Barion Pixel nuuvella

Lezáratlan múlt

Nők

8.

A hétköznapok gyorsan üressé váltak, jóllehet az egyetemi munka nélkül is akadt bőven tennivaló Ruben naplójában, a bejegyzések és a megbeszélt találkozók jóformán teljesen kitöltötték azt az űrt, ami az órák elmaradása miatt keletkezett. Ennek ellenére az agya egy titkos rekeszében ott motoszkált a gondolat, hogy megcsonkították az életét, erőszakkal elvettek tőle valamit, ami sokat jelentett. Ebben a visszás helyzetben, talán a sors fintora volt, mert egy alkalommal éppen Thierry Sicard elvált feleségébe botlott a Champs-Elysées valamelyik éttermében. Heléne bő három éve nem volt már része az életének, ám elnézve őt mintha megállt volna az idő. Ugyanolyan elragadó volt a maga vörös loknijaival és ragyogó tekintetével, mint amire emlékezett. Elegáns kabátja alatt mutatós ruhát viselt, amely kiemelte nőies formáit, a kivágott felső szabadon hagyta a karcsú hattyúnyakat. Ruben mindig tudta, hogy elsősorban a szépsége vonzotta benne olyan ellenállhatatlanul, arra viszont idővel kellett rájönnie, hogy számtalan egyéb tulajdonsága is van, ami megőrjíti a férfiakat. A benne rejlő varázst nehezen lehetett megfejteni, hatása viszont kétség kívül feledhetetlen. Akkoriban ő éppen azt a kényeztetést kapta meg tőle, amit Fannitól nem remélhetett, melegséget, odaadást, szenvedélyt.

-        A sors játéka, hogy ennyi ideig nem láttalak és most mégis beléd botlok – segítette Heléne alá a széket, amikor elfogadta a meghívását.

-        Miért, mi történt?

Az elfelhősödött, majdnemhogy aggodalmas pillantás jól jellemezte Heléne-t. Ruben helyet foglalt vele szemben és a pincér által felkínált bor megkóstolását követően csak akkor szólalt meg, amikor magukra maradtak. – Monsieur Sicard a fő probléma.

-        Ó, egek ura! Mit művelt az a féleszű?

-        Egyszerűen kiebrudalt a Sorbonne-ról.

-        Téged? – döbbent meg az asszony.

-        Engem. Hogy vinné el az ördög!

Időközben megérkezett az ebédjük, ám Heléne nem emiatt várta olyan türelmetlenül, hogy a pincér távozzon a közelükből. – Ennek még mindig hozzám van köze?

-        Közvetve – vallotta be Ruben a halántékát dörzsölve. – Meg egy másik nőhöz, aki nekem a barátom, az exed ellenben megőrül érte.

-        És nehogy megismétlődjön a múlt, először megszabadult tőled?

-        Legalábbis ezt hiszi. Aljas fickó, előszeretettel támad lesből.

-        Sajnálom, Ruben, tudom, mennyire szerettél ott tanítani. Na, és mi újság otthon, Fannival?

-         Ó, az az ügy boldog véget ért.

-        Mi fene! Leszámoltál az anyósoddal?

Ruben derűsen elnevette magát, hogy átmenetileg még Sicard-ról is megfeledkezett, illetve a bosszúról, amit ellene forralt. – A mulatságos az, hogy nem én, hanem Fanni végezte el a piszkos munkát.

-        Elég hihetetlen.

-         Pedig így van. Fanni úgy megváltozott, rá sem lehet ismerni. Üzletasszony lett, most indít be egy konyhát, ahonnan ebédet tudnak adni iskolás gyerekeknek. Igazán ügyesen csinálja. A társasági életben kötött kapcsolatait használja fel, onnan szerez biztos szakmai hátteret az ügynek.

-        Ezek szerint minden rendbe jött.

-        Ezen az oldalon igen… a múlt héten mondták ki a válást.

Heléne nem tűnt meglepettnek. Jól átlátta ennek a házasságnak a belső feszültségeit és azt is tudta, hogy az össze nem illést semmilyen fizikai vágy nem hidalhatja át.

Hazafelé ballagva Ruben örömmel emlékezett vissza azokra az időkre, amikor szerelmes volt az asszonyba. Annak dacára is meglelték a maguk nagy szelet boldogságát, hogy mindketten házasságban éltek és különösen az asszonynak komoly fejtörést okozott az állandó hazudozás, bujkálás. Ám a nem kevés nehézség ellenére is Ruben úgy érezte, megérte az a majd két év, amit együtt tölthettek. Jövőjük is lett volna, ha a mindennapos konfliktusok nem emésztik fel az érzelmeiket. Ami Thierry Sicard elvakult féltékenységét kiváltotta, nem is annyira a tény volt, hogy a felesége megcsalja, hanem az, hogy képes a testén kívül a szívét is odaadni egy másiknak. Ez talán még nagyobb megaláztatás egy elhagyott házastárs számára, aki tisztában van azzal, soha nem tudta valóra váltani a felesége álmait. Márpedig Sicard nem volt hajlandó se lenyelni, se megbocsátani Heléne árulását. Olyannyira nem, hogy se a válása, se az elmúló évek nem enyhítettek a sértettségén. És Ruben jól tudta, hogy ha méltón akar visszafizetni neki, akkor csak egyszer, de a gyenge pontján fog lesújtani rá. Először is Lidiát elriasztja ettől az őrülttől, utána pedig tanárként hiteltelenné teszi, hogy a végén neki se legyen módja a katedrán maradni. Sicard fele annyira se volt okos és sérthetetlen, mint magáról feltételezte, ezért nem lesz nehéz összeroppantani.

-        Jó estét, Aleksei.

Corey hangja felverte a házra ereszkedő csendet. Odaadta a komornyiknak a kabátját meg a kalapját. Odakint még tél volt és ahogy Volkov betette mögötte az ajtót, a kellemetlen hideg bezúdult a hall belsőbb részeibe.

-        Szombaton póker lesz a klubban, ugye, beszállsz a partiba? – tudakolta tőle Corey.

-        Persze, ott leszek. Tivlontól visszanyerem, amit a múltkor elveszítettünk.

-        Jól blöffölt, ne neheztelj rá.

-        Csalt, Corey, egyszerűen csak csalt.

Corey vállon veregette Volkovot. – Jól van, revansot veszünk, egy cseppet se izgulj. Az öcsém itthon van?

-        A szalonban keresd.

Corey remekül kiismerte magát a házban, úgyhogy habozás nélkül a szalonba tartott. Rubent valóban ott találta, a kandalló melletti fotelban olvasott, egyik kezében könyvvel, másikban egy pohár itallal. A látvány, ahogy teljesen belemerült a betűk világába, akár megnyugtató idill benyomását is kelthette volna, különösen a lobogó tűzzel meg a meleggel, amelyet a terjedelmes szobának adott. Ő mégis úgy vette észre, megviseltebb a szokásosnál.

-        Megkínálsz egy lélekmelegítővel? 

Ruben felnézett és örömteli mosoly ült ki a képére. – Csak az önkiszolgáló működik.

-        Az is megteszi – nevetett Corey az italokkal megpakolt zsúrkocsihoz lépve. Felemelt néhány üveget, mire kiválasztotta, mivel lepje meg magát.

-        Nem is hallottam, hogy megjöttél Angliából.

-        Az este érkeztem. Egyébként Pjotr üzeni, hogy beszélnie kell veled. Talált neked új kiadót meg menedzsert a könyvedhez. És nem fogod elhinni, ki az!

-        Ki vele.

-        Jamie Ferrals!

Ruben ösztönösen felkiáltott. – Jamie! Vajon még mindig biliárdasztalok tetején ad koncerteket?

A híres, irodalmi menedzsert egy baráti összejövetelen ismerték meg, amikor nem kevéssé kapatos állapotban felhágott a biliárdasztalra és önfeledt tapstól övezett produkcióját beleharsogta az estébe. Nem volt fülsértő műsor, ám nem is több részegségbe hajló és konzekvensen sortévesztő, kissé trágár danolászásnál. Jamie jó kedélyű, mulatságos fickó volt, tehetséges irodalmár és jó üzletember olyan kapcsolatokkal, mint kevesen az ő szakmájában.

-        Rá nem is gondoltál, mi?

-        Bevallom, soha! Pedig a múlt hónapban együtt vacsoráztunk Sylvia Gonon fotókiállításának megnyitója után. De örülök, ha kézbe veszi az ügyeimet – tette félre Ruben a könyvét. – Az első jó hír mostanában.

-        Na, igen – ereszkedett Corey az egyik karosszék karfájára és meghúzta a gin tonikot. – Mondd csak, mi ez a hülyeség, amit az irodalmi rovatnak nyilatkoztál?

-        Ó, az egy kis gyutacs a máglyához, amit kedves emberek számára építettem.

Corey kétkedve fürkészte az öccse elsötétülő tekintetét. – Na, jó, kezdd az elején és meséld el, hogy a pokolba sikerült kirúgatnod magadat az egyetemről? Az egyetlen valamirevaló művészettörténész vagy arrafelé, amióta Éric Massin nyugdíjba vonult.

-        Thierry Sicard intézett el ilyen csúnyán. Ismét nőügy és ismét a régi húrokat pengeti.

-        Ó, Ben, hogy lehetsz ilyen mafla! Mindig visszakanyarodsz a régi hibákhoz?

-    Tudod, az fáj a legjobban, hogy hittek neki, engem viszont meg sem hallgattak.

-       Nem tűnik méltányos eljárásnak… de jól tudtad, Sicard-nak milyen befolyása van.

Ruben legyintett. – Nem ússza meg ennyivel. Az interjú, amit olvastál, az első lépés.

-        Csak óvatosan, mielőtt becsületsértési pert akaszt a nyakadba.

-        Ó, nem, addig nem jutunk el. Mindössze annyit ejtek el, ami bizonyítható és megrendíti azt a fene nagy bizalmat, amit beléje vetettek. 

-        Tojásokon lépkedsz.

-        Tisztában vagyok vele, ez most mégis egy ilyen játszma.

Corey-t elgondolkodtatta, mit jelenthet ez a vad elszántság, amit az öccsén lát. Éppen rajta, aki nem volt se gyűlölködő, se bosszúszomjas ember. A ballépéseiért általában lovagiasan vállalta a következményeket, nem bújt ki a felelősség alól. Bátor volt, mégsem vakmerő, és nem kibékíthetetlen, ha konfliktusokról esett szó. Ellenben Sicard mintha a legrosszabbat hozta volna ki belőle. Éppen annyira gyűlölte, mint amennyire valamikor a feleségét imádta. És ahogy Heléne-nek nem tudta megbocsátani, mert kilépett a kapcsolatukból, annyira nem ismert pardont, ha Sicard-ra terelődött a szó. Furcsa ellentmondások és szenvedély jellemezte ezt az egész szerelmi háromszöget, amelyen nem segített az idő, de a törlesztett sérelmek sem enyhítettek.

-        Azt mondtad, Ferrals az első jó hír. Mi más történt még? – váltott témát Corey.

-        Rudi. Felhagytam a kutatással.

Corey-t nem érte váratlanul a bejelentés. Az egész keresés hosszú ideje kilátástalanná és hiábavalóvá vált. A lány jól kifundálta, miként tűnhet el nyomtalanul és meg is tette.

-        Értelmetlen pénzkidobás volt, a nyomozó mindent elkövetett, de hiába. Úgyhogy abbahagytam. Csak éppen ettől olyan üres lettem, mintha elárultam volna…

-        A körülményeket tekintve ez volt a legbölcsebb, ismered a véleményemet. És Fanni? Kimondták a válást?

-        Lassan minden lezárul. Talált lakást és amint a belső munkák befejeződnek, elköltözik.

-        Nagyon helyes, le kell zárni ezeket a fejezeteket.

