleménye, így Corey-val úgy nőhettek fel, hogy egyikük sem törekedett a másik fölébe kerekedni.

A Kupolyev-házban a karácsony valóban a béke és a család ünnepe volt. Az egyetlen olyan nap, amikor mindenki eljött és rohanás vagy kapkodás nélkül együtt lehettek. Ennek dacára Ruben fenntartásokkal öltötte magára az alkalomra kipucoltatott öltönyét. Volkov a zakó hátát kefélve meg is jegyezte: – Ez a karácsony más lesz, Ben, tojásokon lépkedsz, úgyhogy vigyázz, hova rakod a lábad. A drága Fanni kibiztosított gránát.

-        A pokolba, Aleksei, azt hiszed, elfelejtettem?

-        Soha nem töröd be azt a nőt. Megjátszhatja magát, de a végén minden lepel aláhull.

Volkov jóslata mélyen sértette. Főként azért, mert a meghívás óta Fanni egészen megátalkodottan viselkedett. Naponta elejtett egy-egy szúrós megjegyzést, merő élvezetből kellemetlenkedett egy kicsit, mintha lélekben már a csatára készítette volna fel magát. Ugyanakkor vele szemben példátlan kedvességet mutatott, szelíd volt és hízelgő, akárcsak egy doromboló cica, amelyik zsíros falatban reménykedik. Márpedig ez a képmutatás felháborította, jóllehet az asszony elől inkább megpróbált kitérni, mint kíméletlenül visszautasítani.

Karácsony estéjén nyolcra kaptak meghívást, ám néhány perccel elkéstek. Nora engedte be őket a fagyos hidegről, be a jól fűtött és kellemes illatokkal csábító házba. A Rue de Rennes legdíszesebb arcát mutatta, az ünnep tiszteletére gyönyörű díszekbe öltözött. Ahogy előzékenyen lesegítette Fanniról az értékes bundát, elővillant alóla a fekete kisestélyi, ami megbotránkoztatóan kihívó volt egy ilyen érzéki szépségen. Csakhogy Volkov visszacsengő szavaival a fülében Ruben hívságosnak és hamisnak találta a látványt.

-      Fanni… – húzta vissza az asszonyt, mielőtt csatlakoztak volna a jól hallhatóan népes társasághoz. Azúr szeme kifestve viharos tengert idézett, a sötétvörös rúzzsal letaglózó hatást keltett. Káprázatosan szép volt, igazságtalan lett volna eltagadni tőle. –, a kedvemért valamit tarts észben ma este. Szeretem a családomat, a rigolyáikkal meg a nemes vonásaikkal együtt. Ne akarj összeugrasztani velük.

-        Mert úgyis a rövidebbet húznám?

-    Nem kétséges. Próbaidőn vagyunk és kétségbeesetten foltozgatjuk, ami különben kész csőd. Ezért ne várd tőlem, hogy egy ilyen ingatag románcért odadobom azok ragaszkodását, akik a legtöbbet jelentik számomra.

Fannit sértette a nyíltsága. – Egyértelmű, hogy neked semmit sem számítanak az erőfeszítéseim.

-      Amennyiben a hálószobára gondolsz, chérie, akkor nem. Elvettelek, mert megőrültem érted, azóta viszont felnőttem. Ha kitartasz a házasságunk mellett, ennyi nem lesz elegendő az életben tartásához. Na, menjünk, farkaséhes vagyok.

Odabent élénk nyüzsgést és felhőtlen hangulatot találtak. A szalont a színes fényekbe burkolózó karácsonyfa uralta, terebélyesen és magabiztosan álldogált megszokott helyén. Ezerféle fény és dísz fért el rajta, ennek ellenére szerény, hivalkodástól mentes maradt. Ruben elsőként a szüleit üdvözölte, majd Corey-t és Ilyát. A szomorú közelmúltról elfeledkezve mosolyogtak és tagadhatatlanul lerítt róluk a boldogság.

-    Hallottam a fantasztikus hírt – ölelte át Ilyát, aki a gyász után jóval törékenyebbnek látszott a megszokottnál. – Mikorra lehet a kicsi Kupolyevet várni?

-        Augusztus második felére, de mondd csak, gondoltál már arra, mit jelent ez számodra?

-        Számomra?

Ilya vidáman kacsintott. – Ideje azon merengened, mi ilyenkor egy lojális fivér kötelessége.

-        Ó, már dereng valami, ígérem, magamba szállok.

Galina hetvenegyéves démon volt, legalábbis Ruben az apjától nem is hallott egyéb jelzőt, mint ezt. Számos vitájuk és annak dacára, hogy bő tíz évig köszönő viszonyban sem voltak, mára valamelyest helyreállt a rend és, makacsul elhallgatva a múlt sérelmeit, igyekeztek ragaszkodni egymáshoz. Nehezen kódolható szeretet volt az övéké, több és mélyebb, mint egy szokványos kuzinok közti kapcsolat. A feszültségeket nem kis részben Galinának köszönhették, aki szaporodó évei ellenére szeszélyes, igazságtalan és kötekedő nőszemély maradt. Semmiféle érzéke nem volt a belátásra, de még a kompromisszumokra sem, nem említve, hogy bocsánatot talán még soha életében nem kért senkitől. Neves tánctanárként továbbra is meggyőződéssel hitte, hogy az utolsó szó joga egyes-egyedül őt illeti, és a parancsolgatásról akkor sem mondott le, amikor kilépett az iskolából. Amúgy csodálnivaló szépsége továbbra is virágzott, és a régi fényképeken visszanézve őt, az embert már-már meghökkentette, mennyire nem fog rajta az idő. Hetven felett is légies benyomást keltett, mozgása önmagában véve élményt jelentett. Noha haja hófehérbe fordult, mandula szemei húszévesek életörömével ragyogtak.

Hogy milyen volt egykor, az Olgában testesült meg. Harmincnégy évesen olyan volt, akár egy kobold, alacsony, fekete hajjal és szemekkel, na meg a világ legkáprázatosabb mosolyával. Ruben boldogan karolta át. Hónapok óta színét se látta, amit egykor lényegesen szorosabb kapcsolatuk annyi szép élményével óriási veszteségként könyvelt el. – Ismét itthon? Hol hagytad Willit?

-        Elváltunk.

-        Ejha, és ezt csak így mondod? Vagy én vagyok az egyetlen, aki nem tudta?

Olga felkacagott. – Nem te vagy az egyetlen, csakhogy rajtad kívül senki nem siratta meg szegény fejét.

-        Nekem sem volt egyéb okom kedvelni őt, minthogy te szeretted.

-        Az már a múlté, felejtsük el. Különben rájöttem, hogy Amerika nem nekem való. Alig vártam, hogy hazaszökhessek.

-        És most?

-        Musicalben fogok táncolni.

-        Nem mondod!

-        Pedig így van. Januárban már premierünk lesz. Elvárlak téged is.

-        Már januárban?

-        Igen.

-        Jól van, vacsoránál minden részletet hallani akarok.

Ruben kezet fogott Fettisovval. Elszállt felette hetvennyolc esztendő, kis pocakot eresztett, ám kézfogása ugyanolyan határozott maradt. Erős és délceg. Ruben szemében mindig is ő maradt a nagy titkok őrzője, akinek örökre lezárt lakat van a száján. Rendíthetetlen hűsége az apjához regénybe illő. Bizonyosra vette, hogy tele van olyan történetekkel, amelyeket se ő, se más soha nem fog hallani és jó ideje már nem hitt benne, hogy remény lenne kicsalni belőle ezeket. Gyerekfejjel persze más volt a helyzet, akkoriban Fettisov nem látszott ennyire megtörhetetlennek, bár el kellett ismernie, hogy az apja irányába tanúsított barátsága egészen megrendítő.

-        Szevasz, nagyfiú – rázta meg a kezét Fettisov és a jól ismert atyai gesztussal hátba lapogatta. 

Ruben Pjotr feléje nyújtott kezét is megrázta. – Öregem, többé nincs póker, ha az asztal alatt gyűjtöd az ászokat – ugratta a kuzinját.

Pjotr élvetegen hahotázott. A három Fettisov gyerek közül a legidősebb lévén mintha minden gazemberség benne összpontosult volna. A nők szerint lehengerlő sármjának nem lehetett ellenállni és feltehetően ugyanez hozta meg neki azt a számos üzleti sikert is, amit a magáénak tudhatott. Két hónap híján egyidősek voltak, együtt jártak iskolába, majd Pjotr elment Edinburgh-be az egyetemre, ahol piaci gazdaságtant hallgatott. Évekig a Cityben nyüzsgött, hogy kipróbálja magát és a tökélyig fejlessze veleszületett dörzsöltségét. Harmincnégy év alatt három mennyasszonyt fogyasztott, miközben az oltárig egyszer sem jutott. Láthatóan nem kapkodta el a dolgokat, igaz, nem is nagyon érett még meg arra, hogy lehorgonyozzon valaki mellett.

-        A héten lovagolhatnánk. Versailles mellett, ahol a múltkor. Benne vagy?

-        Megbeszélem Fannival és szólok.

Pjotr elhűlt. – Mióta kérsz engedélyt attól a csinibabától?

-    Engedélykérésről szó sincs, csak mostanában ismét beszélő viszonyban vagyunk.

Pjotr pillantása társalgásuk tárgya felé lopódzott. – A pokolba, azt tervezgetted, hogy otthagyod.

-        Annak is eljön az ideje.

-        Öreg harcos, te elvesztél!

Vladimir volt az utolsó a sorban. Pjotr délcegségének és Olga finomságának érdekes keveréke, aki mindkét tulajdonságnak jókora hasznát vette. Művészeti igazgatóként józanul, ugyanakkor a keze alá rendelt művészek érzékenykedéseire is kifinomult szenzorokkal dolgozott, ami fiatal kora ellenére komoly magasságokig emelte. Már három szezont és öt sikeres bemutatót tudhatott a háta mögött. A vígszínházat kritikus időkben vette át, ám három év után határozottan úgy látszott, bizonyítja tehetségét. Két évvel korábban vette feleségül Dominique-ot, akivel most is egymás mellett álldogáltak. Az asszony színésznő volt, ízig-vérig francia, szőke, csinos, mégis inkább az a fajta, akinek életkedvét és humorát lehetett igazán csodálni. Eszményi társa lett Vladimirnek, mivel az általa betöltött felelősségteljes pozícióhoz Dominique megteremtette azt a biztos hátteret, amivel támogathatta a karrierjét.

Minden mosolytól eltekintve érezhetővé vált a feszültség, amit Fanni puszta jelenléte keltett. Hangos megnyilatkozások nélkül is tudatta vele a család, mennyire nem tekintik maguk közé valónak.

-    Gyere ide mellém – húzott oda neki egy széket Ruben, amikor asztalhoz ültek.

A másik oldalán Olga helyezkedett el, szerencsére még tizenketten se voltak túl sokan, így a társalgás során az asztal két vége nem szakadt el egymástól. Ők középtájt pedig mindenkihez és mindenhez elérhető távolságban voltak.

-      Ezek szerint átnyergelsz?

Olga fátyolosan mosolygott. – Nem önszántamból, de igen. A balett kegyetlen iparág, ha nagyon összeszedem magamat, akkor is kezdek kiöregedni. A musical ellenben újdonság lenne.

-     Mégis mennyiben? Amit eddig láttam belőle, cseppet sem tűnik könnyebbnek a balettnál.

-     Nem foglak technikai részletekkel traktálni, de hidd el, fizikailag kevésbé megterhelő. A zene ugyan gyorsabb, a lépések azonban kevesebb kínzást jelentenek az izomzatnak és a koreográfia is igazítható az egyénhez. Ezért énekleckéket veszek és meglátjuk, mi sül ki belőle.

Ruben jól emlékezett, Olgának milyen kivételes szopránja volt, ám amikor a balett mellett döntött, felhagyott az énekléssel. Kár volt érte.

-      Hallom, az év elején Rómában is megfordultál – szólt keresztbe Vladimir. – És?

-    Továbbra is romokban áll – a társaság felderült. – Egyébként a Medici Firenzét újra kiadják.

-        Ó, brávó! Pompás könyv, pajtás!

-        Kösz, Pjotr.

Pjotr annak idején az elsők között volt, akik támogatták írói ambícióit. Az első kötet kiadását is ő pénzelte, miután a kiadók lebiggyesztett ajakkal utasították vissza a kéziratot. Egyik sem akart kockázatot vállalni egy művészettörténeti könyvvel.

-        Dominique 30-án debütál az új darabbal – vetette közbe Galina. – Ugye, Vlad, lesz jegy számunkra is?

-        Csak szóljatok, hányra lesz kereslet.

-        Nekünk kettőt, légy szíves – emelte fel Corey két ujját.

-        És ide is kettőt – csatlakozott Ruben.

Hamarosan kiderült, hogy az egész család jelen szeretne lenni a jeles estén. Dominique rendkívül tehetséges komika volt, Ria Mexés óta a legbriliánsabb színésznőként kezdték jegyezni. Egyre nagyobb hírnévvel rendelkező pódiumokon bukkant fel és ettől kezdve egy premier igazán kihagyhatatlan ajánlatként csengett.

-      Shakespeare minden időben aktuális, de most még inkább az – jegyezte meg Dominique sokat sejtetően.

