A fenyegetés

4.

Amikor közvetlenül ebéd után Ruben betoppant a Rue de Rennes-be, teljes csendbe burkolózott a ház. Nem volt éppen ritkaság, hogy ilyen kihaltnak lássa, most mégis elfogta a bosszúság, mert hiába jött, ha senkit nem talál itthon. Az átható csend egyfelől a ház tekintélyes méreteiből adódott. Hatalmas volt ahhoz képest, hogy a szülein és háromfőnyi személyzeten kívül nem lakott benne más. A szobák zöme üresen állt és az esetleges vendégekre várt, akik azonban ritkán jöttek és nem is maradtak olyan sokáig, mint a házigazda szerette volna. Neki és Corey-nak megmaradt a régi szobája, ám elvétve vették hasznát, ezért többször felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne mindkettőt vendégszobává alakítani. Végül erre soha nem került sor, mert Ruben az édesanyja megbántottságát látva visszarettent attól, hogy elszállítsa a személyes tárgyait. Ugyanakkor mostanság egyre inkább úgy festett, jól jön még az egykori zúg, hiszen a válás kimondása után nem akarta megtartani a jelenlegi házát. Tervei szerint olyan gyorsan eladja, ahogy sikerül, akár még áron alul is hajlandó lett volna megszabadulni tőle, csak vigye valaki. Ha Fanninak nem kellenek a bútorok, azokat is eladja, neki az egész giccshalmazból egyetlen darabért se vérzett a szíve. Legszívesebben az emlékezetéből is maradéktalanul kitörölte volna ezt a házasságot, nemhogy még ott folytassa tovább az életét, ahol éveken keresztül ennyire rosszul érezte magát.

Kizárva a kellemetlen szelet, megszabadult a kabátjától. – Segíthetek, uram? – szaladt elébe a szobalány.

-        Jó napot, Nora. Hogy vannak?

-        Fázósan ebben az időben. Elvehetem az esernyőjét?

-        Ó, köszönöm, attól tartok, itt fel kell törölnie utánam.

-        Nem gond, uram.

-        Van itthon valaki?

-        Az édesapja a dolgozószobában tartózkodik.

Ruben megkerülve a csigalépcsőt a mögötte rejtőző ajtóhoz sétált. Nem kellett kopognia, mert az nyitva várta. Odabent az édesapját Fettisov társaságában találta. Lustán szivaroztak, alighanem a kiadós ebédet pihenték ki, ami a Rue de Rennes magányában általában azt az érzést keltette, mintha egy kicsit a világ forgása is lelassult volna.

-        Szervusztok – toppant be a kedélyes, történetmesélős hangulatba. – Apa, hogy vagy?

-        Remekül, fiam. És te?

-        Én is. Szervusz, Fetya – adott kezet Fettisovnak, aki örömmel elfogadta.

-        Ülj le közénk, anyád elment Galinával valami ajándékvásárló körútra.

Ruben tett egy nagy kört a szobában, mielőtt megszólalt. – Örülök, amiért titeket csíptelek itthon. De, apa, elöljáróban meg kell valamit kérdeznem. Tulajdonképpen Fetya mennyire a bizalmasod?

Mischának felszaladt a szemöldöke. – Ezt meg hogy értsem?

Ruben előkotorta azt a bizonyos levelet a belső zsebéből, ami egy napja úgy égette, akár a tűz, és átadta. – Olvasd el, utána érteni fogod. Ne haragudj, Fetya, de attól tartok….

-    Sose izgasd magad – legyintett Fettisov. Ez a könnyedség önmagában megmagyarázta, miféle bizalmasai ők ketten egymásnak.

Beletelt némi időbe, amíg Mischa végigolvasta a terjedelmesnek nem nevezhető írást, ebből Ruben arra a kézenfekvő következtetésre jutott, hogy alighanem kétszer is végigfutott a sorokon. Azután sokáig nem nézett fel, de végül mégis felkapta a fejét. – Egek ura, mibe keveredtél, te gyerek?

-      Én! Hiszen erről az egészről én tudok a legkevesebbet.

-      Na, csukd be az ajtót.

Ruben megtette, miközben Mischa a barátja kezébe adta a levelet. Fettisov kíváncsian olvasni kezdte. – Nagyra becsült Kupolyev úr! Mielőtt arra az útra lép, mellyel sokak életét felkavarja és a múltban kotorászva olyan köveket forgat ki a földből, amelyeket nem kellene, figyelmeztetem, hogy nem csak közülünk egyeseknek, de önmagának is óriási fejfájást okozhat a kíváncsiskodásával. A múltat egyszer s mindenkorra lezártuk és nem érdekünk, hogy az akkor történtek ismét felszínre kerüljenek. Ennek megfelelően mindent elkövetünk, hogy a jelenlegi állapot fennmaradjon. Talán felesleges mondani, önt is milyen kényes helyzetbe hozhatja, ha menetközben kiderül, a családja messze nem olyan feddhetetlen, hogy egy meg nem levő erkölcsi magasságból aláereszkedve megengedhetne magának bármiféle kritikát a múlttal kapcsolatban. Mielőtt beleveti magát ebbe a „hullagyalázásba”, gondoljon arra, hogy egy apagyilkos anya meg egy Szibériából szökött fogoly gyerekének a szava nem állja meg a helyét tiszteletre méltó polgárok állításaival szemben. Ne lehetetlenítse el magát és sodorja veszélybe az egész családját ilyen meggondolatlanul. Legyen észnél!

-        Elfelejtette odaírni, hogy egy Jóakarója.

-         Ne ízetlenkedj, Fetya.

-      Bocsánat – adta vissza Fettisov a levelet Rubennek. – Hogy az ördögbe került ez hozzád, fiatalember?

-      A héten Avignonban jártam, hogy a háború alatt eltűnt zsidók, meg az elkobzott műkincsek után kutassak. Találkoztam két emberrel, akiket Jean-Michel ajánlott, illetve könyvtári anyagokban keresgéltem. Az archívumban érdekes újságcikket találtam a háborút megelőző évekből, ez némi elképzelést ad arról, hogy a helyi gazdagok milyen műkincseket vásároltak össze. Készítettem másolatokat és jegyzeteket, amit postán akartam elküldeni Jean-Michelnek. Az utolsó nap azonban feltörték a szobát, és valakik az egészet darabokra szedték. Panaszt tettem a portán, csakhogy azok semmiről sem tudtak. Nagyon sajnálták a dolgot, a sopánkodáson túl viszont a kisujjukat sem mozdították.

-        A jegyzetek eltűntek?

-     Nem, Fetya, de alighanem csak azért, mert a borítékot leadtam a portán. Ezek után persze magamhoz vettem, hiszen valószínűleg azt keresték odafent is.

Mischa a homlokát ráncolta. – Tettél feljelentést?

-        Igen, bár kétlem, hogy bármi haszna lenne.

-        Ez könnyen előfordulhat. És?

Ruben az apja kezében levő fenyegető levélre pillantott. – Avignonból Marseille-be mentem, ahol valaki ezt hagyta nekem a hotelban. Már ott várt a recepción, amikor bejelentkeztem – csípőre téve a kezét nagyot fújt. – Ennyit tudok, és most ti jöttök. Tudni szeretném, kinek léphettem máris a lábára és miért nevezik az anyámat apagyilkosnak, az apámat meg szökött fegyencnek?

Mischa letelepedett az íróasztala mögé és kiterítette maga előtt a levelet. Nem úgy festett, mint akinek egyhamar megered a nyelve.

-    Én meg arra lennék kíváncsi, Ben – szólat meg Fettisov. –, ki szerzett tudomást olyasmiről, ami elvileg hétpecsétes titok.

-       Ezzel azt akarod mondani, hogy ez igaz?

-      Fogalmazzunk úgy, hogy a dolgok sosem annyira egyértelműek, mint a leírt szavak.

Rubennek nem volt türelme Fettisov szójátékaihoz. – Fogalmazzunk a lehető legegyszerűbben, Fetya.

-      Fiam – csitította Mischa az egyik karosszék felé bökve, ő pedig némi habozást követően belesüppedt. –, nem akarom, hogy ennek az egésznek kizárólag a felszínét lásd, és rosszul ítéld meg a dolgokat. Tehát kezdjük az édesanyáddal. Az apja hétpróbás csirkefogó volt, aki a felesége halála után az ivásba menekült és bűnöző vált belőle. Az állásából elbocsátották és keresete nem lévén anyádat unszolta, hogy dolgozzon többet, több helyen. A keresetét elvette tőle, ha önként nem adta, jól helybenhagyta. Ámde minden pohár betelik egyszer, és anyád egyre kevésbé mondott le szó nélkül arról, amit keservesen összekuporgatott. Jöttek a veszekedések, a verések, amíg egy alkalommal az apja már kést rántott… anyád csak megvédte magát.

-        És megölte az apját?

Mischa kelletlenül bólintott. – Védekezett, hogy életben maradjon. A verekedés sajnos ostoba és tragikus véget ért. Ugyanakkor az önvédelem minden kétségen felül állt.

-        Értem. Ha a bíróság felmentette, senki nem nevezheti…

-        Ó, Ben, ha valaki rosszat akar a másiknak… – ingatta a fejét Fettisov.

-    Nem szeretném, ha rosszat gondolnál édesanyádról – mondta Mischa megtörten. – Sokat szenvedett, ő maga is majdnem odalett, és soha nem tudta megbocsátani magának, amit elkövetett. Annak ellenére sem, hogy nem tehetett egyebet, minthogy védje magát.

-    Ne aggódj, apa, most már mindent értek… különben pedig ismerem mammant annyira, pontosan tudjam, milyen ember… na, és a te történeted?

Mischa megvonta a vállát. – Hasonlóan elévült… – nem mérlegelte, mit mondjon el vagy tartson meg magának, hanem a legfontosabbakra szorítkozva röviden elmesélte az igazságot. Eléggé megrázta, hogy ez az egész, amiről azt hitte, elég mélyre elásta a múlt porába, felbukkant, ezért nem akarta az amúgy is kényelmetlen helyzetet további hazugságokkal tetézni. Kételyektől elborítva figyelte a fia arcát, ám nem sikerült megfejtenie az arckifejezését. Egészen eddig szilárdan hitte, hogy a gyerekeit megkímélheti a régi történetektől és boldogabb világot mutathat meg nekik azzal, ha megóvja őket a szüleik által elkövetett baklövések ismeretétől. Ugyanakkor Ruben komor arcát látva megingott ebben a hitében. Nem akart belenyugodni, hogy éppen ő okozza neki a legnagyobb csalódást… ő, aki arra tette fel az életét, hogy mindenből a legjobbat adja neki és a fivérének, olyan életet teremtsen számukra, amely sokkal kevésbé rögös, mint az övé volt.

Az utolsó szavak nyomában közéjük tolakodó hallgatás mély volt és már-már nyomasztó. Ő kifogyott a szóból, Fettisov pedig makacsul hallgatott. Mindketten azt várták, hogy Ruben megszólaljon. Hogy mit mond, nehéz lett volna előre megjósolni,  Mischa azonban úgy vélte, a szótlansága barátságtalanabb, mintha gorombaságot is, de mond valamit. A lelke mélyén megértette őt, neki sem lehetett könnyű ez a néhány nap, a fenyegetést tudomásul venni, majd végighallgatni, hogy a szülei az elegáns maszk mögött valójában kifélék. Egyedül abban bízhatott, hogy szerzett már annyi hitelt nála, ami után képes értékén megbecsülni az elhangzottakat.

-       Úgy látom, nincs más megoldás, feladom a kutatásokat – törte meg a csendet Ruben.

Fettisov és Mischa megrökönyödve összenéztek.

-        Arról szó sem lehet, fiam. Már az elején is jól tudtuk, hogy ez nagyon kényes téma és sokaknak a lábára fogsz lépni.

-        Na, igen, de arról nem volt szó, hogy a családomat sodorhatom veszélybe.

-       Nem hagyom, hogy ezeréves dolgok miatt feladd a terveidet… ami egyébként sem a te hibád volt.

-   Álljunk meg egy percre – avatkozott közbe Fettisov véget vetve az indulatoskodásnak. – Ne kapkodjunk el semmit, legyetek egy kicsit higgadtabbak. Ahogy Jean-Michel szokta mondani, vigyünk némi rendszert a gondolkodásunkba.

Ruben felállt és zsebre tett kézzel tett néhány lépést. – Mit javasolsz, Fetya?

-       Hogy vezessük le a történteket logikai úton. Ha régi cimboránk ezzel karriert csinált, nekünk is menni fog.

Mischa gépiesen beleegyezett. Még mindig nem tudta, mit gondolhat a fia a lelke mélyén, és ez nem is hagyta nyugodni.

-     Nyilvánvaló, hogy Ben szimatolása máris megzavarta valakik érdekköreit – kezdte Fettisov. – Felteszem, hogy a mi névtelenünk olyasvalaki, aki jó hasznot húzott a zsidók kiebrudalásából, a németekből, illetve az elkobzásokból. Ezt kellene összekapcsolnunk azzal, ki az, aki ennyit tud a Kupolyevekről.

-   Számomra ez a legfurcsább, Fetya. Theával harminc éve élünk itt és mondhatni, senkivel nem akasztottunk tengelyt.

-       Ősrégi história lehet.

-       Valószínűleg. Na, de ki tudhatott Thea apjáról? Kettőnkön és Jean-Michelen kívül?

-        Csak ennyien.

-        La Petit?

Fettisov határozottan tagadott. – Sose mondtam el neki, nem tartozik rá.

-    Akkor hárman maradtunk… és persze Kester Frost meg Nick Cowan Londonban… Nick Cowan – merengett el a néven Mischa. – gyűlöl minket.

-        Ez igaz, ugyanakkor honnan tudna Ben kutatásairól?

-        Valóban.

-      Na, és ki tudhat arról, hogy te megjártad Szibériát? – ment tovább Fettisov. – Mi ketten, Jean-Michel tud ezt-azt, Lathea…

-        És… Zoljka. Ó, a pokolba! – káromkodott Mischa.

Fettisov mogorva képet vágott, amire Ruben felkapta a fejét. – Ki az a Zoljka?

-        Régis ismerős Moszkvából – finomított az igazságon Mischa. –  Jelenleg itt él Párizsban.

-        Csak nem Moskolova?  

-      Hallgass ide, Mischa – állt fel Fettisov és az asztalhoz ballagott. – Nincs mese, beszélned kell vele, ha tetszik, ha nem. Így kiderülhet, nála kérdezősködött-e valaki.

-        Mintha keresztre feszítenének.

-        Meghiszem azt!

Mischa rövid tűnődés után a fiára nézett. – Ben, a kutatásaidat ne hagyd abba, legfeljebb függeszd fel egy kis időre. Ha sikerül rájönni, ki áll a levél mögött, kiderül, komolyan kell-e venni.

-        Nem venném a lelkemre, ha az egész családot bajba sodornám…

-        Emiatt ne fájjon a fejed. Megtennéd, hogy most egy kicsit magunkra hagysz minket? Megbeszélnék valamit Fetyával.

Ruben nem akadékoskodott, tulajdonképpen a nyakába zúdított hírek után azt sem bánta, ha kiszabadulhat innen. Ráadásul olyan érzése támadt, hogy a két öreg máris forgat valamit a fejében. Őket ismerve pedig nem volt értelme arra várni, hátha beavatják.

-        Hazamegyek, de lehet, hogy este visszajövök.

-        Várni fogunk, fiam – Ruben már az ajtóból fordult vissza a neve hallatára. – És, Ben, kérlek, egyelőre anyádat kíméljük meg ettől a fordulattól, jó? Időben szólunk neki, amint szükség lesz rá.

-       Hát, persze. Akkor este.

Ruben úgy távozott a házból, hogy senkivel nem találkozott. Gyalog indult haza, a feje meg a szíve tele volt zűrzavarral, és ha őszinte akart lenni önmagához, a dolgok egészen más fordulatot vettek, mint amire akkor számított, amikor visszatért Marseille-ből. Sokkolta mindaz, amit hallott, noha egyelőre nem tudatosodott benne egyéb, mint a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy senkitől ne tűrjék el ezt az arcátlan zsarolást. Senkitől, aki bele akar rondítani az életükbe, vagy ki akarja használni az alkalmat, hogy egynémely múltbeli sérelemért revansot vegyen rajtuk.