-        Magam se nagyon értem, ez az új Fanni hiányozni fog. Szórakoztató és kellemes. Ugyanakkor külön kell költöznünk, eladom ezt a hodályt és veszek valami barátságosabbat.

Ami az asszony jellemrajzát illeti, Corey nem nagyon tudott jót mondani vagy egyetérteni, ezért inkább hallgatott. Fanni kilógott a családból és bár többnyire igyekeztek tiszteletben tartani Ruben választását, megszeretni vagy befogadni nem sikerült őt. Az ő fülének felettébb valószínűtlenül csengett, hogy Fanni közel a negyvenhez markáns jellembeli változásokon menjen át. – Azt hiszem, megyek tovább, Ben, csak beugrottam megkérdezni, mi történt az egyetemen.

-        Most már tudod.

-        Igen, és csak azt mondhatom, ne kövess el ostobaságot. Sicard nyakát úgy csavard ki, hogy magadat ne vérezd össze.

-        Rendben. Kikísérjelek?

-        Nem, maradj csak. Még Alekszeijel megbeszélem a hétvégi pókert, eszembe jutott egy s más.

Ahogy Corey magára hagyta az öccsét, az visszatért az olvasmányához. Szokatlan tompultságot tapasztalt rajta, ami végtelen csalódottság lehetett afelett, hogy elvették tőle a katedráját, amit nemcsak szeretett, de meg is küzdött érte. Mégis várható volt, hogy gyorsan kilábal a letargiából, hiszen annyi más feladata akadt, amire mostantól jóval több ideje marad.

Akármennyire is kételkedett Corey vagy a többi Kupolyev, Fanni megváltozott. Érezte önmagában azt az erőt és energiát, a vágyat, hogy hasznossá tegye magát. Olyan újdonság volt ez, ami szégyen vagy sem, először érintette meg az életben. Egyszer Ruben azt mondta neki, az anyja eladható bábút nevelt belőle, akin aztán jó áron adott túl. Akkor bántották ezek a szavak, és úgy vélte, Ruben azért mondja, mert meg akarja sérteni. Később kénytelen-kelletlen beismerte, hogy sok igazság volt benne. Az édesanyja manipulálta őt és úgy rángatta, ahogy a pillanatnyi érdekei diktálták. Nem szívesen emlékezett vissza azokra a vitákra, amelyek végül csúnya haragszom-rádhoz vezettek, kegyetlen vádakat vágtak egymás fejéhez. Azóta eltelt néhány hét és neki gyakran eszébe villant, vajon mi lehet az édesanyjával. Inkább a kíváncsisága tette fel neki a kérdést, nem annyira a hiányérzet. Őt is meglepte, de így volt. Sokszor napok szaladtak el anélkül, hogy egyáltalán eszébe jutott volna.

Igaz, ebbe az új életébe nem is nagyon fért bele az a fajta tétlen időtöltés, amit annak idején mindketten annyira élveztek. Minden napra és minden órára jutott tennivaló, ami nem tűrt halasztást. A kifőzde beindítása, az iskolák meggyőzése és a megfelelő jogi, pénzügyi és szervezeti háttér kiépítése rengeteg energiáját emésztette fel. Főleg neki, aki ezelőtt soha semmi hasonlóval nem foglalkozott. A legfontosabbnak azonban azt tekintette, hogy sikerült olyan emberekkel körbevennie magát, akikben megbízott és valóban az ügy érdekében akartak dolgozni. André Pintol volt erre legjobb példa. Hetven felett járt, vén róka hírében állt és nem lehetett jégre vinni.

-        Egy pillanatig se aggódjon, kedvesem – mondogatta neki. – Mire ezt az egészet sínre tesszük, megtanítom jogász fejjel gondolkodni.

Fanni, aki soha nem tartotta sokra magát, meglepve tapasztalta, hogy az öregnek sikerült egyre többet beleplántálnia abból, ahogyan ő maga szemlélte a világot. Elmagyarázta a jogi vonulatokat, amelyek mentén haladtak és az összes kérdésére válaszolt. Ő pedig mindent elkövetett, hogy a lehető legtöbbet szívja magába abból a gyakran nem is elméletnek, hanem tapasztalatinak tekinthető tudásból, amit az öreg megosztott vele. Jól tudta, hogy mások jóval korábban végigjárják ezt az utat, ám számára csak most jött el az idő, amiből egyetlen percet sem kívánt elvesztegetni.

Éppen a dolgozószoba asztalán kiteregetett papírokat böngészve tudatosult benne, mennyi mindent megtanult már. A leírt és hivatkozott jogszabályok egy részét korábban elolvasta és most a fiókból elővéve egy példányt tudta, melyik bekezdésben kell keresnie a felmerült problémák válaszait. Bele is mélyedt az értelmezésébe, hogy valósággal megfeledkezett maga körül mindenről. Egészen addig, mígnem három lassú kopogás zavarta meg. Meglepve kapta fel a fejét.

Ruben unokatestvére, Pjotr Fettisov támaszkodott az ajtófélfának és pimasz vigyorral a képén leste őt. Tekintete libára vadászó rókáéra emlékeztetett, amelyiknek kétsége sincs afelől, hogy a zsákmánynak nem maradt esélye menekülésre. Fanni gerincén végigfutott az a kellemetlen hidegrázás, amit Pjotr jelenlétében gyakran érzett. Nem mindennapi alak volt, az a fajta nyers vonzerő áradt belőle, aminek nő aligha tud ellenállni. Kifejezetten tudatában ennek még szemtelenebb és tolakodóbb lett. Vele szemben ugyan soha semmilyen szabadosságot nem engedett meg magának, nyilván Ruben miatt, akivel nagyon szerették egymást, ám családi összejövetelek alkalmával el-elcsípte a tekintetét és pontosan felmérte, hogy a szépsége úgy vonzza őt, akár medvét a mézesbödön. Furcsa módon ennek a nyilvánvaló vonzalomnak a dacára ki nem állhatták egymást. Vagy éppen ezért, ki tudja? Pjotr tehetséges közgazdász és sikeres üzletember lévén semmibe vette őt. Üresfejű, csak a szépségével érvényesülő nőcskének tartotta és ebbéli meggyőződését nem leplezte. Általában lekezelően beszélt vele, ha a társalgást máskülönben nem lehetett elkerülni, és olyan megsemmisítő megjegyzéseket ejtett el, amelyek vérig sértették. Így aztán nem is volt elragadtatva, mert most itt látta őt a küszöbön ácsorogni.

-        Pjotr! Túl hideg van odakint, hogy betértél hozzánk? – kérdezte csípősen, megújult és megerősödött öntudattal. Felállt az asztal mögül és nevetni szeretett volna azon a buta ábrázaton, amellyel a férfi végigmérte. Még soha nem láthatta meleg tréningruhában, smink nélkül, lófarokba kötött hajjal, alig nézett ki többnek huszonötnél.

-        Ejha! Ki ez az iskolás itt?

-        Nagyon vicces!

-    Valóban az. Ha Ruben kuzin kiteszi a lábát hazulról, a vadmacskája egyszeriben átváltozik? – a gúny lepergett Fanniról.

-      Erősen kétlem, hogy ehhez neked közöd lenne. Különben mit keresel itt? Ruben nincs Párizsban.

Pjotr beljebb lépett, el mellette, hogy ráérősen körbesétáljon a szobában. Végül az asztalhoz lépett és belelesett a papírokba, amelyeken Fanni a jövetelekor dolgozott. Ahogy felpillantott, arca hitetlenkedést fejezett ki. – Nem akartam elhinni, de semmi kétség, hogy igaz.

-        Micsoda?

-        Ez – bökött Pjotr a papírhalomra. – Hogy értelmes dologra adtad a fejedet.

-        Nem hitted volna, mi?

-        Tényleg nem!

Fanni nem értette az összefüggést. – Mondd, neked mi közöd is van ehhez?

Pjotr elégedetten vigyorgott. – Összefutottam André Pintollal. Megkérdezte, nem akarok-e beszállni és pénzügyi tanácsadóként a vállalkozásod mögé felsorakozni.

-        Éppen téged kért fel erre?

-        Meglepő, igaz? – lépett elő Pjotr az asztal mögül, hogy a szélére telepedjen. Összefonva a karjait gúnyos hallgatásba süllyedve vizsgálgatta Fannit, aki makacsul állta a méricskélést. – Tudod, Ruben említette, hogy más lettél, aminek mibenlétét nem sikerült értelmeznem. Én ugyanis szentül hittem, hogy életed végéig kedves kis rongybaba maradsz, akit Ruben után anyuci befektet egy másik ágyba és…

Fanni fel sem mérte, mit tesz, egyszer csak felemelkedett a keze és önkényesen lendületet véve akkorát ütött Pjotr arcára, amekkorát bírt. Belesajdult a keze, a férfi azonban sokkal rosszabbul járt. Az ujján elcsavarodott köves gyűrű foglalata gyakorlatilag felmetszette a húst a bal arcán, közel a füléhez, ami rögvest vérezni kezdett.

-        Nyugodtan mondd, hogy megérdemeltem – nyögte Pjotr előhalászva a nadrágjából egy zsebkendőt és a vérpatakra nyomta.

-        Meg is érdemelted, de csak a pofont. Rondán megsebzett a gyűrűm, ezt viszont sajnálom. Hadd nézzem!

-        Bosszút álltál rajtam, a szépségem viszont ne tedd tönkre! – Pjotr valahogy kevésbé tűnt dühösnek, mint ebben a helyzetben más lett volna, ez pedig alaposan meghökkentette Fannit. Szerencsétlen fordulat volt, ráadásul szándékosság nélkül. Ennek ellenére csúnya sérülést okozott.

Megnézte a sebet, amely komolyan vérzett. – Szorítsd oda, hozok rá kötést.

Amikor hiába kiabált Volkov után jött rá, hogy estig elengedte, ezért csak az elsősegélydoboz maradt, amivel visszasietett Pjotrhoz. Értett egy keveset a kötözéshez, mivel annak idején a lányiskolában ilyesmit is tanultak, az azonban máris látszott, hogy ide orvos kell. – Attól tartok, össze kell varratnod – kockáztatta meg, miközben lemosta a vért a férfi arcáról.

-        Jól elintéztél.

-        Érett már neked ennyi év után.

Pjotr elhúzta a száját, bár a szemében rejtélyes fény csillogott. – Nem vagy nagyon bűnbánó.

-        A bűnbánásom kizárólag a vágásra szorítkozik.

-        Értem, az is valami.

Beletelt néhány percbe, mire a vérzés alábbhagyott és le tudta ragasztani a sebet. Munka közben közel hajolt Pjotrhoz, akit zavaróan érzékinek talált. Beleértve testi valóját, arcszeszének illatát és természetesen azt, ahogyan őt méregette. A róka pillantás továbbra is ott ült a szemében, a hasonlat tökéletesen megállta a helyét. Pjotr lenyűgöző alak volt, nem csak megjelenésében, de ahogy a Kupolyevek és Fettisovok általában, megnyerő modorral rendelkezett, gáláns volt, és ha éppen nem ütött belé a kisördög, udvarias és jó kedélyű társaságnak számított.  

-        Készen vagyok, sajnos ennél többet nem tehetek.

Meglepő gesztus volt, ahogy Pjotr megfogta a kezét és a szájához húzta. A kézcsók pillangószárnyak cirógatásával érte a bőrét, mintha csak a képzelet játszott volna vele. Visszahúzódott volna, ám az erős ujjak még egy pillanatig a maguk bilincsében marasztalták. Igéző játék volt, amit Pjotr annak dacára is könnyedén adott elő, hogy az arca valószínűleg fájón lüktetett.

-        Menj orvoshoz – lépett hátra Fanni jobban megigézve, mint szerette volna. Okosabban teszi, ha óvatos ezzel az alakkal.