-        Na, és hol jár a mi kedves Edith-ünk?

Galina váratlanul elhangzó kérdése éppen olyan provokatív volt, amilyennek hangzott. 

-        St. Moritz-ban ünnepel a barátaival – felelte Fanni.

-     Magányos lehet az egyetlen leánya nélkül… aki helyette szokott fizetni a pénztárnál.

-        Megbocsássa, Galina, de ez nem tartozik magára.

Ruben békítőleg megfogta Fanni kezét, miközben szigorú pillantást lövellt a nagynénje felé. – Egyetértek, La Petit.

-        Ugyan, drágám, álérzékeny vagy és naiv.

A hangulat egy csapásra megfagyott.

-        Csak gazdag – vágott vissza Ruben ridegen.

-        Hagyd abba, La Petit.

-        Mit?

Mischát nem tévesztette meg az arckifejezése. – Nem vagyunk kíváncsiak a legrondább modorodra. Úgyis ismeri már mindenki.

Galina negédesen mosolygott. – Ártatlan kérdés volt.

-     Ártatlan a nyavalyát! Fanninak minden joga megvan, hogy azt mondja valamire, ne üsd bele az orrodat, amennyiben így gondolja.

-        Elkéstem a figyelmeztetéssel, Galina, de ezektől az ártatlan kérdésektől lesz valakiből kotnyeles vénasszony – Fanni mosolya legalább annyira ellenségesen villant, akárcsak Galináé.

-      Elég legyen – avatkozott közbe Ruben. – Fanni, fejezd be! La Petit, tőled pedig elvárom, hogy tiszteletben tartsd a választásomat…

-      A választásodat? Na, hiszen! Drágám, a legtöbb férfi gyorsan rájön, kivel játszhatnak két menetet és kivel szaladnak az oltárhoz.

A megmérgezett levegőben Fettisov igyekezett menteni a menthetőt. – Elég lesz ennyi, Galinyka. Karácsony van, nem az inkvizítorok örömünnepe.

-      Hagyd, bácsikám – kérte Ruben. – La Petit-nek joga van a véleményéhez, ahhoz viszont nincs, hogy megmérgezze az életünket. Fanni a feleségem és amennyiben engem szeretsz, őt is megilleti bizonyos tisztelet. Nem kell kedvesnek lenned hozzá, de talán egy vacsorát el tudunk fogyasztani úgy, hogy nem ugrotok egymás torkának, nem?

A vita az egész estére rányomta a bélyegét. Hiába próbálta Pjotr és Corey kissé helyrebillenteni, ami odaveszett, alaposan elkéstek vele. Így Ruben idejekorán úgy döntött, elég volt ennyi a cirkuszból, Fanni pedig érthetően nem tiltakozott, amikor távozni akart.

-     Engem hibáztatsz, holott Galina szándékosan kötött belém! – vetette az asszony a szemére már otthon.

-        Egyáltalán nem – Ruben engedelmeskedve a kérésnek meglazította a ruhája zipzárját, hogy az anyag lágyan a szőnyegre vitorlázzon.

-        Látom rajtad.

-        Nem láthatod, ha egyszer nem így van. Ennek ellenére kár volt kotnyeles satrafának nevezned.

-        Vénasszonyt mondtam.

-        Akármit mondtál, az arcodra volt írva, mit gondoltál valójában.

Ahogy Fanni izzó tekintettel állt ott az alsóneműjében, ugrásra kész tigrist idézett. – Ha vén kurvát mondok, se tévedek nagyot.

-        Most már tényleg elég lesz!

-     Menj a pokolba a képmutató ábrázatoddal! Mintha te nem tudnád, vagy történetesen az egész világ ne tudná, hány alakkal parádézott Madmoiselle Pashminova a háború előtt!

-        Éppenséggel te vesd rá az utolsó követ!

Fanni mély lélegzetet vett, bár nem vitatkozott tovább. Belenyugvóan hangzott, ahogy kijelentette: – Galina egy bajkeverő.

-        Lehet.

-        Az!

-     Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a nagynéném, és mellesleg egy hetvenéves asszony.

-      Ez vajon mindenre mentség? – kiáltotta Fanni megfeledkezve magáról és a fürdőszoba felé iramodott.

Ruben lemondóan fordult utána. – Rosszul járhatsz, ha a frontvonalba löksz. Annak dacára, hogy La Petit legtöbbször kibírhatatlan, tudhatnád, milyen sokat jelentenek nekem.

-        Ó, azok a csodálatos Kupolyevek!

-        Ha nem is azok, én szeretem őket – ezzel kisétált a szobából, hogy válaszra lehetőséget se adjon. A karácsonyeste már így is túl sok kiabálástól vált hangossá, ideje volt véget vetni ennek.

Váratlan indíttatásnak engedve Ruben hirtelen a Rue de Rennes felé kanyarodott ahelyett, hogy egyenesen hazament volna. Tíz nappal szilvesztert követően Párizsban nyoma se maradt a fergeteges hangulatnak. A december tiszteletére kihelyezett díszek és fények csillogása nélkül minden szürkébb lett. A komoly fagyokat követő enyhülést hatalmas pocsolyák jelezték. Óvatosan hajtott, nehogy a gyalogosok nyakába zúdítsa a piszkos hólevet. Riasztó látványt nyújtott a bekoszolódott hóhegyek sora, amelyek néhol fekete tömbökké zsugorodtak. Felhajtva a Kupolyev felhajtóra azonban már semmi ilyesmivel nem találkozott. A teret lelkiismeretesen feltakarították, ahogy azt máshol is megtehették volna. Végtére is jó néhány napja havazott utoljára, ennyi idő elegendő lett volna.

-        Jó napot, uram – fogadta Nora a tőle megszokott derűvel. Ez a kedves mosoly őt is jó érzéssel ajándékozta meg. – Elvehetem a kabátját?

Ruben átadta neki. – Van itthon valaki?

-        Az édesapja Madame Fettisovval a szalonban tartózkodik. Marad ebédre, uram?

-        Igen, Nora, köszönöm.

A szinte fülsértő csendben hamar megütötte a fülét Galina önfeledt kacaja. A szalon felé közeledve az is kiderült számára, hogy a nagy utazó éppen Bostonról mesél. Hihetetlen energiái rácáfoltak a korára. 

-        Szervusztok.

-        Nahát, Ben! Kellemes meglepetés, fiam.

Ruben összeölelkezett az apjával, majd a kanapéra telepedve az asszonyhoz hajolt. – La Petit, gyönyörű vagy.

Galina jókedvűen megpaskolta az arcát. – Szemüveget neked, lovagom.

-        Iszol valamit?

-        Igen, apa, csatlakozom hozzád. Te mit iszol?

-         Egy vodkát. Egészségedre!

Ruben a többiekre emelte a poharát, majd felhajtotta az egészet. Jót tett neki a sok fagyoskodás után. – Reimsben jártam, az autópálya istentelen állapotban van. Lefagyott, úgyhogy baleset baleset hátán.

Mischa a fejét ingatta. – Na, és mi lesz a hétvégén? Sarki hideget jósolnak. Majd újra lefagy, mi meg a nyakunkat törhetjük.

-        Bízom benne, hogy mégsem – helyezkedett Ruben a kandalló közelébe. – Barcelonába készülök és kocsival akartam menni.

Galina szeme felvillant. – Csak nem valami új munka?

-        Bizonyos értelemben igen. Az új könyvemről tárgyalok valakivel.

-        És meddig maradsz?

-        Egy-két hétig. Nem sietek sehova.

Mischa elmélyülten ropogtatta a sós mogyorót. Alaposan megfontolta, megkérdezze-e: – Fannit is viszed?

-      Arról volt szó. Egyelőre nem tudtam megbeszélni vele, mert az anyjához utazott.

-      Mischa, a te eszeddel és élettapasztalatoddal nem segíthetnél kimászni a fiadnak ebből a zagyvaságból?

-        La Petit, más házasságába hogyan lehetne beleszólásom? Különben nem is tartok rá igényt.

Galina szeme gunyorosan villogott. – Hiszen te is kiállhatatlannak tartod azt a nőt.

-        Ezért nem az én feleségem.

Rubent rosszul érintette a jelenlétében, mégis a feje felett zajló társalgás. – Ha már itt tartunk, mondhatok én is valamit, La Petit?

-        Kizárólag ha nem kelsz a pártjára.

-    Ami azt illeti, rettenetesen viselkedtél karácsonyeste. Szánt-szándékkal provokáltad őt. Kérlek, ne tiltakozz, mert mindannyian hallottuk.

Mischa némán bólogatva nézett vissza rá.

-        Ő pedig vérig sértett engem, azt se felejtsük el.

-      Igen, védte magát. Soha nem mondtam, hogy időközben már nem tartom baklövésnek ezt a házasságot, ugyanakkor vissza nem csinálhatom. Legfeljebb igyekezhetek a legtöbbet kihozni belőle.

Galina komolyan azt kérdezte: – És az mi lenne?

-      Nos, Fanni hajlandó a békülékenyebb hangra, egy utolsó kísérletet tenni a dolgok rendbe tételére. Ha kudarcot vallunk, legalább nem lesz lelkifurdalásom, mert meg sem próbáltam.

-        Rosszul hangzik.

Mischa felszisszent. – Egyek ura, La Petit! Mert te aztán soha nem halmoztál hibát hibára, igaz? Miért gondolod, hogy a te feladatod mások tetteit megítélni?

-     Nem akarom, hogy beleavatkozz ebbe a kérdésbe – vallotta meg Ruben egyenesen Galinára szegezett tekintettel. – Így is én húzom a rövidebbet, mert középen állok céltábla gyanánt. Ti ki nem állhatjátok Fannit, miközben ő azzal vádol, hogy hagyom magamat ellene hangolni.

-        Ha arra számítasz, hogy hamarosan szerető család leszünk…

Ruben megadóan felemelte a kezét. – Szó sincs róla, nincsenek illúzióim. De biztos akarok lenni, hogy nem én rontottam el. Corey ma nincs itt? – váltott témát és a többieknek nem volt kifogása.

-        Anyáddal elment valahova, ebédre ígérkeztek – felelte Mischa. – Február elején ismét Londonba készül egy jól hangzó meghívás nyomában.

-        Ő márcsak ilyen – vélekedett Galina. – Pjotr is elkíséri. Isten se tudja, miben sántikálnak azok ketten.

-        Nincs benne semmi misztikus – közölte Corey az ebéd felett, az újabb bűzös pipa után végre felhagyva a pöfékeléssel. – Pjotr be akar fektetni, de az ajánlat túl nagy kockázattal járna így vaktában, ezért először minden homályos pontot meg akarunk világítani.

Corey és Pjotr akár testvérek is lehettek volna. Elképesztően csavaros eszű fickó volt mindkettő, belevaló opportunisták, akik példátlan érzékkel szemelték ki és csaptak le a legjobb lehetőségekre. A családban két tojásként élcelődtek rajtuk, mert a többnyire művészi beállítottságú két generációból alaposan kilógtak. Szerencsére azonban se a siker, se a felhalmozott vagyon nem szakította el őket a többiektől. Pjotr született mecénás lévén testközelből leste a festészet meg az irodalmi élet rezdüléseit, nem egy eredményesen felkarolt védence közé Ruben is odasorolhatta magát. Corey pedig divattervező felesége révén került közelebb az alkotó világhoz és igyekezett Ilya boldogulását egyengetni a kiélezett versenyben. A megnyitott szalon három esztendő alatt meglepő módon felfutott. Ilya egyedi tervezésű ruhakölteményei ugyan nem kelhettek versenyre a legnagyobb divatházak ismertségével, ám nem is ezt a célt tűzte ki maga elé. Olyan kizárólagos darabokat készített és adott el, amelyeket viselve minden vásárlója irigylésre méltóan különlegesnek érezhette magát. Fanni nem egy darabot választott már a kollekcióból és Rubent kivétel nélkül mindig lenyűgözte a hatás. Nem kizárólag a szabás, jóval inkább a különleges festésű és szövésű anyagok voltak szemet gyönyörködtetőek.

-        Tulajdonképpen egy szívességet szeretnék kérni, Corey – bökte ki Ruben, amikor a férfitársaság ebéd után visszahúzódott Mischa dolgozószobájába.

-        Akkor elő vele!

-        Az új könyvemről van szó.

-        Nocsak! Eldöntötted, miről írsz?

Ruben hanyagul nekidőlt a kandallópárkánynak. – Igen, apa sugallta a témát.

-        Én nem, fiam – emelte fel Mischa kezét. – Mindössze elmeséltem egy ősrégi történetet, a te fantáziád pedig azonnal meglódult.

-        És miféle történet hatott ilyen elánnal a kisöcsémre? – kacsintott Corey.

-        A háborúról fogok írni.

-        Hopp, hopp! A háborúról?

-        Rémes ötlet?

Corey eltöprengve meredt maga elé. – Nem, azt nem mondanám. Épp csak túl nagy a konkurencia.

-        Sok az irreális hablaty.

-        Ez igaz, ám ha valaki elolvas két olyat, apa, nem fog bele egy harmadikba is.

-        Hallgass ide, Corey, az utóbbi hetekben beleástam magamat ebbe a témába. Művészettörténész vagyok, nem katona. Még az agyaggalambok is Afrikáig szállnak, mire meghúzom a ravaszt.