Másnap reggel habos képpel állt a fürdőszobai tükör előtt, amikor Volkov betoppant és megzavarta a készülődésben. Az apját jelentette be. Más körülmények közt meglepődött volna a korai látogatáson, ám az előző napi események fényében a helyzet megváltozott. Gyorsan letörölte a képéről a fehér habot és magára kapva a köpenyt lesietett a földszintre.

-        Jó reggelt – várta Mischa a lépcső aljában, még a kabátját sem vetette le.

-      Jó reggelt. Miért nem reggelizel velem, apa, feltéve, hogy nem zavar, mert még fel sem öltöztem.

-        Ugyan, mit számít. Köszönöm, veled tartok.

-        Aleksei – fordult körbe Ruben a barátját és inasát keresve. –, hol vagy?

-        Itt vagyok.

-        Ketten reggelizünk, úgyhogy tegyél fel még egy terítéket, légy szíves.

Amíg ez megtörtént, Mischa nekivetkőzött és letette a sétapálcáját meg a kalapját a hallban álló komódra. – Üres ez a ház.

-        Igen, vagy mondhatnánk inkább, hogy elhagyatott.

-        És mi van Fannival?

-        Tényleg érdekel?

-    Különben nem kérdezném. Bár sosem tagadtam, hogy nem szívlelem különösképpen, igazságtalan lennék vele, ha nem ismerném el, hogy kezd megváltozni.

Amikor Volkov kitárta előttük az ebédlő ajtaját, Ruben előre engedte a vendéget. A kellemesen befűtött helyiségben tisztaság és rend uralkodott. A kandallóban lobogó lángok valamelyest visszalopták az errefelé ismeretlen otthonosság komfortját, bár ez azért alapjában véve hamis illúzió maradt. A tálalón illatozó falatokból nehéz volt választani.

-        Sikerült megértetnem Fannival, hogy álljon a maga lábára… az anyját pedig lehetőség szerint száműzze az életéből. Neki hajlandó vagyok segíteni, Edith-nek ellenben soha.

-        Ez okos beszéd. Csak remélni tudom, hogy a szándékod jól sül el.

-     Természetesen rajta múlik. A válást gond nélkül kimondják, ezért hamarosan elköltözik. Vettünk neki egy kellemes lakást és kitalálja, mihez szeretne kezdeni. Abból, amit a válás után kap tőlem, tanulhat vagy beszállhat valami üzletbe, ha akar.

-       Azt kell, hogy mondjam, nagylelkű vagy és… és büszke vagyok rád.

Ruben nem felelt, bár nagyon örült ezeknek a szavaknak. Egész életében az édesapja volt a példaképe és gyerekkorától kezdve az a hév hajtotta, hogy az elvárásainak megfeleljen. Tisztában volt vele, milyen magas a mérce, amit az édesapja nem szándékosan tett magasra, hanem egyszerűen ilyen volt. Sokszor életidegennek tűnt, bántóan szótlannak és magába fordulónak, megtartotta a gondolatait magának és ettől elérhetetlenül idegen maradt. Ő mégis rengeteg szeretetet és támogatást kapott tőle. Életének olyan fordulópontjára nem is emlékezett, amikor ne lett volna jelen, és ne ösztönözte volna, hogy valósítsa meg az elképzeléseit. Ebből a dicső sorból egyedül a házassága lógott ki, hiszen ők ketten Fannival nem találták a közös hangot. El kellett ismernie, hogy az édesapja legtöbbször erején felül próbált békés vizekre evezni, csakhogy Fanni előszeretettel húzta keresztül a számításait. Nem akart jóban lenni a Kupolyevekkel, ezért egy idő után azok részéről sem maradt értelme erőlködni.

-    Azért rontottam be ilyen korán, mert tegnap nem tudtunk beszélni... négyszemközt – bökte ki Mischa, amint magukra maradtak a zárt ajtók védelmében.

-        Mit nem mondtunk még el?

-    A legfontosabbat, Ben. Ha jobban beleélem magamat a helyedbe és elképzelem, amit az őszinteségről meg egyenességről egész gyerekkorodtól kezdve hallottál tőlünk, akkor kifejezetten megrázó lehet számodra ez az új felállás. Csak szerettem volna elmagyarázni, hogy anyáddal rögös úton bukdácsoltunk végig, mígnem sikerült megtalálni a magunk békéjét és egy olyan életet kialakítani, ami mindkettőnknek megfelel… és hogy ezt meg tudjuk tenni, megpróbáltuk rázárni az ajtót a múltra. Úgy látszik, nem tettük helyesen.

-        Azért vagy itt és mondod ezt, mert azt feltételezed, elítéllek titeket?

-        Bántana, ha így lenne.

-        Ó, istenem, apa, hogy lenne!

-        Biztos?

-        Igen, biztos – tette le Ruben az evőeszközeit és megszorította az apja kezét. – Szeretlek titeket, és ha nagyon őszinte vagyok, mammant éppen úgy nem tudom elképzelni késsel a kezében, ahogy téged sem Szibériában.

Mischa nem felelt azonnal. A tekintete egy időre elveszett a kandallóban táncot járó lángok erdejében, kimondhatatlanul szomorú kifejezés kúszott az arcára. – Anyád csodálatos asszony, Ben. Soha nem beszélt nektek róla, de a sors kevés örömmel ajándékozta meg. Imádta az édesanyját, aki korán meghalt, az apja pedig vadállattá változott az ital meg a szegénység markában. A háborúban három férfit veszített el, köztük engem is, és bár én végül túléltem azt a borzalmat, akit a legjobban szeretett, meghalt Normandiában. Nem sok hiányzott, hogy Corey-t is elvegyék tőle, ahogy a saját kisbabáját is elveszítette. Amikor elhoztam Marazionból, rettegtem, hátha egy szép napon arra ébredek, vissza akar menni… hátha meghátrál… a nehézségek, amit egy új élet, egy új ország és egy új társadalmi kör jelent, elijeszti. Ehelyett kitartott és mindent megtettünk, hogy tiszta lappal kezdhessünk. Ő is, én is leszámoltunk azzal, ami volt, hogy csakis előre nézzünk… ezért megértheted, számomra milyen megsemmisítő a tudat, hogy valakik, akármilyen okból is, de azon vannak, hogy ezeket az erőfeszítéseinket és áldozatainkat lerombolva újra felhánytorgassák, amit nagy nehezen leküzdöttünk.

-        Akiknek a múltját pedig éppen a fiad kívánja feltámasztani.

-    Egy különbség azért van… a te embereid feltehetően a náci elnyomás haszonélvezői voltak, mások halálán és kifosztásán gazdagodtak meg. Nézd, Ben, az bánt a legjobban, hogy neked így kellett ezzel az egésszel szembesülnöd. Én mindig őszinte voltam veletek és arra neveltelek, hogy derék emberek legyetek. Most viszont ez a felhajtás azt sugallhatja, hogy bort iszom, miközben vizet prédikálok.

-       Én ezt egyáltalán nem így látom – zárta le Ruben az önvádaskodást. – No, és kisütöttetek valamit Fetyával?

-        Először elmegyek az orosz klubba és beszélek Zoljkával.

-        Moskolova, ugye?

-        Igen. Nem nevesítettem tegnap, de ő az, aki annak idején Moszkvába csalt és akivel… nos, akinek ostoba fejjel nem tudtam ellenállni és így könnyű prédaként fogtak el a rendőrök.

-        Fogtak el és küldtek Szibériába?

-        Gyorsított eljárásban elitéltek és deportáltak, igen.

-      Értem… és gondolod, hogy ezek fényében várhatsz Moskolovától bárminemű segítséget?

Mischa tanácstalanul ingatta a fejét. – Sejtelmem sincs. Talán igen, talán nem. Én azt remélem, neki nincs oka gyűlölni engem, de az ember mindig torz tükörben látja önmagát.

-        Bízom a megérzéseidben, apa.

-      Nehezemre esik bevallani, milyen tortúra odamennem hozzá. Erőszakkal kell rávenni magamat, mégis megteszem. Igazából bármit megtennék, hogy rájöjjek, ki akarja a vesztünket. Egy valami azonban biztos, fiam… rendkívüli jelentőségűnek tartom a munkát, amibe belefogtál. Nemcsak egyéni ambíció szempontjából, hanem mert sok embernek igazságot szolgáltathatsz. Még ma sem lehet pontosan tudni, mi minden esett egyesek kapzsiságának áldozatául… emberéletek, vagyonok, műtárgyak. És a mai napig agyonhallgatják az ügyet, ami az egész országra nézve szégyen. Vagy azért, mert sokan ma is köztünk járnak azok közül, akik a náci gépezet keze alá dolgoztak, vagy azért, mert mások soha nem követelhettek semmiféle kárpótlást az elszenvedett károkért, sőt, elhallgattatták őket, ha erre készültek.

-        Valószínűleg belebotlottam az egyik ilyen klikkbe.

-    Kétségtelenül így van. És sajnos Avignon megkondította a vészharangot nálam, mert fűznek oda szomorú emlékek, amelyekről még kiderülhet ez-az… tehát amondó vagyok, várjunk egy keveset a többi utaddal. Nem akarom, hogy valaki ellássa a bajodat, miközben sejtelmünk sincs, honnan jön a támadás.

-        Rendben. Addig csendben dolgozom tovább.

Mischa csak búcsúzáskor merte szóba hozni, ami Ruben szerint legalábbis a legfontosabb lehetett számára. – Anyádnak, ugye, nem szólunk?

-        Ebben már megállapodtunk.

-        Ben – robogott elébük Volkov, mielőtt Ruben kikísérte volna a távozót. –, te is elmész?

-      Pizsamában? – hüledezett Ruben és nem bírta visszafojtani a nevethetnékjét, ahogy Mischa is elképedve ingatta a fejét. 

-        Ó, egek ura! Teljesen meg vagyok zavarodva – dörgölte Volkov a homlokát. – Ugyanis a nejed harmadszor telefonált, hogy azonnal beszélnie kell veled.

-      Ebben az esetben jobb, ha megyek – kacsintott Mischa még egyszer kezet adva a fiának. – Aleksei, ne hagyd magad kiborítani. Még ha olyan találékony is egy nő, mint a szóban forgó – ezzel kiperdült az ajtón és korára rácáfolva, ruganyos léptekkel hazafelé vette az irányt.

Ruben nehéz szívvel nézett utána, de hamar megérezte a besüvítő szelet, így becsukta az ajtót, hogy kizárja a komor reggelt. – Felmegyek és összekapom magamat – mondta Volkovnak. – Ha olyan sürgős az ügy, Fanni fél órán belül megjelenik a küszöbön. Engedd be, légy szíves.

Az orosz klub a háború után költözött el a Boulevard Voltaire-ről a Boulevard Beaumarchais-ra. Nem messze a korábbi helyétől és a Place de Bastille felől ugyanúgy jó megközelítéssel, a tágasabb épületben a grandióus berendezés is előnyösebben mutatott. Mischát ámulatba ejtette, milyen műremekbe illő bútorok és ikonok díszítették a mindenkori termeket. Leginkább a londoni szalonokhoz hasonlíthatta volna őket, bár azok az angol módi szerint kevésbé voltak hivalkodóak, konzervatív eleganciájuk határozta meg sajátos hangulatukat. Szégyenszemre el kellett ismernie, hogy nagyobb rendszerességgel látogatta a londoni klubokat, mint az oroszt, az élet mégis így hozta. Először is azért, mert amikor nagyon fiatal volt, ideje nagy részét vagy egyetemi körökben ütötte el, vagy a Montparnasse-on a két vén bagollyal, Okkerral és Grafittal. Később pedig, hazatérve a Szovjetunióból, kerülte az emberi érintkezés összes formáját és legszívesebben magára zárta az ajtót. Amikor ismét mehetett volna, a háború után Svájcban élt, tehát elszalasztotta az újabb alkalmat. Ennek ellenére behatóan ismerte az orosz közösség nagy részét, legalábbis ami a saját korosztályát illette. A fiait is igyekezett tőle telhetően bevezetni ebbe a világba, jóllehet Rubent kevésbé nyűgözte le a zárt klikk, így hamar kimaradt a dolgokból. Corey kíséretét ugyanakkor Fettisov átvállalta. Ő a kezdetektől lelkes tagja volt a klubéletnek és rendszeresen megjelent a közösség eseményein, nemcsak ünnepnapokon, mint ő.

Ellentmondásos érzés volt Párizsban orosznak lenni. A húszas években az emberek valamiféle titokzatos egzotikummal ruházták fel őket, ami akkoriban még nem járt együtt egyetlen mellékzöngével sem. Azóta nemcsak az ő gyerekei, de másoké is jócskán asszimilálódtak a franciákhoz, és csak elenyésző számban törekedtek megőrizni az erős orosztudatukat. Egy olyan világban, ami egyre nyitottabbá és színesebbé válik, nehéz is lett volna szeparálódni, mitöbb, ostobaság. Ruben ezt a kozmopolitaságot testesítette meg, utazott, világot látott, külföldiekkel élt és tanult együtt, nem kötődött annyira Párizshoz sem, nem szólva az orosz közösségről. Ezzel szemben Corey nagyon is komolyan vette ezt a köteléket, noha éppen az ő ereiben nem csörgedezett orosz vér. Talán az élet nagy tréfája volt, mivel a két fiú közül ő tűnt az oroszabbnak, ami egyébként a kezdetektől megkönnyítette a beilleszkedését. Mischa néha még most is elégedett mosollyal az arcán emlékezett arra, a kisfiú milyen elánnal igyekezett meglelni a helyét az új családjában, amit fiatal kis eszével nem is foghatott fel másként, mint egy csodát. Az igazi apja rútul elbánt vele és bizony hosszú időre benne maradt a tüske. No meg a bizonytalanság, hogy ha az egyik felnőtt cserbenhagyta, vajon a másik is ezt teszi majd? Mischa úgy vélte, éppen ez a gyökértelenség tette számára fontosabbá, hogy tartozzon valahová. Ha ez éppen az orosz kör, akkor oda.

Fettisovot messziről felismerte, ahogy a klub épülete előtt várakozott. Ide tartozott, úgy, ahogy ő soha nem is akart. A saját hibájából vagy se, de akárcsak Ruben, mindig fontosabbnak találta, hogy a világot megismerje, és idegenek felé nyisson, minthogy olyan kultúrához való viszonyát ápolgassa, amely a szemében sok-sok személyes tragédia forrása volt. Az orosz gyökereit nem akarta megtagadni, miért is tette volna, ugyanakkor nem volt ínyére, hogy olyasmi után vágyakozzon, ami megtizedelte a családját és elrabolta tőle az otthonát. Egyben kényszerűen elismerte, hogy ifjúságának évei óta számos dolog megváltozott. Akkoriban a klub tagjai a forradalom elől menekülve minden erejükkel a múltba kapaszkodtak, burokban éltek, amely sok vonatkozásban megakadályozta, hogy új hazájukban beilleszkedjenek. Azóta ennek a generációnak alig maradt hírmondója. A fiaik és lányaik életük nagy részét már Párizsban töltötték, ezért magukon viselték a nyugati életszemlélet megnyilvánulásait. A háború előtti jómód és szabadság lehetővé tették, hogy szétnézzenek a világban, élvezzék az Oroszországból kimenekített vagyonokat, vagy ha kevésbé voltak szerencsések, Párizs akkor is elképesztő luxust biztosított nekik. Ő maga is ennek a generációnak a tagja volt és nem tagadhatta, hogy amit lehetett, kipróbált, boldogan élt a lehetőségekkel, amelyekkel az élet megajándékozta. Ahogy ő és a vele egykorúak öregedtek és maguk mögött tudhatták a tomboló ifjúság éveit, egyre erősebben kezdtek ismét kötődni a közösséghez, ahonnan származtak, márpedig a klub csodálatos színtere volt ennek a hazatérésnek. Ő maga egy nem orosz, ráadásul külföldi feleséggel, kevésbé érezte elkerülhetetlennek, hogy részese legyen a klubéletnek, de jól tudta, hogy mások nem osztják az álláspontját. Fettisov sem és a hűsége minden elismerést megérdemelt.