-        Máris megyek. Ami azonban a jövetelem igazi okát jelenti, szívesen belenéznék a papírjaidba. André szerint hatalmas munkát végzel és komoly terhet vettél magadra. Szeretném, ha mindenből egy példányt elküldenél az irodámba. Feltéve persze, hogy nem éppen szeretetteljes rokoni szálaink el nem riasztanak tőlem.

-        Tőled? A személyed nem lehet szempont. Én pénzügyi tanácsadót keresek, és ameddig az kielégítően végzi a dolgát, akár bűzös béka, vagy hüllő is lehet.

Pjotr feltehetően nevetett volna, ha éppenséggel nem okoz ezzel fájdalmat önmagának. – Más szóval, a szemedben vagy bűzös béka, vagy hüllő vagyok. Most aztán törhetem a fejemet.

-        Ha hajlandó vagy segíteni, még attól is eltekintek, milyen alávaló és menthetetlenül ostoba nőcskének tartasz.

-        Nos, attól tartok, még előfordulhat, hogy felül kell bíráljam a véleményemet.

-        Nem tartok rá igényt. A papírokat pedig természetesen elküldöm.

-        Rendben, amint belelátok a részletekbe, felhívlak és találkozunk valahol, ide bölcsebb, ha nem jövök többé – eresztett meg Pjotr egy kaján vigyort, ami kissé torzra sikerült. – Nemcsak a testi épségem forog veszélyben, de esetleg hamis következtetésekre jutna a ház ura.

-        Mivel kapcsolatban?

-        Veled… és velem.

Fanni kissé ideges lett ettől a szemtelen feltételezéstől. – Elképesztően öntelt vagy.

-        Igen, bár általában nem alaptalanul.

-        Akkor arra van a kijárat.

-        Megyek, megyek! Viszlát – ám Pjotr a küszöbről még visszafordult. – Ez a hamvas kislány külső sokkal jobban tetszik nekem – jegyezte meg egy utolsó mustra kíséretében, mielőtt távozott.

Fannit nagyon bántotta, hogy ha jogos is volt a heveskedése, mégiscsak maradandó sérülést okozott Pjotrnak. Annak dacára is így érzett, hogy áldozata a higgadtságával éppen az ellenkezőjéről akarta meggyőzni, azaz, hogy nem számít a vágás az arcán. De hogyne számított volna? Nem pusztán azért, mert Pjotr kivételesen jóképű volt, hanem mert minden ember testi épsége fontos. Az érzésein cseppet sem javított, amikor Ruben az utolsó közös vacsorájuk felett nevetve azt mondta: – Még nem is meséltem, hogy járt Pjotr az egyik rajongójával. Valami temperamentumos hölgyike úgy felképelte, hogy egy darabon végigvágta az arcát a gyűrűjével.

-        Ez neked ilyen mulatságos?

-        Addig jár a korsó a kútra… – kacsintott Ruben cinkosan. – De nincs ok aggodalomra, megmarad. Összevarrták és szépen beheged. Emlékeztetőül mindössze egy halovány forradás marad.

A szóváltás óta eltelt két hét és mivel Pjotr nem jelentkezett, Fanni összesen ezt tudta meg a következményekről. Elküldte ugyan a kifőzde iratait tanulmányozásra, Pjotr ez idáig nem értesítette, milyen döntést hozott és vállalja-e a neki szánt szerepet. Azután meg is feledkezett a dologról, mert a költözés előkészületei minden figyelmét lekötötték. A lakás jó környéken feküdt, nem messze a Szajnától, a legfelső emeleten, így kapott egy nem túl nagy, de azért hasznosítható méretekkel bíró erkélyt, illetve kilátást a folyóra meg Párizsra. Az ablakból látta az Eiffel-tornyot, a Notre Dame-ot meg a Louvre épületegyüttesét, nem kellett úgy éreznie, hogy a város fojtogatja, hiszen valósággal felette élt. Maga a lakás világos volt, hatalmas ablakokkal és terjedelmes két szobával, étkezővel egybenyitott konyhával és hálószobával, amelynek egyik oldala szintén az erkélyre nyílt.

-        Máris szeretem – vallotta be Andrénak, aki az adásvételt intézte.

Miután megkapták a kulcsot és először nézhetett körbe a tulajdonos büszkeségével, ott álltak az erkélyen Párizs felett, ahol hirtelenjében olyan szabadnak érezte magát, mint soha azelőtt. André hamarosan elbúcsúzott és ment a dolgára, de ő csak állt ott lenyűgözve, figyelte az épületeket, próbálta azonosítani a parkokat, miközben alig hitte, hogy mindez az övé. Ruben kifejezetten bőkezű volt vele, hiszen a bíróságon kimondott válás után, amely a korábban kötött házassági szerződésük szerint egyetlen frankot sem juttatott volna neki, tisztes summát íratott a nevére. Ez elegendőnek bizonyult, hogy megvásárolja ezt a cseppet sem olcsó otthont, és megéljen, amíg a saját vállalkozása nem termel annyit, hogy abból fenntartsa magát. A tetejébe a házukból azt a bútor hozhatta el, amit csak akart.

-        Nézd, én nem akarom megtartani ezt a lelketlen hodályt – jelentette ki Ruben. – Nem szeretem, ahogy a bútorokhoz sem ragaszkodom. Mivel te válogattad össze őket, vidd magaddal a kedvenceidet, rendezd be az otthonodat, én pedig túladok a maradékon.

A válás megnyugtatóbb fejezete volt, hogy indulatok vagy acsarkodás nélkül tudtak búcsút mondani a közös éveknek. Ruben magányos volt és a felhalmozódott gondok tehették, hogy nem is tagadta, mennyire boldogtalan. Fanni valószínűleg ennek köszönhette, hogy többször kapott tőle vacsorameghívást, amit olykor el is fogadott. Nem vágyott egyébre, minthogy valóban megmenthessen valamit abból az érzésből, ami a valamikori szenvedélyből megmaradt. Ruben lovagiasan viselkedett, elegánsan és jólelkűen, ahogy mindig, ő meg mostantól külső szemlélőként figyelhette. A lelke mélyén jó ideje tudta, hogy valaki mást szeret. A boldogtalanságát látva bizonyára olyasvalakit, aki elérhetetlen. Mindenesetre ő kilépett az életéből, ezzel teret adott annak a másik nőnek. Mostantól csak magára gondolt. Elköltözött és a régi bútorai közt megpróbált kialakítani egy új életet, amelyet ennyi év után először végre maga akart irányítani, méghozzá a saját kedve szerint.

Amikor megszólalt a csengő, igencsak meglepődött. Nem várt látogatót és nem is volt még publikus, hogy beköltözött. Ezért is volt rá olyan nagy hatással, hogy Pjotr szálfaegyenes alakját ismerte fel az ajtó túloldalán. Arcán még piroslott a vágás gyógyuló nyoma, jóllehet sokat javult és már kötés sem fedte. Úgy látta, a nyoma alighanem megmarad, bár Pjotr előnyös megjelenésén aligha ront. Most is vonzó mosoly játszott a szája körül, miközben a háta mögül elővarázsolt egy elképesztően szép rózsacsokrot.

-        Házavatóra hoztam – közölte kedélyesen. – Bejöhetek?

Ezek után merőben udvariatlan lett volna kihajítani, így Fanni félreállt az útból. Pjotr nem habozott beljebb lépni. Leplezetlen kíváncsisággal tekintett körbe. – Nagyon tágasnak látszik. Kapok idegenvezetést?

Nem szabadkozott, büszke volt arra, amit eddig elért, főleg a nappali szobára és a hálószobára. A konyha azonban még elég szegényesen festett. Fokozatosan hordta át a bútordarabokat, főleg Ruben segítségével, aki az apróságokkal elfuvarozta, illetve kétszer már fogadott bérfuvarost is. A lakás fehér falaival a háttérben jól mutatott a sötét, modern bútor, és mivel a terek eltörpültek a másik házhoz képest, itt jobban érvényesült különleges formaviláguk. Akárcsak régen, most is a szellősségre törekedett, noha ezeket a szobákat berendezni egészen másfajta kihívást jelentett. Ráadásul ezúttal valóban a saját ízlése dominált. Tisztában volt vele, hogy Ruben soha nem ragaszkodott ezekhez a darabokhoz, ezért is nem okozott neki szívfájdalmat átengednie. Ellenben ő örült, mert megajándékozták azzal az érzéssel, hogy új életének kezdetén ismerős környezet veszi körül.

-        Látom, alaposan kifosztottad az öregfiút.

-        Úgy véled?

-        Nem is kétséges. Ez mind átjött a házból, ha nem tévedek.

-        Ahogy mondod – dacoskodott Fanni. – Igyekeztem a legtöbbet kihozni a lehetőségekből. – kijelentése azt a hatást váltotta ki, amit ki akart provokálni. Pjotr szeme megvillant, mielőtt összeszorított szájjal elfordult. – Végtére is Ruben jómódú ember, nem hal bele, ha új bútorokat kell vennie, én viszont eltartott nő vagyok.

-        Csak voltál – felelte Pjotr a szükségesnél keményebben. – Mostantól magadnak kell megkeresned a betevőt.

-        Ez igaz, ezért bolond lennék elutasítani, amit Ruben utánam hajít.

Fanni pontosan felmérte, hogy Pjotr olyan nőnek tartja, aki élősködik és eltartatja magát. Nem akart neki csalódást okozni azzal, hogy elárulja, Ruben ragaszkodott hozzá, hogy a bútorokat magához vegye. Nem volt pazarló fajta, nyilvánvalóan fájt a szíve kihajítani olyan dolgokat, amelyeket gyakorlatilag alig használtak. Pjotrnak mégsem kívánta az orrára kötni, hogy e tekintetben is megváltozott, éppenséggel Ruben nagylelkű és gondoskodó személyiségének a hatására. Ennek tényleg semmi köze nem volt másokhoz, ahogyan Pjotrnak sem ahhoz, ők ketten miként osztoznak az ingóságaikon. Pjotr egy öntelt világfi volt és ő kéjes örömöt érzett, amiért provokálhatja.

-        Minek köszönhetem a látogatásodat?

A vendég letelepedett a kanapéra, melynek fekete bőrhuzata a fehér párnákkal varázslatos összhangban állt a szoba fehér hátterével és tagadhatatlan eleganciájával. – Áttanulmányoztam, amit elküldtél és azt hiszem, lenne néhány megbeszélnivalónk ez ügyben.

-        Elvállalod a munkát?

-        Igen, elvállalom – váratlan vigyor terült szét Pjotr arcán. – Nem tagadom, főleg kíváncsiságból. Ha Andrénak hinni lehet, ezt az egészet te hoztad tető alá, ami, mondhatni, nem egészen azt a képet támasztja alá, amit eddig láttam belőled.

-        Ne hagyd magadat megtéveszteni.

-        Ezt hogy értsem?

Most Fannin volt az öntelt vigyorgás sora. Keresztbetette harisnyás lábszárait, amelyeken meg is akadt a kutakodó, éhes férfiszem. – Ahogy mondom.

-        Rendben, résen leszek. Tehát kíváncsi vagyok, mire mész ezzel a monstre tervvel. Ám először is a pénzügyek… láttam, hogy hitelt vettél fel. Hogyan akarod a törlesztést elkezdeni? 

-        Emiatt egy ideig nem fő a fejem. Egy év haladékot adott a bank és remélem, egy év múlva már nem jelent ekkora terhet.

-        Egy év – ismételte Pjotr. – Hogyan sikerült elérned? Se régi ügyfél nem vagy, se hitelképes.

-        Valaki kezességet vállalt értem és a vállalkozásomért.

-        Nagyon ügyes. Neve is van az illetőnek?

-        Ruben Kupolyev.

Pjotr elismerően füttyentett. – Ó, ez okos húzás.

-        Vagy ravasz?