Corey derűsen vigyorgott. – Szegény párák!

-    Vagyis nem fogok mindenfélét összezagyválni katonai stratégiáról meg taktikáról.

-        Akkor mi marad még?

-   Legfőképpen a nácik által eltulajdonított ingóságok, képek, szobrok érdekelnek. Széthordták fél Európát és mivel rendre felbukkannak itt-ott azok a darabok, amelyeknek évtizedek óta nyoma veszett, szerintem ez megérne egy misét.

-        Habár jól hangzik, rengeteg utánajárás lesz – Ruben széttárta a karjait, jelezve, hogy erre számít.

-        Apa úgy tudja, Laurie és Bernard levelezett a háború alatt. A levelek egy része ugyan megíródott, de csak a háború után jutott el Laurie-hoz. Miután mindketten művészek voltak, nagy a gyanúm, hogy a németek szisztematikus portyáiról is megemlékezhettek. Szeretnék belenézni a Bernard által írt levelekbe, ha Emerico megengedi. Laurie hagyatéka ugyanakkor nagy kincs lehet a számára, ezért kérlek, környékezd meg, hátha hozzájárul.

Corey eltöprengve fürkészte az öccse arcát. Elszántnak és céltudatosnak látta, mint hónapok óta egyszer sem. Amióta hazatért Rómából, nem találta a helyét. Nem lepte volna meg, ha ez az előzmények nélkül támadt tettvágy a mérhetetlen boldogtalanságból eredt volna, ami magánéleti felsüléseit kísérte. Amilyen sikeres volt a szakmai előmenetelét tekintve, olyan mértékű balszerencse járt a nyomában a magánéletben. Jóllehet minden igyekezete sem lehetett elegendő, ha egyszer egy olyan nőt vett el, amilyen Fanni. Ő is, mint a család többi tagja, attól félt, hogy az újabb próbálkozások egy eleve halálra ítélt frigy megmentésére csak több és mélyebb fájdalmat fognak okozni a szükségesnél. Így meglepte, hogy Ruben képes ennyire lelkesen belefogni a munkába, miközben lelkileg darabokra szaggatta mindaz, ami vele és körülötte történt.

-    Rendben, alkalmasint beszélek vele. Nem hiszem, hogy visszatartaná a leveleket – jelentette ki Corey. –, bár arra nem esküdnék meg, hogy örömmel venné, ha idézeteket csennél el belőlük.

-      Ó, ez nem célom. Inkább kapaszkodókra lenne szükségem.

-      Jól van, legyen!

-   Amúgy akad egy másik kapcsolat Laurel Doornhoz – Corey kellően tanácstalan képe láttán Ruben ösztönösen felnevetett. – Mondd, te nem olvasol újságot?

-      Már hogyne olvasnék! A tőzsderovatot. Talán akadt benne más figyelemre méltó is?

-        De még mennyire! A háború előtt, 1934-ben eltűnt egy fél tucat Doorn kép, no meg a háború alatt készült négy vászon, grafikák és csendéletek ugyanúgy. Most viszont a Sotheby’s aukcióján valaki potom árért a cápák elé hajította az egyik 34-es festményt…

-        Mikor?

-       Két napja. Ugyanakkor az rejtély, honnan került elő. És mellesleg Doorn csak egy festő a sok közül, akinek a képei ilyen kalandos úton-módon bukkannak fel mostanában.

-        Vajon Emericóék tudnak erről? – lesett Corey döbbenten az apjára.

Mischa higgadtan biccentett. – Beszéltem velük telefonon. Fro vette meg azt a képet a Sotheby’s-nél, jóllehet nekik is fejtörést okoz a dolog.

-        Azt meghiszem. És hallottál valamit Fróról? Még mindig otthon dolgozik?

-    Úgy fest, hogy Brad segít neki és hordja-viszi a papírokat, illetve megy helyette, ahányszor utazni kell. Emerico szerint nélküle nem boldogulnának.

Corey kárörvendően vigyorgott. – Különös figura lett belőle. Az első benyomásod szerint nyalka, üresfejű fickó, akit egyedül az érdekel, a nyakkendője színe menjen az ingéhez, miközben elképesztő teherbírású ember. Két gyárban dolgozik, de soha nem látod fáradtnak.

-        Brad gyerekkora óta kissé magának való – értett egyet Mischa.

-        És véletlenül nem szerelmes Fróba?

-    Alighanem innen fúj a szél. Az érzései viszont nem újkeletűek – hahotázott Corey Ruben felvetésére. – Különben, apa, Emerico mondta neked, hogy elkészült az új bútorokkal? Ígért egy prospektust, mire Angliába megyek. Ha már úgyis lecserélitek az emeleti berendezés egy részét, tőle is vásárolhatnátok. Mama odavan azokért a pucér vonalakért.

Ruben szemöldöke felszaladt. – Pucér? Ez aztán a szakmai zsargon, bátyó!

-    Jól van, jól van – Corey azonban továbbra is önfeledten mulatott az arckifejezésén. 

A január vége elverte a havat, a jelentős enyhülést kísérő esők néhány nap leforgása alatt kivetkőztették Párizst a fehér lepelből. Márcsak a legnagyobb parkok dicsekedhettek némi emlékeztetővel, bár a hó vastagsága ott is drámaian összetöpörödött. Ruben éppen Bolognából érkezett, ahol váratlan módon már a tavasz bontogatta szárnyait. Az emberek néha elcsábultak, hogy a nagykabátot kigombolják és az olaszok öltözékéhez alapvetően társuló napszemüveget az orrukra biggyesszék. Tárt karokkal várták a tavaszt, jóllehet még idejekorán lett volna, hogy beköszöntsön. Rubent így a Párizsban tapasztalt hűvösebb levegő kellemetlenül megcsapta. Már a repülőtéren előkapta a kabátját, mert a vakító napsütés dacára fázott, a nyakába a sálat is felcsavarta.

Megint csak a hazatérés részeként tudatosult benne, mennyire szereti a várost. A taxi ablakán kifelé nézelődve fürkészte az ismerős tereket és utcákat. A verőfény meg a gondolat, hogy immáron karnyújtásnyira lehet a következő évszak, szívszomorító emlékeket is becsempészett a számos kellemes szuvenír közé. Egy évvel ezelőtt még boldog volt a nővel, akit ugyan a véletlen sodort az útjába, ám a szerelem lángja a távollétében sem akart ellobbanni. Már az első párizsi kóborlások után sejtette, hogy Rudi lehetne az, akit szeretni tudna. Éppen az a lény, akiről az apja azt mondaná, sorsszerű találkozás. És amióta azon a reggelen egyedül ébredt Rómában, testben és lélekben megnyomorítva érezte magát. Ráadásul a képzelete gonoszul életben tartotta az utolsó estének minden apró részletét, pedig hányszor kívánta már, bárcsak el tudná felejteni.

Ha csak rá gondolt, Fanni is eszébe kellett, hogy jusson. Ez rángatta vissza a valóság kemény talajára, hogy kellemetlenül megütve magát ébredjen egy boldogtalan házasság romjain. Fannival élni és úgy tenni, mintha minden rendben volna, felemésztette az erejét. Az első idők állhatatossága fojtogatóan telepedett rá, régen megbánta, amiért ostoba kijelentéseket tett a viszony megmentéséről. Meggondolatlanul reményt adott az asszonynak, aki valóban nem sok jóra számíthatott válás esetén, ennek megfelelően nem csoda, mert az utolsó szalmaszálba is kétségbeesetten belekapaszkodott. De ő? Saját magát csapta be és ejtette csapdába. A szíve mélyén akkor is tudnia kellett, nemcsak hogy nem tudja megmenteni a házasságukat, de nem is nagyon akarja. Mi értelme lett volna, amikor soha nem is létezett? És hogy nem is vágyik erre az ürességre és megjátszott békére, azt azóta értette meg, hogy Rudi elhagyta. Az a fajta megértés és őszinte szerelem, amit egy gyakorlatilag ismeretlen nő képes volt életre hívni benne, durván ráébresztette, hogy kevesebbel nem lehet pótolni. Jobb megoldás híján elmenekült otthonról, belevetette magát a munkába, az utazásokba, csakhogy elhárítsa a szembenézést Fannival és ne lássa azt a megviselt kifejezést a tekintetében. Merthogy ő is szenvedett. Mindketten megsínylették a jelenlegi helyzetet. Bolond lett volna letagadni és újból az önámítás ingoványos útjára tévedni. Csak a percre várt, amikor megpillantja a kiutat ebből a lehetetlen kutyaszorítóból, amibe elhamarkodottan kimondott ígéretei zárták.

-        Monsieur Kupolyev!

A neve hallatára elnézett a taxi felett. Az utca túloldalán köpcös, kopaszodó alakot fedezett fel. Kifizette a sofőrt és miután a kocsi elhajtott, megvárta, hogy odaballagjon hozzá. – Üdvözlöm, Bianchi.

-    Már jártam önöknél, a felesége azonban úgy tájékoztatott, külföldön tartózkodik.

-       Éppen most érkeztem.

Clément Bianchi szomorú képpel ingatta a fejét. Arcberendezése alkalmasnak tűnt rossz hírek közlésére, a szeme általában könnyben úszott és törölgetnie kellett, nehogy azt higgyék, sír. Az orra nagyobbra nőtt a kelleténél és ma mintha rózsaszínűre is festette volna a hideg szél, amely bejárta az utcákat. – Sajnálom, de semmi bíztatóval nem szolgálhatok. Mintha fantomot üldözne.

Ruben úgy érezte, gyomron vágták. – Az égvilágon semmi?

-        Ahogy mondja.

-        Az ördögbe!

-       Nézze, most le kell ülnöm és mindent újragondolnom. Az az ötletem támadt, hogy az eddig elhanyagolt szálhoz kéne visszatérnünk.

Ruben még az iménti hírt emésztve ráncolta a homlokát. – Melyik szálról beszél?

-        Robert Auffret.

-       Ugyan! Az a pasas előbb megy a vágóhídra, minthogy egyetlen megjegyzést is elejtsen.

Bianchi hidegvérrel mosolygott. – Azt javaslom, ne rontsunk ajtóstul a házba, monsieur. Egy kicsit megnézném a mi bajnokunk múltját és pályáját. Ha valóban együtt versenyzett a maga rejtélyes Rudijával, valakinek emlékeznie kell egy ilyen románcra. A sportolók közt is akadnak pletykás népek, ha Auffret nem is éppen az a fajta – Ruben habozott. – Tudom jól, mennyire ódzkodik ettől a lépéstől, de ez esetleg vezet valahova.

-      Nos, legyen, ám Auffret nem tudhatja meg. Ha gyanút fog, megint feljelent és arra nincs szükségem.

-       Körültekintő leszek.

Ruben a távozó alak után fordult, aki beugrott egy kék Peugeot-ba és el is illant. A kocsit elnyelte a forgalom, mintha soha itt sem járt volna. Bianchi szavai elűzhetetlenül ott doboltak a fejében, hogy komor hangulatát, ha lehet, még komorabbá tegyék, és egyre mélyebbre taszítsák a reménytelenség kútjába.

-        Nem jössz be?

A ház faragott ajtajában Volkov várta. Feltehetően szemtanúja volt a magánnyomozóval folytatott beszélgetésének, mert akkor bukkant fel, amikor annak vége lett.

-        De, jövök. Szevasz.

Odabent jóleső meleg fogadta, kéz a kézben az örökös némasággal. Volkov elvette a csomagját, miközben megszabadult a kabátjától és a sáltól, amely a hideg szél ellen védte, mióta csak kiszállt a repülőből.

-        Mit mondott Bianchi?

-       Nem találja – felelte Ruben lakonikusan és szintén oroszul. Az egész kutatás kezdett az idegeire menni, akárcsak a kudarc, amely lassan felemésztette az utolsó reményeit is. – Fanni?

-      Egy órája jött haza. Jonathan Barbay egészen a kapuig hozta egy fenséges Mercedesen.

-        Nocsak, te leskelődsz?

Volkov megvonta a vállát. – Azt azért nem, de Barbay még a csengőt is lovagiasan megnyomta helyette. A nyakamat rá, hogy ez a szerencsétlen is horogra akadt.

Ruben megspórolta a választ, mert amit mondhatott volna, az se neki, se a mindent látó és értő Volkovnak nem jelentett volna semmiféle újdonságot. Már a méltóságát sem bántotta, hogy a felesége gyakorlatilag minden útjába eső férfit megkísért. Emellett arra se vette a fáradtságot, hogy felháborodva megkérdezze, vajon a fellobbantott lángot Fanni táplálja-e valamivel. Eljutott odáig, hogy többé nem érdekelte.

-       A dolgozószobában leszek, elintézek néhány telefont. Mondd meg Fanninak, ha netán keresne. És hozz nekem egy teát, kérlek.

Volkov némán bólintott, ő pedig vissza se nézve egyenesen bemenekült a maga birodalmába.