-        Szevasz, pajtás – üdvözölte Fettisov és késlekedés nélkül beterelte a díszes kapun.

Odabent az angol klubokhoz hasonló, szolid elegancia fogadta őket. A faragott bútorokkal ékeskedő előtérben leadták a kabátjaikat, mielőtt beljebb merészkedtek. A csiszolt üveggel bíró ajtón túli világ már egyáltalán nem emlékeztetett az angol klubokra, itt ugyanis nők ugyanúgy megfértek, mint férfiak, a társaságot feldobták jelenlétükkel és azokkal a színekkel, hangokkal, illatokkal, amelyeket magukkal hoztak. A fabútorok és sötétzölden kárpitozott székek, a kandalló, meg a falba épített könyvespolcok hívogató arculatot teremtettek a túlságosan tágas térben. Otthonosságot és fesztelenséget. Mischa a parkettát szerette a legjobban. A tradicionális báltermeket idézte, ahogy apró darabokból összeragasztották és itt-ott hatalmas virágokat sugalló díszítés tűnt fel benne. A csillogó lakk fejelte meg a látványt, amely ebben a percben nem érvényesült teljes szépségében, hiszen több vonalban vastag futószőnyegek keresztezték. Ezek akkor kerültek a raktárba, amikor bálokat rendeztek, egyébkor azonban a valóságos műremeknek számító parkettát védték.

-       Vannak fenntartásaim – vallotta be Fettisovnak elfogadva a bárból egy pohár whiskyt.

-        Ugyan…

-        De, de, vannak és szerintem jogosak. Zoljka gyűlöl engem.

-       Pusztán azért, mert nem vetted el? Kétlem, hogy erre oka lehetne, nős voltál.

-        Ha az ember bűnbakot keres, nem számít az ilyesmi.

Miután felhajtották az italt, Fettisov a vállára tette a kezét. – Figyelj ide, Mischa. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára beszéltetek. Megváltoztál és ő is megváltozott. Ki kéne derítened, tud-e valamit, utána pedig ugyanúgy elfelejtheted, mint azelőtt.

Ezzel a jó tanáccsal a tarsolyában indult neki, hogy megkeresse az asszonyt. A klub ebben az órában nem volt zsúfolt, bár számosan az újságokat böngészve múlatták az időt, beszélgetve vagy éppen a kártyaasztalnál. Vad pókerezés közben pillantotta meg Moskolovot, Zoljka férjét. Nagydarab, erőteljes fickó volt, ám a korral ő is egyre soványabb lett. Néhány évvel korábban súlyos izületi problémák miatt kezdték fogyasztani és tudományos módszerekkel sikerült a súlyából leadnia. Mára jobban nézett ki és nem mellékes módon pokoli fájdalmak nélkül ismét járóképes lett. Roden Moskolovot Mischa nagyon régen ismerte. Három évvel volt fiatalabb, mint ő, és állítása szerint már Péterváron is ugyanazon iskola padjait koptatták, noha erre ő egyáltalán nem emlékezett. Az viszont biztos, hogy Párizsban, ha barátságot nem is, de tartós ismeretséget kötöttek. Moskolov a nemesi vére dacára kivételes kalmárszellemről tett tanúbizonyságot és némi útkeresés után az ingatlanközvetítés világában vert gyökeret. Mischa kötött vele néhány üzletet, ami emlékezetesen jó befektetésnek bizonyult, sőt, Corey házát is az ő közreműködésével találták.

Moskolov jólelkű, csendes ember volt. Hogy miért vette el Zoljkát, azt ő soha nem tudta megérteni. Tehetős özvegyként kiváló partinak számíthatott az asszony számára, ugyanakkor egy igazi szerelem után elveszített feleséget nem értette, miként pótolhat Zoljka Moskolov életében. Ennyi év távlatában azonban el kellett ismerni, hogy mindketten sikeres frigyet kötöttek, ellenkező esetben a próbálkozás rég válással végződött volna. Moskolov visszafogottsága ellenére gyűlölte a kellemetlen dolgokat és nem sajnálta a fáradtságot, hogy minden nem kívánatostól gyorsan megszabaduljon. A második felesége mégsem jutott erre a sorsra.

-        Nocsak, kit látunk errefelé – kapta fel a fejét Ribuyov, aki vigyorgó képpel intett feléje.

A partinak éppen vége lett, ezért Mischa anélkül léphetett közelebb, hogy megzavarta volna a feleket. Kezet adott Ribuyovnak, Valkovnak és Moskolovnak is.

-        Rég jártál mifelénk.

-        Igen, Roden, ez így van.

-        A család?

-    Köszönöm, minden a legnagyobb rendben. Különben keresni akartalak, segítséget kérnék tőled. A fiam válik, és ha lezárul a per, szeretne megszabadulni a háztól, amiben jelenleg lakik, hogy egy kisebbet vegyen. A Moskolov cég esetleg tudna neki egy megfelelőt ajánlani.

Nem Moskolov felelt, hanem Valkov. – Meg vagyok lepve, Ilya bedobta a törölközőt?

-        Ó, nem – legyintett Mischa. – A másik fiamról, Rubenről van szó.

-    Nem gond, Mischa. Elmegyek és megnézem, mit akarunk piacra dobni. Biztosan lesz helyette más, elég nagy a mozgás mostanság.

-        Előre is köszönöm.

Mischa azzal a kifogással, hogy nem kívánja megzavarni a játékot, továbbállt. Bízott benne, hogy ha Moskolov itt van, és ilyen nyugodtan keveri a lapokat, a feleségét is megtalálja. A másik teremben valóban ott pihent Zoljka. Egy vaskos könyvvel félrehúzódva üldögélt az ablak melletti karosszékek egyikében, előtte egy csésze kihűlt tea illatozott. Ahogy közelebb araszolt hozzá, kellemetlen módon megcsapta a múlt szele. Nem szeretett visszanézni és az évek múlásával egyre kevésbé hajlott rá. Legfőképpen, ha olyan időszakokra emlékeztették, amelyek az egész életét megkeserítették. Márpedig Zoljka a főszereplőjévé vált az egyik ilyen periódusnak és még ma sem tudott jobb módszert a problémára, minthogy mereven elutasítsa magától az emlékeket. Ennek ellenére alaposan szemügyre vette az asszonyt. Még mindig szép volt, bár a haja megőszült és testesebbé vált. A csinos ruha és az ápolt külső ugyanakkor továbbra is egy fizikai értelemben vonzó nőt takart.

Zoljka megérezte, hogy valaki figyeli, mert az ölébe ejtve a könyvet felnézett. Tekintetük egy végtelen percig összefonódott, szótlanul bámulták egymást. Az asszony szemében meglepetés fénye villant, bár az arca semmi ilyesmiről nem regélt. Azután Mischa erőt véve magán odasétált hozzá, hogy ódivatú gesztussal kezet csókoljon neki. – Szervusz, Zoljka.

-        Mischa! Megleptél.

-        Megengeded, hogy leüljek?

Zoljka a másik karosszék felé intett és ő élve a meghívással elhelyezkedett benne. Kényelmes volt, ennek dacára feszengett benne. Le sem tudta venni a szemét az arcról, amit olyan jól ismert, és ami annyi szenvedéssel kapcsolódott össze a tudatában. Bárcsak el tudná felejteni. – Nehezemre esett eljönnöm hozzád – bökte ki tanácstalanul. 

-        Ha mégis megtetted, komoly dolog történhetett.

-        Hány éve is, hogy utoljára találkoztunk? Majd negyven lehet.

-        Harminchét.

Mischa elmerengett. – Rég volt.

-        Nem sokat változtál – mosolygott Zoljka szelíden. Újszerű benyomást tett a lobogó tűz nélkül, ami régen annyira hozzátartozott. – Ugyanolyan jóképű vagy, mint voltál.

-        Ne hozz zavarba, kérlek.

-        Zavarba? Ugyan mivel?

-       Zoljka, nem kell ez a színház…. Tudom, hogy gyűlölsz, és ez éppenséggel nem könnyítette meg, hogy felkeresselek.

Az asszony kivárt a válasszal. A pillantása meglepő módon ugyanúgy nélkülözött mindenféle ellenségességet, ahogy a szavai is. – Tévedésben élsz, ha ezt gondolod. Te vagy, aki gyűlöletet érzel irántam, nekem azonban mi okom lenne erre?

-        Nem vettelek el, hogy megkönnyítsem a helyzetedet.

-       Hiszen nős voltál, ezt el kellett fogadnom. Józanul gondolkodva azt is el kell, hogy ismerjem, a büszkeségedet sértette volna, ha csak a papír kedvéért is, de összeházasodunk.

-        Ez igaz. Ha nem vagyok nős, sem tettem volna meg.

-     Tudom, ezt akkor is elmondtad – küldött Zoljka egy bátorító mosolyt. – Egyetlen dolgot ígértél, amit be is tartottál. Nem akadályoztál abban, hogy máshoz hozzámenjek és így útlevelet kapjak egy szabadabb világba. Ezért pedig örökké hálás leszek. Úriember vagy, a legválságosabb időkben is bizonyítottad.

Mischa eltűnődött a beszélgetés megváltozott felhangján és örült, mert máshogy alakult, mint várta. Ha igaz, amit az asszony állít, esetleg a végére járhat annak, amiért idekullogott. Méghozzá anélkül, hogy megalázkodjon a segítségért. Zoljka megérezhette, milyen nehezen vette rá magát erre a látogatásra, mert halovány mosollyal azt tudakolta: – Miért jöttél ide?

Mischa felnézett. – Nagyon különös dolog történt a fiammal.

-        Corey-val?

-      Nem – Mischa szinte meghökkent azon, hogy ijedtséget lát Zoljka szemében. – Te ismered őt?

-    Természetesen, gyakran megfordul itt a feleségével, Ilyával. Igazán szerencsés vagy vele, remek ember.

-   Nem is kérdéses, de most Ruben miatt jöttem. Valaki írt neki egy névtelen levelet, ami tulajdonképpen fenyegetés, hogy hagyjon fel a jelenlegi tudományos kutatásaival. A levélben az illető megírta neki, hogy Szibériában voltam elítélt – Zoljka összeráncolta a szemöldökét, bár egyelőre hallgatott. – Erről azonban egyedül Fettisov, Jean-Michel… és te tudsz… Zoljka.

-      Á, értem, és most azt gondolod, hogy valakinek elpletykáltam, igaz?

Mischa megdörgölte a halántékát. – Valójában nem tudom, mit gondoljak. Ugyanis ha te nem beszéltél senkivel, akkor egy láthatatlan fantommal van dolgom, aki rosszat akar a családomnak.

-     Nézd, én soha nem beszéltem erről senkinek. Nem is kérdezett tőlem senki effelől, habár tényleg érdekes, hogy ennyi év elteltével honnan került elő a téma.

-     Érdekes? Nos, én nem ezt a jelzőt választanám… legfőképpen, mert a fiaimnak ez idáig fogalmuk sem volt az egész mocskos történetről. Most viszont bevallhattam, hogy egy volt fegyenc az apjuk. Hát, mit ne mondjak, cseppet sem volt ínyemre.

-        Lenne egy ötletem – szólalt meg Zoljka elgondolkodva. – Van itt a klubban egy Talbov nevű férfi. Mindenkit ismer a követségen és egyéb bennfentes körökben. Sokáig élt abból, hogy bármit kiszaglászik, ha valaki busásan megfizeti… beszélek vele és igyekszem megtudni, ki a te embered.

Az ajánlat egyszerre töltötte el Mischát reménnyel és félelemmel. – Nem akarom, hogy a dolog közhírré váljon.

-        Persze, hogy nem, ettől nem is kell tartanod. Talbov abból él, hogy híreket ad-vesz, ennek pedig az az alapja, hogy semmit nem ver nagydobra. Egyébként jól ismerem a régi szép időkből és tartozik nekem egy-két szívességgel.

-      Rendben, de kérlek, légy óvatos, Zoljka. A pénz nem jelent gondot, kérjen bármennyit, fizetek. De kizárólag abban az esetben, ha egyedül az én fülembe súgja bele az eredményt. És még valami – vett elő Mischa papírt meg tollat. –, amennyiben kiderülne valami, Ruben fiamat keresd, ő majd értesít. Nem akarok otthon félreértéseket.

Zoljka átvette a cédulát. Miután elolvasta, összehajtogatta és feltűnés nélkül eltette. – Jelentkezem, emiatt ne aggódj.

-    Köszönöm – állt fel Mischa és egy újabb kézcsókkal elbúcsúzott. Zoljka ugyanúgy ült ott szálfaegyenes háttal és mire ő az ajtóból visszanézett, már ismét a könyvébe mélyedt, mintha semmi nem történt volna.

5.

Február volt, az évszakhoz képest kellemes idő. Az éjszakai fagyok dacára napközben kirándulóidő lett. Mischa szerette a vidéket ilyenkor, élvezte az autóvezetést és különösen elragadónak találta a fényeket. Nem emlékeztettek a nyár verőfényére, vagy az ősz tompább napsugaraira, mégis elképesztő árnyalatokat varázsolt a majdnem kopasz, téli álmát alvó természetbe, amit a végítéletig el tudott volna nézegetni. A tél idén a legszebb arcát mutatta és ő nagyon őrült, hogy elfogadta a meghívást Stévenine-ék birtokára. Minden évben eljöttek Latheával. Néhány évvel ezelőttig legszívesebben szüretkort töltöttek némi időt a birtokon, hogy segítsenek és részt vehessenek az ünnepi eseményekben, a munkát ugyanúgy beleértve, akár a mulatságot. Aurore, a ház asszonya, fogta össze a munkálatokat és nem lehetett eltagadni tőle, hogy a legapróbb részletekig minden a kisujjában volt. A Stévenine-ek eredendően a tehenészetből és a tejből lettek tehetősek, de az utolsó húsz évben a kezdetben nem üzleti alapon működő szőlészet is kinőtte magát. Az egész országban reneszánszát élte a borászat és az új technológiáknak köszönhetően a tradicionális borkészítés egyre nagyobb mértékben éledt újra. Gyakorlatilag nem volt jó bor, amit az ország határain belül és kívül nem tudtak eladni. Ennek ellenére Aurore nem tervezte a birtokot még nagyobb boripari létesítménnyé duzzasztani, hanem megelégedve azzal, ami van, inkább kevesebb, de minőségi italt gyártott.

Nyolc évvel korábban özvegyült meg és akkoriban sok huhogó úgy vélte, össze fog roppanni a teher alatt, amit a tej- és borgazdaság működtetése jelent. Nem tette, éppen ellenkezőleg. Összeszorította a fogát, meghúzta a derékszíjat és belevetette magát az üzleti életbe. Azok, akik a szépen felívelő karrier végét jósolták, nagyot tévedtek. Feltehetően éppen ők voltak, akik nem tudták, hogy Gérard soha nem bizonyult gazdálkodó típusnak. Élvezte ugyan az életet a birtokon, amennyire az erejéből tellett Aurore-nak is segítségére volt, csak éppen ez nem az a terület, amihez a legtöbb tehetséggel bírt. Szívesebben írt cikkeket a helyi és megyei lapoknak, olvasgatott, és a maga kedvenc foglalatosságaiban elveszve múlatta az éveket. Halálával így a gazdaság irányításában sem következett be radikális fordulat, mindössze Aurore gyászolta keservesen a férjét, akivel számtalan gyönyörű évet élt le. Amikor lelkileg összeomlott és egyedül maradt, a férje, a fia apja nélkül, senki nem láthatta előre, vajon örökre feketében marad-e, vagy létezik még számára jövő. Ingatag érzelmi állapota nem adott okot bizakodásra, ezért óriási meglepetésként hatott, amikor bemutatta új udvarlóját.

-        Gaston? – csapta össze Mischa a tenyerét és egy percnyi habozás, döbbenet és tanácstalanság után megölelte régi barátját. – El se tudom hinni!

-     Ez az öröm megnyilvánulása, vagy az ellenkezője? – bökte meg a vállát Gaston. – Amúgy meg mindegy, nem kérjük az áldásodat.

Mischa nem is kívánhatott volna jobbat Aurore oldalára, mint Gastont, aki mindkettejük számára örök barát és támasz volt. Gyerekkora óta ismerte, a Stévenine-birtok elválaszthatatlan részének számított, mivel a háború zűrzavara után, akárcsak Aurore a férjével, ő is visszatért ide. Aurore szüleinek a halála óta tulajdonképpen együtt vezették a birtokot.