-        Látom, ma komisz kedvedben vagy – harsant fel a kötözködő hahota. – Ebben az esetben viszont a szerződéseket kellene aláíratni az iskolákkal. Megbeszéltem Andréval, hogy egy-két apróságot tegyen bele a szövegezésbe, az a héten elkészül, utána jöhet az aláírás. Ahogy hallom, ez a te feladatod.

-        Igen, megcsinálom.

-        Akkor egyetlen részletkérdés maradt. A konyha beüzemelésének kezdete. Mikortól tudsz szállítani a gyerekeknek?

-        Ma találkozom azzal, aki a szakácsunk lesz. Kibéreltük a helyiségeket és ma vesszük meg a felszerelést. Feltehetően egy hónapon belül mindennel egyenesbe jövünk. Beszéltem a közegészségügyi hivatallal és ha elkészültünk, napokon belül ki tudják adni az engedélyeket.

-        Helyszíni szemle nélkül aligha megy.

-        Nem jelent gondot. André még a héten meglesz a munkaszerződésekkel. Séf és két konyhalány.

-        A kiszállítást hogyan oldod meg?

-        Pillanatnyilag négy iskolával szerződünk, ezek közel fekszenek egymáshoz, úgyhogy bérelt furgonnal hordjuk ki az ételt. Olivier és én megoldjuk.

Pjotr felvonta a szemöldökét. – Olivier?

-        A szakácsom.

-        Ó, értem. Akkor azt javaslom, az összes kiadásodról gyűjts számlákat, kérj ajánlatokat és kalkulálj a minőségen belül a legolcsóbb felé. A furgonbérlést átvállalom, ha akarod, vannak kapcsolataim.

-        Azt megköszönöm.

-        Láttam a papírok között, hogy két céggel megállapodtál az alapanyagok beszállításáról. Szerződés van már?

-        Nincs. Amíg Olivier körbe nem néz náluk, és nem adja rá az áldását, nem írok alá szerződést. Ő fog főzni, ezért azt szeretném, ha a minőségről és az egyéb részletekről, határidőkről ő állapodna meg. Ha ez megtörtént, leszerződünk.

-        Brávó, látom, Andrétól máris sokat megtanultál. 

Fanni egy kicsit úgy érezte, mintha Pjotr vizsgáztatná, és azt próbálná kideríteni, vajon tényleg ő dolgozott-e a terven, vagy más tollaival ékeskedik. Őt azonban cseppet sem érdekelte, miként vélekedik. A lelkiismerete tiszta volt és mivel ő dolgozta ki a részleteket, André pedig az apró csínyekre tanítgatta, nem volt félnivalója, hogy olyasmin kapják, amin nem kellene.

-        Ezek szerint, ha meglesznek a szerződések, kapok egy-egy példányt, ugye? – folytatta Pjotr azoknak a magabiztosságával, akik ezer hasonló ügyet végigcsináltak már. – Amint megvettétek a felszerelést, még egyszer üljünk le megnézni a kiadásokat, illetve a várható bevételeket. Az irodámban vagy itt nyugodtan beszélhetünk, esetleg Andrét is bevonva… de mondd csak, Ruben mennyire van benne ebben a dologban?

-        A kezességvállalása erejéig.

-        Értem.

Fanni váratlanul felkacagott azon, ahogy Galina képe bevillant az agyába. – Arra viszont legyen gondod, hogy anyád ne tudjon meg semmit a te szerepedről. Engem olcsó szajhának tart, téged meg félistennek, vagyis akár le is ránthatlak az Olümposzról, ha nem figyelsz.

-        Nos – derült fel Pjotr. –, anyámnak az a legnagyobb hibája, hogy önmagára más szabályokat vonatkoztat, a véleményét pedig nemigen hajlandó megváltoztatni. De ettől még elvétve neki is lehet igaza.

-        Ó, hogyne! Csak nem éppen jó emberismerő, bár annak tartja magát.

-        Ebben is sok igazság van, ezért az a legokosabb, ha nem hall a mi kis együttműködésünkről.

Pjotr készülődni kezdett. Ahogy távozóban volt, Fanni úgy érezte, visszavonulót fúj az ellenszenvének. Legalábbis egészen addig úgy tűnt, amíg az ajtóban visszafordulva azt nem mondta: – Tudod, Fanni, elképesztesz. Amióta ismerlek, akarattalan báb voltál az anyád markában és egyetlen percig sem lehetett kétséges, Rubenre miért volt szükségetek. El nem tudom képzelni, mi történhetett, hogy hajlandó voltál elválni és elengedni az aranytojást tojó tyúkot. Mitöbb, egy jó ügyért önfeláldozóan próbálsz utat törni.

-        Talán egyszer elmesélem az okát.

-        Egyszer?

-        Egyszer, ha már nem az előítéleteid vagy az anyád által szajkózott tévképzetek vezetnek.

-        Gyűlölöd őt.

-     Ahogyan ő is engem – Fanni összefonva maga előtt a karjait keserű mosollyal azt mondta: – Tudod, Pjotr, ha anyád engem leszajházott, ahogy nem egyszer megtette, nem tudom, milyen alapon gondolja, hogy ő különb. Bármelyik régi újságot fellapozhatod, és számtalan cikk fogja a társasági rovatban tanúsítani, hogy Madmoiselle Pashminova a szépségével és a férfiakat manipulálva lett közismert. Merő hóbortból, élvezetből és nyilván önimádatból. Azt akarta, hogy mindenki a lába előtt heverjen. Ezek fényében vajon miért érzi magát felhatalmazottnak, hogy engem ilyen jelzőkkel illessen? 

-        Ha engem kérdezel, a féltékenység beszél belőle. Megöregedett és irigyli tőled a fiatalságodat meg a szépségedet.

-        Rosszindulatú vénasszony és akárki akármit mondd, akár az édesanyád, akár nem, már ne haragudj, de ő is csak egy élvhajhász nő, aki sokaknak sok mindent megengedett, hogy címlapra kerüljön.

-        Megértem, ha ilyen indulatba hoz a viselkedése, ti ketten kísértetiesen hasonlítotok. De ismerem őt, nem kell bemutatnod, milyen kegyetlen tud lenni. Az éremnek mégis két oldala van… nézz magadba, hogy te milyen arcodat mutattad felénk ennyi éven át… kínoztad Rubent, más férfiakkal köznevetség tárgyává tetted, az anyáddal alaposan a bukszája mélyére néztetek.

-        Igazad van… én mégis úgy érzem, mára megváltoztam, és ha a múltat nem is tehetem jóvá, igyekezni fogok, hogy a jövőben okosabban éljek. Ezt vajon Galina is elmondhatja magáról?

-    Csak azt ne várd a világtól, hogy a te tempódban követni tudja a változásaidat.

Fanni kihívóan egyenes tekintettel nézett a férfira. – Nem hiszel nekem.

-        Én…

-        Nem érdekel, Pjotr. Amit teszek, magamért teszem, nem mások miatt, akiknek a véleménye eddig sem számított.

-        Nos, ha az én véleményemet nem is akarod hallani, azért elmondom… valami azt súgja, kellemes csalódás vár rám. Eddig is vérforraló nőnek tartottalak, de nincs öröm olyan nőben, aki a hálószobán kívül semmire sem jó. És tulajdonképpen nagy várakozással nézek a közös munka elébe. A végén talán mindketten újraírhatjuk a véleményünket. Most megyek, minden jót.

A gyors távozás azt a benyomást hagyta maga után, mintha Pjotr nem mondott volna el mindent, ami pedig már a nyelvére kívánkozott. Fanni kissé értetlenül nézett utána. Ahogy a tekintetük még utoljára találkozott, hasonló tanácstalanságot olvasott ki Pjotr barna szeméből is. Lehet, hogy megbánta a szókimondását és egyáltalán nem tetszett neki, hogy többet árult el, mint kellett volna? Vajon hol marad az a lenéző, megsemmisítő gúny, ami eddig örökös kísérője volt megnyilatkozásainak? Ám a liftajtó becsapódott és ő eltűnt, hogy hátrahagyja a kételyeket meg a megválaszolatlan kérdéseket.

Herolde hátradőlve szürcsölgette a whiskyt, miközben lankadatlan figyelemmel hallgatta Ruben beszámolóját. Amióta nem kellett az egyetemre bejárnia és az előadások sem kötötték Párizshoz, sokkal gyakrabban utazott. Végiglátogatta az ország összes levéltárát, múzeumát, egyre-másra kerültek elő anyagok, amelyekre nem is számítottak. Ugyanakkor messze nem volt ennyire üdvözítő, hogy rendszeresen áttörhetetlen falakba ütköztek. Egyrészt a hivatalok, másrészt azok részéről, akik szívesebben vették, hogy bizonyos részletkéréseket a feledés homálya fed.

-        Tagadhatatlan, hogy létezik ez a lista, az amerikaiak sok munkát fektettek bele, csakhogy megnézni azt nem lehet – jelentette ki Ruben lemondóan.

-        Nem is tudunk róla semmi közelebbit?

-     Nem sokkal többet, mint ez idáig. Majd kétezer, de akár több nevet is tartalmazhat, akik a zsidó értékek megszerzésében szorosan együttműködtek a nácikkal. Németek, franciák, hollandok, olaszok, belgák, svédek, spanyolok, portugálok és luxemburgiak. Azt ugyan senki nem tudja megmondani, ki, de rácsapta a titkosítás bélyegzőjét és az anyag így mindenképpen rejtve marad előlünk.

-        A pokolba!

Ez tényleg komoly hátrányt jelentett, a lista megkönnyíthette volna a munkájukat. A kollaboránsok egész sorát és azok segítőit lökhette volna reflektorfénybe, akik igazán megérdemelték, hogy elkövetett disznóságaik napvilágra kerüljenek. E tekintetben az sem lehetett vigasz, hogy számos név ennyi titkolózás mellett is ismertté vált, bár ezek pusztán a legnagyobb műgyűjtőké és azoké voltak, akik soha nem titkolták, hogy tekintetük makacsul Berlinre szegeződött. Azt azonban senki nem hihette, hogy ezek a „nagyemberek” az összes valamirevaló gyűjteménnyel vagy értékkel rendelkező zsidót név szerint ismerték volna az ország legeldugottabb megyéjéig bezáróan.

-        És ami még jobban bosszant, hogy a Schenker Szállítmányozási cégről is hallgatnak, akár az államtitokról. Pedig biztosan tudom, hogy tonnányi dokumentum hever náluk arról, mit szállítottak Franciaországból Németországba.

-        A németeket ismerve azok a nyilvántartások nagy hasznunkra lehetnének.

-        Ugyanakkor egészen megdöbbentő adatokat találtam a Schloss-kollekció kapcsán. A sikeres követeléseikhez nagyban hozzájárult, milyen precíz katalógust vezettek a háború előtt. A kollekcióból a Vichy kormány negyvenkilenc képet vett meg 18,9 millióért, amit azonban soha nem fizettek ki a náciknak. A képek a háború után visszakerültek a családhoz. Kettőszázhatvankét kép került a Jeu de Paume Múzeumba, majd Németországba. Huszonkét kép hiányzik és a papírok alapján feltételezhető, hogy Lefranc eladta őket Bloch-nak, aki azonban álnéven, mint Buittenweg vette meg őket. Néhány további eltűnt darabnak is lába kélt, amit Bruno Lohse magánhasználatra tett félre.

-        Mint az ERR főnökének, könnyen ment neki.

-        Hát, igen, felteszem, hogy a németekkel valahogy megbundázta az egészet. Különben sikerült beszélnem az egyik Schloss leszármazottal, aki azt állítja, az eltulajdonított háromszázharminchárom műtárgyból százhatvankettő került vissza a családhoz, ebből néhányat Adolphe Schloss maga vitt aukcióra az 50-es években.