Fanni úgy érezte, mintha kriptába zárták volna. A ház halotti csendbe és mozdulatlanságba dermedt. Hiába kapcsolta be a televíziót, egyetlen műsor sem kötötte le a figyelmét, és ami még rosszabb, a hangok sem loptak életet a sivárságba. Mereven, fókuszt vesztően bámult maga elé, miközben a fejében kusza emlékfoszlányok cikáztak. Egy hónap röppent el azóta, hogy Ruben sarokba szorította. Ugyan mostanáig sem tudta értelmezni az időzítést és radikalizmusát, ám azért annyi megérzést megengedett magának, hogy egy nőt sejtsen a háttérben. Megállapodások híján is évek óta nyitott házasságban éltek, ami ellen Rubennek ugyanúgy nem volt kifogása, mint neki. Elfogadta a kialakult helyzetet. Semmit nem tett azért, hogy ne távolodjanak el egymástól egyre menthetetlenebbül. Nem kellett nyomoznia, hogy megtudja, ha volt valakije, a viszonyairól ugyanúgy hallott ezt-azt, ahogyan nyilván az ő félrelépései is kiderültek. A különbség mindössze annyi, hogy Ruben szerelmes típus lévén jobban és hosszabban ragaszkodott egy-egy kapcsolatához, bár nem látta be, ez a lényegen milyen vonatkozásban változtatott volna.

Ennyi év után egyikőjük sem emlékezett, a lavina miként indult el a hegytetőről, ki kezdte vagy ki ment bele. Amúgy nem is számított. Semmiféle indíttatást nem érzett ahhoz, hogy visszafelé nézegessen, okokat vagy magyarázatokat keressen. Ugyanakkor a bűnbak szerepét sem akarta felvállalni, hagyni, hogy Ruben meg a családja mindenért őt tegye felelőssé. Talán kissé meggondolatlanul házasodtak össze, hiszen alig ismerték egymást. Fokozatosan derült ki, hogy Ruben ambiciózus, kutatói pályára vágyik, amely minden energiáját leköti, így nem marad ideje se a feleségére, se a családjára. Számára magától értetődött, hogy a felsége mögötte áll és támogatja, akárcsak az apja. Csakhogy őt más fából faragták, és bár nem akadályozta semmiben, hamarosan egyértelműen kitűnt, hogy Ruben soha nem lesz olyan férj, mint a többi. Az utazásai, a feladatai, a tanítás meg mindaz, ami ezzel együtt járt, lassan, de biztosan szakították el tőle. Nem tartott sokáig, hogy magára maradjon ebben a házasságban, amely attól kezdve, hogy először más férfinál keresett vigaszt, kiüresedett.

Sokadszorra is csatornát váltott. Újabb estét töltött egymagában, egyedül ült asztalhoz és a sötét kertet is egymagában nézegette. Ruben békülési kísérlete, úgy látszik, nem tartott tovább, mint ahogy egy gyufa lángja ellobban. Gyorsan visszatért megszokott, hajszás életéhez, amelyet maradéktalanul kitöltött a munka. Rá nem volt szüksége. Fanniban lassacskán felülkerekedett a dac. Noha nem engedhette meg magának a válást, esze ágában sem volt bolondot csinálni magából. Ha a férfi egyszer elvárja tőle, hogy itthon üljön és eljátssza a rendes feleséget, akkor ő is joggal számíthat ugyanerre. Az órák múlásával sikerült magát egyre jobban belelovallnia a haragba, amelyet a méltánytalan feltételek váltottak ki belőle. Mire Ruben előkerült, kifejezetten goromba hangulatba süllyedt. Szerette őt, viszont nem szerette, ahogyan élt és dolgozott, nem bírta elviselni, hogy őt semmibe veszi. Az első perctől gyanította, hogy az ellene felhozott vádak, a feltételek, amelyekkel szerinte ez a házasság működtethető, alaptalan kifogások. Csupa olyasmi, ami teljesíthetetlen és végül őt kényszeríti megadásra. Micsoda kutyakomédia!

-       Jó estét – érkezett Ruben. Kimerültség rajzolta ráncok ültek a szeme alatt és kioldott nyakkendőjével kifejezetten azt a benyomást keltette, mint akit bedaráltak a nap viszontagságai. 

-       Jó estét.

Ruben első útja a bárkocsihoz vezetett, ahol fásult mozdulattal töltött magának egy italt. A pohár pereme felett vetett Fannira egy éles pillantást. – Mitől vagy ilyen paprikás hangulatban?

-        Mitől? Hol jártál egész nap?

-      Hogyhogy hol? Reggel a könyvtárban és a kiadóban, délután pedig kezdődtek az előadásaim.

-      És egyetlen perced sem volt, hogy ideszólj? - Fannit dühítette az értetlen arc.

-      Miről beszélsz?

-      Majd megmondom – pattant fel ültéből és mérgesen a párnákra hajította a távirányítót. – Ha jól emlékszem, nem is olyan régen a szememre vetetted, hogy azért nem tudunk tisztességes házasságban élni, mert én állandóan távol vagyok, utazgatok, a barátaimmal szórakozni járok. Szólamokat zengtél arról, hogyan kéne viselkednem és belebújnom egy feleségtől elvárható szerepbe. Bezártál ide, akár valami rabot, de úgy látom, ezek a szabályok rád nem vonatkoznak, ugye?

-        Kérlek, fogd vissza magadat, ma már elég kiabálást hallottam.

-        Nagyon sajnállak, íme, itt a következő.

-      Nem zártalak be, Fanni, hanem ez volt az egyetlen módja, hogy megértessem veled, mi a különbség aközött, akit feleségnek és akit olcsó ribancnak hívnak.

Fanni nem mérlegelt, a keze magától lendült és ütötte meg Rubent, hogy az itala is kiloccsant. – Ne merészelj nekem ilyet mondani!

-    Azt mondhatom, hogy jó erőben vagy? – dörgölte meg Ruben a képét, amelyen máris vörös folt kezdett szétterpeszkedni. – Azért a verekedéstől megkímélhetnénk magunkat.

-      Akkor vigyázz, mi szalad ki a szádon!

-    Rendben, bocsánatot kérek. Megtudhatnám, mitől vagy így kikelve magadból?

-    Megtudhatod! Nem hagyom magamat láncra verni és nem fogok itthon rostokolni az üres házban, miközben te reggel 7-kor elmész és este 10-kor kerülsz elő.

-       Pénzt keresek, drágám, nem a madarakat kergetem.

-      Bármit csinálj, nem menti meg a házasságunkat. Mennyivel jutunk előrébb, ha én itt ücsörgök, te meg éled a magad megszokott életedet? Ugyanúgy elmész tanítani, kutatsz, utazol, látogatod a barátaidat. Nem is találkozunk! Még vacsorára sem érsz haza! Tudd meg, a feltételeid nevetségesek és egyoldalúak.

-        Egyoldalúak?

-     Bizony ám, hogy azok! Ami azt illeti, arra sincs időd, hogy egy gyereket csinálj nekem! – kiáltotta Fanni felindultan. Az emelkedő hangerő dermedt csendet hagyott maga után. A vádak elhangoztak, az indulatok szabad utat találtak és a kimondott szavakat többé nem lehetett visszavonni. Fanni a maga részéről nem is akarta. Akármilyen volt is ő, Ruben sem tarthatta magát különbnek, ezért nem is hajlott áldozati bárányként felszúrni magát a céltáblára. Tudta, mi mindent rontott el ebben a kapcsolatban, nagyjából képes is volt felmérni, hogy a férje szemrehányásai mennyit érnek, ugyanakkor egyben  rendíthetetlenül hitt, nemcsak az ő bűne, mert így alakult.

Ruben egy végtelen percig megkövülten nézett vele farkasszemet, majd tétován a szájához emelte a poharat és fenékig ürítette. A kristály bántó hangot adott, ahogy visszaejtette a tálcára. – Mit vársz tőlem?

-        Nagyon egyszerű, magadtól is kitalálhatod. Vagy tartsd magadra nézve is kötelezőnek azokat az elvárásokat, amelyeket legutóbb olyan precízen felsoroltál, vagy ismerd be, hogy azért támasztottad őket, mert igazából eszed ágában sincs fenntartani ezt a házasságot.

Komoly képpel meredtek egymásra. Fanni úgy látta, Rubennek nem volt ínyére, hogy a saját fegyverét fordította ellene. Végigsimított a homlokán, ami annak a jele volt, hogy a fejében cikáznak a gondolatok. – Rendben, igyekszem átszervezni a programjaimat és többet veled lenni.

-        Mi lesz a végtelen utazásaiddal?

-        Azért ne felejtsd el, hogy azok a munkámhoz tartoznak.

-        Nem felejtem el – jelentette ki Fanni konokul. – Tehát?

-      Február elején el kell mennem Avignonba. Mi lenne, ha velem tartanál? A munka mellett jutna idő magunkra is.

-        De a mama születésnapjára vissza kell jönnöm.

-        Akkor visszajössz. Így is lesz előtte két hetünk. Mit szólsz?

Fanni megengedően bólintott. Úgy érezte, váratlanul térdre kényszerítette Rubent. Vagy legalább is rávette annak beismerésére, hogy igazságtalan volt. – Megegyeztünk.

-      Helyes. Volkov szerint maradt még valami a vacsorából. Nyújtasz egy kis társaságot, amíg eszem néhány falatot? – kérdezte Ruben a kezét adva. – Ne légy már ennyire dühös, meglásd, kiegyezünk.

-        Remélem, mert nem leszek áldozati bárány.

-        Nem is tudlak elképzelni annak – nevetett Ruben kiterelve őt a szalonból.

3.

-        Ennek a látogatónak nem fogsz örülni.

Ruben kérdőn emelte a tekintetét Volkovra, aki gonoszkodó fintorral a képén állt meg a dolgozószoba küszöbén. Ismerték egymást annyira, ne kelljen jelmagyarázat a baljóslatú arckifejezéshez. Tehát lerakta a tollát és hátradőlt a kényelmes, karfás székben. – Mondhatod, felkészültem.

-        Az anyósod.

Ruben a plafonra emelte a tekintetét. – Mondtad neki, hogy Fanni nincs itthon?

-        Mondtam, de nem őt keresi, hanem…

-        Engem?

-        Bizony ám!

-      Menekülhetek? – Volkov nemlegesen ingatta a fejét. – Akkor engedd be, legyünk túl rajta.

Amíg Volkov megfordult és bekísérte a vendéget, Ruben visszatért a jegyzeteihez, hogy az utolsó ötleteit is papírra vesse, mielőtt az anyósa teljesen kiveri a fejéből. Nem kevés figyelmet és rendszerezést igényelt annak a rengeteg dokumentumnak a katalogizálása, amelyeket eddig összegyűjtöttek. Hogy további célszemélyeket nyomozhasson le, használható vázlatra szorult.

-        Üdvözlöm, Ruben.

Kényszeredetten hagyta abba a munkát és a belépő felé nézett. Edith makulátlan külsővel érkezett, mint mindig. A kihívó öltözék és a feltűnő smink annak dacára sem mutatott rajta nevetségesen, hogy a korabeli nők többsége aligha merte volna megkockáztatni, akárcsak az egyiket is. Ő azonban a korát meghazudtolóan fiatalos volt, így a nevetségessé válás kockázata nélkül magára vehette azokat a ruhákat, mint a jóval fiatalabbak.

-    Üljön le, Edith – intett a karosszék felé és az asszony alá segítette. – Megkínálhatom valamivel?

-       Köszönöm, nem tartom fel sokáig.

Volkov észrevétlenül távozott, Ruben pedig letelepedett a vendégével szemben. Furcsállta a barátságos mosolyt az arcán, amiből eddigi ismeretségük során nemigen jutott ki neki. A kölcsönös udvariaskodáson túl soha nem leltek közös mondanivalót és ő a maga részéről abból sem csinált titkot, hogy kizárólag Fanni miatt tűri meg a manipulatív, legtöbbször rosszindulatú anyósát a házban.

-        Miben segíthetek?

-        Azért jöttem, hogy a lányom nélkül beszélhessünk a kialakult helyzetről.

-        Miféle helyzetről?

-      Ugyan, okos fiú maga, nem kell ez a színjáték. A házasságukról beszélek, természetesen.

-     Ha arról beszél, nem hinném, hogy nekünk kettőnknek van ezen mit megvitatnunk. Fannival fogjuk eldönteni, mit akarunk… ahogyan annak idején azt is sikerült egyedül eldöntenünk, hogy összeházasodunk.

Az asszony megmerevedő mosolya leleplezte, mennyire rossz néven veszi a kioktatást. – Miután az egyetlen lányomról van szó, nem vetheti a szememre, hogy az érdekeit védem. 

-        Nem szorul rá.

-        De igenis rászorul.

-      Egyáltalán nem értek egyet és nem nyitok erről vitát – jelentette ki Ruben habozás nélkül. – Tehát miért jött?

-      Egyenesen fogalmazok. Tisztességtelenek a kifogásai, amelyekkel Fannit illeti. És szeretném közölni, hogy a magam részéről elfogadhatatlannak tartom, ha azzal az indokkal szándékozik válni, mert a házasság gyermektelen. Ennek ugyanis legfőképpen maga az oka.

Ruben nem állhatta meg a gúnyos fintort. – Ebben sem értünk egyet, a tetejébe nem is tartozik magára, Edith.

-        Ruben, maga szerint ez az egész nem tartozik rám.

-        Valahogy úgy.