-        Az élet olykor meglehetősen igazságtalan tréfákat űz velünk – vallotta meg Aurore egy alkalommal. – Férjnél voltam és mindvégig szerettem Gérard-t, ennek dacára ő néhány alkalommal így is félrelépett. A házasságunknak ez a szelete túl hamar kiüresedett és mi minden ragaszkodás ellenére sem tudtunk új színeket lopni belé.

-        Ezzel azt akarod mondani…?

-        Hogy Gaston régóta az életem része, igen – ismerte el Aurore kissé zavartan. – Csakhogy eddig nem jelentett nekem ennyit, mint most, érzelmileg. Kicsit olyanok voltunk, akár egy véd- és dacszövetség, de nem engedtük meg magunknak, hogy szeressünk is.

Mischa akkor és most is úgy érezte, a dolgok a lehető legjobban alakultak. Aurore és Gaston összeillettek. Természetükben és ambícióikban is. Ugyanazt szerették, összekötötte őket a birtok meg a munka, amit évek, sőt, évtizedek óta végeztek. Mindössze annyi változott, hogy Gaston beköltözött a házba és hazugságok nélkül tudtak a világ szemébe nézni. A környéken több rivális gazdaság is működött, ennek ellenére a Stévenine-birtok átmentette a múltból azt a fajta elsőségét, hogy a család életét mindenki árgus szemekkel figyelte. Nem is csoda tehát, hogy Aurore kínosan ügyelt minden botrány elkerülésére.

A februári időjárás kellemes melegedést hozott, noha elkélt a vastag kabát meg a kalap. Reggel és este csípett az enyhe fagy, a bágyadt napsütés csak kora délutánra melegítette fel a levegőt annyira, hogy érzékelni lehetett a különbséget. Mischa és Gaston a vidék divatjához igazodva gyapjúkabátban és alatta vastag ingben, sportosan vágott neki a falunak. Ebéd után jólesett kimozdulni és élvezni a valóban fenséges időt. Ritka adomány, amit meg kellett becsülni. A főutcában parkolták le a kocsit és egy körsétát téve tartottak az ivó felé. Gaston számos ismerőssel kezelt le útközben, a helyieket mind ismerte. Nemcsak azért, mert a környék szülötte lévén itt élte le az egész életét, hanem mert nem egy közülük a szüret idején évek óta a birtokon dolgozott. A Stévenine-ek hagyományosan jól bántak az emberekkel és tisztességes béreket fizettek, így a faluban elismerés övezte őket. Ha bajba kerültek korai fagy vagy tűz, esetleg kiszámíthatatlan viharoknak köszönhetően, az emberek önként siettek a segítségükre. Ez a kölcsönösen sokra tartott viszony mutatkozott meg abban is, ahogy az emberek üdvözölték Gastont. 

-    Volt egy szaftos kis ügy mifelénk a nyáron – mesélte Gaston az ivóban letelepedve. – A Franell-bortelepen a présgépnél meghalt egy munkás. Ott egészen modern gépparkot használnak, ezért csodálkoztam annyira, miként nyomhatta össze a szerencsétlent. Rövidesen kiderült, hogy ezt-azt levettek róla, betettek, javítgatták, amitől rögtön életveszélyes lett.

-        Ejha!

-        Na, de mire ez kiderült! Ugyanis a rendőrségi vizsgálathoz odakészítettek egy másik gépet, ami az eredeti állapotában maradt meg és ettől kezdve senki nem értette, hogyan kerülhetett bele az áldozat… különben Jean Voilt volt, a régi fűszeres unokája. Emlékszel még rá? Itt állt a boltja kétsaroknyira.

-        Apró kis ember hatalmas bajusszal, ugye? Mi lett vele? A háború alatt halt meg, ha jól rémlik.

-      Úgy van, az anyja révén zsidó volt és egy éjszaka szőrén-szálán nyoma veszett, a boltját meg felgyújtották. A fia viszont az ellenállásban harcolt, így megúszta a razziát.

Megrendeltek két pohár helyi bort, amit a pultos azonnal le is tett eléjük. Három évvel korábbi évjárat volt, kifejezetten zamatos.

-    Szóval, a nyomozás vakvágányra szaladt. Moris Loreign, a körzeti megbízottunk, szerintem őt is ismered…

-        Sokszor jött a szüretre dolgozni.

-     Ő az. Nos, Moris elképedve állt. Csúnyán kifogyva az ötletekből rászánta magát, hogy éjszakánként a présháznál posztoljon. És amilyen mázlija volt, néhány hét múlva rajtakapta az emberét, amint a megbuherált présgépben a második áldozatát akarta másvilágra küldeni.

Mischa elképedve csapta össze a két tenyerét. – Valami beteges sorozatgyilkos?

-    Nem egészen. Feltalálta az új pénzbehajtási módot. Jean Voilt hatalmas összeggel tartozott neki, ám nem adta meg, hanem abból, amit keresett, a feleségét elküldte a vidékről. Vett neki egy lakást Lotaringiában és kimenekítette innen az állandó fenyegetések meg zaklatások elől.

-        Na, és a másik jelölt? Szintén tartozott neki?

-        Kitalálhatod. Ha meg ezek a szerencsétlenek eltűnnek a színről, a feleséget már könnyebb megpuhítani és mindenéből kiforgatni.

-        Ki volt ez a leleményes alak?

Gaston legyintett. – Egy városi okos Avignonból. Ha itt kérsz kölcsön valakitől, annak gyorsan híre megy.

-        A szavam is eláll. És az ember még azt hinné, milyen eseménytelen falu ez.

Gaston felderült ezen a naivitáson, noha az ellenérveit nem fejtette ki. Nagy egyetértésben, ráérősen üldögéltek, egyikőjük sem sietett megtörni a csendet. Mischa azon merengett, miként hozhatná fel, ami már ott ült a nyelve hegyén, de arra a következtetésre jutott, Gaston lenne a világon az utolsó, akivel szemben ócska trükkökkel kéne élnie. Ezer éve ismerte és a legmegbízhatóbb emberek egyike lévén nem folyamodott semmilyen körülíráshoz, helyette előállt a lényeggel.

-        Tudtok valamit Chantalról? Merre jár és mit művel?

Gaston arca elárulta, hogy ez az a kérdés, amire egyáltalán nem számított. Még a poharát is letette, ahogy átnézett az asztal felett. – El se hiszed, mióta nem hallottam ezt a nevet.

-        Mióta?

-     Cirka az öreg Stévenine halála óta. Akkor megjelent és az örökségét követelte. Az öreg azonban kerek-perec kiállt a korábbi véleménye mellett és eszerint halt is meg. A végrendeletben külön passzus szólt arról, milyen megfontolásból tagadta ki. Megtámadhatatlan volt.

-        És miért tette?

-     Ugyan, Mischa, ne játszd a tudatlant. Természetesen a németekkel való összejátszásai, a besúgások, no meg persze az édesanyja ellen elkövetett aljas támadás bőségesen megtette. Chantal rendezett néhány rosszemlékű jelenetet, azóta viszont hírét se hallottuk. De te meglepsz! Mintha megesküdtél volna, hogy soha az életben nem akarsz többé tudni róla – Gaston összeszaladt szemöldökkel vizsgálgatta Mischát. – Csak nem szenilis leszel vénségedre?

Mischa megjátszott derűvel nevetett fel. – Ó, nem, bár vannak migrénjeim, gondok a vérnyomásommal meg a hátammal, ugyanakkor a fejemnek kutya baja.

-        Hát, akkor?

-    Történt néhány különös esemény, aminek a hátterében akár Chantal is állhatna.

-       Veled? Fogadtam volna rá, hogy egy életre elkerül téged.

-      Nem velem, hanem Rubennel akasztott tengelyt…. amennyiben ő volt. De, Gaston,…. ez a dolog rendkívül kényes és Thea…

-        Nem tud róla, igaz?

-        Valahogy úgy. Egyelőre meg szeretném kímélni tőle.

-      Ne aggódj, tőlem egy szót sem hall vissza. Tehát mibe keveredett a fiacskád?

Gastonban láthatóan alábbhagyott a feszültség, noha élénk figyelemmel lesett minden szót. Nem is leplezte, hogy Chantal nevének felbukkanása felcsigázta a kíváncsiságát. Ugyanakkor Mischa összefoglalóját türelmesen kivárta. – Hozzánk is eljött és mesélt az új könyvről, amihez anyagot gyűjt. Lopott náci kincsek, eltűnt zsidó-vagyonok. Mondtam is neki, hogy sokakat a gyenge pontjukon fog telibe találni.

-     Az a határozott benyomásom, hogy azokat már most a gyenge pontjukon érinti, noha eddig mindössze pár feltett kérdésről beszélhetünk. A szobáját tüzetesen felforgatták és amikor tovább utazott Marseille-be, kapott egy fenyegető levelet is.

Gastonban megszólalt a vészcsengő. – Miféle fenyegető levelet?

-    Fogalmazzunk úgy, hogy az anyja meg az apja nem osztatlanul dicső múltjának kiteregetésével fenyegették meg.

-       Kínos dolgok?

-       Pokolian kínosak. Hidd el, engem nem a magam sorsa miatt érdekel, lassan nyolcvan leszek, meghalok, eltemetnek, és nem fáj többé, mit pletykálnak rólam össze. A fiaim ellenben hátramaradnak és egyáltalán nem mindegy, a világ rájuk süt-e olyan bélyeget, amihez semmi közük. Ruben úgy örökli a címemet, hogy majd bárki a szemére vetheti, az apja mekkora gazember volt? Ez az, amit nem fogok örökül hagyni, ezt a szégyent!

Gaston felhörpintette a bor maradékát és elrágcsált hozzá egy szem frissen sült pogácsát. Nem kapkodott a válasszal, inkább megemésztette a hallottakat. – Megértelek. A helyzet úgy áll, hogy a német megszállás alatt Chantal a férje révén benne volt egy-két mocskos dologban. Chaubert sportot űzött abból, hogy zsidókat dobott fel és a németek voltak annyira hálásak, hogy a zsákmányból neki is csurrant-cseppent. Sose derült ki pontosan, mi vagy mennyi, de Chantal bizony tehetős özvegyként tűnt el Avignonból, mialatt a háború a legtöbb embert koldusbotra juttatta. Nem esik nehezemre elképzelni, hogy Ruben szimatolása egyeseknek az agyába kergette a vért… olyanokéba, akik érintettek a piszkos ügyekben és jó hasznot húztak belőle… és olyanokéba is, akik eddig el tudták leplezni a bűnrészességüket mindebben.

-    Na, igen… számomra mégis megnyugtató lenne tudni, Chantal áll-e a háttérben. Mert ha igen, Ruben igazi aknamezőn lépked. Az a nő bármire képes.

-        Te pedig klasszikusan vörös posztó vagy a szemében.

-        Elismerem. Gaston, nincs egy-két régi cimborád, aki utánajárhatna, hol él? A környéken van-e, esetleg más név alatt, vagy új házasságban?

Gaston a hajába túrt. – Nem egyszerű ilyet találni, mert sokan meghaltak közülünk, de körbenézek. Gondolom, sürgős.

-        Mi tagadás. A fiamat egyelőre arra buzdítottam, hogy szorgosan látogassa a könyvtárakat, de ez nem megoldás. Jobban szeretném átlátni, honnan várható a következő meglepetés. És csak neked mondom, ezek az ügyek annyira fel tudnak hergelni, mint semmi más.

-        Nem kell az izgalom nekünk, öregeknek. Egy infarktust túléltél, ne keresd a bajt.

Mischa gépiesen helyeselt. Nem szívesen vette a figyelmeztetést, jóllehet el kellett ismernie, hogy Gaston fején találta a szöget. Az infarktus óta nyolc esztendő is eltelt és az ijedtségnek hála jobban odafigyelt arra, mit eszik, egészségesen él-e, végleg eldobta a cigarettát és több időt töltött a szabadban. Nem voltak ugyan túlzott reményei, nem is akarta az életét évtizedekkel megtoldani, a nyolcvanadik év küszöbén önáltatás lett volna. Egyszerűen csak nem akarta a sors kezébe adni a saját halálos ítéletét. Ha ennyi önfegyelem és életmódváltozás már közel egy évtizeddel megajándékozta, talán érdemes továbbra is figyelnie magára. Nem akart még meghalni, az élet annyi szépséget tartogat, és az olyan nyugodt napok, mint ezek a Stévenine-birtokon, megerősítették abban a szándékában, hogy ragaszkodjon az életéhez.

Újabban sokkal jobban aggódott Latheáért. Alig töltötte be a hetvenet, de egyre több probléma döntötte le a lábáról. Neki is akadtak gondok a szívével, néhány éve a csípőjét kellett operálni, miután megszédült és leesett a lépcsőn. Hónapokig feküdt és kínlódott olyan következményekkel, amelyek legalábbis szerinte, felvetették az orvosi gondatlanság esélyét. Voltak időszakok, amikor olyan gyengeség tört rá, hogy a házat sem tudta elhagyni. Mischa pedig, saját állapotából kiindulva és kilenc év előnnyel taposva az élet útját, nem találta megnyugtatónak ezeket a jeleket. Az igazság az, hogy megöregedtek és ezen semmilyen okoskodás nem szépített. Ahogyan a barátaik is megöregedtek, azok, akikkel leélték az életüket. Nehéz volt ezt tudomásul venni, akárcsak azt, hogy lassacskán már ők szorultak a gyerekeikre, nem azok rájuk. 

Nem csoda, mert minden egyes látogatás Avignonba felértékelődött. A lassan múló napok, a kényelmes, kapkodástól vagy hangos szótól mentes hetek energiával töltötték fel őket, amire nagy szükségük volt. Mischa jól tudta, hogy elsősorban Lathea számára különleges minden nap, amit Párizstól távol tölthet. A házasságuk elején jó néhány évig éltek Svájcban és le sem tagadhatták, hogy azok voltak a legboldogabb idők. A két gyerekkel abban az idilli környezetben, ahol szabadabb gyerekkort biztosíthattak nekik. Ráadásul egy olyan háború utáni hangulatban, ami Franciaországban számos indulatot és konfliktust szült. A győzelem mámora hamar elillant, utána talpra kellett állítani a sok tekintetben megosztott, sérelmektől terhes és nem feltétlenül dicsőséges éveket maga mögött tudó országot. Többek között ezért is maradtak Svájcban, amíg tehették, és halogatták a hazatérést. Volt, aki Mischa szemébe vágta, ez milyen gyáva lépés, de nem érdekelte, gondoljon bárki bármit. Végigharcolta a háborút és úgy érezte, megtette a hazájáért azt, amit megtehetett, miközben mások az otthoni kényelmükben, megalkudva a megszállás rendjével éldegéltek és szemet hunytak afelett, amit pedig semmilyen ideológia nem igazolhat. Ő a vérét ontotta Franciaországért, és amikor végre megtehette, semmi pénzért nem mondott volna le Svájc békéjéről és a családja társaságáról. Akkor sem, ha sunyi emberek ezért gyávának nevezik. Így is nehéz volt visszatérni Párizsba. Nehéz, mert a város megváltozott és mert Lathea nem szerette. A fiúkat azonban a legjobb iskolákba szánták és ahhoz, hogy tanulhassanak, ez az áldozat volt az első lépés.

Az évek időközben elszálltak és a gyerekek elhagyták a családi fészket. Mischa egykori önmagára visszatekintve, elégedettséggel értékelte ezeket az időket. Bár soha nem számított rá, hogy jó apa válik belőle, úgy érezte, mégis az lett. Természetesen önfegyelmet, alázatot és számtalan erőfeszítést kívánt tőle, az eredmény ugyanakkor őt igazolta. A fiai szerették, és hogy ez így van, minden rezdülésükből kiviláglott. A mai napig bíztak benne, kikérték a tanácsát és számítottak rá a nehéz percekben. Mindkettejükkel kialakította a legbensőségesebb kapcsolat hagyományait. Corey-val sokat teniszezett, manapság már inkább golfoztak, de azok a napok, amelyeket kettesben töltöttek, sokat jelentettek neki. Várta őket és csalódást érzett, ahányszor valami nem a várakozásainak megfelelően alakult. Kint a pályán Corey mindent elmesélt, ami foglalkoztatta, az üzleti sikereit ugyanúgy, mint a legtitkosabb terveit. A mai napig előfordult, hogy jelentős döntések előtt vele vitatta meg a kételyeit. Ő pedig ha nem is szolgált tanáccsal, de azzal, hogy meghallgatta, máris segített egy kicsit.