Herolde félretette a whiskys poharat. – Néha elképeszt ez a harácsolás…

A mondat hirtelen félbeszakadt, mert női cipősarkak kopogása közeledett a hall felől, mígnem Volkov mögül előlépett Lidia.

-        A hölgy önt keresi, uram.

Rubent meglepte Lidia látogatása, aki soha azelőtt nem járt nála és most, hogy itt volt, gyanította, hogy súlyos ügy hozta erre. Felállt és üdvözölte. Szép volt, mint mindig, ám bánatos arckifejezése elárulta a hangulatát. – Ne haragudj, Ruben, hogy így rád török, muszáj volt eljönnöm. Látom, dolgoztok – pillantott a dohányzóasztalon szétterített lapokra.

-        Örülünk a társaságnak – terelte beljebb Ruben. – Még nem ismered Herolde LaMotte-ot. Kedves barátom, kollégám és kutatótársam. Herolde, a hölgy…

-        Ugyan, hiszen ezt a gyönyörű arcot mindenki ismeri a városban. Rettenetesen örülök az ismeretségnek, Madmoiselle Cocteau.

Lidia Herolde-ra mosolygott, mosolya átmenetileg száműzte azt a bánatos kifejezést a szeméből.

-        Leülsz hozzánk? – segítette le róla Ruben a kabátot és félretette. Itallal is kínálta, de nem kért.

-        Min szorgoskodtok ilyen elmerülten?

-        Ennek a gazembernek a legújabb könyvén – kacsintott Herolde vidáman Ruben irányába. – Mindig kitalál valami elbűvölő feladatot nekem.

Lidia bár felkacagott a megjegyzésen, látszott rajta, hogy nyomasztja valami. – Sajnálom, hogy megzavartam a munkát.

-        Menj már, csak ürügy kellett, hogy lazítsunk egy kicsit. De mi szél hozott erre? – Rubennek valóban fúrta az oldalát a dolog, mert szoros barátságuk ellenére Lidia soha nem volt vendége a háznak.

-        Thierry-ről szeretnék veled beszélni, de talán a pillanat nem alkalmas…

-        Ó, emiatt ne aggódj, Herolde is jól ismei, éppenséggel neki is megpróbált már akadályokat gördíteni az útjába.

-        Értem – fonta össze Lidia az ujjait az ölében. Kecses tartása, ahogyan ott ült a fotel mélyén, elárulta, mennyire feszeng a számára nem megszokott és terhes szerepben. – Az történt, hogy Thierry egy hete eljött hozzám, összeszólalkoztunk és ő irtózatosan dühbe gurult. Össze-visszabeszélt, eleinte nem is értettem, miről van szó, vagy mitől borult ki ennyire. Korábban nem ismertem ezt az arcát, úgyhogy…. szégyellem megvallani, de nagyon megijesztett.

Ruben gyanakodva fürkészte. – Mit akart?

-     Azt állította, az újságokban olyan cikkek jelennek meg, amelyek bemocskolják a nevét és bár nem írták meg, ki nyilatkozott bennfentes információkról, csakis te állhatsz mögötte. Azt is mondta, hogy már nem dolgozol az egyetemen… amiből valahogy az volt az érzésem, neki is köze lehet hozzá… tudod, ahogy mondta, megvetéssel és nyilvánvaló elégtétellel – Lidia nem eresztette Ruben tekintetét. – Igaz ez?

-        Igen, és azért nem dolgozom ott, mert kirúgatott.

Lidia hosszasan hallgatott, lehangoltnak tűnt, ámbár kicsit sem meglepettnek. – Valahogy sejtettem. De miért gyűlöl téged ilyen megveszekedetten?

-        Már mondtam, egy nő miatt.

-        Elszeretted a feleségét?

Ruben biccentett. – Valahogy úgy.

Lidia habozott. – Azért jöttem, hogy elmondjam, bosszún töri a fejét. Szerinte erre az újságcikkek jogosítják fel. Remélem, nem kerülsz újra bajba az ő vaksága miatt. Én egyetlen cikket sem olvastam, de nagy horderejű kérdésekről lehetett szó, mert Thierry az eszét vesztette a méregtől.

-        Erre minden oka meg is van – értett egyet Herolde nem kevés elégtétellel. – Hogy értse a dolgokat, kisasszony, az egyetem néhány évvel ezelőtt jókora összegeket nyert pályázatokon, hogy az eszközeit és bizonyos elöregedett felszereléseit megújítsa, vagy lecserélje. Sicard addig ügyeskedett, amíg azokat a beszállítókat részesítették előnyben, akik valamilyen módon az ő ismeretségi vagy érdekkörébe tartoznak. Ruben megemlítette a nyilatkozatában, hogy a pályázatok elbírálása papíron tökéletesen festett, de nehezen hihető véletlen, hogy jóformán minden nyertes köthető hozzá valahogy és egyes esetekben eléggé erőltetett magyarázat indokolta, hogy egy-egy kevésbé előnyös ajánlatot is elfogadtak. Sicard pedig jól tudja, hogy ez rá vonatkozó utalás.

-        Ez megmagyarázza a viselkedését. Azt is hangoztatja, hogy megütötted, Ruben, és feljelent, amihez egy tanúja is van.

-        Van tanúja, Herolde? – sandított Ruben a barátjára. 

-        Én ugyan semmit nem láttam.

Lidia hamar rájött az összefüggésre. – Maga lenne a tanú?

-        Igen, de Sicard semmi hasznomat nem veszi.

Miután a látogató távozott és Ruben újra csatlakozott Herolde-hoz, csípőre tett kézzel megállt az ablaknál, hogy elgondolkozva kinézzen rajta. Amikor megfordult, arca nem árult el sokat, rideg hangja annál többet. – A vesztét érzi a szemét. Ideje megtenni a következő lépéseket.

-        Nem korai még? Megvárhatnád, amíg abba a tévhitbe ringatja magát, hogy kis bosszúsággal, de megúszta.

-        Igazad van, talán azt kéne… idegbajos fickó, nem bírja sokáig a feszültséget.

Jamie Ferrals Párizs egyik legszebb részén lakott és nem csak a Jardin Carréra nyílt remek kilátása, de a Cité szigetére és a Notre Dame-ra is. A ház patinás, régi épület volt, nagyon is jellemző a városra. Faragott kövek, elegáns külső, pazar és gazdag belső, kovácsoltvas korlátok, tágas lépcsőház, hatalmas lakások. Már első pillantásra szemet szúrt, hogy az övé is tekintélyes méretekkel bír, noha Ruben és Pjotr csak a vendégeknek fenntartott helyiségekbe nyertek bebocsáttatást. Ez a nappaliszobaként használt tágas fogadószobát jelentette, amelynek ablakai a városra szegeződtek. A kissé bágyadt, késő márciusi nap sugarai akadálytalanul jutottak be rajtuk és végigtáncoltak a sárga szőnyegen, amelyet néhány fekete geometriai alakzat tett különlegessé.

Jamie az egész beszélgetés alatt fekve maradt a párnáktól hemzsegő kanapén. Élénk, mindig vidám tekintete azt tanúsította, hogy az ágyhoz kötöttség komoly próbatétel számára. Feltámasztott és begipszelt lába lehetetlenné tette, hogy szokásos, gyors tempójú mindennapjait élje. Láthatóan az irodáját sem látogathatta, amíg a járógipsszel meg nem tanul közlekedni, így sajátos módon erre a néhány karnyújtásnyi területre rendezkedett be. Ott volt neki a telefon, egy jegyzettömb, számos mappa telis-tele papírokkal és az újságok. A motorbalesetet meg a balszerencsés törést sem találta elegendő indoknak, hogy kiszálljon a körforgásból.

-        Sajnálom, hogy így kell fogadjalak titeket – mentegetőzött, de máskülönben egyetlen tényező sem zavarta meg a tárgyalásukat.

Szerda délelőtt volt, odalentről a forgalom zaja erős szűrőn keresztül, tompa háttérzajként jutott fel idáig, kiiktatható momentummá jelentéktelenedett. A lakásban béke honolt, a házvezetőnő, aki beengedte őket és italt öntött, hamarosan visszavonult, így tökéletesen magukra maradtak a rengeteg megbeszélnivalóval. Pjotr kezdte, aki beszámolt mindarról, amit Ruben érdekében eddig tett, a befektetéseiről, a kapcsolatairól meg a folyamatban levő ügyekről. Volt bőven mit mondania és ez szembetűnő módon le is nyűgözte Jamie-t. Bár már korábban igent mondott arra, hogy a könyv menedzselését vállalja, mindannyian tisztában voltak a ténnyel, hogy az ígéretet vakon tette, mivel közelebbi információ nem állt rendelkezésére. Ez idáig. Pjotr pedig volt annyira gyakorlott, hogy ügyesen, mondhatni, megnyerő sikerként tálalja neki az elmúlt évek erőfeszítéseit. Nem volt nehéz dolga, valóban rengeteget dolgoztak, hogy idáig eljussanak, az erőteljes öndicséret mégis javára válhatott az ügyüknek.

-        Ha jól értem, már belekezdtél a könyvbe, Ruben.

-        Így nem teljesen igaz. Megvan az ötlet és jelenleg az anyaggyűjtés folyik…

-        Egyedül csinálod?

Ruben a fejét ingatta. – Nem, akkor ítéletnapig se végeznék... van egy kollégám és barátom, aki mellém szegődött.

-        Értem. És mi a téma?

-        Olyan könyv lesz, amely a háborút és a németek szervezett műkincs begyűjtését művészettörténeti aspektusból közelíti meg. A nyomába eredtünk minden szálnak, ami a német kultúrpolitikát, a szisztematikus elkobzásokat illeti, családokat, amelyek máig keresik a vagyonukat és lekövetünk eltűnt képeket. Mindenre rálátást akarunk kapni, ami csak felkutatható.

Jamie füttyentett. – Forró vasat szorongatsz a kezedben, hallod-e!

-        Lehet, egy viszont bizonyos, ha sikerül tényszerűen és a valóság talaján maradva feldolgozni a témát, lesz igény a könyvre.

-        No, igen, egyben pedig felkavarod az állóvizet is.

Pjotr, aki eközben körbenézett a szobában és közelebbről is elmélyült a kisebb dísztárgyak tagadhatatlan szépségében, most megfordult és ahogy az egyik méretes ablaktábla előtt zsebre dugott kezekkel megállt, kijelentette: – Csak a merészeknek van esélyük ebben a világban. Az országnak meg hasznára válna, ha végre szembenéznénk a múlttal.

-        Részemről egyetértek, ugyanakkor sokan elleneznek minden ilyen irányú törekvést.

-        Nem vitatom, hogy a kérdés megosztó. Ahogy a háború is megosztotta az országot, német-szimpatizánsokra meg az elnyomottakra.

-        Pjotr, drága kollégám, kérlek, a szavaimat ne kötözködésnek vedd. Ez a téma egyszerűen túl kényes, noha mindenképpen örvendetes, hogy végre valaki foglalkozik vele – tette fel a kezeit Jamie megadóan. – No, és melyik kiadóval vagytok szerződésben?

Ez újfent Pjotr hatásköre volt, így ő felelt. – A szerződésünk a második könyv megjelenésével lejárt, két könyvre szólt, mindkettő utcára került. Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, azóta mindkettő a sokadik kiadásban fut. A Medici Firenze egy hónapja a hatodik kiadásban jelent meg.

-        Ez a kisebbfajta média-botrány az egyetemi elbocsátásod körül jót fog tenni a számoknak.

-        Nem tagadom – ismerte el Ruben. –, bár szívesen lemondtam volna erről a hírverésről.

Pjotr folytatta: – Az új könyvre új szerződés kell, Jamie. Elhoztam neked az összes dokumentumot.

-        Volt valami gondotok a Giroudon kiadóval? – lesett Jamie a felső iratba.