-       Akkor hallgasson ide! Ne próbálja meg Fannit elhajítani, akár egy kihasznált cselédet, mert teszek róla, hogy nagyon megbánja.

-        Megfenyeget?

-   Pusztán figyelmeztetem. És megmondom azt is, ha ostoba módon makacskodik, elmesélem a fivérének, hogy tavaly Fanni születésnapján mit műveltek a feleségével édes kettesben. Biztosan érdekelni fogja, hogy nem tudhatja biztonságban az öccse elől.

Rubennek elsötétült a tekintete. Csak részleteiben derengett neki a parti, amikor túlságosan felöntött a garatra és másnap reggel egy szobában ébredt Ilyával. Arra viszont elevenen emlékezett, mennyire sértette, hogy Fanni a saját ünnepségéről elosont egy senki által nem ismert szerelem-lovaggal. Két napig nem is talált haza. A házasságának ez a látványos kudarca késztette, hogy a sulykot elvetve az üveg fenekére nézzen, míg végül már nem tud a helyzet kilátástalanságán rágódni. Ostobán berúgott és másnap reggel kényes helyzetben találta magát Ilyával. A baj tetézése, ha mindközül éppen az anyósa lett szemtanúja, amint Ilya elhagyta a szobát. Ó, a pokolba!

Edith előtt se bűnösnek, se gyengének mutatkozni nem akart, ezért közömbösen megvonta a vállát. – Nincs bűntudatom, mivel semmi olyasmi nem történt, amit a bátyám ne hallhatna.

-     Csak ne legyen ilyen magabiztos! A hűség és az őszinteség nemcsak a házasság alapja kell, hogy legyen, de a testvéri kapcsolatoké ugyanúgy.

Ruben felháborodásában felnevetett. – Mégis milyen alapon oktat ki erről éppen maga, Edith? A lányát maga buzdította a közös utazgatásokra és arra, hogy semmibe vegye a házassági fogadalmát, feküdjön össze mindenféle alakokkal… nem, most én beszélek – emelte fel Ruben a kezét és leintette a készülő közbeszólást. – Maga szabadon flörtölhet, hiszen özvegyasszony, független és kalandor természetű. A lánya ellenben a feleségem… és éppen azon az estén csókolózva tűnt el egy fickóval, hogy két napig ki se kászálódjon az ágyából. Ezért kíméljen meg az álszent tanácsaitól… és amennyiben megbocsát – állt fel az ajtóra bökve. –, van bőven tennivalóm mára.

-        Nehogy azt higgye, kevésbé álszent nálam – sisteregte Edith felháborodva. Már a magabiztos mosolyt is nehezére esett az arcára varázsolnia. – Tönkreteszem a családja szemében, ha…

-      Kíméljen meg ettől a nevetséges jelenettől. Mondhat bárkinek bármit, de ha úgy alakul, elválok Fannitól és jobb, ha tudja, egy árva sou tartásdíjat sem fog kapni. Úgyhogy, kedves anyósom, kettőnk közül nem én járok rosszabbul… most pedig utoljára dobom ki ebből a házból. Tegye meg azt a szívességet, hogy nem jön vissza többé. Volkov!

A dühödt hívásra megjelent Volkov. – Igen?

-    Volkov, jól nézd meg ezt a nőt. Soha az életben be nem teheti ide a lábát, megértetted? Ha mégis beengeded, vele együtt repülsz te is. Most pedig zavard ki!

A megalázó helyzet és a durva hangú utasítás Edith arcába kergette a vért. Közelebb lépett Rubenhez, aki egy századmásodpercig arra gyanakodott, talán meg akarja ütni, de végül csak gyűlölködve annyit mondott: – Az első utam a fivéréhez vezet.

-        Tűnjön innen! Kifelé!

-        Kérem, asszonyom, erre jöjjön – fejezte be a munkát Volkov, aki erélyesen, bár a nőhöz nem érve kiterelte a szobából. Ruben nagyokat fújtatva, a szőnyegre szegezett tekintettel maradt ott, ahol állt. Elöntötte a harag és az elemi felháborodás az anyósa iránt, aki alighanem képes beváltani a fenyegetéseit. Tanácstalanul merengett azon, miként vehetné elejét a készülő viharnak, ám tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Esélytelennek egy olyan ember bosszújával szemben, aki boldogan ártott volna neki.

Hiába is igyekezett Ruben a regényre összpontosítani, időpocséklásnak bizonyult. Minden erőfeszítése ellenére képtelen volt kiverni a fejéből Edith látogatását meg azt a felbőszült pillantást, amivel igazolta, hogy mindenre elszánt. Képmutatásból soha nem szenvedett hiányt, hiszen magasztos erkölcsi normákat hangoztatva igyekezett kialakítani magáról egy vonzó képet, miközben se-szeri-se-száma nem volt azoknak a kijelentéseknek, amelyekkel saját szólamainak a hamisságát bizonyította. Élvhajhász, számító nő volt, aki ravaszul kufárkodott a saját és a lánya szépségével. Ráadásul nem szégyellte kihasználni korosodó férfiak fellángolásait, hogy rendre hasznot húzhasson belőlük. Ilyen vagy olyan módon, de eltartotta magát, ha Fannin keresztül nem vele, akkor valaki mással, ám ahhoz képest, hogy nem dolgozott és nem volt leinformálható jövedelme, irigylésre méltó kényelemben és luxusban élt. A nyilvánvaló tények ellenére mégis képes volt kioktatni őt és Fannit tisztességről, hűségről, adott szóról, holott ezekről ő papolhatott volna a legkevésbé. A legbeszédesebb példáját adta annak, hogy a férfiak egy részét, különösen bizonyos kor felett, egyedül a látszat érdekli. Elbűvölte őket Edith tagadhatatlan bája, fiatalossága és életöröme, a nagyvilági aura, amely körüllengte, és nem számított, hogy eközben szerepet játszott. Nem volt se művelt, se tájékozott, viszont igényes, a társaságban remekül megállta a helyét. Szórakoztató lényével hódított és elég eszes volt ahhoz, hogy a férfiaknak azt mondja, amit hallani akartak. Ha kellett, a hiúságukat legyezgette, máskor pedig titokzatoskodott egy keveset, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Az évek során olyan sok helyen megfordult és annyi embert megismert, hogy gond nélkül felmérte, mikor kivel van dolga, mit kell mondania. A többség nem is kételkedett a pompásan előadott alakításban.

Az asszony jellemrajzába, legalább is abba, amilyennek ő látta, tökéletesen beleillett a zsarolás. Hogy milyen érdekek vezérelték, ahhoz sem kellett mélyenszántó elemzés. A Fanni révén elért biztos anyagi helyzetét, kiszámítható viszonyait féltette. Rubennek az agyába kergette a vért, hogy a kapzsisága őt ilyen tűrhetetlen satuba fogja. Noha a lelkiismerete tiszta volt, és a születésnapi partin elfogyasztott alkohol dacára is magabiztosan állíthatta, hogy Ilyával semmi olyasmit nem követtek el, ami Corey-t sérthetné. Ámde ezt más kérdés volt tudni, és egészen más megmagyarázni. Corey-t ugyan nem nevezte volna féltékeny alkatnak, de imádta Ilyát és kiegyensúlyozott házasságban élt vele, amelyet soha nem ásott alá kétely vagy titkos szeretők. A bizalom légkörét azonban, Edith bajkeverő természetét számba véve, könnyen kipukkaszthatta egy-két hamis színben feltüntetett esemény. Edith kihasználhatja, hogy amennyiben a feleségéről van szó, Corey sebezhető, ráadásul gyermekáldás elébe néznek, így bármilyen konfliktus vagy háborúskodás a lehető legrosszabb időzítéssel érkezne. 

Kutyaszorítóban találta magát és hiába zsonglőrködött a feltételezésekkel, nem tudta elhatározni, mitévő legyen. Ha Edith meglátogatja Corey-t, annyi helyzeti előnyt biztosan élvez, hogy az első verzió az ő szájából hangzik el. Neki így csak a mosakodás marad. Ellenben ha megkísérli megelőzni a bajt és Edith előtt Corey közelébe férkőzik, nemcsak úgy érezheti, hogy a saját nyakára tekeri a hurkot, de esetleg feleslegesen kelt zűrzavart, amennyiben az anyósa mégiscsak eláll a fenyegetéseitől. Különben is nehezére esett volna elmondani, hogy Ilyával, aki az ünnepségre a külföldi úton levő Corey nélkül érkezett, tulajdonképpen egymás társaságában vigasztalódtak. Mindketten elhagyatva érezték magukat a párjuk nélkül, ő állandósult háborúban állt Fannival, Ilya pedig Corey-val rúgta össze a port. Hogy ittak és elcsattant egy csók, ez még mindig messze állt attól a házasságtörő mesétől, amit Edith alkalmasint elővezethet. A csókra emlékezett, arra viszont nem, hogyan került Ilya az ő hálószobájába. Emiatt mégsem aggódott különösebben, hiszen felöltözve ébredtek, ő a fotelban darabokra törve, Ilya az ágyon. Fejfájással és bosszúsággal telve kezdtek neki az új napnak, Ilya hazament, míg ő két napig hiába várta haza Fannit. Amikor mégis előkerült, mindössze annyit mondott, hogy csodásan felüdült, máskülönben szóra se méltatta.

-        Miért nem jössz vacsorázni? – nyitotta rá Fanni aznap este a dolgozószoba ajtaját, hogy a jegyzetei fölé hajolva találja. Zaklatott lelkiállapotán egyedül a munka segített, legalább átmenetileg megfeledkezett a közelgő konfliktusról.

-        Nincs étvágyam, egyél nélkülem.

Fannit nem rázta le ennyivel. Kétkedve leste őt egy darabig. – Miért nem mondod el, mi történt? Volkov elkottyantotta, hogy mama itt járt ma. Mit akart tőled?

-        Jobb, ha nem tudod.

-        Nem mondj ilyet, kérlek. Tehát?

Ruben habozva felállt és megkerülve az asztalt megtorpant Fanni előtt. Kezét a zsebébe rejtette, míg átgondolta, mit feleljen. – Megfenyegetett arra az esetre, ha el akarnék válni tőled. Erre én kihajítottam.

-        Te jó ég! – sóhajtotta Fanni. Az arcáról nemigen lehetett leolvasni, kinek a pártját fogná ebben a vitában, bár őt nem lepte volna meg, ha merő lojalitásból az anyját választaná. – Hallgass ide, Ruben. A múltkor nem hóbortból értettem egyet, hogy ez csakis a kettőnk ügye…

-        Te komolyan ki akarod zárni az anyádat az életedből?

-        Komolyan ki akarom zárni bizonyos szeleteiből.

-        Nem fog neki tetszeni.

Fanni bátran kihúzta magát. – Ez van! Akkor ehetünk végre, professzor? Vagy itt kuksolsz, amíg én mindent felfalok?

-      Tudod, mit? Mehetünk – nyújtotta Ruben a karját és ahogy Fanni belekarolt, a legnagyobb egyetértésben sétáltak át az ebédlőbe.

A télies idő makacsul kitartott, fátyolos napsütéssel és fogvacogtató széllel hódított a Szajna felől. Ruben az egyetem előtt fogott taxit, hogy azzal induljon neki a Rue de Rennes jelentette távolságnak, ám amíg az első szabad kocsira várva a járdán ácsorgott, teljesen átfagyott. A barátságtalan szél nélkül nem lett volna ilyen hideg, de így meglepően zord benyomást keltett az idő. Az égen vitorlázó felhőket meg a hajladozó fákat nézegette a taxiból. A sofőr hallgatott, a rádiót sem kapcsolta be, így a kocsi belseje kifejezetten békés közeget vont köréjük. Odakint dudált a szél, de a fűtésnek köszönhetően a lába kezdett felmelegedni. A zsebébe csúsztatta a kesztyűit, hogy a kezeit összedörgölve azokat is életre keltse. Fájt a feje és mogorva hangulatba süllyedt. Az utolsó előadásán merengett, meg azokon a kötözködő kérdéseken, amelyeket, persze minduntalan megakasztva őt, két fiatalember kiabált le a karzatról. Arra kényszerítették, hogy más irányba terelje a mondandóját. Nem mintha bosszantotta volna a kérdezősködés, éppen ellenkezőleg. A diákok éber figyelmének bizonytékát látta az építő beszólásokban. Csakhogy ezúttal a bekiabálók egyáltalán nem ezt a benyomást keltették. Sokkal inkább azt, hogy játszanak vele. Nem engedték, hogy a felépített és gondosan kidolgozott érvrendszerével végigelemezze a barokk kialakulásának időszakát. Ez hergelte fel, hiszen öncélú és kivagyiság célzattal igyekeztek megzavarni.

Nem számított kezdőnek a pályán, megtapasztalta már a diákok gonoszságának és leleményének megannyi arcát. A kezdeti időkben számos alkalommal meg is lepték ezzel-azzal, nem éppen rosszindulatból, egyszerűen kötelező csínyből. A diákoknak létszükséglete, hogy felvágjanak egymás előtt, kitoljanak a tanárokkal. Maga is járt hasonló cipőben, tulajdonképpen nem is olyan régen, hogy ne emlékezett volna az apró bosszantásokra, amelyeket merő élvezetből ötöltek ki. Többek között ezért nem neheztelt soha az efféle akciók miatt. Már-már kötelező ritusnak tűnt, legalább is addig, amíg nem váltott személyeskedésbe vagy a munkát akadályozó szófecsérlésbe. Mint ma. Nem ismerte fel a fiúkat, akik megpróbálták ellehetetleníteni az előadását, de biztos volt benne, hogy ha megint keresztezik az útját, pontosan tudni fogja, kik ők. Talán érdekes lenne vizsgán összefutni velük, hogy letesztelje, akkor is ilyen nagylegények-e.