-       Soha nem ért akkora szerencse, minthogy beleszerettél a mamába – mondta neki Corey sok-sok évvel ezelőtt egy ilyen napon. – Akartad őt és ezért akartál engem is. Nem szívesen gondolok bele, nélküled hol lennék most.

-      Nincs igazad, vagy csak részben. Én önmagadért akartalak téged, mert úgy éreztem, az apaság új értelmet adhat az életemnek. És bebizonyítom magamnak, hogy igenis képes vagyok valamire, ami korábban távol állt tőlem. De nem volt nehéz dolgom, nem esett nehezemre megszeretni egy fantasztikus kisfiút.

Ruben egészen más típus volt. Corey az apjával vívott keserű harcok dacára is közlékenyebb és nyitottabb ember lett, miközben Ruben egyedül a fivérével szemben bizonyult közlékenynek, mással nemigen. Ez a mai napig így maradt, jóllehet komoly titkok vagy elhallgatások nem terhelték a kapcsolatát se az anyjával, se vele. Inkább csak Ruben nem szívesen osztotta meg a vívódásait és a fájdalmát, mígnem teljesen át nem rágta magát a részleteken és el nem jutott egy bizonyos pontig. Sok tekintetben magának való ember volt, nem tett szert annyi barátra sem, mint Corey. Egyszerűen nem szerette a félmegoldásokat és nem tudott akárkiben megbízni. A páncélja mögött nagyon szenvedélyes, hűséges és sebezhető volt, emiatt alakulhatott úgy, hogy gyakran védekező állásba helyezkedett. Mindezek fényében ő maga soha nem tudta megérteni, miért nősült meg ennyire megfontolatlanul. Fanni a legkevésbé sem illett hozzá. Elvitathatatlanul szemrevaló volt és nyilván csodákra képes szerető, csakhogy a megfontolt és ambiciózus Ruben oldalára egyáltalán nem illett. A divaton, a bálokon meg a páváskodáson felül semmi nem érdekelte. Először is nem volt iskolázott, de a tetejébe még az a fajta természetes intelligencia sem pislákolt benne, amit Mischa úgy szeretett a saját feleségében. Fanni a házasságkötés után is ugyanazt a léha, kötelezettségek nélküli életet folytatta, amit leánykorában is élvezett, és nem volt elég okos ahhoz, hogy kihasználja a szerencséjét, amivel fogott magának egy tehetős és művelt férjet. Egy büszke apa szemében főbűnnek számított, hogy nem próbált se alkalmazkodni, se felnőni Rubenhez. Így joggal nem érezte magát kellő mértékben elfogadottnak a családban, következésképpen Rubent igyekezett eltávolítani a szeretteitől ahelyett, hogy ő illeszkedett volna be. Az is igaz, erre eleve kevés esélye volt egy olyan közösségben, ahol még a fiatal generáció tagjai is céltudatosan és becsületes munkával keresték az érvényesülésüket, miközben őt eltartották.

A nyilvánvalóan ellenséges viszony közte és Fanni közt szülte az egyetlen olyan kerülendő témát Rubennel, amit érdemes volt nem alábecsülni. Bár Ruben gyorsan ráeszmélt, mekkora bakot lőtt a házasságával, mégsem akart kiszállni belőle, ő pedig úgy látta, feszültséget szülne az okokról faggatni. Szerencsére akadt annyi más, amiben megtalálták a harmóniát és szót értettek. Köztük a legteljesebb kapcsot a művészet jelentette. Mischa világéletében szívesen foglalkozott képekkel, történelemmel és látogatta a képtárakat, a vérében volt a rajzolás meg a festés, noha nem vált belőle alkotó művészember. Ellenben Ruben vérbeli profi lett. Elképesztő kifinomultsággal rendelkezett minden iránt, lehetett az festészet, szobrászat, grafika vagy építészet. Műveltsége egyben kiterjedt az irodalomra és a történelemre, feltehetően ez a széles látókör tette kiváló íróvá. Számos alkotóval szemben képes volt olyan könyveket írni, amelyek messze túlmutattak a száraz műelemzésen. Az írásai izgalmas korképet adtak és ezzel az olvasót valósággal beszippantották abba a világba, ami a szemük előtt kelt életre. Mischa még jól emlékezett arra, amikor a Medici Firenzét kézbe vette, le sem tudta tenni és végigszáguldva az ötszáz oldalon továbbra is úgy érezte, még egyszer ennyi hiányzik ahhoz, hogy kielégítse a kíváncsiságát. Ruben tehetséges írónak bizonyult, élvezetes és szórakoztató témákra bukkant, amelyek nem haladták meg a képességeit. Ez a harmónia pedig kivételes sikert fialt.

Mintha Aurore belelátott volna zavaros eszmefuttatásaiba, amelyek ezekben a napokban gyötörték, mert egy este meglepte valamivel vacsora után. A szalonban kávézgattak, simogató meleget ontott a hatalmas kandalló és átmenetileg minden azt a régi, boldog nyugalmat idézte, amire fiatalkorából emlékezett.

-        Megtennéd, hogy ezt a csekélységet átadod a fiadnak? – mutatott Aurore az egyik asztalkára kikészített két jókora kartondoboz irányába. – Napok óta a fejemben motoszkál, hogy ő venné a legnagyobb hasznát.

-        Mit rejtenek?

Aurore a dobozokra szegezett pillantással megigazította a térdére omló szoknya anyagát, ahogy kényelmesebb pozíciót választott magának a fotelban. – Sok disznóságot, Mischa. Vagy mondhatnám, égbekiáltó disznóságokat. Miután a németek elfoglalták Párizst és a kormány Vichy-ben telepedett le, Chantal és Alain Chaubert nyíltan fasiszta nézeteket kezdtek képviselni. Alaint személyesen alig ismertem, de apám azt mesélte, hogy mindig is gyenge, elvtelen alak volt, aki sokkal többre vágyott, mint amit képes lett volna magának megszerezni. Úgy értem, a saját erejéből.

-        Ezzel azt akarod mondani, hogy inkább elvette másoktól?

-     Igen, Lat, pontosan ezt akarom mondani – vallotta meg Aurore Latheára nézve. – Ahogy a németek fokozatosan kiterjesztették a befolyásukat és láthatatlan karjuk távolabbra és távolabbra ért el, Alain annál nagyobb hatalomra tett szert. Furcsa egybeesés, mert kezdetben legalább a felszínen igyekezett ugyanannak a kvázi jelentéktelen közhivatalnoknak látszani, aki a háború előtt volt. Apám azonban éles szemmel hamar rájött, hogy titokban milyen döbbenetes gazdagságra tett szert.

-        A zsidók feladása kifizetődő üzlet volt.

-      No hiszen! 1940-ben keresztülverték a zsidó-ellenes törvényeket és attól kezdve nem is maradt törvényi korlátja, hogy a tehetős műgyűjtőket kifosszák. Márpedig Alain Chaubert benne volt a dolgok sűrűjében.

-        Mivel foglalkozott tulajdonképpen?

Ezúttal Gaston válaszolt. – A háború kitörésekor névtelen hivatalnok volt a polgármester mellett, de hamarosan elkezdett felfelé lépkedni és a németek pribékje lett. Természetesen az összes irathoz hozzáfért és jól ismerte a környékbelieket… pontosan tudta, kinek mije van.

-        Apám titokban jegyzeteket kezdett írni a környéken véghezvitt aljasságokról – bökött Aurore a dobozokra. – Azokat találtam meg és akarom Rubennek adni. Mondhatom, elképesztő olvasmány. Először is elkobozták Lembranc galériáját a főutcában és, legalábbis a jegyzetek alapján úgy fest, Alain szerezte meg, jóllehet álnéven. Rendszeresen elárverezték a műtárgyakat, amelyeket a németek degenerált művészetként megpecsételtek, az eladásukból származó hasznot meg szívfájdalom nélkül zsebre rakták. Apám jegyzeteiből nyomon követhető, mely családok kerültek az ő jóvoltából deportálásra, a birtokukban levő műkincsek pedig zömében ebben a galériában kötöttek ki.

A történet elhangzott részét súlyos csend követte. A történelem életre hívása se vidám, se megnyugtató hangulatot nem eredményezhetett.

-        Chantal is benne lehetett ezekben az ügyekben?

-       Egyetértek apámmal és nem lepne meg, ha kiderülne, ő nemcsak benne volt, de az értelmi szerzőt is benne tisztelhetjük. Alain soha nem volt különösebben… eszes, annál inkább vakmerő és gátlástalan, csak a lehetőségeket nem ismerte fel idejekorán.

Lathea bizonytalanul lesett Mischára. – Te ezt el tudod képzelni?

-       Minden további nélkül. Chantal nekünk is szétverte volna az életünket, hogy bosszút álljon… nem riad vissza semmitől.

-     Várj, a legvisszataszítóbb részt még nem is hallottátok – szúrta közbe Gaston, mire Mischa összevont szemöldökkel Aurore felé fordult.

-       Na, és mi lenne az?

Aurore nagyot fújt. – Mivel én Afrikában voltam, apám pedig a háború alatt egyedül élt itt anyámmal, Chantal a fejébe vette, hogy megszerzi tőle, amit lehet.

-        Értsem ezen a gazdaságot?

-      A gazdaságot, a borpincét, és neki is volt néhány értékes műkincse, amit nagy titokban még 1939-ben Svájcba menekített. Chantal követelődzve lépett fel, de apa annyira undorodott mindattól, amit ő és Alain műveltek, hogy a nyomásgyakorlás az ellenkezőjét érte el nála, Chantalt hivatalosan is kitagadta az öröklésből.

-        Óóóóóó, tehát így történt! – csapta össze Mischa a két tenyerét.

-    Igen, így. Chantal erre válaszul Alaint uszította apára. Először csak felszólították, hogy mi mindent adjon át. Azután viszont betörtek a házba és a képeket maguk akarták megkeresni…

-        Csakhogy azok...

-    ...nem voltak sehol. Ezután egyszer csak megjelent valaki és mint negyedzsidót elhurcolta anyámat.

Mischa megrökönyödve egyenesedett fel. – Negyedzsidó? Ő?

-        Hamisított papírokkal bárki lehet.

-      Ez aztán a gátlástalanság – suttogta Lathea elhűlve. – Ezzel zsarolták apádat?

-        Úgy van! Vagy kiadja, eladja, odaadja, amije csak van, vagy a felesége az első vonattal utazik a legközelebbi munkatáborba.

-        Ez… ez elképesztő! – makogta Mischa, aki egészen eddig azt gondolta, több meglepetés nem érheti, amennyiben a háború éveiről és a legközelebbi ismerőseiről esik szó. Mekkorát tévedett! – Most már elárulhatnád, hogy Francoise végülis hogyan halt meg. Soha nem tűnt hihető magyarázatnak, hogy elszenderedett és álmában meghalt.

A magyarázat előtt Aurore megvárta, míg Gaston feltöltötte a poharát borral és alaposan meghúzta. Hogy mennyire megviseli azoknak az időknek a felidézése, kiült az arcára. Mindezt annak ellenére, hogy személyesen nem lehetett az apja mellett, hiszen a háború végéig Egyiptomban rekedt Gerard-ral együtt. Talán ezért fájt neki ez az egész még jobban. Hirtelen sokkal idősebbnek látszott, már-már megtörtnek a felszakadó emlékek súlya alatt. Ugyanakkor rendkívül elszántan viselkedett és ez azt sugallta, hogy mindenáron tiszta vizet akar önteni a pohárba. Mischa ez idáig nem jött rá, ennyi év elteltével miért éppen most szánta el magát a vallomásra, de végtére mindannyian megöregedtek, az efféle titkok meg féligazságok pedig gyakorta váratlanul, előzmények nélkül bukkannak fel.

-   Anyám egy évig volt fogoly… záloga annak, hogy Chantal megszerezze a jussát.

-   Vagyis azt, amit annak hitt.

-  Igen, Mischa, igazad van. Amiről azt hitte, jár neki. Végül a németek egyszerűen kiszaladtak az időből. Alaint valaki, máig tisztázatlan módon, meggyilkolta, a holtteste cafatokra tépve került elő az erdőből, Chantal házába betörtek és a kártyavár omladozni kezdett… – Aurore megint beleivott a borba. Hangja reszelőssé vált és szembetűnően kényszerítenie kellett magát, hogy befejezze a történetet. – Eleinte nem lehetett tudni, anya hova tűnt. Apa felhívott Afrikában, de a vonal rettenetesen kattogott, alig bírtunk beszélni. Azt hitte, az ő makacsságának köszönhetően anyát tényleg elvitték valamelyik táborba. Chantalnak ugyanakkor nyoma veszett és hiába leste hetekig a házánál, nem tudta neki feltenni a kérdéseit. A legközelebbi hívásnál közölte, hogy egyes barátok szerint anyát fogva tartja a Gestapo. Sok időbe telt, míg kiderültek a részletek. Egyik nap azt gondolta, börtönben van, másnap, hogy meghalhatott, mivel továbbra sem került elő… és amikor kilenc hónappal később az utolsó németet is kizavarták ebből az országrészből, egyszercsak életjelet kapott felőle.

Gaston szeretetteljes mosollyal nyújtotta ki a kezét és megszorította Aurore-ét. – Mi szabadítottuk ki a börtönből. A németeknek idővel egyre nagyobb teher lett a nyakán. Eleinte nem tekintették egyébnek, mint adunak a Stévenine-vagyon megszerzésért folyó harcban, ám a vagyon nemcsakhogy nem hullt az ölükbe, de fokozatosan messzebb sodródott. Amikor Chaubert-t megölte valaki és Chantal sem tudott már mit bevetni az apja meggyőzésére… – vállvonogatás következett. – Ha a németek közül nem éppen egy bennfentes akar meggazdagodni a Stévenine-ek balsorsán, Francoise a második napon golyót kap a fejébe. 

-        Az egyéni fösvénységük tartotta életben Francoise-t?

-        Meggyőződésem… mígnem elfogyott az idejük.

-        Ti pedig kihasználtátok az alkalmat.

-        Muszáj volt, már arra készültek, hogy valóban deportálják, vagy egyszerűen hurkot dobnak a nyakába. Kellemetlen tanúvá vált, nekik meg égett a lábuk alatt a talaj. Vakon fogadnék rá, hogy addigra keservesen megbánták, hogy nem a megszokott eszközeikkel próbálták megkaparintani a vagyont, hanem hagyták Chantalt játszadozni. Csakhogy mire erre rájöttek, a nyakukon maradt az élő tanú.

-        Szerencsére… vagy szerencsétlenségünkre?

-       Miért mondod ezt? – tudakolta Lathea Aurore keserű hangja hallatán, ám az könnyes szemmel megrázta a fejét, így Gastonra maradt a folytatás.

-      A börtönben többen is megerőszakolták és sokszor megverhették. Miután kiszabadítottuk, hetekig élőhalottként feküdt, majd idővel kiderült, hogy állapotos…. csakhogy se a körülmények, se a kora nem engedte, hogy megtartsa. Ugyanakkor teremtett lelket sem találtunk, aki a gondjaiba vette volna… végül elvetélt és ettől kezdve már folyamatosan betegségektől szenvedett.

-        Amelyek el is vitték.

-      Igen, Mischa, semmi kétség… fertőzések, gyulladások, vérzések, miközben nem volt gyógyszer, kötszer, se orvos, semmi. Noha szerencsétlen húzta még két évig, de magad is találkoztál vele a halála előtt, nem ugyanaz az asszony volt.