-        Semmi, az együttműködés jó, megértők voltak és rugalmasak. Csakhogy időközben Rubenből nagynevű író lett és ezt meg kell fizetniük. Azért a pénzért többé nem kapják meg, amit az akkor még névtelen kezdőnek fizettek.

-        Ez egyértelmű. És ha ez egy ilyen nagy anyagfeldolgozással járó téma, szerződnünk is úgy kell, hogy a könyv nem lesz nyomtatható máról holnapra.

-        Ez akár éveket is jelenthet – ismerte el Ruben. – Még messze vagyok az írástól és egyre-másra újabb ötletek merülnek fel, aminek egyesével utána kell járni.

-        Igen, értem. Ez esetben elő kell készítenünk egy ajánlatot, amivel megkeressük a Giroudont. Ha elfogadják, jó, ha nem, lesz más, ez biztos. Beleásom magam az anyagaitokba és meglátjuk. Pjotr, ha nem bánod, annak idején majd kikérném a véleményedet.

-        Természetesen.

Már a Quai de Montobello egyik kávézója felé tartottak, amikor Ruben megkérdezte: – Mit gondolsz, hogy ment?

-        A legalkalmasabb embert halásztuk ki a zavarosból. Ferrals remek ügynök és nem utolsósorban ért az irodalomhoz. Egyszerűen elutasított volna, ha nem akarna téged.

-        Sínen vagyunk?

-        Meggyőződésem.

-        Mindent köszönök, Pjotr.

A folyó felől megélénkülő szél elől bemenekültek a kávézóba. Szerencsére az ablaknál találtak helyet, ahol egy kicsit sütkérezhettek a napfényben.

-        És mi újság otthon? – tudakolta Pjotr nagyot harapva a szendvicsbe, amit a kávé mellé megrendelt. – A múltkor, amikor ott jártam, kopár volt a ház, akár egy mauzóleum.

-        Fanni elvitte a bútort, ami kell neki, a többit meg eladom.

-        Még utoljára kifosztott téged?

Rubent nem lepte meg Pjotr elítélő pillantása és a furcsa grimasz a képén, de egyben bántotta is, mert amit feltételezett, köszönő viszonyban sem állt a valósággal. – Fanninak felajánlottam, hogy vigye, ami kell neki. Van egy szép lakása, amit oda berak, hát, vigye. Nekem semmi nem kell, míg ő a legtöbb holmit szereti.

-        Te adtad oda neki?

-        Hát, persze, miért, mit gondoltál? – csodálkozott Ruben.

Pjotr értetlenül ingatta a fejét, nyilván nem ezt gondolta. – És mit kezd azzal a rengeteg pénzzel, amit kicsikart belőled?

-        Belefogott valamibe, amit én nagyon nemes dolognak tartok. Különben pedig nem tetszik ez a gúnyos hang.

-        Ha még mindig szereted, minek váltál el tőle? Hagyhattad volna, hogy továbbra is kizsigereljen, élősködjön rajtad, és ha megszán, a feleségedként viselkedjen.

Ruben dühbe gurult. – Először is nem értem, miért avatkozol bele. Az én feleségem, az én házam, az én bútoraim és az én keserűségem, ezért megoldom, ahogy nekem tetszik.

-        És másodszor?

-     Ne pimaszkodj velem! Tudod, néha tényleg olyan kiállhatatlan vagy, akárcsak La Petit. Nem mellesleg pedig merőben igazságtalan. Nősülj meg és akkor meséld majd el, idővel hogyan képesek megváltozni mind az emberek, mind az érzéseik!

Pjotr elnevette magát. – Tudod, mi olyan vicces?

-        Elképzelni sem tudom…

-   Hogy szentfazéknak látszol a nejeddel szemben, közben pedig jól emlékezhetünk, hogy a házasságod előtt volt neked is néhány nagy dobásod, összetört szívek, megcsalt férjek, miegymás… azután jött Fanni…

-       A dolgok megváltoztak – vágott közbe Ruben paprikásan. – Mindig lenézted őt, Pjotr, elfogadom, te ellenben fogadd el azt, hogy úgy válok el tőle, hogy a kapcsolatot nem szakítjuk meg, sőt, ellenségeskedni sem fogunk.

Pjotr nem felelt és ahogy Ruben a szemébe nézett, a régi haragot vélte felvillanni benne, amit Fanni mindahányszor kiváltott belőle meg az anyjából. Nem szívlelték, előfordul, a válással azonban az asszony kilépett a családból, így a továbbiakban folytatni ezt a gyűlölködést nem hordozott sok értelmet magában. De ha Pjotr örökölte La Petit legvérlázítóbb tulajdonságait, bizony ez az ellenszenv se fog elévülni.

-        Jó, jó, több szót ne is vesztegessünk arra a nőre – zárta le a témát Pjotr és felhajtotta az ásványvizet.

Esett az eső, gyakorlatilag függönyt vonva a város fölé, hogy az embernek kimozdulni sem volt kedve. Ruben az egész napot otthon töltötte azzal viaskodva, hogy elszánja magát egy útra az egyetemre, vagy sem. Így szaladt el a reggel, azután a délelőtt és végül a délután egy része is. Persze tudta, hogy mennie kell, de az idő nem kecsegtetett semmi jóval. Meg aztán ott bujkált az a rossz érzés is, tiltakozva az ellen, hogy ismét betegye a lábát az ismerős falak közé. Ám a tintás égbolt sehogy sem akart kitisztulni, ahogy Volkov sem hagyta békén. Végül egy fantasztikus vacsora ígéretével rávette, hogy elszánja magát a kötelező menetre.

Visszatérni a szeretett helyre és az utolsó nyomokat is eltűntetni, ami még tanúsíthatta, hogy ő is része volt az intézmény életének, rettenetes kínnal párosult. Mintha önnön kezével döntötte volna össze mindazt, amit felépített.

-        Látom, elkészülsz – tört rá Corbery hívatlanul, ő pedig nem vette magának a fáradtságot, hogy udvarias maradjon. Akkor sem, ha annak is szomorú, már-már bűnbánó kifejezés tolakodott az arcára. Valamikor jóban voltak, a búcsút ez nem könnyítette meg.

-        Megnyugodhatsz, percek kérdése.

-        Talán nem hiszed el, de sajnálom, ami történt.

-        Ezt tényleg nem hiszem el.

Corbery arcán megdermedt a mosoly. – Ahogy én sem tudom elhinni, hogy ilyen ocsmányul kiadod az egyetemet a sajtónak.

-        Nos, nektek semmit nem jelentett a munkám, tehát tőlem is távol áll az érzelgősség. Ez az élet rendje, nem? 

-        Egyáltalán nem. Elárultad a Sorbonne-t.

-     Szó sincs a Sorbonne-ról, mindössze azokról, akik a nevével takarózva ügyeskednek.

-        Hagyd ezt, kérlek. 

-        Szerinted ocsmányul kiadtam a titkaidat? Tudok még ocsmányabbakkal is szolgálni. Sicard még megüti a bokáját, ha mindaz a vizsgálat, amit remélek, beindul. Ha nincs szerencsétek, titeket is magával ránt.

-        Amennyiben az volt a szándékod, hogy tönkre tedd és vele együtt minket is, örülhetsz, mert ma Thierry ellen belső vizsgálat indult.

-        Ó, brávó, ez az első részgyőzelmem. Nagyon helyes – kapta fel Ruben a csomagját és egy utolsó viszontlátással otthagyta Corberyt a lélektelenné csupaszított szertárban.

Még egy gyors látogatást tett Herolde-nál, mielőtt hazafelé vette az irányt. Akármennyire is ezt akarta mutatni, nem okozott neki örömöt, hogy Sicard-on vagy Corberyn bosszút állhat. Elégtétellel szolgált ugyan, de örömmel semmiképpen. A csúnyán elázott városban autóval közlekedni rémálommal ért fel, a gyors ablaktörlő alig bírt az esővel, az ablakok bepárásodtak és a reménytelenül feltorlódott forgalom beállt, hogy a lámpák alig engedtek át kocsikat a kereszteződéseken. Letörten üldögélt a melegített utastérben és igyekezett valami kellemesre összpontosítani, ami annyi életerőt plántál belé, amivel túlélheti a szürke és borzalmas hónapokat. Rudira gondolt, a szép percekre, a lány hajának csillogására, meg arra a mosolyra, amit úgy szeretett az arcán. A nevetéseikre meg a sétákra, Rómában igazán boldogok voltak és szabadok. Jó ideje mégis úgy érezte, az összes reménye, hogy valaha megtalálja a lányt, odaveszett és ez egyre fájdalmasabban tudatosult benne. Önvédelemből ritkán gondolt vissza a közös percekre, kizárólag olyankor vette elő az emlékek titkos dobozát, amikor ennyire kilátástalanul megszállta a boldogtalanság. Máskülönben elzárva tartotta ezeket a morzsákat, mint zsugori az aranyát.

-      Mi a fene! – morogta az orra alatt, amikor befordulva az utcájukba messziről észrevette egy mentő villogó fényeit.

Ahogy közelebb gurult, egyre inkább az a sejtése támadt, hogy a saját házában fogja megtalálni a felfordulás magyarázatát. Ez hamar beigazolódott, ugyanis a mentő az ő kapuja előtt parkolt. Sietve felugratott a szemközti járdára és a vészvillogót felkapcsolva kiszállt a kormány mögül. A mentő miatt feltorlódtak a kocsik az amúgy nem túl forgalmas utcában, ő pedig közöttük átpréselődve szaladt keresztbe az úttesten, egyenesen be a házba. Odabent az összes villany égett, és ahogy szembetalálta magát Volkovval, az lesújtott arccal a szalon felé bökött.

Szokatlan nyüzsgés fogadta odabent. Egy mentőorvos, egy ápoló meg egy harmadik férfi is a kanapén fekvő beteg körül szorgoskodott. Közelebb érve a formás lábszárról rögvest felismerte Fannit. A gyönyörű vádlikon elszakadt a harisnya, az egyik cipője elveszett a felfordulásban. Kissé félrehúzódva, éppen csak helyet adva a mentőknek, ott álltak a szülei megrendülten. Letaglózva figyelték a gyógyító kezek ügyködését, miközben ők maguk tehetetlenségre kárhoztatva várakoztak.

-        Jó estét – makogta döbbenten. – Mi történt a feleségemmel? – tolakodott közelebb, hogy szemügyre vegye az asszonyt.

-        Üdvözlöm – egyenesedett fel az orvos és akkor végre ő is vethetett egy pillantást Fannira. Arcának és a ruhájának nagy része sáros volt és nyúzott, a fejére tekintélyes turbánt kötöttek, amelynek szegélyén vér piroslott. A szemét alig tudta nyitva tartani.

-        Hogy van? – kérdezte Ruben megszorítva a hideg kezet.

-        Erős fájdalomcsillapítót kapott, ettől álmosodott el – felelte az orvos. – A feleségét valaki elütötte, Monsieur Kupolyev.

-        Ebben az utcában? – hüledezett Ruben. Valószínűleg a város legcsendesebb utcájában laktak, ahol lehetetlen dolog elég sebesen hajtani az ilyesmihez.

Az orvos egy pillanatra a betegre nézett, miközben a kollégái a hordágyra emelték. – Nem hiszem, hogy baleset lett volna, ezért jelentenem kell. Agyrázkódást észleltünk, egyszeri eszméletvesztést, felszíni sérüléseket és a fejseb vérzését. Valószínűleg semmi komolyabb, de néhány röntgenre szükség lesz, ezért bevisszük a St Marcel kórházba. Meg kell néznünk, nincs-e belső vérzése.

Miközben Fanni szeme ismét lecsukódott és kivitték, Ruben megölelte a szüleit. – Hogy kerültök ide?

-        Mi botlottunk bele odakint – felelte Lathea remegő hangon, még az események hatása alatt, mire Ruben megsimogatta az arcát.

-        Köszönöm, mamman. Bemegyek a kórházba, megvártok? Vacsorázhatnánk együtt.