Időközben megérkeztek a Rue de Rennes-hez. A tér a szokásos csendes mivoltában tűrte, hogy a taxi szerény kört írjon le a felhajtón és végül lefékezzen a kapunál. Kifizetve a fuvart kikászálódott a melegből. Fájt volna a szíve a befűtött utastérért, ha történetesen nem a ház jól ismert kényeztetése várja odabent. Csengetésére Nora nyitott ajtót, rögtön elvéve a kabátját meg a kalapját.

-        Hogy van?

-     Köszönöm, uram – felelte a lány. – Éppen időben érkezett a délutáni kávéhoz. Mindjárt felszolgálom.

-        Jól fog esni, köszönöm. A szüleim?

-        A szalonban vannak Corey úrfival.

-      A bátyám is itt van? – Ruben ez alkalommal nem örült a hírnek. Hogy az elmúlt napokban nem hallott Corey-ról, jó jelnek foghatta volna fel, csakhogy a rossz előérzet nem tágított.

-        Igen, ma itt ebédelt.

Ruben mély levegőt véve besétált a szalonba. Az a látvány fogadta, amit annyira szeretett a Rue de Rennes sajátos világában. Az átható békét. A kandallóban néhány fahasáb ropogott csodálatos hátteret adva a délutáni teázás élményéhez. Az édesanyja a kanapén pihent egy verseskötettel, mialatt az apja és Corey elmerülten társalogtak. A legújabb parlamenti botrányt elemezgették, ami nemcsak őket izgatta fel, de ugyanúgy az egész országot is. A jövetelére a halk duruzsolásnak vége szakadt és mindannyian felnéztek.

-     Szervusz, drágám – nevetett rá az édesanyja és ő régi szokása szerint odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.

-        Hogy vagy, mamman?

-        Remekül.

Mielőtt az apjához lépett volna, Corey megelőzte. Váratlanul termett előtte és köszönés helyett az ökle teljes erőből állcsúcson találta. Olyannyira tökéletes ütésre sikerült, hogy érezte, ahogy az arccsontjai megreccsennek. A tetejébe hanyatt is vágódott szilánkokra zúzva az üvegbetétes faasztalt. Az édesanyja tehetetlenül felsikított és ösztönös mozdulattal, riadtan maga alá kapta a lábait, mielőtt ő teljes lendületével rázuhant volna. Szerencsétlenül esett, a bal karját ügyetlenül maga alá temette. Ennek dacára a fájdalmat elsősorban az arcán érezte, a szájában vér ízét fedezte fel.

-      Nem megegyeztünk annak idején? Carlotta Grober nem volt elég? – kiáltotta Corey magából kikelve és durván visszataszította az asztal romjaira, hogy a feje megint a padlóhoz nyekkent. – Nem, nem elég, igaz? Neked minden nő kell, nincs kivétel!

-        Nem igaz!

-        Még hogy nem igaz! Te soha nem változol meg!

A második pofon talán csak azért volt kevésbé mértani pontosságú, mert Corey-nak lefelé kellett céloznia, ráadásul az öklét először ki kellett szabadítania az édesapjuk markából.

-        Mit műveltek, ti őrültek!

Az erélyes apai hang általában megtette kijózanító hatását. Ezúttal viszont Corey olyan ádáz dühvel állt a széttört asztal meg a leütött testvére felett, hogy a jó szó nem sokat ért. Végül Mischa minden erejét latba vetve próbálta odébb taszigálni. A lábuk alatt ropogott a rengeteg szilánk, ami az asztalka üvegéből maradt. Ruben hirtelen nem is tudta, vérző száját vagy a második ütéstől felrepedt szemöldökét törölgesse, esetleg megpróbálja a maga alá gyűrt karját kiszabadítani. Ahogy nagy erőfeszítések árán sikerült felülnie, érezte, hogy nagy baj lehet vele. Élettelenül lógott és nem is nagyon érzékelte, hacsak azt nem, mintha nem is lenne a törzséhez rögzítve. Ép könyökére támaszkodva és az édesanyja hathatós segítségével valahogy talpra vergődött.

-      Fiúk, fiúk, ki tanította nektek ezt az elképesztően rossz modort! – fogta vissza Mischa Corey-t, aki láthatóan még nem adta ki magából minden dühét. – Elég legyen már! Megbocsáthatatlan dolog megütni a testvéredet!

-        Tényleg? És amit a testvérem tett, az nem megbocsáthatatlan?

-        Először is anyátokkal csak állunk itt azt látva, hogy a fiaink egymást püfölik – emelte fel a hangját Mischa. Mostmár nem leplezte, mennyire mérges.

-        Egyedül Corey püföl engem – jegyezte meg Ruben a tényszerűség kedvéért.

-        …miközben azt sem tudjuk, min tört ki ez a Capulet-Montague háború – folytatta Mischa nem zavartatva magát.

-        Majd én elmondom! A másodszülöttednek, apa, semmi se szent, Ilya se!

Ruben elképedve látta, hogy Edith rágalmai nemcsak a bátyját változtatták fékezhetetlen ütőgéppé, hanem milyen undort rajzoltak a szülei arcára. Ha a szívük mélyén nem adtak hitelt a vádnak, egy századmásodpercre akkor is elborzadtak, mint akiknek az egész világban megrendült a hitük. – Ez nem igaz. Képes vagy komolyan venni egy hazug nő szavait, akinek nincs is egyéb vágya, mint engem megzsarolni és megkínozni? Edith bármit megtenne, hogy ártson nekem.

-        Mi köze ennek Edith-hez?

-    Pusztán annyi, mamman, hogy ostobaságokkal tömi Corey fejét, hátha összeugraszthat minket… és látod – törölte le Ruben a szemöldökéből szivárgó vért. –, sikerült neki.

-        Annak idején Ilya maga mesélte, hogy a házadban aludt a parti után – vágta oda Corey keményen. – Csakhogy azt elfelejtette megemlíteni, melyik szobában!

-       Soha egyetlen ujjal sem értem hozzá… de minek magyarázkodom én itt? Ilyát is így megverted? Ő vajon mit mondott?

-      Kérlek, ne provokáld, Ben! – intette Mischa szigorúan. – Ilya Torinóban van.

Ruben felháborodott. – Hát, persze, de te nekem rontasz és eltöröd a karomat ahelyett, hogy előbb megkérdeznél.

-       Szerinted mi az ördögöt kéne gondolnom, amikor beállít hozzám az anyósod kisírt szemekkel és közli, hogy a feleségem elszeret téged a lányától? Te mit éreznél a helyemben?

-       Kárhoztathatnád mondjuk őt is…

-     Na, persze, neked kényelmesebb lenne! Csakhogy az ilyesmi mindig kettőn áll.

-      Valószínűleg én is felháborodnék, de mielőtt betöröm az orrodat, feltennék egy-két civilizált kérdést.

-     Ebben van valami – szólt közbe Mischa. – Corey, azt hiszem, el kell ismerned, hogy tévedtél… és ami rosszabb, nagyon csúnya elégtételt vettél valami miatt, ami esetleg nem is igaz.

-       Ami nem igaz, apa! – tiltakozott Ruben forrófejűen. – Na, nekem ebből elegem van. Bemegyek egy kórházba és megnézetem a karomat.

-        Elkísérlek, drágám – ajánlkozott Lathea.

-        Nem kell, mamman. Mára elegem lett a családból.

-        Az engem nem érdekel, itt nincs rám szükség, úgyhogy veled megyek.

-        Rám sincs – felelte Ruben letörve. Természetellenes pózban tartva a karját hátra arcot csinált és kivonult a hallba.

Az édesanyja valóban követte, és amikor szembe találták magukat a megriadt Norával, kedvesen megkérte, takarítsa fel a szétesett asztal maradványait. Nora felajánlott néhány gézdarabot Ruben vérző arcára, de amúgy nem tartóztatta őket. Lathea magához vette a kocsi kulcsait és a fia előtt kitárva az ajtót kiterelte a házból.

-    Forrófejű kölykök maradtatok – dünnyögte az orra alatt, miközben besegítette Rubent az ülésre és bekapcsolta neki az övet.

-        De azért szeretsz, mamman?

-        Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – mosolygott rá Lathea és megcsókolta az ép arcát. – Az életemnél is jobban szeretlek titeket.

Ruben némi varrás és gipszelés után otthon tölthette az éjszakát, a saját ágyában. Noha szégyellte, amiért Corey ilyen csúnyán helybenhagyta, nem volt mit tenni. A karjában valamilyen csoda folytán nem tört el a csont, mindössze megrepedt, bár az orvos azt mondta, így is felfoghatja töröttnek és kímélje, ha tudja. Láthatta rajta, hogy távol áll tőle mindenféle belátás, ezért nem elégedett meg egy védő és rögzítő kötéssel, helyette begipszelte, azaz most mozgatni sem tudta. Kifejezetten kényelmetlen volt, soha korábban nem viselt gipszet és ettől még esetlenebbnek érezte magát. A száját ellátták, nem volt különösebb tennivaló vele, a szemöldökét ellenben ölteni kellett. A fertőtlenítő sárgájával a bőrén riasztóbban nézett ki, mint amilyen súlyosan megsérült, de azért sajgott az összes porcikája, mire elnyúlhatott az ágyán. Lathea anyai kényeztetése ellen sem tiltakozott, éppenséggel rettenetesen jólesett. Amikor felébredt a fájdalomcsillapítók okozta álomból, Fanni ült az ágya szélén. Szigorú tekintettel méregette akár egy verekedős gyereket, aki pórul járt a grundon.

-        Ki látta el a bajod ilyen kegyetlenül?

-        Tulajdonképpen a mama.

-        Hogy micsoda? Ki vele, Ruben! Ha a mamának bármi köze van ehhez, tudni akarom.

-        Ám legyen! Bemesélte a bátyámnak, hogy összeszűrtem a levet Ilyával és tessék… az a féltékeny flótás nekem esett.

-        Miközben egy szó sem igaz az egészből?

Ruben tiltakozása jeléül megmozdította a fejét, ám a mozdulat túl hevesnek bizonyult. Fájdalmasan felszisszent. – Persze, hogy nem! A mama meglátta Ilyát a házban tavaly a születésnapi partid után. Nem csoda, mert valóban itt aludt. Ez azonban nem jelent neki felhatalmazást, hogy teletömje Corey fejét a kitalációval.

-        Ez lenne tehát, amivel megzsarolt?

-        Igen, éppen ezért nem akarom, hogy megtudja, Corey bosszúból szétverte a képemet. Kérlek, ne adjuk meg neki ezt az elégtételt.

Fanni olyan mozdulatot tett, mintha lezipzárazná a száját. – Tőlem nem tudja meg. Na, és az orvosnak mi volt a véleménye?

-        Három hét múlva leveszi a gipszet. A csont megrepedt, de nem tört el.

-       Ez legalább jó hír – Fanni egy kicsit habozott. – Számos dologban igazad volt a mamával kapcsolatban… sajnálom, Ruben… de értsd meg, nem könnyű belenyugodni bizonyos igazságokba.

-       Megértem, ne aggódj emiatt. És bízom benne, te is megérted, hogy ezek után nem kívánom a házamban látni.

-        Nem is fogod, arra, amit tett, nincs mentség. Szándékosan összeugrasztani téged a bátyáddal… egy olyan ügy nevében, amiről már közöltem vele, hogy egyedül határozok.

-        Na, ez indíthatta el a lavinát – értette meg Ruben az összefüggéseket.

Ugyan nem ez volt, ami miatt nem tudott rendesen aludni, de az álom messzire elkerülte. Ősrégi emlékfoszlányok kalandoztak a fejében, amelyek döntően Corey-hoz fűződtek. Mindig abban a hitben élt, hogy megkérdőjelezhetetlenül jó testvérek. Természetesen akadtak viták meg veszekedések, olykor egy kis hajbakapás, de soha nem gyűlölködtek, áskálódtak egymás ellen. Corey a különbségekből adódóan számára sok tekintetben követendő példát jelentett. Volt benne egy olyasfajta tartás és elhivatottság, amit gyerekfejjel bár képtelen lett volna megmagyarázni, mégis érezte benne, és persze irigyelte is. Olyan akart lenni, mint ő, aki jóformán mindenben tehetséges, amihez nyúl. A tanulmányaiban idejekorán kitűnt az eszessége, jó felfogóképességével az összes akadályt legyőzte. Az iskolai próbatételeket könnyedén vette és mellesleg bőven jutott ideje arra, hogy az őt legjobban érdeklő dolgoknak is szenteljen figyelmet. Kamaszként megszállottan tanulmányozta a csillagászatot. Hihetetlen és általa soha meg nem értett matematikai zsonglőrködéssel próbált be nem bizonyított elméleteket alátámasztani. Legtöbbször csak ámuldozott a hatalmas papírívek láttán, amelyeken merőben értelmetlennek, sőt, kaotikusnak látszó számsorok kígyóztak számára titokzatos információkat rejtve. Corey olyan kitartással görnyedt föléjük és közben rajzolt, számolt, kalkulált, hogy már maga az erőfeszítés elismerést érdemelt. Arról nem beszélve, hogy neves tanulmányi versenyeket nyert meg észbontó eszmefuttatásaival.