Mischa elsápadt. Az eddig hallottak is végigkergették a hátán a hideget, de ahogy a történet egyre mocskosabb részletei napvilágra kerültek, a világ is forgott vele. Csakis azt az asszonyt tudta maga elé képzelni, akit gyerekkorától szeretett. Francoise sok tekintetben pótolta az édesanyját. Amikor gyerekként Avignonban töltötte a nyarakat, ugyanúgy a szárnyai alá vette, mint évekkel később már a felnőttkor határán. Elegáns volt, mosolygós, szeretnivaló és szikrázó lényét az a fajta gyengédség lengte körül, amit nem lehet elfelejteni. Képtelenség volt érzelmek nélkül viszonyulni hozzá, vagy nem csodálni. Ezért a tudata felbőszülten tiltakozott az ellen, hogy úgy képzelje el, mint megbecstelenített, összevert és megkínzott nőt. Milyen megalázó és méltatlan befejezése az életnek, egy olyan ember életének, aki ennél sokkal többet érdemelt volna a sorstól. Ahogy a lányától is. Elfojtott dühében és nehogy kimondja azt a számtalan trágárságot, ami a nyelvére kívánkozott, inkább felállt és az italbárhoz sétálva telezúdította a poharát. Valami erősebbet is szívesen legurított volna erre a sokkra, de jobb híján a bor is megtette.

Elnyúló csend következett, amiben egyedül a lélegzetvételük ütött némi zajt. A múlt bűnei visszavonhatatlanul megrontották az estét.

-        Nézzétek – törte meg a hallgatást végül Aurore. –, sajnálom, hogy ezzel az egésszel megmérgeztem a hangulatot, de Ruben az utolsó reményem. Szeretném, ha magánál tartaná apám jegyzeteit és felhasználná mindahhoz, amin dolgozik. Segíteni fog neki, mert apa részletesen leírt mindent, amit megtudott. Neveket, helyszíneket, bűntársakat, elrabolt műkincseket. Ruben jobban eldöntheti, hogy a naplók mennyire hasznosak, bár ilyen teljes anyagot aligha talál máshol. És szeretném, ha olyan könyvet írna, ami lerántja a leplet ezekről a felháborító ügyekről, a mocskos összeesküvésekről meg mindazokról, akik nekünk annyi fájdalmat okoztak és megölték a szüleimet.

Mischa letette a poharát, mielőtt a kandallónak vetett vállal, mélyen a zsebébe süllyesztett kezekkel azt mondta: – Vigyázz ezzel, Rory, hiszen téged testközelből érinthet minden leírt szó.

-        Chantalra célzol?

-        Elsősorban.

-      Többé engem nem érdekel, Mischa! Ennyi gazemberség után, ugye, nem képzeled, hogy könnyeket ontanék miatta? Vagy még valaha a testvéremnek érezném?

-       Nem, ezt tényleg nem hiszem… ám a család nevét így is besározhatja ez az ügy.

-        Az sem érdekel. Azok, akik ismernek minket, pontosan tudják, ki mit tett ezért a vidékért, az emberekért, ki bújtatott üldözött zsidókat a borpincében, és ki adta fel a többit. Bízom Rubenben, ha valaki, akkor ő képes világosan meghúzni a vonalat a család tagjai közt. Különben meg te sem lógsz ki a sorból, ha éppenséggel Chantalról esik szó.

-     Ezt elismerem, de végül rajtam nem sikerült fogást vennie. Velem ellentétben Francoise meg Hughes azonban belehaltak a gyűlölködésébe.

Aurore odasétált hozzá. – Tulajdonképpen miért gyűlöl téged annyira?

-      Nem titok, Rory. Egyetlen éjszakát töltöttünk együtt és mondhatom,… nos, azzal vádolt meg, hogy szándékosan megaláztam őt. A háború után pedig azt hittem, a gyerek, akit megszült, az enyém, ezért nyomoztattam utána.

-       Ó, világos… és eközben más is kiderült, nemdebár?

-     Sok minden, főleg a náci múltjáról, ami nekem sokkoló újdonság volt.

-     Ez esetben te is rajta vagy a listáján. És ha engem kérdezel, nem lepődnék meg, ha az ő kapcsolatai állnának Ruben szállodai incidense mögött.

Ez volt az a mondat, amit Mischa nem akart hallani. Főként azért nem, mert Lathea semmit nem tudott a fenyegetésről, amit a fiúk kapott.

-       Miért, mi történt Bennel? – egy anyától aligha várható el, hogy ne kérdezzen erre rá.

Mischa félig háttal a feleségének összenézett Aurore-ral, aki a jelentőségteljes pillantásból meg is értette, mi az üzenet. – Különös betörés történt a szállodában, amíg Ruben itt tartózkodott a közelmúltban – felelte kitérően. – Az ő szobáját is feltörték, de semmi nem tűnt el.

-        Éppen az övét?

-      Úgy fest, hogy többet is felnyitottak, Lat – hazudta Aurore és Mischa úgy látta, Lathea hisz neki. – Kereshettek valamit, bár, akármi is volt, nem nála találhatták meg.

-      Nem gondolod, hogy Ben olyasmibe ártja magát, ami még sok fejfájást okozhat? – kérdezte Lathea, amikor este magukra maradtak a szobájukban. Mischa a kitárt teraszajtóban álldogált és a csillagokat fürkészte odakint. Aurore vallomása annyi év távlatában is képes volt mély sebeket felszaggatni és olyan sérelmeket előcibálni, amelyeket inkább el kellett volna ásni és örökre elfeledni. Ugyanakkor azt a fajta igazságvágyat is meg tudta érteni, amire Aurore szomjazott. Ha az ember harminc év alatt sem tud bizonyos eseményeket megemészteni, nem mehet el azon lehetőségek mellett, amelyek tisztázhatják a múlt kérdéseit. Ő maga is hezitált, vajon mit szeretne jobban, felejteni vagy igazságot szolgáltatni. Francoise kínszenvedéseire gondolva mégis az utóbbi felé hajlott.

Beletelt néhány percbe, míg ott hagyta a bezárt ajtót és leült az ágy szélére Lathea mellé. A kezéért nyúlt és a szájához emelte. – Kérlek, ne fessük az ördögöt a falra.

-        A véleményedet szeretném hallani. A háborúnak olyan régen vége és annyi szemtanú meghalt….

-      Ez igaz és azzal is egyetértek, hogy sok mindet okosabb kizárni az életünkből. Ugyanakkor felfordul a gyomrom annak hallatán, amit Francoise-zal műveltek. A tetejébe éppen a lánya! Nincsenek illúzióim Chantal kapcsán, de azért ez már tényleg sok. És mellesleg…

-        És mellesleg? – ismételte Lathea várakozóan, amikor elharapta a mondatot.

Mischa összefonódó ujjaikról az asszony arcára emelte a tekintetét. – Chantalnak össze kellett feküdnie valamelyik magas rangú némettel ahhoz, hogy teljesítsék a kívánságait… máskülönben egyszerűen elvették volna, amire szemet vetettek, Hughes és Francoise pedig nem éri meg a másnapot.

-      Annak idején, amikor a kisfiú miatt nyomoztál és kiderültek róla csúnya dolgok, nevek nem hangoztak el?

-      A német szeretőit akkor sem sikerült nevesíteni. Túl sokan jöttek számításba. Ami viszont Bent illeti, nagy hasznát veheti ezeknek az anyagoknak. Hughes-t ismerve aprólékos munkát végzett, noha nem kevés vakmerőségre vall, hogy le mert írni ilyen információkat.

Amikor Mischa felállt, hogy ledobja a köntösét és bebújjon az ágyba az asszony mellé, Lathea ijedt hangon kérte: – Azért beszélj vele, hogy legyen nagyon óvatos. Sokak érdeke ellen való bizonyos tetteket felfedni. Ha eddig abban a hiszemben éltek, hogy minden, amit akkor elkövettek, a feledés homályába veszett, ki tudja, miként reagálnak, ha a múlt feltámad?

-        Megteszem, ma femme, beszélek vele.

Ahogy Mischa magához húzta az asszonyt a sötétben, ajkuk ösztönösen egymásra talált. Az a régi perzselő vágy, ami eredendően összekötötte őket, mielőtt megismerhették vagy megszerethették volna egymást, mára alábbhagyott. Nem is annyira a vágy hiányzott, a változásokat a kor hozta magával. Megöregedtek, ő öregember lett, Lathea pedig öregasszony, ennek ellenére gyakran összebújtak, hogy élvezzék azt a szerelmet, ami ennyi év óta kitartott. És Mischa közel a nyolcvanhoz is ugyanúgy rajongott a nőért, aki mellett harminchét esztendeje élt, mint az első éjszaka, a bál éjszakáján Londonban. Ámbár a ma estét megmérgezte mindaz, amit Aurore-tól hallottak. Fáradtabbnak érezte magát, elgyötörtnek és túlságosan öregnek ezekhez a harcokhoz, a feléledő múlttal szemben tehetetlennek. Ezért elkényelmesedve hagyta, hogy Lathea megérintse és odabújjon hozzá.

-        Mesélj valamit Francoise-ról.

-        Tökéletes asszony volt, legalábbis az én szememben. Gyerekkoromban sok-sok nyarat töltöttem itt, amíg a szüleim Európában utazgattak, vagy elmentek Angliába a nyári bálokra. Francoise anyám helyett anyám volt, a lányok meg a testvéreim. Szívet melengető emlékek ezek… nagyon szépek – mondta Mischa elálmosodva és kissé beleveszve a múltba. – Rory annyira olyan, mint ő volt… mint ő, éppen olyan.

Hogy mikor nyomta el az álom, arra később sem emlékezett, de a reggeli madárcsiripelés és az odakintről beszűrődő derengő hajnal első fényei ébresztették. A birtokon bizsergető volt az ébredés, kapkodástól vagy bármilyen zavaró kötelességtől mentes. Lathea még aludt, így ő nem zavarta fel, kissurrant a szobából, hogy a konyhában reggeli előtt valami finomságot keressen magának. Ám nem ő volt az első.

-        Jó reggelt, kedves – ölelte meg Aurore-t, aki kialvatlan szemekkel tett-vett maga körül. – Látom, pocsék éjszakád volt.

-       Tudod, Mischa, aggódom Ruben miatt. A holtakat már senki nem bánthatja, de ő olyan védtelen az ilyen gazemberekkel szemben.

-      Amennyiben felhatalmazol, elmesélem neki ezt a történetet, abból láthatja majd, hogy nem babra megy a játék.

-   Feltétlenül tedd meg, és óva intsd attól, hogy bármilyen könnyelműséget elkövessen. Kétlem, hogy Chantal lenne az egyetlen, legyen akárhol, aki többé hallani se akar ezekről az ügyekről. Megmondtam Rubennek, hogy nagyon sok ellenséget összegyűjthet, ha ragaszkodik ehhez az ötletéhez, de meg kell, mondjam, rendkívül elszántnak láttam.

-      Azt hiszem, az is. Nem száll inába a bátorsága, nem arra született. Amúgy is biztos vagyok benne, hogy elérkezik az idő, amikor egyre többeket érdekel majd ez a kérdés, Rory. Nem egyedül a te családod sínylette meg a háborút és veszített sokat.

Aurore keserűen felnevetett, és ahogy Mischa kezébe adott egy csésze kávét, a fejét ingatta. – Ha elképzelem, hogy másokat embertelenül kiirtottak, akkor még mi veszítettük a legkevesebbet. Ám te csak vigyázz a fiadra, ingoványon lépked.

A komor hangulat, mondhatni gyászos beszélgetés, mindaz a tragédia, amit Aurore ennyi év hallgatása után feltárt, megpecsételni látszott a látogatást. Ők azonban nagy erőfeszítésekkel és elszántsággal mégis igyekeztek elhessegetni a baljós árnyakat. Feltehetően Aurore is ezért döntött úgy, hogy kisebb fajta vendégséget hív össze a környékbeli ismerősök számára. Legnagyobb részük időtlen-idők óta családi barátnak számított, akadtak olyanok, akik generációkra visszamenően. Többségük valamilyen módon a tehenészethez vagy a borászathoz is kötődött, különben viszont ez a tizenöt-húsz ember egy dologban mindenképpen hasonlított egymásra. Vidéki emberek voltak, dolgosak és elhivatottak, akik a földből, kereskedelemből vagy éppenséggel bérmunkából éltek. De nem is a foglalkozásuk vagy a vagyoni helyzetük apropóján kerültek Gaston és Aurore közvetlen közelébe, hanem a számos élmény, munka, illetve közös múltnak köszönhetően.

Télidőben, amikor kevés alkalom adódik kimozdulni, vagy nagyobb társasági összejöveteleket rendezni, Aurore meghívása még inkább vonzó lehetett. A tél már így is bántóan hosszúra nyúlt, a komótosan közelgő tavasz makacs késlekedésével próbára tette az emberek türelmét. Az első munkákhoz akkor sem lehetett hozzáfogni, ha a hőmérséklet szerényen emelkedett, és a nap is egyre gyakrabban hódította vissza az égboltot. A természet még aludt. Az emberek, akiknek viszketett a tenyere a tétlenségtől, nemigen siettethették a folyamatokat, jóllehet szívesen megtették volna. Ez lehetett az egyik fő oka, mert Aurore váratlan és rövid határidőre érkezett meghívását a többség elfogadta. Örömmel tették meg az utat a Stévenine-birtokra, hogy egy kellemes ebédet és a délutánt ott töltsék. Szélsőséges idő esetén lehetőség lett volna, hogy a vendégek a házban maradjanak éjszakára is, hely éppenséggel bőséggel akadt, erre azonban ezúttal nem kényszerítette őket semmi, se özönvíz-szerű esőzés, se havazás vagy jeges utak. Noha a felszabadult légkör még ezeket a gondfelhőket is elűzte volna.

-     Szép kis kompánia – szögezte le Daniel, Aurore harmincnégyéves fia, vidáman. Az apja vonásait örökölte, Gérard lágyabb tónusait, amelyek kivételes karakterű és szellemiségű embert takartak. Daniel szerencsés keveréke volt az anyja racionális és mindig tettrekész alkatának, illetve az édesapja kevésbé tevékeny, de megkérdőjelezhetetlenül kiművelt és filozofikus vérének.

-        Jóformán mindenkit ismerünk – állapította meg Mischa.

-     Miért meglepő? Gyakorlatilag itthon vagytok és mivel, isten tartsa meg jó szokásotokat, egyre sűrűbben jöttök, ismerhetitek a környékbelieket.

Éleslátó kijelentés volt és mivel igaz is, nem jelentett gondot, hogy Mischa kielégítő társaságra leljen ebéd közben. Az egyik oldalán Lathea foglalt helyet, a másikon a falubeli bankfiók egykori igazgatója. Régóta ismerték egymást, ugyanis Jean Vella már a háború előtt is itt élt. Az apja a tehenészet könyvelője volt, ennek megfelelően Hughes Stévenine bizalmi embere. A fia, a számok iránti vonzalmát örökölve, ugyanabban a szakmában maradt. Jean, akárcsak ő, gyerekként a Stévenine-birtokon múlatta a legtöbb idejét. Segített a szüreteknél és Gaston legjobb barátja lévén a jó kapcsolat mindmáig fennmaradt. A Stévenine-ekhez fűződő barátságnak köszönhető, hogy a háborút követő ínséges időkben a birtok anyagi talpra állításához is jelentékeny segítséget nyújtott, amikor átvette az apja helyét a gazdaságban. Jean soha nem maradt adósa Hughes-nak azért, amilyen emberséggel és megértéssel bánt az apjával, ezt a tiszteletet a családjára is magától értetődően kiterjesztette.

Az étkezés alatt kedélyes társalgás folyt, ennek foszlányait jobbról-balról hallani lehetett. A nevetés és jókedvű közbeszólások tarkította beszélgetés némely fertályon komolyabb hangvételű vitákba torkollt, de Mischa az összegyűlteket figyelve arra a megállapításra jutott, hogy Aurore jó kézzel állította össze a meghívottak névsorát. Nemcsak azért, mert vendégei alapjában véve ugyanabból a körből érkeztek, hanem mert ismerték egymást annyira, hogy semmiféle formalitás vagy merevség ne vessen árnyékot a felhőtlen hangulatra. Már a desszertnél tartottak, amikor Jean, némi szünetet követően, ismét feléje fordult. Érdekes arcán addig kötözködő vigyor ült, amíg a polgármester húgával sustorgott, most váratlanul mégis komoly ábrázatot öltött. Mischát meg is lepte, mindez ugyanis átmenet és előzmények nélkül történt.