-        Persze, fiam, menj csak, megvárunk.

-    Köszönöm – ezzel a mentősök után szaladt, hogy villogó kocsijukat a sajátjával vegye üldözőbe. Micsoda nap!

És ennek az emberpróbáló napnak csak akkor lett igazán vége, amikor későn este hazaért kórházból. Az asszonyt éjszakára felügyelet alatt bent tartották, de a jó hír az volt, hogy egy bordarepedéssel és kisebb zúzódásokkal megúszta a dolgot. Ruben így sem nagyon értette, hogyan üthették el. Az utcájuk szűk volt, kihalt és kanyargós, nem alkalmas arra, hogy bárki felgyorsítson benne ekkora ütéshez. Volkov már türelmetlenül várt rá és azonnal az asztalhoz vezette, ahol a szülei némaságba burkolózva, egymás kezét szorítva vártak rá. Már nem nagyon remélte, hogy itt lesznek, hiszen az idő alaposan elszaladt. A kórházban kivárta az első diagnózist, máskülönben aludni sem tudott volna az aggodalomtól. Fannival azonban nem sikerült beszélnie, a nyugtatók hatására elnyomta az álom. Talán jobb volt így.

-        Hogy van?

Ruben az édesanyjára nézett. – Jobban. Egy bordája megrepedt és van a testén néhány zúzódás, horzsolás, de holnap hazajöhet – mesélte, miközben Volkov sietősen tálalni kezdte a gőzölgő levest. – Aleksei – nézett rá Ruben. –, a rendőrség nem járt itt?

-        De igen, édesapád beszélt velük – Mischa némán helyeselt.

-        És Fanni kocsija?

-        Elmentem megkeresni, kétsaroknyira parkolt le, valószínűleg az építkezés miatt nem talált közelebb helyet.

-        Igen, elképzelhető. Semmi baja? Úgy értem, nem törték fel, vagy ilyesmi?

-        Nem, de behoztam Fanni asszony irattáskáját, a kabátját és mindent, amit tudtam, hogy semmi ne maradjon az ülésen.

Magukra maradva Ruben az apjára sandított. – Mi ez az egész? Tulajdonképpen mi történt?

-        A rendőrség szerint szándékosan gázolták el. A kocsi gumija gyorsításkor az aszfaltra égett és az elejével jócskán felugratott a járdára.

-        A járdára?!

-        Úgy van.

-        Jézusom! És eltűnt az esőben?

-        Elhajtott, de van egy szemtanú, aki a rendszám egy részére emlékszik.

-        És ti hogy kerültök ide?

-        A környéken jártunk, majd hirtelen ötlettel errefelé jöttünk, hátha meghívsz minket egy kávéra. Akkor már hatalmas tömeg tolongott odakint, Fanni pedig eszméletlenül feküdt a járdán. Egy fiatalember próbálta magához téríteni.

Ruben fejében ott motoszkált a gondolat, hátha Fanni miatta járt így, és azok, akik egyszer már őt megfenyegették, esetleg célravezetőbbnek látták, ha a szerettein keresztül emlékeztetik mindarra, amit a névtelen levélben nyomatékosítottak. Ezt azonban nem merte felvetni, mivel nem volt bizonyítéka, a tetejébe pedig az édesanyja meg is ijedt volna egy ilyen kacifántos gyanúsítgatás hallatán.

-        Holnap délelőtt beugrom a kórházba és idehozom Fannit – mondta inkább. – Néhány napig gyógyulnia kell és jobb, ha nincs egyedül.

-      Egyetértek. Alighanem jókora sokk ez neki. Utána pedig reméljük, hogy a rendőrség elkapja azt a gazfickót.

Ahogy Ruben az édesapja szemébe nézett, szavak nélkül is meghallotta az üzenetet. Ugyanazok a sejtések zavarták mindkettejüket, és amíg a rendőrség valami eredménnyel elő nem rukkol, ezek a sejtések velük is maradnak.

Lefekvés előtt egy utolsó pohár itallal a kezében a saját tükörképét bámulta a szalon ablaküvegén, amikor Volkov megjelent a háta mögött. Némán feléje nyújtott egy poharat, hogy magának is töltsön valamit. – Mit mondasz, Alekszei?

-        Hogy neked szólt, nem Fanni asszonynak.

-        Én is ettől félek.

-        Van is egy tippem. Thierry Sicard.

Rubennek felszaladt a szemöldöke. – Sicard? Ó, azt nem hinném…

-        Miért ne? Vékony jégre szaladt, amióta megszellőztetted a kis ügyeit.

-        Mitöbb, délután megtudtam, hogy belső vizsgálatot kezdeményeztek ellene.

-        Na, látod! Akit sarokba szorítanak, csapkod maga körül.

-        Ettől eltekintve is kétlem, hogy ő lett volna. Sokkal inkább a fenyegető levél környékén kéne szimatolni. A kutatásaimat nem adtam fel, és ha valaki nagyon éber, erre azóta rájöhetett.

Volkov a fejét ingatta. – Ez is egy járható út.

Rubennek hirtelen elege lett a napból és kifelé indult. A küszöbről azonban visszafordult. – Holnap hazahozom Fannit, de mivel el kell utaznom, rád bízhatom? Ápolod, amíg haza nem mehet? – Volkov bólintott. – Köszönöm, Alekszei.

Fanni a maga részéről igyekezett a leghamarabb visszatérni a saját otthonába és elfelejteni a balesetet. Hogy az ijedtség zárta-e le az emlékezetében a közelmúltra vonatkozó emlékcsatornákat, vagy azon a napon a nagy rohanásban nem észlelt semmit, utólag már nem tudta eldönteni. Ám a kórházi ébredés, majd a lábadozás a régi házban elegendő időt hagyott, hogy ha feleslegesen is, de ezzel gyötörje magát. Arra, ahogyan leparkolt néhány kereszteződéssel odébb, még tisztán emlékezett. Aznap délután Volkov várta, az utolsó ruháit akarta elvinni. Furcsa módon nem magától emlékezett arra, hogy már a ház előtt járt, amikor a kocsi elütötte, azaz a séta nagy részét addigra maga mögött tudta.

Lathea volt az egyetlen, aki a többiekkel ellentétben egy kicsit közlékenyebbnek bizonyult, noha váltig állította, hogy a rendőrség egyelőre semmit nem árult el a részleteket illetően. Amíg Ruben házában lábadozott, Mischa és Lathea naponta látogatták, és a sors fintora, hogy amióta nem tekintették családtagoknak, jobban szót értettek. Mischa kissé feszengett ebben az új szerepben, bár Fanni gyorsan rájött, hogy nem az ő személye teszi. Az öreg, akit mindig is jól értesült és bennfentes embernek tartott, mintha most is többet tudott volna másoknál. Szokásos magabiztosságát láthatóan megrendítette, ahogy azzal viaskodott, mondjon-e valamit, vagy sem. És ő, aki előtt sosem volt titok, hogy ők ketten aligha lesznek barátok, most először valamiféle nehezen definiálható megértést érzett volt apósa felé.

Egy ritka alkalommal, amikor kettesben maradtak, egész egyszerűen rákérdezett a dologra. Mischa egy pillanatig meglepettnek látszott, majd elismerés-féle villant át az arcán, mígnem összeszedve magát megszólalt: – Azt kell, hogy mondjam, tudni nem tudok semmit, ellenben vannak balsejtelmeim és szeretném, ha ezt nem értenéd félre. Nem kell úgy tennünk, mintha sose lettek volna nézeteltéréseink, ne is sértsük meg egymást ilyen ostoba színjátékkal… egyetértesz?

-        Tökéletesen, Michel.

-     Örülök. Ennek fényében remélem, elhiszed nekem, hogy minden súrlódásunk ellenére sem kívánok neked semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg, ha a fiammal nem is sikerült minden a legjobban, biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak megfelelő társat, és ahogy hallom, már akadt is egy nemes elfoglaltságod. Ezért kérlek, a szavaimat ne fenyegetésnek, vagy gonosz intrikának tekintsd.

-        Ezt megígérhetem.

-   Rendben. Tehát a helyzet a következő. Nem is olyan régen Bent megfenyegették, hogy hagyjon fel azokkal a kutatásokkal, amelyeket az új könyve anyagához végez.

Fanni megdöbbent. – Megfenyegették? Ezt hogy értsem?

-    Gondolom, a szokásos következményeket jelenti, minden csínytevés és kellemetlen titok közzétételét, rá és a családjára nézve.

-        Most arra céloz, hogy például a mi házasságunk…

-        Nem, nem, Fanni, ezt tényleg nem hinném. Ámbár ki tudja, hogy azok, akik fenyegetőzni képesek, mi másra készek még… például rajtad keresztül nyomást gyakorolni a fiamra.

-        Kezdem érteni… örülni viszont nem örülök.

Mischa szomorúan mosolygott. – Hidd el, én sem, mert nem akarom, hogy bárki bántson. Ezért mondom el ezt, hogy tudd, nem árt vigyáznod magadra.

-        Azt gondolja, hogy ez áll mögötte? Szándékosan ütött el valaki, hogy ezzel Rubent megfélemlítse?

Mischa megvakarta az állát. Precízen nyírt szakálla halkan sercegett a körme alatt. Arcán gondterhes kifejezés ült és ebből Fanni pontosan lemérhette, hogy a kérdését nem veszi félvállról. – Ahhoz képest, amit most elmeséltem, őrülten hangozhat, de azt gondolom, a két dolog nincs összefüggésben. Ugyanakkor nincsenek bizonyítékaim, ezek puszta megérzések.

-        Rendben van, figyelni fogok.

Mischa köszönet helyett aprót biccentett, ami lezárta a beszélgetést.

Ezekben a napokban Fanni néhányszor eltűnődött azon, a viszonya Ruben szüleivel milyen változásokon ment keresztül. A kezdetektől tisztában volt azzal, hogy nem kedvelik, és persze azzal is, hogy nem helyeselték a fiúk választását. Ez azonban soha nem nyilvánult meg leplezetlen ellenségeskedésben, vagy gorombaságokban. Michel Kupolyev és az egész család, amelynek ő volt a feje, túlságosan is sokat adott bizonyos viselkedési normák betartására. A családfő kifejezetten találékony ember volt, rendre sikerült is kifejezésre juttatnia nem-tetszését, ehhez mégcsak a jó modor határait sem kellett súrolnia. Sokszor olyan rideg és vérfagyasztóan távolságtartó maradt, hogy nyugodtan megengedhette magának a makulátlan udvariasságot. 

Ahogy őt sem érdekelték a Kupolyevek, azokat sem érdekelte, vele mi van. A kölcsönös érdektelenség idővel azt eredményezte, hogy teljesen elidegenedtek. Fannit bántotta, hogy a család látványosan kizárja magából, és a Mischánál, illetve Latheánál kevésbé tapintatos Galina például lépten-nyomon éreztette vele, hogy nem tartja magukhoz méltónak. Nem pusztán éreztette, de számtalanszor kegyetlen szóváltásig fajult a vita. Ilyenkor nem számíthatott másra, mint Ruben békítő támogatására, noha négyszemközt gyakran ő is a rokonai pártját fogta. Hogy nem fogadják be, az nagyon hamar világossá vált, és bizony Galinára illetve Pjotrra gondolva, Fanni nem is vágyott rá, hogy megfeleljen az elvárásaiknak. A szakadék gyorsan mélyült és ő fokozatosan a saját férjétől is elhidegült, nemcsak a hátországától. A Kupolyevek furcsa, kifinomult emberek voltak, miközben a legkisebb botlást se bocsátották meg vagy nézték el. A maguk ostobaságait pedig másként tüntették fel, majdnemhogy erényként, amiben Galina ugyancsak élen járt.