Ő, mint a kisebbik testvér, a bátyja nyomdokain akart haladni és mindazt, amit csodált benne, maga is megvalósítani. Csakhogy idővel kiderült, ennek súlyos korlátai vannak. Az elsődleges problémát saját érdeklődése jelentette, illetve a művészetek iránti vonzódása, amely Corey-ban alig pislákolt. Jóllehet az apjuk és a családi háttér révén a színház, a képzőművészet, illetve a zene mindig része volt az életüknek, csakhogy Corey-t egyik sem csábította annyira, hogy kitanulja őket, vagy általuk az élethivatását találja meg. Ellenben ő egészen korán megadta magát ennek az ösztönös küldetésnek és lenyűgözve leste, figyelte az apja tanításait, boldogan követte kiállításokra, a könyvespolcokon levő albumokat forgatta. Eleinte abban reménykedett, a kézügyessége méltón párosul ezzel a fellelt tudásszomjjal, és nagy lelkesedéssel kísérletezett a ceruzával, az ecsettel, majd a faragókéssel. Örömét lelte az alkotásban, hogy a fantáziája szabadon szárnyalhat és az öröm, ami az egészet életben tartotta, jó ideig megakadályozva abban, hogy felismerje tehetségének korlátait. Meg soha nem bánta, amiért hiába álmodott alkotói pályáról, hiszen sok szép percet köszönhetett ennek, ámde idővel be kellett látnia, mégsem ebben a tevékenységben van leginkább otthon.

A legmarkánsabb különbség, amit valaha maga és Corey között felfedezett, éppenséggel abból a tényből fakadt, hogy az érdeklődésük gyökeresen másfelé fordult. Corey a számok mestere volt, racionális, összefüggéseket kereső ember, a gazdaságosság és profit törvényeit részesítette előnyben. Ellenben ő művészléleknek tartotta magát, a szépségnek és a szabad szellemnek hódolt, nem rajongott a kötöttségekért, a láncokért, és nem osztotta feltétlenül a hagyományok iránti hűség fogalmát sem. A maga módján szerette felfedezni a világot, és anélkül utat találni benne, hogy a rideg tények gúzsba kötötték volna. Ez a megkülönböztetés nagyjából fedte is a természetüket. Az ő független és formabontó életfelfogása pedig a tapasztalatok szerint nagyobb sikert aratott a nőknél, ami egy időben kényes pontjává vált a korábban felhőtlen testvéri viszonyuknak. Corey nagyobb jelentőséget tulajdonított a dolognak, mint ő maga, de az is hamar nyilvánvaló lett, hogy a természet bőkezűbben osztotta neki a vonzó megjelenés kellékeit. Nem mintha Corey-nak ne lettek volna sikerei a nőknél, csak éppen többnyire jópofa humorával és szórakoztató stílusával hódított. Amennyire a vörös haj csodálatot generál egy nő esetében, Corey annyira tartotta átoknak. Holott vonzó férfi volt és az egyéniségének elválaszthatatlan részét éppen ez a sajátos hajszín képezte, valamint nyúlánk, sportos termete okán is megakadt rajta a nők szeme. Ennek ellenére egy időben kimondatlan versengés alakult ki köztük, ami sértődéssel, egy közös fellángolással és bosszantó magyarázkodásokkal végződött. Annak az ügynek a tanulságaként egyeztek meg, hogy távol tartják magukat egymás nőismerőseitől, ami inkább kevesebb, mint több erőfeszítéssel sikerült is. Ruben elsősorban ezért találta nevetségesnek, hogy éppen Corey felesége miatt éledtek fel a legrosszabb emlékek, miközben az egész ügy nem szólt egyébről, mint Edith gonoszkodásáról.

-        Ma végre megérkezik Ilya Olaszországból és minden tisztázódik – jelentette ki Lathea határozottan.

-        Amennyiben Corey neki sem hisz, a helyzet menthetetlen.

-        Ugyan!

-     Pedig, mamman, ez fáj a legjobban. Hitelt ad valaminek, amiről tudnia kellene, hogy szemenszedett hazugság.

-        Talán tudja is, de mostanában védelmezőbb lett Ilyával szemben. A kisbaba teszi, hidd el – találgatott Lathea és, ahogy Ruben mellett az ágy szivacsára ereszkedett, a két tenyere közé bélelte a kezét, mint gyerekkorában is tette. – Nem tetszik neki, hogy Ilya elutazott Torinóba a divathétre. Legszívesebben maga mellett tudná és óvná, ami szerintem természetes.

Erre nehéz lett volna mit felelni, úgyhogy Ruben hallgatott. Az édesanyja kezét figyelte, ahogy az övére kulcsolódott. Dolgos évekről árulkodott, amelyeket soha nem tagadott meg. Bár a szép ujjak és gondozott körmök láttán nem sokan mondták volna meg, hogy gazdájuknak milyen nehéz idők is kijutottak a sorstól, azért összességében az édesanyja keze nem arisztokrata nőé volt.

-   Apa sose volt rád féltékeny? – kérdezte azon merengve, hogy a legcsodálatosabb nőnek ő mindig az édesanyját tartotta. Ugyan nem esett abba a hibába, hogy a szerelmeit, vagy éppenséggel a feleségét hozzá mérje, de hogy ezt ne tegye, arra éppen az apja tanította meg. Az édesanyját úgy kezelte, ahogy kellett, elismerve a szépségét és a kedvességét, mindazt, amit értük és a családért tett, ugyanakkor nem tekintette mércének a saját választásaira nézve.

Lathea könnyedén felnevetett. – Amióta egy fedél alatt élünk, nem adtam rá okot.

-     És előtte? A háború alatt? Amikor azt hitted, meghalt? Egyszer régen meséltél egy katonáról… illetve megemlítetted, egy amerikait, ha jól emlékszem.

-        Bizony jól.

-       Akkoriban azt mondtad, mesélsz róla, ha nagyobbak leszünk. Szerinted eljött már az ideje?

Lathea szeretettel rámosolygott, és ahogy megölelte, Ruben ugyanazt a fantasztikus odaadást fedezte fel a mosolyában, ami a gyerekkorát is beragyogta. – Tulajdonképpen nem szívesen beszélek róla, ezért maradhatott el, amit megígértem – vallotta be köntörfalazás nélkül. – A háborúban annyi remek ember halt meg és annyi gyász meg könny maradt utánuk, hogy egy kicsit mindannyian, akik átéltük azokat az időket, elhatároztuk, hogy nem nézünk vissza. Én magam is majdnem három férfit veszítettem el, ezt pedig nem lehet feldolgozni.

-        Nick Cowan fivérét…

-        Igen, Erwint, Tivy Rogerset és nem sok kellett hozzá, hogy apádat is.

-        Tehát Tivynek hívták?

-        Tivy Rogersnek.

Abból, ahogyan a név elhangzott, Ruben úgy vélte, az édesanyja valósággal ízlelgeti ezt a két szót. Élénk képzelete azonnal meglódult. Azt a magyarázatot találta ki, ami nem is esett messze a valóságtól, hogy talán évtizedek óta nem ejtette ki ezt a bűvös nevet a száján, amit pedig szembetűnően nagyon szeretett.

-        Mesélj róla, milyen volt?

-     Milyen? A legcsinosabb férfi, akit valaha láttam – mosolygott Lathea. – Magas és sudár, rendszeresen sportolt, úgyhogy izmos volt. Ha járt, nem is hallottad a lépteit. Mintha a cipője sarka nem is érte volna a talajt. A szemét szerettem a legjobban. Úgy tudott nézni az emberre, mintha senki más nem létezett volna rajta kívül. A világ gyakorlatilag megszűnt létezni.

-        Szerelmes lehetett beléd, ha így érezted.

Szemérmes kacaj következett. – Rettenetesen szerelmesek voltunk. A körülöttünk zajló vérontáshoz képest arcátlanul is azok. A háború elől Amerikába ment, ám a legnagyobb zűrzavarban, amikor Cornwallba kezdték telepíteni az amerikai katonákat, egyszer csak ott állt Mr Carrough boltja előtt azzal a leírhatatlan mosolyával.

-       És te? Jól nevelt Csipkerózsikaként elájultál? – ugratta Ruben az édesanyját, akit láthatóan szórakoztatott a felvetett lehetőség.

-        Nem sok hiányzott hozzá. Vérzett utána a szívem, amikor elutazott… és nem láttam esélyt arra, hogy valaha viszontlátom. Utána pedig annyi borzalom történt, hogy többé már nem volt az életem része. Mindössze egy álomszerű emlék, ami a tragédiák előtti időhöz fűződött.

-        Nehéz lehetett ugyanazzal a szemmel nézni rá.

-     Nyugodtan mondhatod, hogy képtelenség – Lathea lassan mesélt, eltöprengve a múlton és a csodával határos fordulatokon. Pillantása el-elkalandozott a szobában, bár Ruben mindvégig úgy érezte, minden szava neki szól. Ám ehhez vissza kellett térnie a múltnak ahhoz a szeletéhez, amit réges-rég szelencébe zárva őrizgetett magában. – Időközben más ember lettem, ő azonban továbbra is azt látta bennem, akit évekkel korábban megismert. Pedig az ember csakis szenvedés árán tanulja meg értékelni a jót, ami nagyszerű az életben… máskülönben hamis módon természetesnek veszi, mintha eleve járna nekünk a boldogság.

Ruben magában értelmezve a lehangoló megállapítás tanulságait azt mondta: – Nagy melléfogás lenne azt hinnem, Tivy Rogers lehetett számodra az igazi?

Az édesanyja talányos tekintettel viszonozta a pillantását. Egy futó másodpercre az ölelés is szorosabb lett. – Nem szép dolog a fiamnak azt mondani, az apja, akit teljes szívemből szeretek, talán nem az a férfi, aki mellett az életemet le szerettem volna élni.

-       Nem szép, de attól még lehet igaz.

-   Igen, Tivy tökéletes társam volt és soha nem szerettem senkit annyi odaadással és örömmel, mint őt. Ám ez nem jelenti, Ben, hogy apáddal nem voltunk és vagyunk boldogok. A kapcsolatunk más, komolyabb, számomra rendkívüli kincs, sőt…

-        Sőt?

Ruben úgy látta, az édesanyját kicsit zavarba hozta az érdeklődésével. – Ha nagyon őszinte akarok lenni, apád jóval többet tett azért, hogy végül leélhessünk együtt egy szép életet… és több áldozatot hozott, mint én.

-      Áldozatot? – kissé meghökkentette a kifejezés. – A társadalmi hátterére gondolsz?

-       Nem egyedül arra. Megbocsátotta nekem mindazt, amit más iránt éreztem…

-        Tivy Rogerset?

-        Igen. És mondhatok még valamit? Amit neki soha nem mondtam? – Ruben a pillanat súlyától megindultan biccentett. – Amikor Tivy Normandiában meghalt és én ott maradtam állapotosan, akkor tért haza apád Bretagne-ból. Azt mondta, felneveli Tivy gyermekét… pedig mennyire fájhatott neki. Eleinte sértette is a tudat, de képes volt ezen felülemelkedni. A megértése révén változott meg bennem valami, ennek köszönhetően értettem meg, milyen ember valójában… és mennyire ragaszkodik hozzám.

-        Ezt mondta? – ismételte Ruben a történet hatása alatt. Eddig soha nem hallott Tivy Rogersről annyit, mint most. Ráadásul az, hogy az édesanyja egy sokáig dédelgetett titkot is megosztott vele, büszkeséggel töltötte el. – Nem tudom, én képes lennék-e rá, ha csak az a nő, nem életem egyetlen értelme… ahogy te apáénak.

-     Ezt mondta és meg is tette volna, ha nem veszítem el a kisbabát. Talán sorsszerű volt, hogy így alakuljon, hiszen helyette felnevelte Corey-t.

-        Ahogy nagyapa tette Fetyával.

Lathea bólintott. – Tudod, drágám, azt hiszem, az életben bármely hiba helyrehozható és orvosolható, csak az nem, ha magunkat csapjuk be vagy mások érzelmeivel játszunk. Bár akkoriban nehezemre esett tisztán látni, vagy apádnak bevallani, miként éreztem Tivy iránt, ennek ellenére a dolgokat egyenesbe hoztuk. Sokat segített nekem, amikor senki más, ez önmagában elegendő, hogy ne csapjam be, nem érdemelte meg. És persze magamat még annyira sem bolondíthattam volna.

-        Ezt tanulságként mondod?

-        Igen, a magam egyszerű tanulsága ez, ám te is olvashatsz a sorok között.

-        Én?

-        Te, Ben. Boldogtalannak látlak.

Ruben annyira megrökönyödött a váratlan témaváltáson, hogy még az ösztönös tiltakozás is elmaradt. Lepergett egy végtelen perc, míg megtehette volna, ám mivel elszalasztotta, az édesanyja lágy hangon folytatta: – Soha nem állítottam, hogy Fanni ostoba nőszemély, vagy értéktelen ember….