-        Michel, ha felállunk, szeretnék pár bizalmas szót váltani veled. Lehetséges lenne, hogy néhány percre feltartsalak?

-        Állok rendelkezésedre – felelte Mischa alig leplezve meghökkenését. – Csak nincs valami baj?

-        Egyáltalán nincs, mindössze lenne egy bizalmas közlendőm. Igazság szerint ez az oka, amiért ma eljöttem. Aurore említette, hogy itt vagy a hitveseddel, és mivel adódott az alkalom, éltem vele. Remélem, a drága Lathea nem neheztel meg rám, ha pár pillanatra elrabollak tőle?

-        Még örül is, hogy átmenetileg megszabadul tőlem.

A hátralevő időben sehogy sem ment ki a fejéből Jean szavainak baljóslatú előszele. Bekapcsolódott ugyan abba a párbeszédbe, amit Lathea és a vele szemben helyet foglaló férfi folytatott a borokról, de a megjegyzések felszínesen hatoltak át agyának szűrőin. Jean zaklatott tekintete nem hagyta nyugodni. Egy nyílt és jókedélyű ember részéről figyelmeztetőnek találta. Nem mondhatni, hogy szoros vagy bensőséges barátság kötötte volna össze őket, a kapcsolatuk mégis gyerekkoruk óta jó maradt, mitöbb, a Stévenine-ekhez fűződő viszonyuk révén életüknek egyes szakaszaiban a sorsuk újra meg újra összekapcsolódott. Arról győzködte magát, hogy bután eltúlozza Jean bejelenésének valódi súlyát, ennek dacára nem sikerült teljesen megfeledkeznie a várható beszélgetésről. 

Miután Aurore háziasszony lévén asztalt bontott és vendégeit átterelte a szomszédos társalgóba, ahol idővel kávét és aprósüteményt szolgálnak fel, Mischa kimentette magát Latheánál. Jeannal a nyomában egy csendes helyiség keresésére indultak. Hughes egykori dolgozószobája megfelelő választásnak tűnt. Távol esett a vendégseregtől és mivel az ablakok a ház belső kertjére néztek, nyugodtabb is volt a másik frontnál. Noha egykoron Hughes mindig ide vonult vissza, hogy egy-egy cigarettának a végére járjon, a szoba inkább könyvtárra emlékeztetett. Az egyik falon plafonig futottak a polcok, amelyeket zsúfolásig megrakott könyvekkel, szakmai folyóiratokkal és a tehenészetről, illetve a borkészítésről szóló írásokkal. A két másik falon festmények lógtak, ezek a háború után kerültek vissza eredeti helyükre, amikor már semmiféle veszély nem fenyegette őket. Mischa műértő lévén jól tudta, hogy mérsékelten értékesek, ugyanakkor a családi örökség részeként érzelmi értékük jóval meghaladta az anyagit. A negyedik falat szinte egészében az ablak uralta, azon túl pedig az egyelőre kopasz kert terpeszkedett, amely tavasztól őszig Aurore fenséges virágoskertje.

-        Kérlek, Jean, foglalj helyet – tette be az ajtót maguk után.

A brit divat szerint készült füles bőrfotelek csábítóak voltak a kiadós ebédet követően, úgyhogy mindketten megkönnyebbülten telepedtek le. Mischa kigombolta a tweedzakót, hogy régi szokása szerint egyik lábát keresztbe tegye a másikon.

-       Néhány ilyen ebéd és az ember új ruhatárat vásárolhat – morogta cseppet sem elégedetlenül.

Jean egyetértően nevetett. – Ami azt illeti, ez az egyik csoda, ami itt nem változik. Emlékszel, hogy gyerekkorunkban Lucille néni milyen fantasztikus zsemléket sütött?

A régen elhunyt szakácsnőt megidézve Mischa szélesen mosolygott. Soha nem felejtette el azokat az ínycsiklandozó zsemléket meg süteményeket, amit csak az asszony volt képes elővarázsolni. Az illatuk még mindig az orrában volt. – Ne is emlékeztess rá, néhány zsemle, házi lekvár és kakaó, nem is létezik gyerekkor enélkül.

-        Egyszer Foix-ban jártam üzleti úton és beültem egy cukrászdába… ott ettem valami hasonlót, mint Lucille néni ribizlis lepénye.

-        Foix?

-        A spanyol határ felé, Baszkföldön, Lucille is baszk volt.

-        Tényleg? Fogalmam se volt róla, de mámorítóan főzött, isten áldja meg érte.

Jean még egy darabig maga elé mosolyogva merengett a múlt szívderítő emlékein, ám a boldog fény lassan elillant a szeméből, és amikor tekintete legközelebb találkozott Mischáéval, már alig idézte az iménti felszabadult barátét. Az évek súlya alatt megőszült és jelentősen meggyérült haját megigazítva kereste a szavakat mondandójához. Hajdanán jóképű férfi volt, kissé sovány meglepő magasságához, ezért sokan azt gondolták, gyomorbeteg, holott mindössze alkati sajátság volt, amit még Lucille néni kiadós főztje sem tudott helyrehozni. Mára megöregedett és nemcsak a korral járó okok miatt járt bottal, meghajlott tartással. Arcán megjelent mindaz a fájdalom, ami a baljós előérzetet keltette Mischában és most már tudta, hogy megérzései alighanem helyesek.

-        Michel, a fülembe jutott, milyen kalamajka történt a fiaddal az avignoni szállodában. Feltörték a szobáját és máshol állítólag meg is lopták?

-        Eltűnt a szobájából ez-az, igen.

-        Nem lenne számomra sértő, ha azt gondolnád, semmi közöm az egészhez. Tulajdonképpen nincs is, pusztán annyi, hogy biztosra veszem a gonosztevők kilétét…

-        Biztosra veszed? Talán láttad őket?

-       Én nem, ellenben a fiam, aki a szállodában dolgozik, látott néhány alakot. Az egyikőjük Laurent Guize fia, Émile. Szerinte úgy lopóztak be és ki, akár a tolvajok, látta őket elsurranni és tíz perccel később felfedezték a betörést.

Mischa ugyan sejtette, hogy fontos értesülést szerzett, de mivel nem hallott még Laurent Guize-ről, nem tudta megítélni, pontosan milyen következtetést vár tőle Jean. – Ki ez a Guize?

-     Nem ismered? A háború előtt Avignonban a polgármesteri hivatal egyház ügyekért felelős embere volt. Elképesztő összeköttetésekkel és mindenkiről mindent tudva. Amikor megjelentek a németek és átvették az irányítást, váratlan dolog történt. Nemcsakhogy nem tették ki a szűrét, hanem a mendemonda szerint az ERR egyik helyi összekötője lett. Érdekes módon számos olyan családot deportáltak vagy konfiskáltak, akik az egyházközösség oszlopos és persze tehetős tagjai voltak, és akiket Guize nagyon jól ismert. Már akkoriban azt sugdosták, hogy egyes papok számára a gyónási titok sem sérthetetlen.

-        Nocsak, nocsak!

-       Guize amúgy jóban volt Alain Chaubert-rel, aki köztudottan a németek verte hullámokon hajózott, komoly sikerrel.

Az összefonódás egyértelműnek látszott. A Ruben által felvert por csípte azoknak a szemét, akik így vagy úgy, de a németeket kiszolgáló és ebből a szolgálatból jókora hasznot húzó körhöz tartoztak. Mindez azt erősítette meg, amit Mischa máris sejtett az ügy eddig bizonyíthatatlan, ám tagadhatatlanul létező hátteréről.

-       Ezek szerint Guize ismerte Chantal Stévenine-t is?

-     Egy ideig a szeretője volt, Michel, és igen, feltehetően utána is jóban maradtak – ezen a ponton Jean habozott egy kicsit. Egymásba fonódó ujjait idegesen ropogtatni kezdte, mint akinek nehezére esik egy bizonyos vallomást megtennie. Rövid ideig azt a benyomást keltette, hogy nem is szánja rá magát, ennek ellenére mégis belevágott. – Mivel annak idején Chantal a menyasszonyod volt, talán nem kéne feltépnem a fájdalmas sebeket…

Mischát azonban nem rázta meg, hogy Guize is Chantal szeretőinek népes táborát gazdagította. Minekutána azt hitte, mindössze ennyiről lehet szó, könnyedén legyintett. – Ne emészd magadat emiatt. Chantalról annyi disznóságot tudtam már meg azóta, hogy beismerem, életem nagy szerencséje, mert megszabadultam tőle.

-        Értem. Ha ezt így érzed, szeretnék még valamit elmesélni. Nem tudom, per pillanat mennyire hasznos számodra, de egyszer még segíthet a dolgok tisztázásában.

-        Rejtélyesen hangzik.

-        Ocsmány történet – fújt Jean felindultan. – Én magam is Chantal szeretője voltam egy egészen rövid ideig. Szerettem őt, ő ellenben csak szórakozott velem. Ekkoriban te már felbontottad az eljegyzésedet és ő féktelenül vetette magát az élvezetek örvényébe. Jöttek-mentek a férfiak az életében…

-        Ahogy te is.

-        Ahogy én is. Villanásnyi időre abban reménykedtem, hátha többet jelentek neki futó kalandnál… hazavittem és bemutattam a szüleimnek. Feljárt hozzánk vasárnaponként teázni és megtévesztően olybá tűnt, a kapcsolatunkat komolyan gondolja. Mígnem jött valaki más és engem elhajított, akár egy elhordott cipőt.

-        Sajnálom, Jean.

Jean elnézően intett. – Nem ezért hoztam szóba. Túléltem a csalódást… csakhogy amikor a háború alatt a németek letelepedtek ezen a vidéken és elkezdődtek a szervezett elkobzások, mi is bajba kerültünk. Anyám zsidó származása miatt a listára kerültünk és köztudomású, hogy Franciaországban milyen keményen betartották a zsidókra vonatkozó előírásokat. A szüleim nem voltak különösebben tehetősek, apámtól mindössze egy közepes megélhetésre tellett, polgári, csillogástól mentes létre… ezért nemigen számított rá, hogy a németek látókörébe kerülhet. Amikor váratlanul megjelentek a behajtók, név szerint követelték rajta az ezüst gyertyatartókat, kisalakú szentképet, aranykeresztet… tételes listájuk volt azokról a tárgyakról, amiket a lakásban nem láthattak, mert apám idejekorán eltűntette őket szem elől.

-        Mégis azokért jöttek.

-        Ahogy mondod. És akadt a listán egy tétel… egy Monet másolat, ami az én szobámban lógott és bár nem volt eredeti, megtévesztően ügyes másolat… márpedig azt csak egy embernek mutattam meg… Chantalnak.

A kimondott név barátságtalanul megrekedt a levegőben. Mischa úgy bámult Jeanra akár egy kísértetre, miközben az egyértelmű következtetés gyilkos tempóban lüktetett keresztül az agytekervényein. Chantal és amit kizárólag ő tudott, bekerült a németek nyilvántartásába. Ha akarta volna sem létezett a kézenfekvőtől eltérő magyarázat. Mindazt, ami már eddig is napvilágra került az asszonyról, egy újabb aljas cselekedet tette még elképesztőbbé, szégyenletesebbé.

-       Olyan büszke voltam arra a képre – folytatta Jean megviselten. – Egy nagyon kedves barátom készítette, aki szabadidejében Monet művészetét tanulmányozta. És amikor megmutattam Chantalnak, ő azt hihette, eredeti.

-        A németek pedig rátették a kezüket.

-     Habozás nélkül. A háború éveiben Chantal a férjével egyetemben leplezetlenül kiállt mellettük. A férfit később ismeretlenek meggyilkolták, soha nem derült ki, kicsodák. Ügyesen csinálták, úgy hírlik, valóságos leszámolás volt. 1944. után viszont Chantalnak nyoma veszett és bár magam egyszer láttam a környéken, erősen elbújtatva az arcát lopódzott vissza.

-        Mit kereshettek errefelé?

Jean megvonta a vállát. – Nem lepne meg, ha Aurore-nak akarna rosszat. Soha nem törődött bele, hogy Hughes Stévenine kizárta az öröklésből. Ugyanakkor azt biztosra veheted, hogy a régi kapcsolatai megvannak az ilyen Guize-félékkel. Egyik sem fiatal, a helybeliek pedig nem felejtenek. Guize fia például nem talált helyben munkát. Építész ugyan, de nincs az a vállalkozó, aki foglalkoztatná… az apja miatt.

-        Hát, tudod, Jean, nem fogom őket megsajnálni.

Jean vidámság nélkül felnevetett. – Én sem. Ezek az alakok deportálták az anyámat és a nyílt utcán kivégzőosztag elé löktek az apámmal együtt. Apám meghalt, ott mellettem loccsantották szét a fejét, a vére tetőtől-talpig betakart… az utca mocskos kövén, el tudod ezt képzelni? Olyan kép, amit a mai napig képtelen vagyok kiverni a fejemből. Hogy utána behajítsák egy tömegsírba és elkaparják, mint valami kóbor dögöt.

-        És te?

-        Engem is meglőttek, de én még éltem és az éj leple alatt kimásztam onnan. Amikor eldördült a sortűz, összerogytam… egy golyó a vállamon eltalált, de annyi embert lökdöstek oda kivégzéskor, hogy legtöbbször nem vették a fáradtságot megnézni, ki él vagy ki halott. Kockáztattam és a szitává lőtt emberekkel egyszerre beájultam a gödörbe.

-        Nagy bátorságra vall.

-        Végső kétségbeesésre, Michel. És – Jean előre dőlt ültében, hogy leeresztett hangon, mélyen Mischa szemébe nézve megismételje. – nem a múltban akarok kutakodni, amikor ezt az egészet felhozom… de figyelmeztesd a fiadat, kikkel áll szemben. Ezeknek soha nem ért véget a háború, hiszen azóta is próbálják, mégsem sikerül igazolniuk a rémtetteket, amiket elkövettek. Az itteniek megvetik őket, úgyhogy sokan elköltöztek máshova, ahol a képüket meg a múltjukat senki nem ismeri. Aki viszont maradt, éberen figyel… és kölcsönösen védik egymás érdekeit. Látszólag mindenki túllépett az egészen, ám látod, egyetlen apró szikra elegendő és a sérelmek fűtötte tűz újra lángra kap.

Mischa elmélyülten fürkészte Jeant. A szemében idegen tűz lobogott. Ha nem ismeri ennyire, akkor is könnyen rájöhetett az okára. – Hol vészelted át 1945-ig?

-     Hughes Stévenine más zsidókkal együtt a földalatti pincerendszerben bújtatott, a borpincékhez tartozó rendszer ezer ága közül az egyikben. Az ellenállásnak szereltünk össze fegyvereket, amatőr robbanószerkezeteket. Sajnos ennél több hasznomat nem vették, én a számokhoz értek, nem a harchoz.

-      És igaz, hogy Francoise Stévenine-t is ott rejtették el, amíg vége lett a háborúnak?

Jean elszoruló torokkal biccentett. – Ó, szerencsétlen asszony. Emberi roncs volt, megverték, megerőszakolták, minden csontját összetörték… pedig milyen bámulatos nő volt! Mennyire szerettem a mosolyát… de ott a pincében már nem volt önmaga… pusztán élő-halott. A sorstársunk, mert ő is a lányának köszönhette.

-      Fel nem foghatom, miért gyűlölte Chantal annyira, hogy képes volt odadobni a németeknek. Próbáltam visszaidézni a gyerekkorunkat, meg a későbbi éveket, hogy találjak egy indokot, valami magyarázatot, miként lobbant lángra benne ez a féktelen düh az anyjával szemben… ám semmi ilyesmire nem emlékszem. Francoise kedves és szeretetre méltó asszony volt, mindkét lányát egyformán kezelte.

-        Sejtelmem sincs, Michel, mégis valami súlyos ok lehet emögött… bár – Jean tanácstalannak látszott. – tulajdonképpen azt is el tudom képzelni, hogy egy csip-csup ügy miatt vívta ki Chantal haragját. Jelentéktelen dolgokon is szinte kikelt magából… néha ijesztő volt látni, micsoda vendettát képes valaki nyakába zúdítani értelmetlen apróságok miatt. És ne feledkezzünk meg a kapzsiságról se.