Mindaz a keserűség, amit ezektől az emberektől éveken át kapott, akkor sem tűnt kevésbé fájónak, amikor ráébredt, hogy a kritikák egy része nem volt teljesen alaptalan. Az érem másik oldalát tekintve viszont nem is adtak neki esélyt arra, hogy elfogadtassa magát. E téren is Galina vitte a prímet. Visszacsengett a fülébe Pjotr egyik mondata, aki szerint az édesanyja egyszerűen féltékeny a szépségére meg a fiatalságára. Első hallásra igencsak mulatságos feltételezésnek tűnt, megemésztve azonban talán volt benne némi igazság. Pjotr behatóan ismerte az anyját és azon ritka kivételek közé tartozott, aki alkalmasint képes volt szembeszállni vele. Ugyanolyan kíméletlenséggel kritizálta az idős asszonyt, ahogy az tette másokkal. Galinával ellentétben más Kupolyevekben, mint Latheában és Mischában, ugyanakkor megvolt a gyengédségre és elnézésre való képesség, bár ennek mostanáig, Ruben hiába is hajtogatta, ő nyomát se látta. Lathánál hébe-hóba még csak igen, de Michelnél… ő egészen más típus. Mára mégis mindketten megváltoztak, de a válás óta és különösen azon a héten, amikor Ruben helyett ők ketten tartották benne a lelket, a viszonyuk átalakult. Fanni gúnyosan arra gondolt, hogy miután a fiúk megszabadult tőle, az öregek már megengedhetik maguknak a békülékenyebb hangot, bár azért nem pusztán ennyiről volt szó.

Mischa vitte haza és segített neki elhelyezkedni az otthonában. Továbbra is fehér kötés maradt az állán, amit csúnyán lenyúzott a járda aszfaltján, és az egyik karját is kötés tartotta. A megrepedt borda okozott ugyan némi fájdalmat, a hirtelen mozdulatoktól is óvakodnia kellett, de azért összességében sokkal jobban érezte magát. A takaró alatt, amit Mischa terített rá, békésen elszundított. Mindössze egy hetet feküdt, ennyi is elegendő volt, hogy legyengüljön, a gyógyszerek hatására sokkal többet aludt, mint máskor. Aztán a békés csendbe fülsértően belerikoltott a csengő. Rettenetesen megijedt. Kábultan nyitogatta a szemét, amikor az éles hang újra, meg újra felsírt. A türelmetlen csengető nem akarta feladni, ezért kimért mozdulatokkal ledobta magáról a takarót és feltápászkodott.

-        Ki az? – szólt bele a kaputelefonba kelletlenül.

-        Pjotr vagyok, engedj be, kérlek.

-        Most nem alkalmas a vizit, Pjotr…

Csakhogy a látogatót nem lehetett eltántorítani. – Nem megyek el – És nem is ment. Alig telt bele néhány perc, máris erőteljes kopogás dübörgött az ajtón. – Fanni!

-        Jövök.

Pjotr morózus képpel állt a küszöbön és türelmetlenül betolakodott, amikor végre kinyitotta neki az ajtót. Felgyújtotta a komódon a kalapos lámpát, hogy az ereszkedő félhomályban jobban lássa Fannit. Először a karját fogta meg, azután végigsimított az arcán. Ez a lágy mozdulat lassan, számító ráérősséggel szaladt végig a kötésen. Ráadásul a pillantás, amely kísérte, rabul ejtő, bódító és Pjotrhoz nem illően meleg volt. Fanni eddig is tisztában volt vele, hogy ellenállhatatlanul vonzó férfi, megvan benne az a fajta magabiztosság és sárm, ami igencsak imponál a nőknek, rá azonban még sosem pazarolta a vonzerejét. Legalábbis nem keltve azt az érzést, mint most, hogy nem erővel akarja leigázni, hanem meg szeretné hódítani. A hosszú, néma pillanat után Pjotr tett egy apró lépést feléje és a szája máris lecsapott az övére. Úgy csókolta, olyan hévvel és vággyal, amit Fanni talán nem is tudott volna elképzelni, hogy közöttük lehetséges. Átölelte, hogy magához szorítsa, ami mégiscsak körülményes mozdulat volt a karját óvón ölelő kötés miatt. És ahogy a csók elmélyült, ő megadta magát. Pjotr, az a férfi, akin úgy istenigazából sose akadt meg a szeme, sose vágyott se a társaságára, se a figyelmére, lángra lobbantott benne valamit, amit csak nagyon kevesek.

Ahogy a szájuk elvált, kifulladva, ziháló mellkassal álltak egymással szemben. Pjotr ujjai óvatosan hátragereblyézték a haját, a homlokát az övének döntötte. Időtlennek tűnt a csend, amíg hallgattak. Pjotr nem mondott semmit, némán élvezve még egy kicsit a csók ízét megérintette az ajkát. A szemébe nézett, mielőtt még egyszer megcsókolta. Ezúttal lágyabban, türelmesebben és esélyt adva neki, hogy visszautasítsa. Ő azonban nem akarta. Történt valami, a bensőjében legbelül, ami megakadályozta ebben.

-        Fanni – suttogta Pjotr bizonytalan hangon.

-        Hmmm?

-        Bocsánatot kell, hogy kérjek?

-        Ne tedd.

Pjotr elmosolyodott. – Nem szívesen tenném – újabb néma pillanat következett. Fanni felnézett az ismerős arcba, ma mégis ismeretlennek hatott, mintha soha nem látta volna korábban. Pjotr szemében ugyanaz a láng lobogott, amiről tudta, hogy az övében is mindig visszatükröződik, amikor valaki megkísérti. De ennek vége. Ez az új énje valahogy nem vágyott a régi kalandokra, szeretőkre, forró órákra és gyors elválásokra. Felismerte ugyan a sürgető vágyat Pjotr szemében, mégis tudta, hogy nem fog engedni neki. Se neki, se másnak.

-        Megijesztettél – mondta végül a férfi. – Mischától hallottam, mi történt és azonnal iderohantam.

-        Kár volt a riadalom, már jobban vagyok – szabadult ki Fanni a túlságosan is jóleső ölelésből, hogy távolságot tarthasson kettejük között.

Nem látta, ám a csendből kiérezte a másik meghökkenését, bizonyára furcsállta, hogy ilyen váratlanul odébb lépett mellőle.

-        Kérsz valamit inni? – kérdezte a tálalón elhelyezett kancsóhoz lépve, amiből gyümölcslevet öntött magának, a látogató azonban nem élt az ajánlattal.

-     Mischának igaza volt, valaki csúnyán elintézett – követte Pjotr és, ő úgy érezte, zavarba ejtően közel áll hozzá.

-    Megmaradok – felelte látszólag könnyedén és beleivott a narancslébe. Zavarta, hogy Pjotr le se veszi róla a szemét, sőt, meg is simogatta a sérülést elfedő kötést. – Pjotr, kérlek…

-        Mi a baj?

-        Ne nézz már így rám és…

-     Ne is érjek hozzád? Miért ne? – Fanni habozott. – Ugyan már, az előbb visszacsókoltál.

-        Ez igaz…

-        Hagytad, hogy megöleljelek. Nem vagy már éretlen kamasz és éppenséggel ismered…

-        Igen, ismerem a férfiakat…

-        És azt is pontosan tudod, hogy megőrjíted őket, olyan szép vagy… még ezzel a ragtapasszal együtt is.

Fannit nem derítette jobb kedvre a mókás vigyor. – Hallgass ide, Pjotr, nem fogom letagadni, ami nyilvánvaló, de válassz magadnak más cicababát. Nem…

-        Fogsz engedni?

-        A legtöbb férfi ugyanazt akarja.

-        Nem tudhatod, én mit akarok.

Fanni öröm nélkül felnevetett. – Nem olyan nagy dolog kitalálni. Csak rád kell nézni.

-       Mintha nemrégiben azt mondtad volna, az embernek meg kell adni az esélyt, hogy jó útra térjen… vagy ez csak rád vonatkozik?

-        Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

Pjotr egészen közel somfordált hozzá. – Tényleg nem? Ha a múltkor jól értettelek, szakítani akarsz a korábbi szerepeddel, a könnyen megkapható nőével… nos, mi van akkor, ha én szintén szakítani akarok a múltammal és…

-        És?

-        Fanni, miért nem próbálunk meg egy…hmm… barátibb viszonyt?

-     Mi ketten? Te eszetlen libának tartasz engem, Pjotr, aki háromig se tud számolni, és a zsebében hordja a jegygyűrűt, hogy az első gazdag pasasnak az ujjára húzza!

-        Bizonyítsd be, hogy tévedek.

-        Én aztán nem bizonygatok senkinek semmit.

Fanni dacosan és elutasítóan elfordult, hogy tüntetően kibámuljon a teraszajtón. A következő pillanatban azonban Pjotr karjai a derekára fonódtak és kelepcébe zárták. A vállára ejtett állal azt mondta: – Akkor hadd bizonyítsam be én, hogy nem vagyok az a pökhendi, gátlástalan trófeavadász, mint akinek tartasz.

-        Nekem akarod bebizonyítani?

-        Igen, neked… mert azt hiszem, mi ketten remek páros lehetnénk.

-      Nem kéne folyton a hálószobára gondolnod. Én végre keresni akarok valakit, akit szerethetek és…

-        Szeress engem… én pedig szerethetnélek téged.

Fanni lehámozta magáról az ölelő karokat és szembefordult a férfival. Olyan hitetlenkedve nézett rá, hogy az, ki tudja, miért, felnevetett.

-     Elveszíted ezt a fogadást, szépfiú – vágta oda neki keményen, mielőtt visszaült a kanapéra.

-        Miféle fogadást?

-     A meglepetésed, nem mondom, őszintének hat, de ez nem te vagy. Akármiben is fogadtál, mondd vissza, mielőtt késő lesz. Veled ellentétben én komolyan gondoltam, hogy új életet kezdek, és ebben az életben nem lesz szerepe olyan szoknyabolondoknak, amilyen te is vagy. Most pedig pihenni szeretnék.

Először úgy tűnt, Pjotr megsértődik ezen a szókimondó egyenességen, ám végül odalépett hozzá és hátradöntötte a kanapén, hogy betakargassa. Vidám kis mosoly játszott a szája körül, ahogy azt mondta: – Holnap eljövök és hozok ebédet. Főzök valamit és dolgozunk egy keveset. Alá kell írnod néhány papírt, ami nem tűr halasztást.

-        De…

-        Most tényleg pihenjél.

A könnyed csók, ami Fanni szájára hullt, csalókán barátira sikerült. Akárcsak Pjotr búcsúja, ezért nem is tudott hitelt adni neki. Kifejezetten megütközött azon, milyen gyorsan visszavonulót fújt, mégsem tette szóvá. Ki akarta várni, miféle játékot űz vele.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd S.Bardet 58 történetét!


  • 1263 szerző
  • 859 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

S.Bardet

Lezáratlan múlt

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A Lathea c. regény négy kötete öt év hányattatásait meséli el, mígnem a háború végén, 1945-ben Lathea letelepszik Párizsban. Azóta 35 esztendő telt el és 1980-ban az asszonyt egy boldog családtól körülvéve láthatjuk viszont. Ám ahogy ő, úgy a családjának egyetlen más tagja sem számít arra, hogy a maguk mögött hagyott évtizedek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyos konfliktusok végleg a múlt ködébe vesszenek. Márpedig a régi ellenségek alig várják, hogy a hosszú várakozásért kárpótolva magukat kegyetlen revansot vegyenek

Rövid összefoglaló

II. fejezet : Megbolygatott múlt (1981. december - 1982. szeptember)

Van amikor az ember nem is tud róla, hány konfliktus maradt nyitva a múltjában. Van, amikor az ember azt hiszi, az idő eljelentékteleníti a haragot. És van, amikor a múlt árát nem neki, hanem a fiának kell megfizetnie.

Olvasási idő

61 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni S.Bardet nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!