-        Bezzeg La Petit egyebet se hangoztat.

-        Sajnos Galina gyakran gondolja, hogy az ő tiszte pálcát törni mások felett. És tegyük hozzá, nem fog már megváltozni. Ám te csakis magaddal törődjél, drágám.

-        És Fannival.

Halovány mosoly felelt. – És Fannival. Kedves lány és mostanában megváltozott… mégsem hozzád való. Nem tud osztozni az álmaidban… ha ezt megtenné, semmi nem számítana… érted, mit akarok mondani?

-        Azt hiszem.

-        Akkor lehetne sznob, lehetne követelődző vagy szemtelen, nem számítana, mert olyan szoros kötelék fűzne össze titeket, ami eltéphetetlen.

-        Ez most hiányzik.

-      Sajnos, én is így látom. Alighanem Edith is észrevette, máskülönben nem uszítaná a bátyádat ellened, csakhogy borsot törjön az orrod alá és kényelmetlenül hangossá tegyen egy esetleges válást.

Ruben morcosan bámult maga elé. – Márpedig akármit is talál ki, ezt az ügyet nem vele fogom megvitatni.

-        Persze, hogy nem! Ahogy velem sem. Vagy apáddal. Fannit érinti, vele kell beszélned. De azért fontold meg, érdemes-e kitartanod.

-      Olyan házasságra vágytam, amilyen nektek jutott. És azt hiszem, meg is tettem érte, amit lehetett… legalább is eleinte.

-      Lehetséges, hogy nem a megfelelő társsal vágtál bele, vagy nem akkor, amikor érettek lettetek volna hozzá. Ezt nagyon nehéz a pillanat melegében eldönteni.

Ruben megdörgölte a homlokát. – Igazságtalan volt mindent Fannira hárítanom. Igaza lehet abban, hogy ez a munkatempó, amit magamra vállaltam, nem alkalmas arra, hogy az embernek családja legyen. Annyira le vagyok terhelve, hogy időszakonként haza is pusztán aludni járok. Ugyanakkor nem tudok már többről lemondani… ezt szeretem csinálni, ez tart életben.

Végszóként kopogás hallatszott és Ruben felszólítására Fanni dugta be a fejét, hogy megkérdezze, zavar-e. Ahogy betoppant, kényelmes melegítőruhába öltözve, lófarokkal és kipirosodott arccal, kamaszlány benyomását keltette. Semmi smink vagy cifraság nem volt rajta. Ruben álmélkodva gondolt arra, így sokkal jobban tetszik neki.

-        Hol jártál? – tudakolta tőle kíváncsian.

-        Futni voltam a parkban. És miután elmúlt hat, utólagos beleegyezésetekkel felhívtam Michelt, lenne-e kedve átjönni vacsorára. Ha egyszer Lathea már itt van, ehetnénk együtt. Michel szerencsére elfogadta a meghívást. Fél nyolckor vacsorázhatunk. Lathea?

-        Ó, nagyszerű ötlet, köszönöm, Fanni – mosolygott Lathea és látszott rajta, valóban kedvére van ez a fordulat.

-        Ruben?

-        Kiváló ötlet, chérie.

-        Fel tudsz kelni?

-        Persze, lemegyek.

-        Akkor addig lezuhanyozom és szólok Volkovnak.

Magukra maradva Lathea Rubenre nézett. – Erről beszéltem. Fanni alapjában véve nagyon kedves lány, de csak most kezd kiszabadulni az anyja befolyása alól. Időbe telik, mire önmagát is felfedezi egy kicsit.

-    Eddig esélyem se volt nála, mamman. Edith az összes kísérletemet meglékelte. És mire mindketten kinyitottuk a szemünket, a házasságunk zátonyra futott… az élet olyan igazságtalan.

-     Ne keseregj már! Nem illik hozzád – csavarta meg Lathea a fülét barátságosan.

-        Akkor mi illik hozzám? – fanyalgott Ruben a játék kedvéért. – Összevert bádogember vagyok.

Lathea megkocogtatta a fejét, mintha valóban bádogból lenne. – Hahó, odabent… van valaki, aki előírhat egy hajmosást meg egy zuhanyt? Addig én rendet rakok a betegszobában.

Pontosan értve a célzást, Ruben nevetve megölelte az édesanyját. – Köszönöm, mamman – esetlenül kimászott az ágyból és Lathea segítségével megszabadult a trikótól, mielőtt a fürdőszobába ment. A gipsszel ugyan se kecsesen mozogni, se mosakodni nem tudott nehézségek nélkül, de azért a víz jóleső kilátásnak ígérkezett. Amint otthagyta az ágyat, a szorgos kezek felpüfölték a párnáit a szellőztetéshez. Ő azonban a fürdőszoba küszöbén váratlanul megtorpant, félig visszafordulva leste a gyerekkorából ismerős szertartást. – Azért rettenetesen örülök, hogy apa hajlott elfogadni Fanni hívását.

Szavai hallatán Lathea felegyenesedve ránézett. Az arcán látta, hogy nem érti a megjegyzése okát. – Miért ne fogadta volna el? Szereti a családi étkezéseket és úgy látom, mostanában Fannival is jobban megbékélt.

-        Nem erre gondoltam, hanem a helyzetre, amit Edith-nek köszönhetünk. Ha idejön, nem hitte el ezeket az esztelen vádakat.

Egészen megkönnyebbült mosoly kíséretében Lathea legyintett egyet. – Egy szavát se hitte és ezt közölte is Corey-val. Most pedig menj fürödni, vagy ma éhesek maradunk.

A vacsoraasztalnál ülve és az oldott beszélgetést figyelve, Ruben azon morfondírozott, hogy még soha nem ültek itt négyesben. Jóllehet a szülei magatartása nem volt sértő vagy lekezelő Fannival szemben, mégis tartották a három lépés távolságot. Úgy viselkedtek vele, ahogy az velük, azaz a kötelező formalitások előtérbe helyezésével és persze a fesztelenség vádja nélkül. Ez a semleges és merőben színtelen kapcsolat az utóbbi időben kezdett valamelyest javulni. Ahogyan Ruben az édesanyjától hallotta a megállapítást, mely szerint Fanniban kellemesen új vonásokat fedezett fel, úgy nyilvánvalóan az apja is észrevett valamit. Továbbá ehhez társult a tény, hogy köztük is körvonalazódni látszott a válás egyre szilárdabb gondolata, ami groteszk módon csökkentette a feszültséget és a gyanakvásukat egymással szemben. Noha még nem tisztázták a részleteket, mindketten ráébredtek, hogy ennek a házasságnak bealkonyult. Márpedig ilyen körülmények között értelmetlen önkínzás lett volna veszett ügybe ölni a reményeiket. A megenyhült viszony termékeny táptalajnak ígérkezett ahhoz, hogy kielégítő megállapodásra jussanak, bár egyelőre nem lehetett tudni, ez pontosan mi lesz.

-     Ezzel a karral tudsz utazni? – tudakolta Mischa a gipszre célozva, amikor Ruben a lemondott, illetőleg nem lemondható munkáiról beszámolt. Már az ínycsiklandozó báránycombot fogyasztották, amihez krumplipürét és párolt zöldséget tálalt a szakács.

-        Vezetni nem, de, hacsak meg nem gondolta magát, Fanni vezet.

-        Te is mész?

-        Igen, Lathea, Ruben meghívott és én elfogadtam.

-        Nagyon okos döntés. Pár nap kikapcsolódás mindkettőtöknek jót tesz.

-      Márcsak azért is, mert annyira kevés időt töltünk együtt, lassan már meg sem ismerjük egymást – jegyezte meg Ruben önirónikusan. – Ez mostanában főleg az én kontómra írható, ezért van mit jóvátennem.

-        És mi az úticél?

Fanni elnevette magát. – Ez Ruben hatásköre, én a sofőr leszek.

-      Először Vichy, kaptam vizit-kártyát a levéltárba, utána pedig továbbmegyünk Avignonba. Fanni majd korábban hazajön, mert születésnapi összejövetelre hivatalos.

Noha nem provokatív szándékkal említette, Fanni kétkedő fintorral nyugtázta. – Már nem vagyok benne biztos, hogy el akarok menni. A történtek után mégcsak meg sem sértődhetne…

-     Miért, kinek lesz születésnapja? – kérdezte Mischa nem értve a szóváltást.

-      A mamának. Ám amit a fiúk ellen elkövetett, megbocsáthatatlan.

-   Ugyan, egyrészt ettől még az anyád – jegyezte meg Ruben. –, másrészt megegyeztünk abban, hogy nem tudja meg, mi lett az áskálódása eredménye.

-      Ha ő nem is, én pontosan tudom. És szégyenkeznem miatta.

-   Szerintem ne vedd ennyire a szívedre – vélekedett Mischa, ám mielőtt folytathatta volna, odakint megszólalt a csengő.

Ruben fürge pillantással a faliórára lesett, majd a feleségére, de egyikőjük sem várt látogatót. Várakozón hallgatták a beszűrődő neszeket. Volkov sajátos, sietős lépteivel ment ajtót nyitni, a nyomában pedig beszűrődött Corey hangja, majd Ilyáé.

-     Ben, fontold meg, akarsz-e haragoskodni egy heveskedővel, aki egy gondosan előkészített csapdába sétált bele – intette Mischa a fiát előrelátóan, amikor a pillantásuk találkozott az asztal felett.

Az ajtóban először Ilya bukkant fel, a nyomában meg Corey. Az arcukra volt írva, miért jöttek. Ilya a gyors üdvözlést követően tettrekészen Rubenhez lépett, akinek ideje sem maradt felállni. Megölelte és letörten a gipszre fektette a kézfejét. – Istenem, annyira sajnálom. Elmondtam Corey-nak, micsoda őrültség ez az egész – egy futó másodpercre hátralesett az érintettre, azután ismét Rubenre. – Aznap azért nem mentem haza, mert túl sokat ittunk.

-        Kár, hogy nekem nem hitte el.

-      Most már elhiszi, ugye, Corey? És azt is elmondtam, hogy az ágyatokban aludtam, mialatt te minden csontodat összetörted a fotelban. Úgyhogy ezzel, remélem, mindent elsimítottunk. Edith rászedte Corey-t.

Ahogy Ilya és Corey vádló tekintete Fanni felé kalandozott, Ruben ösztönösen a kezét nyújtotta neki. – Nem kell bűnbakot keresni, Fanni az egészről semmit nem tudott.

-        Bocsánatot kérek a mama helyett. Röstellem ezt a felfordulást.

-      Az egészből Bennek származott a legtöbb kára – szólalt meg Corey első ízben. – Megbocsátasz? – nyújtotta a kezét az öccse felé, aki el is fogadta.

-       Miért nem csatlakoztok hozzánk? – ajánlotta Fanni. – Volkov, hozna még két terítéket, legyen szíves!

-      Meg egy üveg pezsgőt, Aleksei! – kilátott utána Ruben. – Életem első gipszelésére még nem is koccintottunk.

A társaság váratlanul felnevetett és ezzel mintha tavaszi szellő fújta volna tova a komor hangulatot. A megkönnyebbülés és megbocsátás hullámai elsodorták a neheztelést, így haragszom-rád nélkül ülhettek az asztalnál. Corey még vetett egy bűnbánó pillantást Ruben felé, de az nagylelkűen intett. Maga sem hitte volna, hogy ekkora örömmel tölti el a békülés, pedig így történt. Corey nem pusztán a testvére volt, egyben a legcsodálatosabb barátja is, a kilátás, hogy rosszakat gondol felőle és áruló gazembernek tartja, mázsás súlyként nehezedett a lelkiismeretére. Enélkül a teher nélkül ismét régi önmaga lett. Azonnal fel is ajánlotta, hogy kinyitja a megérkezett pezsgőt és úgy elragadta a lelkesedés, hogy csak az önfeledt hahota felharsanása emlékeztette, hogy ez alkalommal aligha képes erre a mutatványra.

-      Ez esetben a tiéd a megtiszteltetés – adta át a stafétát Corey-nak, aki habozás nélkül nekilátott a feladatnak.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd S.Bardet 58 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S.Bardet

Lezáratlan múlt

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A Lathea c. regény négy kötete öt év hányattatásait meséli el, mígnem a háború végén, 1945-ben Lathea letelepszik Párizsban. Azóta 35 esztendő telt el és 1980-ban az asszonyt egy boldog családtól körülvéve láthatjuk viszont. Ám ahogy ő, úgy a családjának egyetlen más tagja sem számít arra, hogy a maguk mögött hagyott évtizedek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyos konfliktusok végleg a múlt ködébe vesszenek. Márpedig a régi ellenségek alig várják, hogy a hosszú várakozásért kárpótolva magukat kegyetlen revansot vegyenek.

Rövid összefoglaló

II. fejezet : Megbolygatott múlt (1981. december - 1982. szeptember)

Van amikor az ember nem is tud róla, hány konfliktus maradt nyitva a múltjában. Van, amikor az ember azt hiszi, az idő eljelentékteleníti a haragot. És van, amikor a múlt árát nem neki, hanem a fiának kell megfizetnie.

Olvasási idő

69 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S.Bardet nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!