-        Ó, igen, elképesztően anyagias, az volt mindig.

Mielőtt véglegesen visszatértek volna a társasághoz, hogy a délután kedélyes hangulatát ők maguk is élvezzék egy kicsit, Jean még utoljára komor ábrázattal Mischára lesett. – Öreg vagyok ahhoz, hogy ebbe az egészbe belekeveredjem, annyira meg nem ostoba, hogy a fiamat odalökjem az ordasoknak… ezért tanácsoltam neki azt, ne tegyen tanúvallomást arról, amit látott. Bizonyítéka nincsen, azok meg letagadnák… miközben a háttérben ki tudja, mit találnának ki, hogy elhallgattassák, vagy új vallomást csikarjanak ki belőle. Hát, mondd, megérné ez nekünk?

-        Aligha, barátom. Mi már jobban szeretünk békességben eléldegélni… és ami azt illeti, én mindig úgy hittem, megtettem a magamét, most már hagyjanak békén.

-        Ó, mennyire egyetértek! Ezért remélem, nem neheztelsz rám vagy a fiamra.

Mischa Jean vállára ejtette a kezét. – Ugyan, hova gondolsz! Viszont köszönöm a figyelmeztetést. Persze a mi helyzetünk más, de sose baj, ha az ember tudja, melyik ketrecből akarják ráereszteni az oroszlánokat.

Amikor Lathea a hosszú beszélgetés felől érdeklődött, Mischa mindössze annyit felelt, hogy gyerekkori emlékekről fecserésztek. Ez annál is hihetőbb magyarázatként csengett, mert Jean kifejezetten ritka vendégnek számított errefelé. Nyugdíjba vonulása óta gyakran utazott, szerette a telet Olaszországban, ahol, mint mondta, a klíma jobb hatással van elöregedett csontjaira. Másfelől a családja szétszórtan élt az országban, így mindig akadt hova ellátogatnia. A vacsora során felidézett ősrégi történetek, melyeknek Aurore és Gaston nemcsak részesei, de ugyanúgy állhatatos őrzői is voltak, Lathea maradék kételyeit is tovaűzhették. A jókedvvel, hatalmas nevetéssel felidézett múlt valószínűleg azért tűnhetett ennyire felhőtlennek és boldognak, mert még gyerekek voltak és csakis a romlatlan lelkek képesek apróságoknak úgy örülni, ahogyan akkoriban ők tették.

Aurore azonban feltette azokat a kérdéseket, amelyeket Lathea is feltehetett volna, ha ugyanolyan behatóan ismeri Jeant, vagy a múlt gyalázatait. – Mondott valami újat?

-        A fia szerint Émile Guize tört be Ben szobájába – mondta Mischa kertelés nélkül elismételve Jean szavait, vagy legalábbis, ami a közlés velejét illette. Aurore figyelmesen hallgatta. Arcáról leolvashatta, hogy az elhangzó nevek nem jelentenek számára újdonságot, máskülönben az érzelmeit elleplezte a közömbös kifejezés. – Ugyanakkor Jean kijelentette, hogy nem akar belebonyolódni ebbe a pókhálóba.

-        Megértem.

-        Én is. A helyében ugyanezt tenném.

-      Bankfiók-igazgatóként három évtizeden keresztül állta a sarat. Azoknak, akik ennek a díszes társaságnak a sleppjéhez tartoznak, soha egyetlen sou kölcsönt vagy támogatást sem adott. Ráadásul dörzsölten csinálta, mindig igazolva és indokolva az elutasításokat… de a végeredmény tekintetében ellehetetlenítette őket.

-        És hasznos háború volt?

-        Olyannyira, hogy az érintettek közül nem egynek máshova kellett költöznie, mert itt nem tudta beindítani a vállalkozását, vagy éppenséggel nem tudta a házára terhelt jelzálogot kiváltani. Mostanra belefáradt, ezt megértem. Ám a te ügyedre visszatérve, Jean szavai elárulják, kik nem akarják ezt a könyvet a boltok polcain látni. Úgyhogy vidd el a jegyzeteket, biztos vagyok benne, hogy Ben számára pótolhatatlan forrást jelentenek.

Így aztán másnap, amikor Mischa és Lathea búcsút vettek a háziaktól és hazafelé indultak, a csomagtartóban ott lapult a két doboz, amelyek sorsfordító titkaikkal együtt sem tudták elrontani a napsütés szülte jókedvet. Lathea vezetett, mellette ücsörögve Mischa némán élvezte az utat. Még hosszú kilométerek választották el őket Párizstól, de legalább ki tudták élvezni az időt. Közeledett a várva várt tavasz, ő pedig a tudomására jutott lehangoló történetek dacára is úgy érezte, szelleme újjászületik és szomjazik mindarra, amit ez az évszak hozhat. Útközben elszundikálhatott, mert amikor kótyagosan nyitogatni kezdte a szemét, Párizs közelében jártak. Lathea magabiztosan tartva a kormányt, kényelmes tempóban vezetett és igaza volt. A csodálatos napot kár lett volna azzal megszégyeníteni, hogy fejvesztetten rohannak előre, arra sem hagyva időt, hogy a szemük meglássa a táj romlatlan szépségét. Elégedetten lesett az asszonyra, aki az orrára biggyesztett napszemüveg mögül kandikált oldalra. Felszabadultnak látszott, ahogy mindig, ha Aurore-hoz és Gastonhoz mentek. Szerette őket, szerette a vidéket meg azt a kötetlen, formalitásoktól mentes légkört, ami ott várta őket. A visszatérés Párizsba már nehezebb volt, vissza a hétköznapokhoz és a kötelezettségekhez.

-        Elaludtál.

-     Igen, én is azt hiszem – vigyorgott Mischa és Lathea térdére ejtette a tenyerét. Többet nem beszéltek, helyette a fejtámlának döntötte a fejét és lustán elnézett az ablak túloldalán nyújtózkodó síkság felett. Bárcsak lett volna nála papír és ceruza, hogy megörökítse.

Ahogy Ruben ott állt a dobozok felett, a kezében Hughes Stévenine egyik rojtosra hajtogatott jegyzettömbjével, olyan volt akár egy szobor, vagy egy kimerevített filmkép, amelynél megakadt a vetítő. Szakértő szemének az első, találomra elolvasott részlet is elárulta, miféle kincs hullott az ölébe. És Mischa azt is pontosan felmérte, hogy nem pusztán papírokat tett le az asztalára, annál sokkal többet. Emberéleteket, titkokat és hányatott sorsok még élő mementóit. Mert hiszen ezeket a papírra vetett gondolatokat böngészve az ember megrendülhetett abban a hitében, hogy a múlt lezárult. Nem sejtette, hogy a fia, aki a szereplők jelentős hányadát személyesen soha nem ismerte, miként fog ezeknek a soroknak a hatása alá kerülni, de ő semmiképpen nem maradhatott közömbös.

-        El sem tudom képzelni, hogyan jutottál ezekhez, apa.

-        Már mondtam, Rory bízta rám, hogy hozzam el neked.

-        Nagyon furcsállom, hiszen nem is olyan rég jártam ott.

-        És nem szólt egy szót sem?

-        Se erről a hátborzongató történetről, se Hughes dobozairól.

Mischa látta a fián, hogy bántja, mert Aurore nem őt választotta vallomása hallgatóságául, ezért úgy érezte, védelmébe kell vennie az asszonyt. Felállt, és ahogy közelebb lépett, egy pillanatra megszorította Ruben vállát. – Próbálj megérteni minket. Megöregedtünk és sajnos a legtöbbünk nem mondhatja magát olyan szerencsésnek, hogy a legszebb éveit ne sározta volna be a háború. Ez alól Rory sem kivétel… és ahogy elnéztem, nekünk is irtózatos önerejébe került elmesélni ezt a gyalázatos dolgot.

-        Hát még valakinek, aki…

-     Aki túl fiatal ahhoz, hogy látta volna azt a poklot… hogy megértse az árnyalatokat. Ez nem ellened szól, kérlek, ne így fogd fel. Hiba lenne.

A szavai nem űzték el Ruben kételyeit. – Aurore ezzel gyakorlatilag a testvére ellen tesz tanúvallomást.

-        Valóban, de alig hiszem, hogy oka lenne könnyeket ontani.

Ruben visszaejtette a kezében levő papírokat a felső dobozba. – Milyen testvérek voltak? Te Chantalt is jól ismerted? Miért mosolyogsz?

-        Úgy belegabalyodtunk ebbe az egész históriába, a végén az összes tikomat ki kell teregetnem.

-        Ebből arra tudok következtetni, hogy valójában nem is ismerem az apámat.

Mischa elhárítóan intett. – Nem, ezt ne hidd, legfeljebb azt, hogy a szebbik oldalamat tartogattam a családom számára.

-        Ó, igen, így is meg lehet fogalmazni – nevetett Ruben.

Közben Volkov érkezett két csésze forró teával és letette a kis asztalra.

-       Köszönjük, Aleksei – telepedett oda Mischa azonnal felkapva egy süteményt.

Ruben sejtette, hogy ezzel is az időt húzná, ezért azt mondta Volkovnak: – Ha bárki hívna, késő délután leszek itthon és, kérlek, húzd be az ajtót magad után.

-        Hány személyre terítsek délben?

-        Apa?

-        Kettőre. Maradok, Aleksei, köszönöm.

Amikor az ajtó bezárult és magukra maradtak, Mischa noszogatás nélkül belefogott. – Azt hiszem, gyerekkorukban jó testvérek voltak, bár Chantal mindig különbözött egy kicsit. Akkor is nagyravágyó, akaratos és uralkodó típus volt… behízelgésben senki nem kelhetett versenyre vele. Bocsánatkérésben is verhetetlen volt, amit általában az érdekei diktáltak, nem a lelkiismerete. Ahogy nőttünk, a két lány úgy sodródott egyre távolabb egymástól.

-        Ezzel elárultad, hogy Chantalt is remekül ismered.

-        Végtére is együtt cseperedtünk fel – Mischa megköszörülte a torkát. – Nos, Chantal ráadásul a menyasszonyom is volt.

-        A menyasszonyod? – csörrent meg a csésze Ruben kezében.

-     Igen, és a felém irányuló haragja valahonnan innen ered… amikor az a bizonyos levél megérkezett Moszkvából, felbontottam az eljegyzést és hátra sem nézve útnak indultam.

-        Csakhogy a távollét élvekig tartott.

-      Később, sokáig akaratoskodott, hogy megtudja, miért hagytam faképnél… én egyszerűen csak nem cáfoltam meg, amikor abban a hitben élt, hogy egy nő miatt – Mischa nem szívesen idézte fel azokat az időket, ezért semmit ki nem felejtve, ugyanakkor kizárólag az események körvonalaira szorítkozva avatta be Rubent a dicstelen részletekbe. A fia le sem vette róla a tekintetét és ez az átható figyelem neki is erőt kölcsönzött.

Rubent, akinek nagy tehetsége volt a befejezetlen mondatok kiegészítéséhez, magával ragadta annak a két levélnek a sorsa, amit a háború idején Anne Rydl vett magához a Royal Court-beli lomtalanításkor. Ebben a történetben tagadhatatlanul megbújt egy apró ízelítő olyan regények közkeletű fordulataiból, amelyek számos olvasó képzeletét meglódítják és egy sor súlyos titkot sejtetnek. Ráadásul, mi lehetne izgalmasabb egy fiatalember számára, aki nem lebecsülendő írói vénával rendelkezik, mint egy csalárd, szép nő a háborús években, aki kémkedik, illetve a barátnője, aki megcsalatva érzi magát és bosszúért liheg, no meg kettejük levelezése álnevek alatt. – Röviden szólva a vagyonodra fájt a foga.

-        Valószínűleg úgy látta, a helyzet alakulása az ő malmára hajtja a vizet. Ha meghaltam, könnyű lett volna lecsapni az örökségre. De mint mondtam, a gyerekről bebizonyosodott, hogy nem az enyém.

-        Hanem kié? Vagy sose tudtad meg?

Mischa félretette a csészét. – Egyszer minden kiderül, tartja a mondás. Egy nap igencsak heves szóáradattal betoppant valaki a Rue de Rennes-re. Megnyerő küllemű tizennyolc éves fiatalember volt, aki letett elém egy halom levelet, amit réges-régen Chantalnak írtam.

-        Ő volt?

-      Igen, Chantal intézetbe adta, mert nem akarta nevelgetni. Több német tisztről is szólt a fáma, de hogy ki az apa, nem derült ki, mindössze annyi, hogy Chantalnak nem volt ínyére a babázás. Akkoriban különben sem nézték jó szemmel a fattyúkat, hiszen gyanúsan soknak német vér csörgedezett az ereiben. Elhiheted, mennyire meghökkentem, mert éppen hozzám állított be, de a leveleken ez a cím szerepelt.

-        És mi lett vele? Tudsz róla valamit?

-        Hogyne, a Belügyminisztériumban dolgozik, tartjuk a kapcsolatot.

Rubennek tágra nyílt a szeme, majd megértve az összefüggéseket elnevette magát. – Te nem változol. Ugye, azt akarod mondani, hogy segítettél neki? Egyengeted az útját, vagy mifene?

-       Nézd, kikerült az árvaházból és az első útja az anyjához vezetett. Az a képébe vágta az ajtót, mert hallani sem akart róla. Erre mit tesz egy gyerek, akinek kilóg a feneke a gatyából és nincs hova mennie? Betört a házba, hogy legalább valami kis aprót összeszedjen. Akkor bukkant a levelekre, amiket elhozott nekem. Nem hiszem, hogy akad más, aki annyira megvetné Chantalt, mint ő. Én pedig megsajnáltam… akár az én fiam is lehetne… Mindenesetre egyetlen gyereket se lennék képes kitenni az utcára… úgy, ahogy őt kitették.

-        Értem.

-       El kell ismerjem, hogy túl sokat nem is kellett tennem érte. Szépen elvégezte az iskoláit és Jean-Michel beajánlotta a minisztériumba. Mondhatom, nagyszerű karriert fut be, szorgalmas, értelmes és mindenekfelett becsületes.

-        És nagyon hálás lehet neked.

-     Ugyan – legyintett Mischa. –, nekem nincs szükségem a hálájára. Nem Chantal ellenében karoltam fel, hanem mert igazságtalanul eltaszított, szerencsétlen fiatalember volt. Nem vagyok és soha nem is voltam jótékonysági intézmény, ám ettől még nem kell elmenekülnöm, ha valaki segítséget kér tőlem.

Ruben elmerengett. – Ebben igazad van, de tudod, ami most kiderült a te Chantalodról, az igazán sok a jóból.

-     Nézd, fiam, nekem is csak fokozatosan áll össze a kép, mi tagadás, egyik döbbenetes hír ér a másik után. Fiatalon Chantal elkápráztatott és, ahogy ez általában lenni szokott, az orromnál fogva vezetett, amit rajtam kívül mindenki tudott. Később megismerhettem a kevésbé szalonképes arcát is, bár amit az utóbbi héten tudtam meg róla, azt rémálmaimban sem feltételeztem volna. És bizony-bizony, a mai eszemmel nem rökönyödnék meg azon sem, ha kiderülne, ő áll a névtelen levél hátterében. Ezt ugyan bizonyítani nem tudom, de van egy ilyen irányú megérzésem.

Ruben elrágcsált egy kekszet, mielőtt megszólalt: – A héten hívott a barátnőd, Zoljka.

-        Na, végre! És kiderített valamit?

-        Azt, hogy arrafelé senki nem nyomozgatott.

-      A nyomorult életbe! Akkor igazam lesz és Chantal körül kell keresnünk az emberünket.

-        Miért idegesít fel téged ez ennyire?

-    Mert bármire képes és általában azokat veszi célba, akik nem tudnak védekezni.

-        Engem?

-        Anyádat!

Ruben még mindig ezen töprengett, amikor ebéd után becsukta az ajtót a távozó vendég mögött. Ezen az elejtett és önmagában megfejthetetlen kijelentésen felül semmi többet nem tudott kiszedni az apjából, akármilyen ravaszul is próbálkozott. A komor szótlanságban elköltött ebédet követően pedig a vendég sietve távozott, ami azt sugallta, pontosan tudja, mi a következő lépés.